Mihai Eminescu : A tó - Jó éjszakát

Mihai Eminescu : A tó  

Erdőn sárga vízirózsák
Nyílnak kék vizén a tónak.
Fehér fényü gyűrüzések
Sűrüjében ring a csónak.

Őrá várok itt a parton,
Érzem nyughatatlanul:
Jönni fog, nádból kibukkan,
S lágyan kebelemre hull.

Majd beugrunk csónakunkba,
Melyhez halk habok simulnak,
Kormányunk kihull a kézből,
Evezőink is kihullnak.

Siklunk drága bűvöletben
Hold süt, ránk szitál a fénye,
Szellő suttog benn a nádban,
S cseng a hullámok zenéje.

Ó, de nem jön... Fáj a szívem,
S csak sóhajtok, árva lélek,
Partján sárga-vízirózsás,
Csodakék tavam vizének.
Áprily Lajos

  

Mihai Eminescu :  Jó éjszakát

Ezernyi álmos kis madárka
Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra;
Jó éjszakát!

Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erdő bólogat -
Virág, fű: szendereg nyugodtan,
Szép álmokat!

Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas-homályba andalog;
Ringassanak álomba szépen

Kis angyalok!

Tündérpompájú éji tájon

Felkél az ezüst holdvilág;

Összhang a föld, egy édes álom...

Jó éjszakát!

Dsida Jenő fordítása

Mihai Eminescu : A tegnapokkal fogy az élet...

 

Mihai Eminescu :

A tegnapokkal fogy az élet...

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis mindörökké
A mának arca tűn elő.


Ha ember távozik a földről,
Helyére nyomban más hatol,
S az esti nap, mikor lenyugszik,
Egyúttal fölkél valahol.


Úgy látod: mindig egy a gázló,
Csak rajta más hullám suhan,
Úgy látod: mindig minden ősz más,
Egy lomb hull mégis lassudan.


Vak éj nyomán a drága reggel,
A szép királyasszony lebeg;
Még a halál is csalfa látszat,
Úgy életünket őrzi meg.


Egy ős igazságról beszélnek
Parányi percek, nagy korok:
Halhatatlan az Universum,
S a végtelen körül forog.


Ezért ha illan ez az év is,
S a múltba szállva szétomolt,
Lelkedben ott a kincs örökre,
Amely valaha benne volt.


A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis folyva-folyvást
A mának arca tűn elő.


A csillogó és változó táj,
Az elszáguldó földkerek:
A Gondolat fényzáporában
Örök-egyformán szendereg.

1926- 1974

Dsida Jenő fordítása

Mihai Eminescu :
A holnappal nő az élted

A holnappal nő az élted,
a tegnappal meg apad,
mégis örökké a mának
fénye fedi arcodat.


Ha egyik jő: a másik megy,
töltik egymás nyomdokát,
mint a nyugovó nap, amely
ha itt huny - kél odaát.


Véled: mindig más a hullám,
mely a gázlón át zihál,
s véled, mindig más az ősz is,
s egyre egy lomb hulldogál.


Vak éjek végén várva vár
a fénykirály, a reggel -
a halál is látszat csupán:
őrzőn száll életünkkel.


Minden hulló perc, pillanat
Egy igazsággal vész el,
megtámasztja az Örököt,
s kering a végtelennel.


Ezért, ha illan is az év,
s a múltban nyoma tűnik -
a kincs, mely lelked éke volt,
itt marad örökkétig.


A holnappal nő az élted,
a tegnappal meg apad,
s így örökké a mai nap
fénye fedi arcodat.


Képek omló, futó sora:
villanás csak, pillanat -
változatlanul nyugosznak
örök eszme-fény alatt.

1934

Kibédi Sándor fordítása

Mihai Eminescu :

A holnapoddal nő az élet...



A holnapoddal nő az élet,

A tegnappal megint apad,

De mégis mindig csak a mád az,

Amely neked jutalmat ad.



Mihelyt egy ember innen elmegy,

Nyomába más jön hirtelen,

Úgy mint a nap, ha itt lenyugszik,

Legott fel is kel más helyen.



Úgy véled: mindig más a hullám,

Bár egyazon gázlón megy át,

Úgy véled, hogy tán más az ősz is,

Míg egyazon lomb hull reád.



Az éjszakánk előtt a reggel

Szép hercegnője száll tova;

A halál maga is csak látszat,

Az életek kincstárnoka.



Amit mulandó perceimből

Megértek: egy törvényt jelent,

Mely támasza az öröklétnek

És mozgatja a végtelent.



Ezért hadd szálljon ez az év el,

Amíg a múltban elmerül,

Lelkedben is csak az a kincs lesz,

Mely benne élt időtlenül.



A holnapoddal nő az élet,

A tegnappal megint apad,

De mégis mindig csak a mád az,

Amely neked jutalmat ad.



A tarka tájak arca gyorsan

Pereg le, fénylik s elfakul,

S az örök eszme tűzkörében

Megnyugszik változatlanul.

Mihai Eminescu : Mi a szerelem?

Mihai Eminescu : Mi a szerelem?

Mi a szerelem? Folytonos

Keserves szenvedés;

Amely ezer könnyűt iszik

S ez még neki kevés.



Minden szó, amit csak Ő mond,

Megmarad lelkedben,

Hogy többé el ne felejthesd

Soha életedben.



Hogyha a küszöbön rád vár

Szerelemtől égve

S mikor jössz karjaiba zár

Ezer csókot kérve,



S szíved dobog, nem látsz semmit,

Sem földet, sem eget;

S mindezt egy kis szó teszi csak,

Hogy ő téged szeret.



Kísért heteken át téged

Kedvesed járása,

Kezének egy szorítása,

Egy szempillantása.



Követnek a hold és a nap

S tündöklő csillagok,

S reád az ő sugár fényük

Éjjel-nappal ragyog.



Elhatározta a végzet

Azt már réges-régen:

Hogy a vágy nyomon kövessen

Át a mindenségen.

1895

Szőcs Géza fordítása



Mihai Eminescu : Mi a szerelem?

Mi a szerelem? - Alkalom

a hosszú gyötrelemre,

Bár könnyek ezre folyt agyon,

Ő még többet szeretne.



Egyetlen kis futó jele

Már gúzsba fogja lelked,

S az emlékekkel lesz tele -

Míg élsz el nem felejted.



De lesve jár, zugokban áll,

Megbúvik mély homályba,

És szív a szívhez eltalál,

Ahogy vágyad kívánja;



Nincs föld se ég se - szédítő

Gyönyörben ég a melled;

Minden egy szótól függ, mit ő

Csak félig- súgva sejtet.



Sok hétig üldöz, szüntelen,

Egy forró kézfogása,

Egy lanyha lépte, s édesen

Kigyúlt szemvillanása.



Akár a holdfény és a nap,

Oly tündöklőn kísér el,

Még nappal is veled marad,

És minden, minden éjjel.



Mert írva van, hogy életed

A vágy rabságba zárja,

Körülsző, átfog, eltemet,

Miként a láp hínárja.

1961- 1968

Franyó Zoltán fordítása



Mihai Eminescu : Mi a szerelem?



Mi a szerelem? Alkalom

A hosszú szenvedésre:

Bár tenger kínja, vágya nyom,

Nem elég néki mégse.



Futó tekintet, úgy lehet,

Amely rabságba ejtett,

De úgy betölti életed,

Hogy már el nem felejted...



És rostokolsz a sarkokon,

Az árnyban meghúzódva,

S csak egy kérdésed van: vajon

Ma láthatod-e újra?



Nincs ég se, föld se már. s bolond

Szíved szorongva hordod;

Hiszed, mit félig súgva mond,

Eldönti majd a sorsod.



Hetekre dús emlékezet

Egyetlen lassú lépte,

Hogy biztatón fogott kezet

És szeme rebbenése



Üldöz fényével untalan,

Mint nap s a hold az égen;

Nappal mindig nyomodba' van

S éjed övé egészen.



Mert végzet, hogy e drága kínt

Magaddal hordd, a szívben,

S hogy úgy öleljen át, amint

Hínár ölel a vízben.

1955- 1974

Kacsó Sándor fordítása

Heinrich Heine : Lorei - A szellemidézés

Heinrich Heine : Lorei

Nem tudom, mit jelentsen,
oly szomorú vagyok;
egy régi mese mindig
fejemben kavarog.

Hûvös van és homály száll,
a Rajna hömpölyög,
a hegyet körbe fényli
alkony-sugaru köd.



A magas bíbor csúcson
ül a gyönyörü lány,
ékszere sziporkázik,
és arca halovány.

Fésüli arany fürtjét,
és úgy dalol, dalol -
különös, édes dallam
fáj, sajog valahol.



A hajós szívét fogja,
mit fájdalom facsart,
csak néz, néz a magasba -
...Csattan a sziklapart.

Csónakát hideg hullám
nyeli a mélybe le. -
Szép Lorelei a gyilkos,
és bûvös éneke.

DSIDA JENÕ fordítása

Heinrich Heine : A szellemidézés 

Az ifju ferencesbarát
cellája magányán görnyed,
olvasván régi varázsigét,
a Pokoltörvény cimü könyvet.

S hogy az óra éjfélt kongatott,
az ifju barát nem állta,
az ajka fehérült, szózatot
intézve az alvilágba.



„A legszebb nőt, ti szellemek!
Hozzátok fel ma a mélyből,
és életet leheljetek
bele, kedvem rajta hadd épül!”

S elhangzik a szörnyü varázsige,
és teljesül a kivánság,
a szegény elhunyt szépség közelít,
vonszolva halotti uszályát.



Tekintete bús. És sóhaja száll
fájó hideg kebelnek.
A halott nő a baráthoz ül
némán egymásra merednek.

Tandori Dezső fordítása

Heinrich Heine : Énekek éneke

Heinrich Heine : Énekek éneke

Az asszony teste költemény,
mit különös ihletésben
írt be a természet csodás
emlékkönyvébe az isten.

Igen! az ihlet szállta meg
s ringatta teremtő lázba,
s a merev, lázadó anyagot
művészileg leigázta.

Valóban énekek-éneke
az édes asszonyi forma,
és mintha minden karcsú tag új
csodás-szavú versszaka volna.

Ó, milyen isteni eszme ez,
a fehér nyak - hattyú-ringás!
hol a fürtös főgondolat,
a büszke fejecske, hintáz.

Két bimbó epigrammai élt
varázsol a mell csucsára,
s mily édes köztük a szigorú
sormetszet harmóniája!

De leginkább plasztikus hatást
a csípők stílusa ér el,
s a közbevetett helyecske se rossz
a fügefalevéllel.

S nemcsak elvont poéma ez:
húsa-vére van a dalnak,
keze-lába van; csókol, nevet,
s csengőn rímelnek az ajkak.

Valódi költészet lehet itt!
Báj minden fordulatban!
S a dalnak s nőnek homlokán
a tökélynek bélyege rajt van.

Dicsérlek téged, ó uram,
s előtted a porba hajlok:
mi mind csak kontárok vagyunk
melletted, mennyei dalnok!

Dalodnak szépségeibe
hadd merülök áhítattal:
tanulmányozni nem szűnök azt
sem éjszaka, se nappal.

Igen! éjjel-nappal azt tanulom,
az időt is szánva mástól,
s lábszáram egyre vékonyodik
a sok-sok tanulástól.

Heinrich Heine : A haldokló - Végrendelet

Heinrich Heine : A haldokló

Vonzott napfény, hír, arany,
pőrén térsz meg, csúfosan.
Német hűség, német ingek -
elnyűjük külhonban mindet.

Holtsápadt vagy, de nyugodt,
befogadott otthonod.
Mintha tűzhely melengetne
a jó német földben fekve.

Persze volt, ki béna lett,
s haza sosem érkezett.
Felnyúl sóvárogva karja,
az Úr könyörüljön rajta.

EÖRSI ISTVÁN

Heinrich Heine :Végrendelet

Most, hogy közeleg a vég,
hagyakoznom illenék;
- mit is hagyjak keresztényül
ellenimnek örökrészül?

Erénydús üldözőimre
nyavalyáim, száz kórságom,
számtalan nyomorúságom
hagyom örökségbe rendre.

Mi fogóként tépte gyomrom,
kólikám rátok ragadjon,
rátok hólyag-baj s az álnok
porosz végbél-szaggatások.

A gerincem sorvadását
s görcseim rátok testálom,
rángásom és nyáladzásom -
a sok szép istenáldását.

Záradékul még csak egyet:
süllyessze el az Úristen,
gyorsan pusztítsa el innen
nyomát is emléketeknek!

JÉKELY ZOLTÁN

Heinrich Heine : Marie Antoinette

Heinrich Heine :Marie Antoinette  

Mily derüsek tükörablakai
a Tuilériáknak,
pedig bent fényes nappal is
bolyongnak a hajdani árnyak.

A Pavillon de Flore-ban a holt
Marie Antoinette
megtartja reggel a lever-t,
s ügyel a szigorú etikettre.

Körben áll, vagy kis zsámolyon ül
sok cicomás udvari dáma;
csupa csipke, selyem, brokát valahány,
s nincs ékkőben se hiánya.

Darázsderék, dagadó krinolin,
mily okosan les ki alóla
a magas sarkú, csöppnyi cipő...
Hát még ha fejük volna!

De, sajnos, mind fej nélküli,
még a felséges asszony
maga is, eszerint haja sincs,
amit bodoríttasson.

Ő, akin büszkén illegett
toronymagas paróka,
Mária Terézia lánya,
német császárok utóda,

most fej nélkül, paróka hiján
ül az udvari kísértetnép
körében, kik fejüket s hajukat
ugyanúgy elveszitették.

A végzetes tan s a forradalom
okai e kellemetlen
helyzetnek; Voltaire és Rousseau
meg a nyaktiló ludas ebben.

Be különös! Úgy sejteti
a látszat, mintha szegények
nem éreznék, hogy nincs fejük,
s hogy mily régóta nem élnek.

E hizelgés, ez az ostoba gőg
a régi visszatetsző:
a fej nélküli hódolat
bohókás, egyben ijesztő.

Bókol az első dame d'atour,
mikor odahozza az inget,
mit a másik a felségre fölad,
s bókolva elköszönnek.

A harmadik és a negyedik
bókol, majd térden állva
harisnyát húznak e hölgyek
a királynői lábra.

Alsószoknyát hoz egy leány,
bókolva illedelemmel,
egy másik bókolva jön a
fésülködőköpennyel.

A főudvarmesternő legyezi
a fehér királynői keblet.
Feje nincs, mosolyogni csupán
hátsójával igyekezhet.

A függönyrésen át a nap
kiváncsian előtör,
látja az ósdi kisérteteket,
s riadtan visszahőköl.

KÁLNOKY LÁSZLÓ

Heinrich Heine : A kínai császár

Heinrich Heine : A kínai császár

Száraz tökfilkó volt apám,
afféle sunyi józan,
de én bepálinkázom ám,
s császár vagyok valóban.

Megleltem varázsitalom,
kedélyem igazi írját:
mihelyt pálinkám nyakalom,
virág borítja Kínát.

A Mennyei Birodalom ragyog,
dús rónaként virulva;
magam is szinte férfi vagyok,
és nőm teherben újra.

Mindenki bőségben úszik,
száműzve a betegség:
főbölcsem, Konfuziusz itt
termeli a tiszta eszmét.

Prófunt helyett a katonák
- ujjé - kalácsra szoknak!
Államomban bársony s brokát
ruhája a rongyosoknak.

Jó mandarin-lovagjaim
megrokkant koponyája
mintha visszaifjodna, im,
copfját mind újra rázza.

Nagy Pagodám, hol a hit él
s megtestesül, ime, áll ma;
ki még zsidó volt, ott kitér,
s a Sárkányrend az álma.

A forradalmi láz lehűlt.
A főmandzsuk kimondták:
Nem kell az alkotmány nekünk,
a bot s kancsuka inkább!

Eszkuláp követői ugyan
ellenzik e szenvedélyem,
de tehetem, hogy ne igyam
országaim érdekében?

Még egy kupicát, még egy kupicát!
Ízlik, akár a manna.
S mert kótyagos, hát felkiált
ujjongva a nép: Hozsanna!

KÁLNOKY LÁSZLÓ

Heinrich Heine : Childe Harold - Lazarus a világ rendje

Heinrich Heine : Childe Harold

Nagy dereglye száll lebegve,
gyászfeketén a vizen.
Arca-rejtő, szót sem ejtő
tetemőrség odabenn.

Holt poéta, ajka néma,
nyugszik szemfödőtlenül;
kék szemével arra néz fel
még, hol napvilág derül.

Zeng a mélység, vőlegényét
hívja egy beteg najád,
és a gyors hab szerteporlad
az uszályon, mint a vád.

KÁLNOKY LÁSZLÓ

Heinrich Heine :

Lazarus a világ rendje  

Kinek sok jószága van,
az rabolhat sokkal többet.
Akinek kevés jutott,
annak kevesére törnek.

S hogyha semmid sincs, bitang,
kotródj félre és dögölj meg!
Itt csak annak van joga
élni, kit a pénze fölvet.

KÉPES GÉZA

Heinrich Heine : A tamburmajor

Heinrich Heine : A tamburmajor 

Ó, jaj, mostanában a vén
tamburmajor be leromlott!
Jól élt a császár idején,
vidám volt szíve, s boldog.

Egyensúlyozta a nagy botot,
mosolygás ült a száján;
ezüst paszomány csillogott
a napfényben kabátján.

Hogyha dobpergés közepett
vonult be a városokba,
asszonyszivek és lányszivek
visszhangoztak dobogva.

Jött, látott, a hon szépei
ellen megnyerte harcát;
a német nőknek könnyei
mosták fekete bajszát.

S tűrtük! Megadták magukat,
hová hódítani jöttek,
Napoleonnak az urak,
tamburmajorunknak a hölgyek.

Mint német tölgyek, a bánatot
kibírtuk jámborul mi,
míg végül mégis jelt adott
felsőbbségünk, szabadulni.

Mint küzdőtéren az ősbikák,
szarvunkat előretoltuk,
leráztuk végre a frank igát,
s Körner dalait daloltuk.

Szörnyű sorok! mind elhatol
fülébe a zsarnokoknak!
A császár s a tamburmajor
rémülten messze futottak.

Jutalmat kaptak bűneik,
cudar egy véget érvén.
A franciák császára brit
fogságba esett a végén.

Majd Szent Ilona szigetén
szenvedett mint megalázott;
gyomorrákban halt meg, kemény
szenvedések után ott.

Tisztének elvesztése várt
a nagy tamburmajorra.
Hogy ne szenvedjen éhhalált,
fogadónkban ő a szolga.

Befűt, fazekat pucovál,
fát és vizet hoz ő fel;
a lépcsőkön zihálva jár,
reszketeg, szürke fővel.

Fritz, hogyha együtt van velem,
nem restelli a tréfát,
bosszantja, gyötri szüntelen
a tétova langalétát.

Ó, Fritz, jobb, hogyha abbahagyod!
Illőbb germán fiaknak,
ha élcet a bukott nagyok
terhére sosem faragnak.

Tiszteld az ily embereket,
s kiméld meg őket az élctől;
ez az öreg itt, úgy lehet,
apád anyai részről.

KÁLNOKY LÁSZLÓ

Heinrich Heine : Szent szövetségre lépett - Seraphine esti erdőben bolyongok - A kisasszony állt a parton

Heinrich Heine :

Szent szövetségre lépett

Szent szövetségre lépett
szíveddel az én szivem;
erősen összesimultak,
mindenben egy hiten.

Jaj, csak a gyenge rózsát,
kebled virágdiszét,
csak ezt a szegény barátnőt
lapítottuk mi szét.

(ford : Kálnoky László)

 

SERAPHINE
ESTI ERDŐBEN BOLYONGOK

Esti erdőben bolyongok,
álomittas fák alatt,
s mintha csak velem bolyongnál
egyre, gyöngéd árnyalak.

Ugye itt van bájos arcod?
Itt lebeg fehér ruhád?
Vagy csak a holdfény hatolna
a fenyőhomályon át?

Földre pergő könnyeimnek
halk neszét hallom talán?
Vagy valóban sírva kísérsz
utamon, te drága lány?

KÁLNOKY LÁSZLÓ

A KISASSZONY ÁLLT A PARTON

A kisasszony állt a parton
búbánattal tele,
szivét a rózsa alkony
látványa nyügözte le.

Kisasszony, ez ócska viccre
kár igazán a könny:
lemegy a nap emitt, de
ott hátul visszajön.

LATOR LÁSZLÓ

Babits Mihály : Új esztendő beköszön...

 

Babits Mihály : Új esztendő beköszön...

1. Új esztendő beköszön
régi könyvben új lap
új topán a küszöbön
ég küszöbén új nap.
Ej haj dús az év
minden jót igér,
minden napja cél és
minden éje kéj.

2. Vízkereszt: a világ vár
csillag ég az égen
Gáspár, Menyhért, Boldizsár
jönnek a tevéken.
Ej haj szép az év,
minden napja szép,
minden éj egy álom
minden nap egy kép.

3. Gyümölcsoltó: boldogan
angyal kél a szélben,
a Megváltó megfogan
tiszta szűz méhében.
Ej haj mély az év,
minden napja mély,
születés a nappal,
foganás az éj.

4. Kelj vasárnap Palmárum
bujj elő, zöld zsenge:
Krisztus urunk szamáron
megy Jeruzsálembe.
Ej haj nyől az év
bársony barkaként:
barka síma, bársony
macska talpaként.

5. Nagypénteken délután
szél nyög a kereszten,
fenn a bús Kálvárián
meghal a bús Isten.
Ej haj bús az év,
minden napja bús,
nappala borús és
éje háborús.

6. Husvét reggel felragyog
alleluja szólal,
sírból Krisztus kilobog
piros lobogóval.
Ej haj, halál ellen
balzsamír az év,
mert a nap feltámadás
és az éj csak rév.

7. Piros Pünköst mosolyával
piros rózsa éled:
tüzes nyelvek záporával
harmatoz a lélek.
Ej haj, lélekév!
meghal, mégis él:
az eleven napnak
szelleme az éj.

8. Péter és Pál: Damaskus,
fény kel az útporbul:
Paulussá Saulus
lováról lefordúl.
Ej haj csodaév
fordul és cserél,
minden éjből nap lesz,
minden napból éj.

9. Szent István a vánkoson
nyújtja koronáját,
Magyarország köszönti
régi patrónáját.
Ej haj örök év
örök reménység,
ahol a föld nem segít,
megsegít az ég.

10. Névnap: Mária neve
zengi át a tengert,
kit az Isten eleve
anyja gyanánt szentelt.
Ej haj gyöngy a nap.
Gyöngyfüzér az év:
minden nap egy névnap,
minden gyöngy egy név.

11. Mindenszentek: hideg ősz,
bolyg a szellem fázva,
fázó népség temetőz
sírokon gyertyázva.
Jaj az év temető,
mindennap egy holt,
minden napra minden éj
ráírja, hogy: Volt.

12. Fenyőillat: Karácsony
Betlehem és jászol:
fügén élsz és kalácson,
de a szíved gyászol.
Szép az év, szép a nap,
de a szíved oly bús:
Volt egy gazdag kisgyerek,
aki most vén koldús.

13. Tizenkettő: tik, tak, tik...
Évet év most veszt el:
Versbe tizenharmadik
az öreg Szilveszter.
Klepetusán - ő az év -
minden gomb egy nap:
gimbeli-gombolja
s megint belekap.

1911

Babits Mihály : Szerelmes vers

Babits Mihály : Szerelmes vers 

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Babits Mihály : Ősz és tavasz között

Babits Mihály : Ősz és tavasz között  

Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,

mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.

Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Babits Mihály : Halavány téli rajz

 

Babits Mihály : Halavány téli rajz

Milyen fehér csöndesség ez!
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.

Gyere, édes, az ablakhoz,
tekints szét az udvaron!
Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
szőnyegen még semmi nyom!
Csak a kis szolgáló lába
rajzolódik halavány,
s elvész, mint a Szaharába
egy zarándok karaván.

Szalma közt fagyottan áll a
kert füzes mélyén a kut
intve dermedt jégszakálla
hogy az év, mint óra, fut.
Jertek apró, jertek sűrű
pillanatok pelyhei
jobban mint e szalmagyűrű
szívünk kútját védeni.

Milyen furcsa füstünk árnya
a túlsó tető haván:
mintha távol emlék szállna
rokon szívbe tétován.
Ki gondolhat ránk e csöndben,
míg körülvattáz a hó?
Titkos lánc nyúl át a földön
összekötve aki jó.

Babits Mihály : Játszottam a kezével

Babits Mihály : Játszottam a kezével

Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segítgetik
egymást egy messze életig.

Még egyre látom csöpp kezét:
úgy dolgozott mint csöppke gép
a hímzőtűvel vánkosán:
tündérfogócska - igazán -
s hogy gyenge ujját meg ne szúrja,
arany gyüszűt viselt az ujja.

Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörű táj! ó csodás hon!
Ott jártak szomjas ajkaim:
arany homokon beduin!

Nem vágy, nem álom, hanem emlék:
jaj milyen rég volt az a nemrég!
Tiz gyenge ága nyult felém
és én izenkint tördelém:
ó arany ágnak arany íze,
arany fa arany ízü méze!

Hát a köröm, a kis köröm!
Mennyi szépség, mily öröm:
üveges kép selyemkeretbe,
melyre a hajnal van lefestve
vagy piros ablak méla esten
vagy rózsaarc egy gyenge testen.

Mert tündértest a pici kéz
mely rózsás-meztelen igéz
s a hely hol összeömlik ága
mint csöpp csipő hajlása, drága
vagy ujja láb és íze térd
s akkor hogy arca hol? ne kérdd

mert tündértest a kicsi kéz
mely arca nélkül is egész.
Még egyre álmodom vele:
ó hogy oly messze közele
s hogy minden e világon itt
furcsa szirtekbe ütközik!

Csak egyszer lenne még enyém
s kedvemre csókkal önteném
szivesen halnék azután
nagyobb örömmel ontanám
kis ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!

Babits Mihály : Gretna-Green

 

Babits Mihály : Gretna-Green

Kék az ég ma, zöld az ág, -
milyen messze, más világ!
mennyi rózsa, lám a pünköst -
Ámor röpdös négy szemünk közt
- s semmi harc és semmi kín:
mindjárt itt lesz Gretna Green
szállunk, szállunk mind tovább
tefeléd, szép délibáb!

Bájkocsim szemed sugára,
csókos szók az ostorom
Hopp! megszállunk éjszakára
valamely monostoron
- e monostor nemcsak rím,
e monostor Gretna Green
vén kovács ott ősz apát,
aki minket összeád.

Sorsom, borsom mit kivánsz?
legszebb a mezalliánsz:
légy hát, édes ellenségem,
Hófehérke, feleségem
- mennyi illat, mennyi szín!
szép az útad, Gretna Green
mennyi rózsa, mily tavasz
bárányfelhő ránk havaz.

Mennyi szín és mennyi kincs!
szebb ut nincs és jobb ut sincs.
Ez a rév itt Éva réve:
rég ismérem, ezer éve.
- Kinn vagyunk már, hejh de kinn!
Hol van, hol van Gretna Green?
Meddig szálljunk még tovább
érted ó szép délibáb?

Esteledik az idő,
hűs az árny és zörg az ág -
megaszalt a déli hő
s esttől borzongsz, szép virág
- aggadozva kérded ím:
»Messze még a Gretna Green?«
Jaj virágom, nem tudom
megtévedtünk az uton.

Szökken a kocsim: világom
köd borítja s légi nedv,
lankad utazó virágom,
bennem is a régi kedv
- mennyi harc és mennyi kín!
Messze még a Gretna Green
s szempillámat - ó de kár -
ólom-álom üli már.

Babits Mihály : Esti dal - Éji dal

Babits Mihály : Esti dal

Ma szép a nap, gyönyörü szép:
ily napon volna halni szép.

Csillog a fák mögött a tó:
haljunk meg együtt, jer Kató.

Derűs az est, színes az ég:
minden szép, hogyha vége szép.

Minden jó, hogyha vége jó:
haljunk meg együtt, jer Kató.

A nap az tűz, a nap az ég:
az este hűs, az este szép.

Haljunk meg együtt, jer Kató:
csillog a fákon át a tó.

 

Babits Mihály : Éji dal

A téjszín léget elkeverte
fekete borával az éj:
lelkem ma, vágyak büszke lelke,
megúnt szavakkal ne beszélj,
húnyd be az ajkad, nyisd ki szárnyad,
szabad szemeddel szerte nézz:
ma messze szállnod
nem nehéz.

Mámorosan az éj borától
szárnycsattogás legyen dalod:
ki éjt iszik, a kéjre bátor,
tenéked ez volt italod.
Sokáig ittad, részegülhetsz,
azért vagy mostan oly szabad:
repülhetsz
magad.

Babits Mihály : Engesztelő ajándék

Babits Mihály : Engesztelő ajándék 

Cukrot, virágot, gyöngyöt szerettem volna hozni néked:
nincs gyöngyöm, cukrom, virágom.
Görnyedve hozom ahelyett s teszem a kezedbe, nézzed,
keserű életemet, egyetlen terhes gazdagságom.

Ez ami megmaradt még, e meztelen is gazdag élet,
s ezt sem adom, csak visszaadom már:
mert jól tudom, ki vagy? s hogy benned és általad élek,
kenyerem és levegőm! s rég nem volnék, ha te nem volnál.

Óh különös hatalom! szeretet erős gyengesége
- s óh gyenge erősség! oly védtelen benned...
Életem pórázát tartod, de téged bilincsel a vége
s mégis én vagyok zsarnok és hóhér, s te aki enged és szenved.

Letérdelek s úgy szánom-bánom óráid letörött virágát,
mint aki barbár talppal ment át egy drága réten:
óh ki gyógyítja meg az elrontott örömök rózsaágát?
ki mondja a tiprott percnek: »Kelj föl, kis százszorszépem!«

Órák és percek helyett fogadd el egész életemet,
virágok helyett egész mezőt, noha fölégett és nem virágos:
de virághamvval, s lásd, könnyel is trágyás, s ha új plántáid beülteted,
minden szirmot földajkál s neked áldoz.

Babits Mihály : Énekek éneke

 

Babits Mihály : Énekek éneke

Salamon király könyvéből

Szép vagy, ó szerelmesem, szép! Lábadat saru díszíti, ritka drága gyöngyű;
tomporodnak kerülete mint a mesterek kezéből kikerült kösönty.

Lábadszára mint aranyszín fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány;
a te két emlőd nyugalma mint a liliommezőkön legelő két bárány.

Köldököd mint illatozó olajok nyomától síkos szép kerekded csésze
Hasad mint a zaffirokkal rakott elefánttetemnek drága tündöklése.

Hasad mint a liliommal köröskörül megkerített dús gabonaasztag;
karod ámbraszín pereccel, két kezed nehéz gyűrűkkel aranyosan gazdag.

Balkezed a fejem alatt, jobbkezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes,
nyakad mint a karcsú torony kimagaslik hasonlóan Libanon-hegyéhez.

Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg nyelved hegyéről; ínyed édességes;
fogaid mint most fürösztött tiszta, hófehér juhocskák; ajakad tömjénes

Halántékod mint a sűrű selyem lomb közül kitetsző darab pomagránát
szemed mint a kék halastó; arcod ékességeinek ki mondhatja számát?

Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra,
mert kemény a szerelem mint a koporsó és erős mint nagy vizeknek sodra

No szerelmem, gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák
már a szőllő is virágzik s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák.

Babits Mihály :Raymond Lullius

 

Babits Mihály :Raymond Lullius  

Ballada

Majorca fényes udvarán
ragyog a nyári nap
Lovagol Raymond Lullius,
Egy szomorú lovag.

"Mi bánt ugy, Raymond Lullius,
hogy arcod halovány?
szolgád nagy gondja bánatod,
szavad parancs: kivánj!"

""Kivánok éjjel-nappal én
oly kivánság apaszt:
mit én kivánok, jó Rupert,
nem hozhatod meg azt.""

"""Kerülve társat és pohárt
magányos bánat öl:
no valld be, Raymond Lullius,
a szerelem gyötör."""

""Szerettem én, szeretek én
s sem éjem, sem napom,
pajtás, kiért epedek én,
soha meg nem kapom.""

""""Bolond vagy, Raymond Lullius,
és aki hall, sem ért:
hisz jól tudod, minden leány
dobog szerelmedért.""""

""Némán eped szerelmemért,
verseng is száz leány:
hideg leányt szeretek én,
ki nem tekint reám.""

""""Szólok neki: szavamra tán
megszánja búd hevét:
jer, súgd meg Raymond Lullius
a kedvesed nevét!""""

""Az ajka néma, hűs koráll,
De szeme csupa láng,
S a termete, mint a tiéd,
Oly karcsu és nyulánk.""

""""S ha engemet szeretsz szegény
a szívem szán nagyon:
jer éjjel udvarom alá,
ajtóm nyitva hagyom.""""

Setét a vár és udvara,
az éjjel néma vak;
ott oson Raymond Lullius,
egy ujjongó lovag.

""Ma éjjel ablakod alatt
dalol a csalogány
meglopom forró szívedet
te jéghideg leány!"" -

""""Gyere be Raymond Lullius,
szegény beteg bolond;
gyere be: amit látni fogsz
senkinek el ne mondd.""""

Ott fűzni kezdi a füzőt,
feszűl a könnyü váll,
Dús keble vánkos-hintaként
hangos ütemre száll.

Gombolná ott a gombokat,
de melle ugy dagad:
Bizony bizony letépi mind
a gyöngyös gombokat.

Fuss innen, Raymond Lullius,
mert férges a virág,
kehelyben, hűs szirom mögött
nem tudhatod, mi rág.

Fuss messze Raymond Lullius
Átkozott a virág
s a szűzen viruló huson
pusztit egy szörnyü rák. -

A durva hajnal a mezőn
álmossan pillogat:
messze fut Raymond Lullius
az átkozott lovag.

Csalmája porban elmaradt
Letép capát, kecsét:
ó jaj, mikor feledheti
e mell genyedt kecsét?!

""Köszönöm édes paripám,
eddig hogy elhozál:
előtted síma sík: eredj
szabadon vissza már.

""Eredj; s deli kancát ha látsz
fuss boldogan neki,
kinek sörényét púszta szél
vigan lebegteti.

""Eredj; nekem nem kell tovább
sem szolga, sem barát:
ne lássa többé Lullius
Majorca udvarát.""

1900-1905 között [?]

Babits Mihály : A szökevény szerelem - Augusztus

Babits Mihály : A szökevény szerelem

Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e még?

Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem szerelem.
A szerelem meggyujtott,
meggyujtott és elfutott,
itthagyott,
itthagyott.

Mintha két szép fa ég
puszta környék közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa csak:
pirosak,
pirosak.

Nem is két fa, két olajkut
és a lángjuk összecsap -
mélyek, el nem alszanak.
A szerelem messze van már
és kacag,
és kacag.

Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?
Úgy tudlak már csak szeretni
mint magamat szeretem,
égve s égetve, kegyetlen

s érzem, hogy kacag mögöttem
a szökevény szerelem.

 

Babits Mihály : Augusztus 

A falunak tornya karcsú,
körül karcsú könnyü fák
falu fölött vörös arcú,
sárga bajszú holdvilág.

A vasúton szállok messze,
messze, messze csöndesen,
és tünődöm, enyém lesz-e,
vagy már veszve, kedvesem?

Aki egyszer, egy szép estén,
szép csöndeskén rám hajolt,
enyém lesz-e még édeském,
ki egy estén enyém volt?

Ilyen messze, halk zugolyba
véle volna jönni jó,
hol egymásnak válaszolva
tücsök szólna millió.

Lelkem is itt szertecicáz,
elmóricáz csöndesen,
s megpihen egy fehér cicás
kukoricás ereszen. -

Ó jaj, a vonat megindul,
lassan indul, tétováz
s eltün a táj dombjain tul

zene, hold és állomás.

Babits Mihály : A legfőbb szemérem

Babits Mihály : A legfőbb szemérem

Mindig csodálom, mért mondják ki azt a szót,
mért nem titkolják azokat a szavakat,
mért nem szégyellik, jobban mint a szerelem
szégyellt, titkos szavait, mért nem fáj ilyen
rettentő szót kiejteni, mért nem nyelik
vissza torkukba, mért nem dobban szét a szív
e vérhökkentő hangra, mért nem áll meg és
mi védi a hideg Utálat kavargó
kezétől, hogy hozzá nem nyúl? Mondják, van oly
nép Afrikában, mely nem enne más előtt
és inkább veszne éhen, mintsem ezt a szót:
evés kihörögje. Restellik az életet,
de ki restelli a halált? Hősök? Dehogy!
Csak szemérmetlenek, csak undort nem tudók.
Mert van-e szemérmetlenebb, mezítelenebb,
létünknek piszkos mélyét jobban felfedő
szó, mint ezek: halál, sír, hulla, temető?
Jer, takard el e szörnyű szókat, könnyü rim!

Isten! takard majdan rímedbe csontjaim!

1923

Babits Mihály : A kedves arcképe

Babits Mihály : A kedves arcképe

Hirtelen amint a szobába léptem,
előttem ült a drága valaki,
közel és mégis holdtáj-messzeségben,
mert e világból keret zárta ki.
Örök magányba zárta, arany ablak;
és nem nézett rám, nem is nevetett:
csak a színek daloltak és lobogtak
s lengették a keretet.

Nem ismersz hát, kedvesem, nem szeretsz hát?
Két kisujjad úgy fonod egybe, mint
szeretők írigy karja fűzi egymást,
hogy számüzött lesz aki rátekint.
Alsó és felső ajakad szoros pár
összesimulnak meleg-meztelen
mintahogy két szerelmes egy csukott száj,
ki a világnak nem felel.

Más keresi majd a könnyű örökfényt
arcodon s a szitakötő mosolyt
s meg sem ismeri tán a csüggeteg lényt,
ki itt méla-magába elomolt.
De én ismerlek, mert magány marad csak
a magány, bárha két magány vegyül
ismerlek, asszony, így ahogy magad vagy,
gyógyíthatatlan egyedül!

Ismerlek?... Kép vagy; lehetünk-e mások
egymásnak, és ki lát a kép mögé?
Bár lelket párolognak a vonások,
mint e vászonra festett alaké,
hol a festőnek lelke s a modellnek
ködben villódzik, mint hold udvara,
mely fátyol és sugár egyszerre, s elfed

miközben világítana.

De dalolnak és lobognak a színek

lángként, mely kohó nyitjában fogoly.

Piros kabátkád, lila párna, szőnyeg...

mint ablakon túl kinyilt tűzbokor.

Elvarázsolt bokor az, csipkerózsa:

óh, szerető, váltsd meg, ha szereted!

Micsoda csókra vár, micsoda szókra,

szétvetni a keretet!