Itt van az ősz ....

Kányádi Sándor : Szeptember  


Tele a hombár,
tele a raktár,
tele a kaptár,
tele a csűr.

Rászáll a nyár a
legelső sárga
levélre, s elrepül.

Kányádi Sándor : Elment a nyár  


Elment a nyár,
itt az ősz,
reggelente párát lehel
a kis őz.

Elment a nyár, megjött az ősz,
fosztogat,
gyéríti a sápadozó
lombokat.

Reszket a lomb, remeg az őz:
fél, de fél:
pedig nem jár vad erre más
csak az őszi szél.

Kányádi Sándor : Jön az ősz  


Jön már az ismerős,
széllábú, deres ősz.
Sepreget, kotorász,
meg-megáll, lombot ráz.

Lombot ráz, diót ver,
krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat
s harapja, kurtítja
a hosszú napokat.

Zelk Zoltán: Ez már az ősz

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök

dalt próbál szegény, a füvek között.

Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -

nem nótaszó ez már, de búcsuszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.

Közelg a rozsdaszínü áradat.

Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -

elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk -

hogy kortyolnánk még a nyár melegét!

Be üres is volt idén a pohár,

be hamar elmult ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák

az őszi ég keserü sugarát.

Hiába isszák, nem ad már erőt,

csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit. -

Ó, ha az ember is a büneit

igy hullatná! s lomb nélkül, meztelen,

de állhatnék telemben bűntelen!

Dideregve didergő fák között

úgy türni deret, havat, vak ködöt,

tudni, tavasszal élni támadok. -

Nehéz a szívem. Mást nem mondhatok.

Zelk Zoltán: Ha kérdik egyszer

Kertben szerettem volna ülni,

így álmodtam én őszömet,

nagy csend fényében elmerülni,

míg lassún hulló levelek

vállig, homlokig borítnának,

szépen halni megtanítnának -

az elmerengő képzelet

esztendeim kemény szálából

ily lágynak szőtte őszömet.

Szerettem volna ülni lócán

alkonyidőn, a ház előtt

hallgatni utak csobogását,

köszönteni az elmenőt.

így lettem volna gazda s vendég,

így mondtam volna szép jóestét

mindenkinek, mikor az ég

a sárguló napot leejti,

mint őszi ág a levelét.

Nem kertben, nem ház előtt lócán,

ülök a világ küszöbén,

s ha kérdik egyszer, mi járatban,

mit végeztem e földtekén,

ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? -

de a szegénynek szava voltam,

ezért voltam, lehettem én

egyszerre alkony s pirkadó nap,

egyszerre bánat és remény.

Zelk Zoltán: A fű alatt

A légben lenge vé alak,

úgy vélnéd, vándor vadludak -

de nézd: szárnyuk mily ingatag

s nem is rikoltnak, nem libák:

a sűrű, alvadt csenden át

csak pelyhes felhők szállnak -

majd ők is csendé mállnak.

Mert ág se moccan, szél se jár,

mozdulatlan piheg a táj.

De a tenyérny fű alatt

népekkel dús országutak:

munkába indul, harcbaszál

hangya, cincér, szarvasbogár.

S mélyebben, a föld húsát

ezer csatorna sebzi át:

rejtett utcák, terek között

vakondok és hörcsögök

s fürge mezei egerek -

mit tudsz róluk, mond, ismered

e bújó s örök életet,

amely harcol, szorong, remeg

ott, hol már szemednek: a túl

s hol a szemednek már: alul?

S ti füvek, lombok, levelek,

tudhatod milyen óriás,

ha egy hangya útjába áll,

a páncélos szarvasbogár?

S ti füvek, lombok, levelek,

ha érthetném a nyelvetek,

a zizegést, a lombsúgást,

a lengő nádat és a sást -

bókol az erdő, vagy perel,

ha ezer levél kerepel?

Gőzölög az alkony. Merülök.

Megszólal fennen egy tücsök.

Cérnányi hangja, mint patak

futkos még a lombok alatt.

De egyre, egyre szélesebb

s hogy már kútmélyű este lett:

csattog s szétömlik, mint az ár -

tücsökzenévé vált a táj!

Őt zengik rétek, fák, hegyek,

holdként ő száll a föld felett,

hold-szemmel nézi: mily parány,

ki én vagyok most, a magány...

s úgy tűnik immár, fű alatt

fekszem... fölöttem pók szalad.

Zelk Zoltán: Fénytelen múlik el napunk

Milyen beteg - szinte köhécsel

ez a rozsdamart délután

s a béna fák tátogva nyúlnak

az ég a fény után

tátogva, mint akváriumban

a tépett pikkelyű halak:

várva, hogy a zord plafonon

átsüt talán a nap...

Csak egy pillanatra törné át

acélburkát az őszi Nap:

úgy hullna alá a rozsda, mint

az öreg vakolat

s micsoda pírral égne a város!

s hulló hajuk kibontanák

a körút koldus leányai,

a járdaszéli fák.

Csak pillanatra... de nincs vigasz.

Vacognak a sikátorok

s a morcos Ég esőt jósolva

szakállába morog.

Fénytelen múlik el napunk! Már

setteng az éj az ormokon

s a nyögő ágakat belepi

az estéli korom.

Haldokló ejti úgy le karját,

ahogy aláhull most a galy,

Sóhajt a város - s a Földeken

szárnyra kél az avar.

Nadányi Zoltán: A harkály

A harkály a beteg fák doktora.

Kopogtat a fák mellén, meg a hátán

és hallgatózik, töpreng. Furcsa látvány.

Szerszáma is van hozzá, jókora.

Most a nagy fűzfa hívta orvosául,

mert észrevette, hogy a lombja sárgul.

Megkopogtatja őt a csudadoktor,

hallgatja és sóhajtoztatja sokszor.

A baj okával máris ismerős,

de hát nem tud segítni. Itt az ősz.

Nagy László: Dióverés

/Mednyánszky László: Dióverés/

Nagy László: Dióverés

Elsuhogott az a füttyös

sárgarigó délre.

Sárgul az árva diófa

zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a

színarany rigó-szárnyak,

elszállnak ők is a szélben

puszta határnak.

Áll a diófa, és érett

kincsei válnak tőle:

szellő ha bántja az ágat,

buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés

támad, ha jön az ember,

s bottal az ágak bogára

boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba

kopog a dió-zápor,

burkos dióra a gyermek

kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom

zaját a jó örömnek,

darálók forognak, diós

mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban

meg kell maradnunk jónak

s tisztának is, hogy örüljünk

csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a

picike dió-csónak,

s lomb zöldül újra a füttyös

sárgarigónak.

Hárs László: Levél az erdőből

Az erdőből egy levelet

hozott a posta reggel,

egy száraz tölgyfalevelet,

néhány sor zöld szöveggel.

Az állt rajta, hogy eljött az ősz,

a nyáridőnek vége,

most már a néma télre vár

az erdő és vidéke.

A mackó barlangjába bújt,

elköltöztek a fecskék,

a tisztásoknak zöld füvét

lerágták mind a kecskék,

nem hegedül a zenekar;

nagy most a tücskök gondja,

és újdivatú kalapot

nem visel már a gomba.

Szétosztotta a körtefa

a fanyar vackort régen,

nincsen levél a bokrokon,

és pitypang sincs a réten.

Minden lakó elrejtezett,

Üres az erdő, árva.

S a szélső fán egy tábla lóg:

"Téli szünet van, zárva."

Móra Ferenc: Kertem alján

Móra Ferenc: Kertem alján

Kertem alján

lombot ontva

vén akácfa vetkezik,

ablakomba

búcsút mondva

nyújtogatja ágkezit.

Ha szükellő

őszi szellő

simogatja sudarát,

gallya rebben,

halk zörejben

sírja vissza szép nyarát.

Puszta ágad

bármi bágyadt,

bármi búsan bólogat,

vén akácom,

e világon

nincsen nálad boldogabb!

Viharával,

nyomorával,

átaluszod a telet-

új virággal,

lombos ággal

kelteget a kikelet.

Petőfi Sándor: Ősz elején

Petőfi Sándor: Ősz elején

Üres már a fecskefészek

Itt az eszterhéj alatt,

Üres már a gólyafészek

Tetejében a kéménynek...

Vándor népe ott halad,

Ott a messzeség homályin,

Ott az égnek magasán.

Látom még, mint kis felhőket,

Vagy már nem is látom őket?

Csak ugy képzelem talán.

Elröpülnek, elröpűltek,

Tavasz s nyár vendégei,

És őket már nemsokára

A kertek s mezők virága

S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt

Majd borul, majd kiderűl.

Ajka még mosolyg, s szemébe

Könny tolúl...ennek sincs vége,

S ajkán ujra mosoly űl.

Bús mosolygás és vidám könny!

Csodálatos keverék.

Észrevétlen karon fogja.

És egy más világba vonja

A merengés emberét.

Órahosszat elmerengek,

És ha egy elejtett tárgy

Vagy harang, amely megkondul,

Fölriasztott álmaimbul:

Elmém, nem tudom, hol járt?

Szatmár, 1847. szeptember 1-7

Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka

építsd föl újra s újra

amit lerombol benned a

nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet

a százszor szétrúgottat,

szítsd a parazsat, nélküled

föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős

minden mit mondtam s mondok

nehéz nyarunk volt itt az ősz

s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és

magamban téged óvlak

ameddig célja volna még

velünk a fönnvalónak

Kányádi Sándor: November

Kányádi Sándor: November

Nyugaton, keleten

vörös az ég alja.

Régről nem kelepel

kéményen a gólya.

Csóka- s varjúsereg

lepi el a fákat,

véget a szél se vet

a nagy csárogásnak.

Pedig fúj, ahogyan

fújni tud november,

birkózik a csupasz

hegyekkel, vizekkel.

Bömböl a szél, süvölt,

dühében már jajgat:

túlcsárogják dühét

a csókák és a varjak.

Wass Albert: Őszi dal

Wass Albert : Őszi dal 

Elmentek már a madarak, a fecskék

Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.

Szép álmomat a lelkemből kilesték

Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.

De elmentél, veled a nyár, az álmok.

Csak szél süvölt, és halál bolyong a berken.

A hervadásban elmerülve állok,

És fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.

Neked nagyon hideg volt itt az élet,

Nem jött bíborral már az alkonyat.

S megsemmisült sok délibáb-reményed

Csillagtalan nagy éjszakák alatt.

De érzem már: te vagy lelkemnek minden,

S nem kérek tőled semmi, semmi mást,

Csak jer vissza, s én rózsákkal behintem

Körülötted az őszi hervadást.

Radnóti Miklós- Október délután

Radnóti Miklós- Október délután

Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni,

s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról,

hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte

mikor átkarolt kérte, őrizzem pihenését.

De nap kacsintgat át fodrán a lombnak,

vad darazsak dudolnak körül haraggal.

És a lomb makkal felel és feleselget,

hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.

Fanni fölébred és álmos szeme kék,

keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal

békít a lombbal, végigsimít a számon

s ujját ott tartja három harapós fogamon még,

hogy ne beszéljek. Igy készül az új csend

és a csendből odafent sziszegve eső

hatnapos esső, mely elmossa a makkot

s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert.

Zelk Zoltán : Zúzmara

Zelk Zoltán : Zúzmara

Mikor az első zúzmara

megül a rózsafákon,

töpreng az ember, mit tegyen,

hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.

De tudja, fájni fog soká,

mert büntetlenül nem lehet szeretni,

az ész végül is megadja magát,

ha majd a szív nem s nem akar feledni.

Mert zúzmara a rózsafán,

mert varjúszárnyak árnya hull a hóra.

A nyári tücsökcirpelés

most ér a csillagokba.

Alekszej K. Tolsztoj : Az ősz tarol

Alekszej K. Tolsztoj : Az ősz tarol

Az ősz tarol. Amerre jár, a kert sivár,

a pergamen-levél zörög; a földre száll;

csak lenn a völgyben látni még a szürke fák

között az égő fürtöket, a nyár nyomát.

A fájdalom s öröm betölti szívemet,

amíg kezemben érzem átfagyott kezed;

némán szemedbe nézek, látod, könnyezem,

szeretlek, ennyit mond a perc, a csönd, szemem.

(Tarbay Ede fordítása)

Bunya Yasuhide:ŐSZ

Bunya Yasuhide:ŐSZ

Virág és fű-fa sárga.

Az elmulás hatalma győz.

Csak a tenger virága

nem érzi, hogy eljött a bősz,

cifrálkodó és tarka ősz.

Fordította: Kosztolányi Dezső

Kányádi Sándor: Őszi biztató - Őszi elégia

Kányádi Sándor: Őszi biztató 

Utolsókat kondul

a hegyen a kolomp:

itt nekünk már semmi,

de semmi keresnivalónk.

Borzong a boróka,

a fenyves fölzokog

csordákba verődve

futnak őzek és szarvasok.

Szajzik a patak is:

hártyavékony jeget

csipkéznek szélire

a deres, fagyos reggelek.

De a kikericsek,

a bátor őszikék

arra bátorítnak:

ne félj, nincs minden veszve még.

Tavasz jöttével, ha

megzendül a kolomp,

lesz megint idefönn,

lesz nekünk keresnivalónk.

Kányádi Sándor : Őszi elégia

Székely Jánosnak

Fölszáradt-e vajon a harmat

az erdő alján, vagy dérré változott?

Kijár-e még az a magányos

őzsuta alkonyatkor a tisztásra,

hol delelni szokott a telehold?

Szokásban van-e még a lombok

jámbor tereferéje, vagy vacogó

félelem, sorvasztó civakodás,

ágrólszakadt levelek siráma lett

a hajdani harmóniából?

Elfogyott a hold. Riadtan fut az őz,

gyapjasul magánya.

Szűkre húzott szemű éjszaka néz

ridegen a meddő mogyorókra s a

kikericsek mérgező csillagaira.

1963

( a képek Jambor Lajos festményei)

Juhász Gyula : Október

A fény arannyal öntözi még

A szőke akác levelét,

De ez a fény, megérzem én,

Már októberi fény.

Az alkony lila fátyla alatt

Tarka tehenek hada halad,

Vígan elbődül, hisz haza tart,

De ez már őszi csapat.

A kertben tarkán égő színek,

Virágok, dúsan vérző szívek,

Rajtuk az este harmata ring,

De ez már őszi pompa mind.

Fényt, krizantémet, dalt, harmatot

Lelkemben vígan elringatok,

Megszépül lassan, ami rég volt,

De ez már októberi égbolt!

Nemes Nagy Ágnes : Október

Most már félévig este lesz.

Köd száll, a lámpa imbolyog.

Járnak az utcán karcsú, roppant,

négy-emeletnyi angyalok.

S mint egy folyó a mozivászon

lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik

az útjavítás. Lenn a mélyben,

iszamos, hüllő-hátu cső,

pára gyöngyösödik a kérgen,

s a városon, mint vér a gézen,

általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog,

mellette kucsmás, birka-bundás,

mint a makk-ász, guggol a munkás,

fölötte hengerhasu gépek,

rájuk irva: „Consolidated…”

S egy fa. Akár a régi csap,

csöpörésznek a targalyak,

szalad, olajjal töltekezvén

a gép gömbölyű béka-testén,

majd a bundára ér a csepp,

s fölsír a tűz: megérkezett.

Neonfény lobban és lehull.

A vizes kőre rácsorog.

Valaki, messze, úgy vonul,

hogy a köd kilométer-odva

énekét tompán sokszorozza –

hallani, amint tántorog.

Kányádi Sándor: Jön az ősz

Kányádi Sándor: Jön az ősz

Jön immár az ismerős,

szél lábú, deres ősz.

Sepreget, kotorász,

meg-megáll, lombot ráz.

Lombot ráz, diót ver,

krumplit ás, szüretel.

Sóhajtoz nagyokat

s harapja, kurtítja a hosszú napokat.

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra…

Itt van az ősz, itt van ujra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpenditem,

Altató dalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,

Ülj itt addig szótlanúl,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

Paul Verlaine: Őszi chanson

Ősz hegedűl

Szünetlenűl

A tájon

S ont monoton

Bút konokon

És fájón...

S én csüggeteg

Halvány beteg,

Mig éjfél

Zeng, csak sirok,

S elém a sok

Tűnt kéj kél...

Oh, múlni már,

Ősz! húllni már

Eresszél!

Mint holt avart,

Mit felkavart

A rossz szél...

Tóth Árpád