Ady Endre : Szelíd , esti imádság

Ady Endre : Szelíd , esti imádság 

Uram, adj csöndes éjt,
Nyugodalmas, nagy éjt
A te vén gyermekednek,
Beteg, rossz gyermekednek.



Fölséges dáridók,
Keserves dáridók
Muzsikája kerüljön,
Hangja messze kerüljön.



Ne ülje szívemet,
Nyomorék szivemet
Az ébrenlét lidérce,
Rettenetes lidérce.



Aludjak kacagón,
Álmodjak kacagón
S boldoguljak álmomban,
Ifjuljak meg álmomban.



Valami nagyon nagyot,
Valami dicső nagyot
Álmodva hadd képzeljek,
Éjemben hadd képzeljek.



Imádkozzak, mint gyerek,
Régi, iskolás gyerek
Istenes áhitattal,
Altató áhitattal.



Mikor az alkony leszáll,
A barna alkony leszáll,
Régi imám az ajkam
Szaporázza az ajkam:

"Adj csöndes éjt szüleimnek,
adj csön- des éjt mindeneknek.
Istenem, én járva-kelve,
fölvirradva és lefekve,
imádlak, mint édes Atyám.
Jó Atyám, vi- selj gondot rám, ámen."

Ady Endre - A fogyó Hold

A fogyó Hold

Merre jár most a fogyó Hold

S boldog töltjén hogyha nézte,

Megállott a szívverése

Valakinek egy pillanatra?

Merre jár most a fogyó Hold,

Merre járhat most az Élet,

Tengert bámul, hegynek téved,

Vagy csöndes erkélyre int el?

Merre jár most a fogyó Hold,

Meredt szemmel most is nézték

Az Ég e rokkant vitézét,

Kit olyan ó s jó ketten nézni?

Merre jár most a fogyó Hold?

Ifjú hitek, vén emlékek,

Bűnös üdvök, üdvös vétkek

Fogyó, rokkant, hű katonája?

Ady Endre: Október 6.

Thorma János : Aradi vértanúk, vázlat

Ady Endre: Október 6.

Őszi napok mosolygása,

Őszi rózsa hervadása,

Őszi szélnek bús keserve

Egy-egy könny e szentelt helyre,

Hol megváltott- hősi áron -

Becsületet, dicsőséget

Az aradi tizenhárom.

Az aradi Golgotára

Ráragyog a nap sugára,

Oda hull az őszi rózsa,

Hulló levél búcsú csókja:

Bánat sír a száraz ágon,

Ott alussza csendes álmát

Az aradi tizenhárom.

Őszi napnak csendes fénye,

Tűzz reá a fényes égre,

Bús szívünknek enyhe fényed

Adjon nyugvást, békességet:

Sugáridon szellem járjon

S keressen fel küzdelminkben

Az aradi tizenhárom:

• Knezić Károly, 
• Nagysándor József, 
• Damjanich János, 
• Aulich Lajos,
• Láhner György, 
• Poeltenberg Ernő, 
• Leiningen-Westerburg Károly, 
• Török Ignác,
• Vécsey Károly, 
• Kiss Ernő, 
• Schweidel József, 
• Dessewffy Arisztid, 
• Lázár Vilmos

Tisztelet az emléküknek ! 

Látó Endre - Aradi vértanúk

Ady Endre : Csukott szemű csókok:

Ady Endre : Csukott szemű csókok

Hogy csókosat egyszerre álmodunk,

Csak ennyit tudok róla.

Istenem, az-e, akit gondolok?

Mindig megérzem,

Mikor lecsúszik a takarója.

Mi már talán sohse találkozunk

Bús vándorok mi ketten.

De ott vagyok, mindig, mikor kíván

És ő is eljött,

Akármilyen idegent szerettem.

Lehet, hogy dús, fekete a haja,

Ilyen hajat kívánok.

S óh jaj, az ő dús, fekete haját

Hányszor hozták el

Arcomra kócos, szőke leányok.

Még egyszer fogom más csókjainál

Szemeimet lezárni:

Majd ha ő is így csókol valakit,

Csukott szemekkel,

Mert engem nem bírt már tovább várni.

Csókokban élő csóktalanok:

Ady Endre 

Mindent akartunk s nem maradt 

Faló csókjainkból egy falat, 

Vágy, emlék, bánat, cél, okság, 

Egy pillanatnyi jóllakottság. 

Vonaglottunk bízón, nagyon,

Hűs estén és hideg hajnalon. 

Pállott harctér szegény testünk 

S jaj, örömre hiába lestünk. 

Roskadjunk le a Sors előtt

Két gyáva, koldus csókmívelők. 

Mindegy, kik küldték, kik adták, 

Nem ért a csókunk egy fabatkát.

Több voltunk, jaj, tán kevesebb,

Mint a hajrás, kis szerelmesek. 

Túl vánkoson, leplen, ingen 

Sírva láttuk meg: ez se Minden. 

Be búsak vagyunk, be nagyok,

Csókokban élő csóktalanok, 

A Végtelent hogy szeretjük: 

Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.

Csók és imádság:

Ady Endre 

Uram, bántottál, űztél, megaláztál,

Sokféle ostort suhogtatott kezed, 

Te tudtad, miért.

Kis szolgád bizton nagyokat vétkezett. 

Hajh, bűnös voltam, nótáid elloptam,

Nőid csókoltam s kortyongattam borod. 

Méltán sujtott rám 

Könnyben áztatott, sós, éles ostorod. 

Minden bűnömből külön ostort fontál,

Csöpp, beteg vérem sokszor kiütközött,

Ám csók-ostorod

Legfájóbb ostor ostoraid között. 

Uram, utólszor evvel ostorozz meg

Nagy bűnök után méltán, fájón, nagyon 

És azt az asszonyt, 

Kire korbácsolt, rossz szívemet hagyom.

Csók az ájulásig:

Ady Endre

Ez az ájulásig-csók hona,

Rettegi a paraszt babona 

S valahol, vad, erdő-szakálas

Szatír-képű, bús hegyek alján 

Fekszik, mint egy nagy, fiatal lyány.

Mikor rásüt a Hold, megremeg

S elébe roskadnak a hegyek,

Fehér halmait nyögve áldják, 

Szent forrásaira borulnak 

És csókba, könnybe, vérbe fulnak. 

Jaj annak, aki már erre járt,

És jaj, aki itt asszonyt talált, 

Maró szája sohse lakik jól, 

Ajka, foga, szíve elvásik, 

De csókolni fog ájulásig.

Egy csókodért : Ady Endre 

Elmúlt a régi, tiszta vágy, 

Amellyel egykor környezélek,

Epesztő, forró, balga láz 

Égető lángja sorvaszt érted, 

Egy csókodért mindent od'adnék 

Egy csókodért nem kell az élet! 

Egy forró csók, egy ölelés...

Lázas szívünk összedobogna... 

Aztán jöhet, mit bánom én, 

A kárhozatnak égő pokla! ...

Nincs kárhozat, mely ily gyönyörre 

Eléggé gyötrő, kínos volna!

Csókok:

Ady Endre 

Valami szent, nagy éjszakán

Vad nászban megfogant az élet 

S azóta tart a nász örökké, 

Minden kis mozgás csókba téved. 

Csókok világa a világunk, 

Csókban fogan a gondolat,

Kicsi kis agyvelő-csomócskák

Cserélnek tüzes csókokat 

S a legforróbb csókból szület meg 

A legszebb, legnagyobb ige, 

Mely hódítóan csap belé 

A végtelenbe, semmibe.

S a leglanyhább csókból fakadt ki 

A szürkeség, a régi mása: 

Nincs vad párzás, nincs tüzes csók ma 

S nincs a világnak messiása. 

Úgy van talán: szép a világ s jó,

Mi vagyunk satnyák, betegek, 

Jégfagyos csókokban fogantunk 

S a fagy a lelkünk vette meg. 

Szent kéj a csók és szent az élet, 

A párzás végtelen sora 

S átok a csók, átok az élet,

Ha nincs a csóknak mámora. 

Az eltűrt csókok tunya nászán, 

A langyos csókok éjjelén 

Az átok egyre nő fölöttünk 

S így lesz az élet lomha, vén 

S így leszünk mi, párzó királyok,

Kopottak, búsak, betegek, 

Kiknek csókolni szomjas tűzzel 

Már nem szabad és nem lehet. 

Ha szomjas ajkak szomjas csókot 

Csak szomjas ajkra hintenek, 

Ma ez a föld üdvök Olimpja 

S nem laknak itt: csak istenek.

Ady Endre : Félig csókolt csók

Egy félig csókolt csóknak a tüze

Lángol elébünk.

Hideg az este. Néha szaladunk,

Sírva szaladunk

S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.

Égünk és fázunk.

Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,

Ajkad csupa vér.

Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen

Megbékült holtak,

De kell az a csók, de hí az a tűz

S mondjuk szomorún:

Holnap. Majd holnap.

Ady Endre : Tüzes seb vagyok

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,

Kínoz a fény és kínoz a harmat,

Téged akarlak, eljöttem érted,

Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzón, fehéren,

Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,

Te vagy a kínom, gyehennám nékem,

Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,

Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,

Adj kínt nekem, a megéhezettnek:

Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

Ady Endre: Szüret

Szüret- XV. századi francia ábrázoláson

Ady Endre: Szüret

A lombhulláskor vigaszunkra

Eljön a víg szüret megint,

Lesz már, ami fölmelegítsen,

Ha kissé hűsebb szél legyint.

A szőlőskertek vígan vannak,

Aki most búsul, mind bohó,

Egy jelszavunk legyen szüretkor:

A dáridó, a dáridó.

A világ kezd már szörnyen kopni,

Megavult, ócska, szintelen,

Borzasztó sok az ember gondja,

A bánat is töméntelen.

Könnyítsünk hát bús sziveinken,

Lobbanjon fel a régi láng,

Álljon elő egy pillanatra

A régi, boldog, jó világ!

Hajh! régen, amikor Tokajnak

Nektárt adott a vesszeje,

Hányszor borult égi mámorba

Az ember gondterhelt feje.

A durranó, hangos mozsártól

Visszhangzottak a völgy- s hegyek,

Jó bort ivott a magyar ember,

Nem holmi vinkót, rossz levet.

Most a homok táplál bennünket,

De azért jó a drága nedv,

Ki nagy szükségben meg nem issza,

Az - Istenemre - nagy balek.

A gondot csak a bor gyógyítja

És erre a szüret mi jó!

Szüreteljünk hát víg kedéllyel:

Éljen a jókedv, dáridó!!

Ady Endre: A nyári délutánok

Mikor az Ég furcsa, lila-kék

S találkára mennek a lyányok,

Óh, be titkosak, különösek

Ezek a nyári délutánok.

Járunk bolondul és ittasan

Nagyvárosi utcákon égve,

Fekete, szigoru vonalak

Rajzolódnak a nyári Égre.

A város árnyas és remegő.

Ezer tornya, kéménye, karja

Úgy mered a csókos ég felé,

Mikéntha ölelni akarna.

Mint zavarodott szerelmesek,

Pírral s pihegve szemben állnak

A Ég s a Város. Szivük dobog

Vad ritmusára a Halálnak.

Szemünk könnyes, mégis nevetünk,

Föl-föltekintve, vágyva, félve,

Arra, ki szép s kit nem ismerünk,

Hideg szeretőnkre, az Égre.

S ott fenn az Égen, ott valahol,

Egy-egy pillantást visszavetnek.

Sírván nevetünk az Ég alatt

S ott fenn, ott fenn, ott is nevetnek.

Ady Endre: A Halál pitvarában

Istenem, Halál, te tudod,

Hogy tőlem elmúltak a bálok,

Lakodalmak és hős murik:

Pitvarodban állok.

Gyáván ülök, nem hencegek

S ha valaki azt mondja rólam:

“Üssétek le ezt a kevélyt";

Én sóhajtok; jól van.

Minden jó, jog, ami lesújt,

Minden megszentel, ami büntet:

Istenem, Halál, pitvarod

Megjavít bennünket.

Sohse szerettem úgy magam,

Mint most a Halál pitvarában,

Megszerettem a múltamat

S lépek beljebb, bátran.

Nem lehet az rossz valaki,

Akit annyian űztek, téptek

S rosszabb úr nem lesz a Halál,

Minő volt az Élet.

Istenem, Halál, te tudod,

Hogy vérvevő, szomorú harcban

Űztem, kerestem önmagam:

Rosszat nem akartam.

Ady Endre: A meghívott Halál

Ha akarom, két óra múlva

Halott lesz egy szünetlen elme

S hódolattal lépi át küszöböm

Minden halálok fejedelme:

A meghívott Halál.

Póri, kicsi halálok helyett

Jönne pompával és bíborban:

Még fehér papír-álarcot visel

Álomhozó húsz grammnyi porban

Itt, az asztalomon.

De fölkelne királyi díszben,

Ha akarnám, két óra múlva

S megcsókolná megnyugodt homlokom

Koldus ágyamra ráborulva

Ez a fölséges Úr.

Ha akarom, nagy, jó álom jön

S nem a régi erőltetettek,

Kicsik, szomorúk és hézagosak

Népe, amelytől félve retteg

Minden kis szenderem.

Ha akarom, nem kell megvárni,

Míg lomb módon, gyáván elmúltam

S letépjen egy bús, hűvös esti szél

S mint egy csavargó, nyomorultan

Fagyjak meg valahol.

Ha akarom, hogyha akarnám,

Mennyi bús szépség nyugtot lelne,

Mennyi szép bánat, ha találkozunk

Én s a halálok fejedelme,

A meghívott Halál.

Asztalomon, álomporokban,

Ott trónol már gyönyörű réme

S két óra múlva már, ha akarom,

Rám hull a legszebb trónnak fénye,

De, jaj: gyáva vagyok.

Ady Endre: És mégis megvártalak

Te még nem indultál el útnak

S engem űzött az unalom,

Sok-biroknak e dühös láza,

Száz iramú, vad utamon.

Szeretők és cimborák hulltak,

Vesztek mellőlem sorba ki,

De nem tudtak eloltani

Száz életet oltó fuvalmak.

Lendületek és szünetek,

Tivornyák, villámlások, lármák

Vakok voltak és süketek.

Nem volt soha oda-adásom,

Valaki féltően fogott:

Nem indultál, nem jöhettél még

S valójában nem lobogott

Életem még a poklokban sem

És eltemettek százszor is

És száz életből vígan tör ki

Egy teljes élet, mámor is.

Újságos ízével a vágynak

Pirulón és reszketegen

Hajtom megérkezett, megérett,

Drága öledbe a fejem.

És mégis megvártalak.

Ady Endre: A türelem bilincse

Üzenem:

Vedd magadra a türelem

Rozsdás bilincsét

S ha talán rossz a zár,

Várj, míg megigazíthatom.

Bilincsem voltál,

Bilincsed voltam,

Bilincs volt egész életünk,

Szerelmünk és Napunk,

Kikapóságunk és hűségünk,

Csókunk, elernyedésünk, lángunk,

Téves, sok esküvésünk,

De jó bilincs volt,

Derék béklyó,

s rabok voltunk volna mindétig,

Ha nincs rabság és nincs bilincs.

Vedd hát az utolsót,

a legszerelmesebbet,

A türelem bilincsét,

S várd, hogy mihamar

Kegyetlenül lezárom,

De várd,

De akard a végső rabságot,

Minden élet és öröm tetejét:

A türelmet,

Akarom,

Üzenem.

Ady Endre: Fuimus

De jó, ha elszállt minden álmunk,

Ha nem tudunk senkit szeretni,

Ha érzéketlen kővé váltunk,

Ha nincs reményünk s nincs több álmunk.

Hullhatnak forró könnyek értünk:

Nem érezzük terhét a vádnak,

Hitvány ellen nem forr a vérünk,

Csókot, ütést egyként nem érzünk.

Mit sem várva, mitől sem félve

Állunk ez őrült forgatagban

S ha eltipornak összetépve:

Voltunk... aztán... mindennek vége.

Ady Endre: A fehér csönd

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,

Itt a fehér csönd, a fehér lepel.

Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,

Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,

Állunk és várunk, csüggedt a kezünk

A csókok és könnyek alkonyatán.

Sikoltva, marva bukjék rám fejed

S én tépem durván bársony-testedet.

Nagyon is síma, illatos hajad,

Zilálva, tépve verje arcomat.

Fehér nyakad most nagyon is fehér,

Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.

Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:

Megállt az élet, nincsen több sora,

Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,

Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.

Fehér ördög-lepel hullott miránk,

Fehér és csöndes lesz már a világ,

Átkozlak, téplek, marlak szilajon,

Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.

Megöl a csend, ez a fehér lepel:

Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.

Ady Endre: Van olyan perc

Van olyan perc, mikor szivünkben

Az élet lángja fellobog,

Van olyan perc, mikor azt hisszük,

Hogy lehetünk még boldogok.

Szép asszonyarcok hosszú sorban

Reánk ragyognak, intenek,

Velünk vannak a csókban, borban

Ámor és Bacchus istenek.

De oly muló a mámor üdve,

Elszáll az ámitó remény,

Nem igér édes boldogságot,

Miként a mámor éjjelén.

S míg ránk tolúl a végzet átka,

A mely lelkünkre visszajár -

Szívünk olyan, olyan üres lesz,

Mint a mámort adó pohár.

Ady Endre: Még fájóbb könnyek

Síró szerelmek gyötrő útja,

Nem látom még mindig a véged,

Pedig már nagyon maradoznak

Boldog és tavaszos vidékek

S az út is már egyre sötétebb.

Valahol meg kellett vón' állnom.

Egy elhagyott, víg leány-arcnál,

De nekem a könnyek kellettek,

Mindig a könnyek minden harcnál

S most már a megállás sem használ.

Most már járom kálváriámat,

Volt arcok utánam köszönnek

S vén szívemre, míg botorkálok,

Kegyetlenül, gúnyosan jönnek

Új szerelmek s még fájóbb könnyek.

Ady Endre : Láttalak...

Láttalak a múltkor,

Mosolyogva néztél,

Éppen úgy, mint akkor,

Mikor megigéztél.

Vérpiros ajkaid

Mosolyogni kezdtek;

Olyan bájos voltál,

Mint mikor azt súgtad:

"Édesem, szeretlek!"

Láttalak a múltkor,

Mosolyogva néztél,

Gyönyörű vagy most is,

De meg nem igéztél.

Vérpiros ajkaid

Mosolyogni kezdtek;

Olyan bájos voltál,

Mint mikor hazudtad

Ezt a szót: "Szeretlek!"

Ady Endre: Engem félig szerettek

Még egy kis feledni valóm van

S csak addig fognak tudni rólam,

Míg ezt az egyet is lerázom

Engem mindig félig szerettek.

Nekem nincs semmi tartozásom,

Könnyű lehet az elmúlásom,

Engem mindig félig szerettek

S ezért nem jár emlék, se hála.

Engem mindig félig szerettek,

Van jogom, hogy gonosz lehessek

S úgy haljak meg hogy nagyon fájjon,

Kik szívüket úgy óvták tőlem.

Ez az egyetlen tartozásom

S ezt az egyet játszva lerázom.

Engem mindig félig szerettek

S én nem szerettem senkit, senkit.

Ady Endre

Ady Endre - Meg akarlak tartani

Őrjít ez a csókos valóság,

Ez a nagy beteljesülés,

Ez a megadás, ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva, vágyva

Könyörgök hozzád, asszonyom:

Űzz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,

Akkor fagyjon meg a tied,

Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,

Átok a legszebb jelen is:

Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Testedet, a kéjekre gyultat,

Hadd lássam mindig hóditón,

Illatos vánkosán a multnak.

Meg akarlak tartani téged,

Ezért választom őrödül

A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom

Egy asszonyról, aki szeret

S akire én örökre vágyom.