Csokonai Vitéz Mihály: Zsugori uram

Esmérek én egy vént. - Ki az? - Neve nincsen:

Régen eladta már aztat is a kincsen;

Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,

Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. -

Hol lakik? - Ott lászik, ama kapu megett,

Egy ház, mellyet náddal önnönmaga szegett.

Van két palotája a Piac-utcába,

De azt a rácoknak adta árendába;

Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,

S elméjébe mindég a drágaság forog.

Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,

Tisztelvén a mammont örök áldozattal.

A bús gond béesett orcájában hever,

Mérget kedveltető kincseiből kever.

Olly sárgák orcája sóvárgó gödrei,

Mint aranyjára vert királyok képei:

Mint a sírból feljött halott útálsága,

Amellyről minden húst a párka lerága.

Most is azért sóhajt és dúlfúl magába,

Mért nem adhatja az áert árendába.

S öszvekalkulálván saját számadását,

Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.

Gyász idők! - így kiált, vádolván az eget, -

Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget:

Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,

Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.

Azonban melly szörnyű károm következe: -

Itt jajgat, s fejére kúcsolódik keze -

Melly szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,

Lantornás ablakom ketté szakasztotta! -

Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,

Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.

Szüreti vers

Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz

Már a víg szüretnek örűl minden ember,

Mellyel örvendeztet bennünket szeptember,

Októbert ekképpen bíztatja előre,

Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.

Setétűl a gohér a piros vesszőkön,

Barna színt vér vissza a többi szőlőkön;

Amelyeknek általvilágló kristályja

Nézőjét már édes nektárral kínálja.

Rajtok királyságot mutogatni akar

A véres bársonyba kevélykedő bakar.

A sárgálló almák s a piros körtvélyek

Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.

Elterűltek fájok alatt a berkenyék,

A kövér noszpolyák, a borzas gesztenyék.

Megterhelte az ősz a fáknak ágait,

Vastagon ráfűzvén gazdag áldásait.

Csak az a baj, hogy már hívesek a szelek,

Néha egy kis hideg és dér is jár velek.

Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,

A napot az éjjel egyenlőnek mérte.

Már hát elérkezett a víg október is,

Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is.

Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl

A szüretelőknek víg tábora örűl.

Melybe hordogatja a megért szőllőket,

Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.

Kellemes zúgással omlanak cseppjei,

Jó kedvvel biztatnak zavaros levei.

A sajtó örvendő lármával csikorog,

Oldalán a piros nektár zúgva csorog.

A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,

Neki, neki mennek e teli zsajtárnak.

Az ideit szűri, issza a tavalyit,

Jövő esztendőre tartja majd a mait.

Az új bornak örűl, de ótól kurjongat,

Mert marka is teli kulacsokat kongat.

Tántorgó lábával s reszkető karjával

Mégis sok hordókat tőlt édes mustjával,

S míg a zúgó léhón lefelé foly a must,

Azalatt a hordó mellett iszik víg tust.

Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,

Míg egyrészét ki nem szedik a lopóba.

Mérgébe tajtékját túrja a szájára,

Kiüti fenekét, s elfut utóljára.

Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett

Gyászolnak, hajdani díszek mind oda lett.

Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva

Venia, a tőkék mellé van plántálva.

Itt van már november didergő hónapja,

Hideg szele a fák ágait megcsapja,

Meghalva elhullnak a sárga levelek,

Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.

Az ajtónál álló télnek hideg zúzza

A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.

Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,

A fázékony Auster havat is hány széjjel.

A borongós égnek sűrű felhőzése

Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.

Jer, barátom! minden únalmat űzzünk el

Az új boron vídám beszélgetésünkkel.

Csokonai Vitéz Mihály

Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805): Édes keserűség

Oh Cypria terhes igája!

Hogy kell magam adnom alája!

Nyakamat vaslánca keríti,

Szívem siralomba meríti.

Nem nyughatom, és csak epesztem

Magamat sírásnak eresztem,

Éjjel szememet le sem zárván

Siratom bal sorsomat árván.

Mint a szomorú egek éjjel

Sírnak mezeinkre le széljel,

Hogy enyészvén a nap, az égnek

Tetején súgári nem égnek.

Sírok, zokogok, keseregvén,

Könnyem kebelembe peregvén,

Mint gerlice párja tavasszal.

Nyögök ah, sok ezernyi panasszal.

Egek! óh egyedül tireátok

Kérést panaszolva bocsátok;

Jaj! enyhitsétek emésztő

Tüzemet, mert már megemészt ő.

Szánjátok, egek, nyavalyámat,

Könnyebbítsétek igámat,

Enyhitsetek állapotomban,

Én tömjént gyújtok azomban.

Te pedig, kegyes angyali lélek!

Ki miatt bús életet élek,

Nézz e szívbéli sebemre,

Tölts balzsamot árva fejemre.

Nézz erre galambi szemekkel:

Jobban gyógyítol ezekel,

Jobban egy gerlicecsókkal

Mint minden sebrevalókkal. –

Ah! mézzel elegy keserűség!

És kínnal teljes gyönyörűség!

Oh Cypria édes igája,

Hogy kell nyakam adnom alája!

Csokonai Vitéz Mihály: A bátortalan szerelmes

Remény s kétség között epesztem

Édes kínok közt magamat.

Most feltalálom, majd elvesztem

Lillát s belső nyugalmamat.

Ha látom őtet, felhevűlnek

Rabbá-esett érzéseim;

Ha eltávozik, hanyatt dűlnek

Tornyodzó reménységeim.

Imádandó kegyes képének

Mindennap temjénezhetek:

De egy nyájas kis istennének

Tekintetére reszketek.

Erről bátorít, arról ijjeszt

A tisztelet s a szerelem;

A szív emel, az éj lesijjeszt.

Óh, csiklándozó gyötrelem!

Lelke kegyes; de negédjétől

Ójjatok, irgalmas egek!

Szava nyájas; de egy nem-jétől,

Mint a haláltól, rettegek.

Szeme, mint élet csillagzatja,

Boldog napra hív engemet;

Mégis, mint a villám, meghatja

És öszverázza szívemet.

Édes mézharmattal kecsegtet

A nyíló rózsa ajjakán:

De hátha még halált csepegtet

Szívemre, hogyha meg nem szán?

Óh, értem teremtett szép lélek,

Hogy szívem ki nem önthetem!

Tőled reménylek, tőled félek:

Terád van bízva életem.

Piros orcádnak rózsájára

Ámor új-új pecsétet nyom,

Hószín kebled liliomára

Lehellte az én fátumom!

De kit bélyegzett ki színedre?

Mék az a boldog valaki?

S felőlem mit fuvalt mellyedre?

Halált vagy életet? mondd ki!

De kímélj s adj erőt szívemnek,

Ah, gyengén szólj sorsom felől:

Mert akármit végzesz fejemnek,

A kín vagy az öröm megöl.

Csokonai Vitéz Mihály: A búkergető

Ha szíhatok borocskát,

A gondjaim csucsúlnak.

Ki boldogabb halandó,

Mint aki nem sohajtoz?

Ki boldogabb magamnál?

Héj, vízivók! be sűrű

Pocsolyába foly világtok!

Szép volt Filéta s ifjú,

Szerelem s dalok barátja;

De béka-módra zengett,

Csigaként tudott szeretni,

Bámúlsz-e? Vízivó volt.

Héj, víziszák! be sáros

Elmétek és világtok!

Kancsót, fiú! veszendő

Ez élet és előlünk,

Mint egy palack bor, elfogy.

Hát kurta napjainkból

Hányat lelopnak a búk!

Mért bokrosítsam a bajt?

Miért fogyasszam éltem,

Míg a gohér virágzik?

Iszom, ha szívem örvend.

Iszom, ha bánat éri;

S ha szíhatok borocskát,

A gondjaim csucsúlnak.

Csokonai Vitéz Mihály: Keserédes

A rózsa szép virágszál,

De tüske szúrdal ágán.

Ha mézet ád is a méh,

Fúlánkja néha megcsíp.

A bor betőlt örömmel

S mámort okoz gyakorta.

Szép vagy te, Lilla, s édes, -

Vidít kegyes szerelmed;

De mennyi - ah, de mennyi

Kín is gyötör miattad!

Csokonai Vitéz Mihály: Tüdőgyúladásomról

Fenn lengő hold! nézd, mint kínlódom,

Mondd meg nekem, hol fekszem én?

Ágy-é, amelyben hánykolódom,

Vagy a koporsó az szintén?

Nem? Csónak ez, mely, jaj, a kétes

Remény és biztos félelem

S az élet és halál setétes

Hullámjain lebeg velem.

Fojtó szirokkóknak hevétől

Asznak tüdőhólyagjaim,

S a kriptáknak fagyos szelétől

Borsódznak minden tagjaim.

Szívem megett egy láthatatlan

Kéznek nyila bélőve áll,

S mellem csontboltján irgalmatlan

Sarkával rúgdos két halál.

Hová ütődöm a habokba?

Haj! mely szörnyű hányattatás!

Most a cupressusos partokba,

Hol rémlet űl s jéghallgatás;

Majd a túlsó part lejtőjébe,

Honnan barátság szózatit

Hallok a plátánok berkébe,

S örömszerszámok hangzatit.

Innen savanyú ázótjokkal

Pusztás barlangok fojtanak;

Amonnan kerti balzsamokkal

Hígabb szellők újítanak.

Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,

Vagy egy kivégez már, vagy más,

Ájúlok, érzek és ocsúlok:

Haj! mely szörnyű hányattatás!...

Ki vagy te, ki hószín leplekbe

Felém mosolyogva közelítsz

S a partról e szagos berekbe

Áldott jobbodon felsegítsz?

Te, főldi biztossa az égnek,

Arany gyógyúlás! Te a nagy

És bőlcs teremtő tehetségnek

Halandó leánya! te vagy.

Te illetéd rózsás újjoddal

Mellyemnek rokkant bóltjait,

S elindítád pillantásoddal

Az élet dobbanásait.

Már lelkem új phoenix módjára

A lángok közzűl éledez;

S gyengűl újjom pattanására

Kis lantom újra zengedez.

De te repűlsz? mind tűnnek, mennek

Minő derűlés ez, nagy ég?

Sándorffym űl ágyamnál... s ennek

Köszönhetem, hogy élek még?

Zendűlj, ekhózz, esti csendesség!

A hálá engem dalra ránt.

Telj bé, kettős szent kötelesség,

Az orvos és barát eránt!

Csokonai Vitéz Mihály

Csokonai Vitéz Mihály: Újévi ajándék

Most szegény háztól, hol az úr magános,

Így telik. Majd tán vidorabb napunk lesz,

Lilla ifjasszony ha jövő karácsonyt

Érheti vélem.

E szívből eredett újesztendői ajándék

Záloga szívemnek légyen örökre, Juli;

Éljetek, óh szeretett lelkek! kiket édes örömmel

Gyakran emlegetek hegyközi lakhelyemen.

Most levelem tisztel, hanem a farsangi napokban,

Amint már írám, városotokba megyek.

Mert akkor Juliánna nevét, amelyet imádok,

A maga képében fogja köszöntni Vitéz.

Csokonai Vitéz Mihály: Siralom

Gerliceként nyögdécselek,

Vígasztalást már nem lelek

Nálad nélkül, mintegy árván.

Kietlen pusztákon járván.

Nékem pedig bú, siralom

Szerelmemért a jutalom;

Miolta azt elvesztettem

Akiért élni szerettem

Gyászra dűlt éltem hajnala:

Boldogságom szép angyala!

Várhatom-é valahonnan,

Hogy megvigasztalsz újonnan? –

Ah! örök gyászt szerze nékem

Elrablott gyönyörűségem.

Más lett boldoggá általa,

Ki az én reményem vala.

Kiáltozom fűnek, fának,

Kedves nevét itt Lillának:

Ő pedig ül más ölébe,

S nem is jutok tán eszébe.

Halavány hold bús világa!

Te légy kínom bizonysága;

Te sok álmatlan éjjelem

Együtt virrasztottad velem.

Süss kedvesem ablakára,

Hints lágy álmot szemhéjára;

Hogy a bájoló szerelem

Párnáján álmodjék velem.

Te pedig, oh kedves kellő

Álomhozó esti szellő!

Legyezd gyengén angyalomat

S ejtsd melyére egy csókomat.

Csokonai Vitéz Mihály: Az éj és a csillagok

Éltemnek fényes horizontja

Dűlt borzadó setétességre,

A búk mord éje gyászba vonja,

Több víg napom nem száll az égre. –

Két szép szemecskék engemet

Megvígasztalhatnak magok:

Űzzétek el hát éjemet

Ti, két halandó csillagok!

Csokonai Vitéz Mihály: A szeplő

Mint egy megért boróka,

Mely tiszta hóra hullott;

Mint a delin fejérlő

Rózsába bútt bogárka:

Mint a korinti szöllő

A cúkoros kalácson:

Ugy bársonyollik, oly szép,

Oly édes egy kerekded

Szeplőcske Lilla melyén.

Ez az a kies szigetke,

Amelybe a szerelmek,

Ha keble tengerének

Téjhabja közt fürödtek,

Enyelegve szárogatják

Hajok vizes aranyját,

Ti szóljatok, reája

Hult csókjaim! ha méltó

Dühödés-e Lilla melyén

Egy földi nimfa melyén

Imádni az hibát is?

Csokonai Vitéz Mihály: Az eleven rózsához

Nincs tavasszal, nincs se nyáron,

Mint te, olyan rózsaszál:

Még nagyobb díszt nyerne Sáron,

Csak te ott virítanál.

Rózsaszínnel játszadoznak

Két virító arcaid,

Rózsamézzel harmatoznak

Csókra termett ajkaid.

Látta kellemid Cythere

Látta és irígykedett,

Hogy pirosló lába vére

Képeden büszkélkedett.

Hófehér tekintetednek

Hajnalán nyílásba jött

Rózsaszálacskák ferednek

Tiszta tejhabok között.

Szűz melyed fehér ölére

Ők is úgy mosolyganak,

Mint mikor rózsák tövére

Gyöngyvirágot raktanak. –

Rózsa vagy te, rózsa lészel,

Rózsa ég a selymed is:

Jaj, de bezzeg kínra tészel,

Hogyha van tövisked is!

Rózsa! Engedd hadd heverjek

Éltető bokrodba már,

S édes árnyékodba nyerjek

Fészket én rideg madár.

Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805): A pillantó szemek

Ne kínozz, Lilla! újabb ostromokkal;

Ne hányd oly hasgató pillantatokkal

Felém villám-szemed.

Az verte szívemet halálos sebbe,

Ne szórj, ne szórj újabb dsidákat ebbe,

Kiméld meg éltemet.

Nem látod-é? nem-é? miként zsibongnak

Az Ámorok, miként rajmódra dongnak

Kökény szemed körül?

Ki kis nyilát belőle rám ereszti,

Ki ellobbant szövétnekét gerjeszti,

Ki vesztenem örül.

Pillantatod szárnyára egy felűle,

Szívem titkos várába bérepüle,

És ott helyet fogott.

Zászlót ütött reményem fő tornyába;

Mindent letiprott már parányi lába; -

Halld csak – mint tombol ott.

Csokonai Vitéz Mihály : A LÉLEK HALHATATLÁNSÁGA

Csokonai Vitéz Mihály

A LÉLEK HALHATATLÁNSÁGA

Rémítő s vidító kétségek

Lenni? Vagy nem lenni? - kérdések kérdése!

Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése.

Nagy kérdés, a melyet ha mélyen vizsgálok,

Még több mélységeknek mélyére találok.

Lát és habzik az ész, a szív fél és óhajt,

S bennem a kérdésben forgó lélek sóhajt.

Érzem nemes voltam, érzem gyengeségem,

S reményem béborul és derül kétségem;

S mikor a mozgó sárt az égig emelem,

Az isteni lángot egy porba nem lelem.

Csillagok közt hordnak aetheri szárnyaim,

De a sír partjára húznak ón lábaim;

Az ég s a föld között függök utoljára,

Én angyal meg állat, vagy csak por meg pára. -

Ha most vagyok, látom, mindég is kell lennem:

S ha nem lészek, csapás volt az élet bennem,

És ha el kell múlnom, mi szükség volt élni?

Egy elveszendőnek miért kell remélni?

Azért? Hogy ezer baj, bú, betegség között,

Mint egy számkivetett és mint egy üldözött,

Vágyakozzam dicsőbb rendelésem felé,

Egy méltóbb országba s még se menjek belé?

Légyek, hogy szenvedjek? És bánjam létemet?

Reményljek, de ez is gyötörjön engemet?

Így örök semmiség, óhajtlak tégedet,

Vedd vissza méhedbe vexált gyermekedet. -

Boldog, százszor boldog, aki nem született,

Aki nem ízlelte még meg az életet!

De jaj! A ki egyszer van és kezdett lenni,

Örök halál annak semmiségbe menni.

Ha nem levék vala, e nagy jót nem tudnám,

S a nem esmért halál karjain aludnám,

De az élet bennem mihelyt szikrát vetett,

Fellobbant a hozzá vonzódó szeretet. -

Létel! Te mennyország ezer inségbe is,

Nem-létel! Te pokol még nem érezve is!

Itt állok virágzó éltem szigetjében,

Egy kőszikla tornyán a hab közepében,

Itt nézem partotok kétes messziségét,

Az én lételemnek folyását vagy végét.

Alattam a cháósz bőgő torkolatja,

Az elementumok fogát csattogtatja,

S varázsló bal kezét sárgán nyújtván felém,

"Elveszel!" így ordít, s rémülést önt belém.

De kárpitja alól a kék reménységnek

A testvér csillagok mosolyogva égnek,

Biztatván, hogy mennyből szállt belém a lélek,

S ha elvész is e test, jobb részemmel élek.

Óh édes érzési az örök lételnek,

Melyek vigasztalnak s erőmbe nevelnek,

A halhatatlanság kezdeti már ezek,

A miket most bennem gondolok és érezek! -

És te, ki így érzed tulajdon lételed,

Ki önnön erődet vizsgálod, képzeled;

Te, ki esmérni tudsz sok ezer dolgokat,

Azoknak formáját, számát, nagyságokat;

Ki ítélni is mersz, te kinek nem elég

Ez a megteremtett levegő, víz, föld, ég,

Hanem magad körül építsz új világot,

Majmolván a munkás Mindenhatóságot;

Te, ki által mozgok, növök és dolgozok,

Eszmélek, ítélek, vágyok, gondolkozok,

Örvendek, búsulok, reménylek és félek,

Te csuda valóság, belém szállott lélek!

Te igazgatója e pormakhinának,

Teremtett istene e kis planétának,

Szállj magadba, nézd meg öntermészetedet:

Meríts erőt abból s fejtsd meg életedet.