Erotikus vers

Charles Baudelaire: A táncoló kigyó

Mily jó látnom, édes kényesem,

Ha tested remek

Bőre csillan, mintha fényesen

Egy csillag remeg!

S hogyha felém mély hajad fanyar

Fájó szaga csap,

Mintha tenger volna, sok kanyar

Kék meg barna hab,

S mint hajó, kit kelteget a szél

A hajnali friss,

Titkos messzi tájig lengni kél

Anda lelkem is.

Két szemed, mely nem néz vidoran

És sohase zord,

Kettős ékszer, hol vas meg arany

Hűs elegybe forrt.

Lomha lépted lágy ütemre ring

Szépen, szabadon,

Mintha bűvölt kígyó tánca ing

A varázsboton.

Gyermekfőd, mit lustácska, negéd

Súlya le-leránt,

Bókol, mintha billenti fejét

Kölyök-elefánt,

S nyúlsz és hajlasz, mint kecses naszád

Ha habok viszik,

S jobbra-balra mártja árbocát

Csaknem a vizig.

S mint patak, ha zordon gleccserek

Olvadtán dagad,

Inyed nedve bőven megered

S elönti fogad,

Ritka nektár nékem az, bizony

Fanyar, büszke bor,

Olvadt menny! s szívembe, míg iszom,

Csillagot sodor!

Ford.: Tóth Árpád

Erotikus versek

Charles Baudelaire: Az ékszerek

Mezítlen volt s mert tudta, mit kívánok:

testén sok zengô ékszerével várt rám,

hódítóbban, mint a mór rableányok

a gyönyörök Ezeregyéjszakáján.

Fülönfüggôk, karperecek, nyakláncok:

a drágakô s a nemesfém zenéltek,

s én megszédültem, mert mindent imádok,

ahol a csengés elvegyül a fénnyel.

A pamlagon engedte, hogy szeressem,

s mosolygott, ahogy karjai közt tartott,

s mohó szerelmem, akárcsak a tenger,

ágaskodott és rázta, mint a partot.

Szemével rajtam, készséges vadállat,

új pózokat talált vágyunk hevében,

és odaadást kevert bujasággal,

hogy változatainktól nôtt a kéjem,

s karja, csípôje. olajsima combja,

haja, mely arcához hajolt keretnek,

dereka, mintha hattyú nyaka volna,

hasa s melle, szôlômben dús gerezdek;

talán mindez Rossz Angyal praktikája

volt ellenem, csak hogy megfosszon lelkem

egyensúlyától, ki kristálysziklára

kapaszkodtam, hogy szívem nyugtot leljen;

és mintha Ántiópé csípôjére

emelné egy ephébosz felsôtestét

s öle, mit dombormunek tárt elébem,

és ajka, min fénylett a finom festék.

A lámpa elhatározta: kilobban,

nem világolt, csak a kandaló lángja,

s ahányszor felkapott, vad sóhajokkal

vért öntött el húsán, mely csupa ámbra.

/fordította: Faludy György/