Kínai tanmesék

Kínai tanmese - 1.

HOGYAN HORDTA EL A BOLOND A HEGYEKET?

A Thaing és a Wangwu hegység vagy 700 li átmérőjű és sok ezer láb magas lehet.
A hegy északi oldalán lakott egy öreg ember, közel járt már a kilencvenedik évéhez, és mindenki úgy hívta: a Bolond. Mivel a ház bejárata a hegyre nézett, minden alkalommal kerülőt kellett tennie, akár elment hazulról, akár hazament Ezt módfelett kényelmetlennek találta, egy napon hát összehívta családját, hogy megbeszéljék, mit is tehetnének.
- Mit szólnátok hozzá, ha elhordanánk a két hegyet? - kérdezte. - Akkor utat nyithatunk délre, a Han folyó partjához.
Valamennyien egyetértettek vele, csak a felesége aggodalmaskodott
- Annyi erőd sincs, hogy egy dombocskát elhordj ! Hogy tudnád elhordani a két hatalmas hegyet? Aztán meg hová tennétek a kihányt földet és sziklát?
- Belehajítjuk a tengerbe - hangzott a válasz.
A Bolond a fiával meg az unokájával elkezdte ásni a földet, és kosárba rakva cipelték a tengerhez. Élt a szomszédságukban egy Jing nevű özvegyasszony, meg annak a hétéves fia, ők is elhatározták, segítenek elhordani a hegyeket Hetekbe tellett, míg egyszer-egyszer megjárták az utat.
Lakott a Han folyó partján még egy nagyon öreg ember, akit mindenki úgy nevezett: a Bölcs. Látva fáradozásukat, jót kacagott, s megpróbálta lebeszélni őket a munkáról.
- Elég legyen az értelmetlen ostobaságból! - kiáltotta. - Hisz öreg vagy és gyenge, nem tudod elhordani picinyke részét sem a hegynek. Hogy tudnád elhordani azt a rengeteg földet meg sziklát?
A Bolond hosszan tartó pillantást vetett rá. - Milyen ostoba és együgyű vagy - felelte. - Annyi eszed sincs, mint az özvegy kisfiának. Ha meghalok, itt marad utánam a fiam, aztán meg a fiam fia, és így tovább nemzedékről nemzedékre. Mivel pedig a hegy nem nő, idővel miért ne tudnánk elhordani?
A Bölcs erre nem tudott mit mondani.
Lie Zi

Kínai tanmese - 2.

GYANÚ

Egy ember nem találta helyén a baltáját Bizonyos volt benne, hogy a szomszéd fia lopta el. Leste, hogy jár-kel a legény: pontosan úgy lépkedett, mint egy tolvaj. Figyelte az arckifejezését: éppolyan volt, mint egy tolvajé. Kihallgatta, amint beszélt: mintha egy tolvajt hallott volna. Egy szó, mint száz, a legény egész viselkedése arról árulkodott, hogy csakis ő lehetett a tolvaj.
Később a mi emberünk kiment ásni a kertjébe, és a kertben meglelte a baltát Amikor pedig újra megnézte magának a szomszéd legény gesztusait, semmit sem talált már bennük, ami tolvajra emlékeztette volna.
Lie Zi


Kínai tanmese - 3.

TÚL SOK ÖSVÉNY

Yang Zi mester szomszédjának elkóborolt a báránya, kiküldte hát összes emberét a bárány keresésére, és megkérte Yang Zi szolgáját, tartson ő is velük.
- Micsoda! - rikácsolt Yang Zi. - Ennyi emberre van szükséged, hogy megkeress egy bárányt?
- De hisz annyi ösvény van itt, ki tudja, merre ment - magyarázkodott a szomszéd.
Amikor a szolga visszatért, Yang Zi megkérdezte:
- No, megtaláltátok a bárányt?
A szolga azt felelte, nem. Akkor Yang Zi megkérdezte, hogyhogy nem tudták megtalálni.
- Túl sok az ösvény - felelte a szolga. - Egyik ösvény beletorkollik a másikba, nem tudtuk eldönteni, melyiket válasszuk, így aztán visszafordultunk.
Yang Zi gondolkodóba esett Hosszú ideig nem szólt semmit, egész nap el se mosolyodott
Tanítványait meglepte a viselkedése.
- Egyetlen bárány nem a világ - vigasztalták mesterüket -, meg aztán nem is a tiéd volt Miért lettél hát ilyen szótlan és komor?
Yang Zi nem válaszolt, és tanítványai tanácstalanok voltak. Egyikük, Mengsheng Yang megpróbálta kifejteni, mi játszódhat le a mesterben.
- Ha túl sok az ösvény - mondaná a mester -, az ember nem találja meg az elkóborolt bárányt Ha egy tanítványnak túl szerteágazó az érdeklődése, elaprózza az idejét. Minden tudás ugyanazon forrásból ered, de a tudáshoz sokféle módon lehet eljutni. Ha tévútra lépsz, csak úgy kerülhetsz a helyes ösvényre, ha visszatérsz a kiindulóponthoz, az igazság forrásához. Mivel Yang Zi tanítványa vagy, tőle akarod megszerezni a tudást, add neki át magad teljes mértékben, különben soha nem fogod megérteni a mestert.
Lie Zi

A jel

A jel

A fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:
– Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé…

Áradt belőle a szó, elmesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudatlannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki.

Mivel választ egyetlen levelére sem kapott, a végén már ő a sem írt nekik. Ám a szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik.

Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt halad el. A ház előtt, ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei. A szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. Olyan jelet, amit jól lehet látni az autóbuszból. Jelezzék, ha még visszafogadnák: kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog az életükből.

Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem lesz szalag. Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:
– Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.

Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát. Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:
– Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.

Vajon hányan lesik a te almafádat, keresik a megbocsájtás kis jelét rajta? Ne halogasd, menj, és tűzd ki rá!! Még nem késő....

Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk.

Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk.

Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk.

(Bruno Ferrero nyomán)

Csak egy szép történet.....

Egy szép történet ....

"A férfi lánya megkérte a papot, hogy jöjjön el imádkozni az apjával. Amikor a pap megérkezett, látta, hogy a férfi az ágyban fekszik, a feje két párnával feltámasztva, az ágya mellett pedig egy üres szék. A pap azt hitte, hogy szóltak az idős embernek az ő látogatásáról. Biztosan várt már engem - szólt.
„Nem, kicsoda ön?"
„Én vagyok az új segédlelkész a parókián - válaszolt a pap. „Amikor megláttam az üres széket, azt gondoltam, biztosan tudta, hogy jövök."

„Ja, igen, a szék" - szólt az ágyhoz kötött beteg. „Becsukná az ajtót?"
A pap, kicsit értetlenül, becsukta az ajtót.
„Ezt sosem mondtam el senkinek, még a lányomnak sem" - mondta a férfi. „De egész életemben sosem tudtam, hogyan imádkozzam. A vasárnapi misén hallottam a papot az imádkozásról beszélni, de az egész olyan magas volt nekem...
Aztán feladtam minden próbálkozást" - folytatta - „míg egy nap, úgy négy évvel ezelőtt a legjobb barátom azt mondta nekem: "János, az imádkozás nem más, mint egy Jézussal folytatott beszélgetés. Javaslok neked valamit. Ülj le egy székre, egy másikat tegyél magad elé, és hit által lásd Jézust azon a széken. Ez nem kísérteties, mert ő megígérte: "Én veletek leszek mindig". Aztán beszélj Hozzá, és figyelj Rá úgy, ahogy most velem teszed."

Így aztán, atyám, kipróbáltam ezt, és annyira tetszett, hogy minden nap néhány órán keresztül ezt csinálom. De nagyon vigyázok. Ha a lányom meglátná, hogy egy üres székhez beszélek, vagy idegösszeomlást kapna, vagy bezáratna a bolondok házába."
A papot nagyon meghatotta a történet, és biztatta az idős férfit, hogy folytassa így tovább. Aztán imádkozott vele, megkente olajjal, és visszament a paplakba.

Két nappal később este felhívta a férfi lánya azzal, hogy édesapja aznap délután meghalt.
„És békésen távozott?" - kérdezte.
„Igen, amikor két óra körül indultam otthonról, odahívott az ágyához, elmondta az egyik faviccét, és megpuszilt. Amikor egy órával később hazaértem a boltból, holtan találtam. Volt azonban valami furcsa, atyám. Igazából több mint furcsa - olyan hátborzongató. Úgy tűnik, hogy mielőtt meghalt, apa kihajolt az ágyból, és a fejét az ágy melletti székre hajtotta."

(Írója számomra ismeretlen)

Pamela J. De Roy : A belső szépség

A belső szépség

A szeretet csodálatos dolog. Sosem kell elvennünk valakitől, hogy másnak is adjunk. Mindig jut belőle bőven mindenkinek.
Hétéves lányommal, Lisával sétáltunk hazafelé az utcán egy napos délelőtt, amikor két idős hölgy megállt előttünk. Rámosolyogtak Lisára, és azt mondták:
- Tudod, hogy nagyon szép kislány vagy?
Lisa csípőre tette a kezét, és unott hangon válaszolt egy sóhaj kíséretében:
- Igen, tudom.
Lányom látványos beképzeltségétől zavartan kértem bocsánatot a két hölgytől, majd folytattuk utunkat hazafelé. Útközben mindegyre azon gondolkoztam, vajon hogyan beszéljem meg a helyzetet Lisával.
Hazaérve leültem, és magam elé állítottam Lisát. Gyengéden így szóltam hozzá:
- Lisa, amikor az a két néni megszólított, megdicsérték a küllemedet. Szépnek teremtett az Isten. De az embernek belülről is szépnek kell ám lennie. - Értetlenül nézett rám, így hát folytattam. - Tudod, mitől szép valaki belülről?
Lisa komolyan megrázta a fejét.
- Nos, a belső szépség a te választásod, drágám, hogy jó gyereke vagy a szüleidnek, jó testvére vagy a nővérednek és a bátyádnak és jó barátja vagy a játszótársaidnak. Törődnöd kell a többi emberrel, drágám. Meg kell osztanod a pajtásaiddal a játékaidat. Gondoskodással és szeretettel kell bánni mindenkivel, aki bajban van, vagy fáj valamije, és barátra van szüksége. Ha így teszel, belülről is szép vagy. Érted, miről beszélek?
- Igen, mami. Sajnálom, de ezt nem tudtam-felelte.
Megöleltem, megmondtam neki, hogy szeretem, és hogy örülnék, ha nem felejtené el, amit mondtam neki. Többet nem beszéltünk a témáról.
Csaknem két évvel később vidékre költöztünk. Egy osztályba jártak egy Jeanna nevű kislánnyal, akinek az édesanyja meghalt. A gyerek apja nemrégiben feleségül vett egy rendkívül életvidám, melegszívű, közvetlen teremtést. Első látásra nyilvánvaló volt, hogy ő és Jeanna remekül megértik egymást.
Egy nap megkért, hogy hadd jöjjön át hozzánk Jeanna egy délutánra játszani. A kislány mostohaanyjával úgy beszéltem meg, hogy másnap, a délelőtti foglalkozás után hazaviszem magammal Jeannát.
Amikor kihajtottunk a parkolóból, Jeanna megkérdezte:
- Meglátogathatnánk a mamát?
Tudtam, hogy a mostohaanyja munkában van, így vidáman csak annyit mondtam:
- Hát persze. Tudod az utat?
Jeanna igennel felelt, és útmutatásai alapján csakhamar a temetőbe vezető, kavicsos úton találtam magam.
Először megijedtem, mert elképzeltem, milyen kellemetlenül érinti majd Jeanna szüleit, ha elmondom nekik, mi történt. Ugyanakkor nyilvánvaló volt számomra,hogy a kislánynak nagyon fontos, hogy meglátogassa az anyja sírját, szüksége van rá; és bízik bennem, hogy odaviszem. Ha nemet mondok, abból esetleg azt szűrhetné le, hogy rossz dolog, amit akar.
Igyekeztem nyugodnak látszani, mintha elejétől fogva tudtam volna, hová megyünk. Megkérdeztem Jeannát:
- Tudod,hol van édesanyád sírja?
- Nagyjából tudom - válaszolta.
Leparkoltam, ahol mondta, majd kiszálltunk, és körbejártuk a környéket, amíg rá nem találtunk a sírra, melyen a mamája neve állt.
A két kislány a sírkő egyik felére ült, én a másikra, és Jeanna elkezdett mesélni róla, milyen volt az életük odahaza az anyja halálát megelőző hónapokban. Elmondta, mi történt azon a napon, amikor az anyja meghalt. Elég hosszan beszélt. Közben Lisa szeméből patakzott a könny, mindvégig átölelve tartotta Jeannát, és gyengéden simogatta a hátát.
- Jaj, Jeanna, annyira sajnálom, hogy anyukád meghalt.
Végül Jeanna rám nézett, és azt mondta:
- Tudod, én még mindig szeretem az anyukámat, de az új anyukámat is szeretem.
A szívem mélyén tudtam, hogy ezért akart idejönni. Rámosolyogtam, és megpróbáltam megnyugtatni.
- Tudod, Jeanna, ez a csodálatos a szeretetben. Sosem kell elvennünk valakitől, hogy másnak is adhassunk: Mindig jut belőle bőven mindenkinek. Olyan, mint egy nagyon hosszú gumiszalag, ami megnyúlik, és körülöleli mindazokat, akik fontosak nekünk. Nagyon szép és jó dolog, hogy mindkét anyukádat szereted. Biztos vagyok benne, hogy édesanyád nagyon örül neki, hogy van egy új anyukád, aki szeret és gondoskodik rólad meg a testvéreidről.
Visszamosolygott rám, és úgy tűnt, elégedett a válaszommal.
Néhány pillanatig csendben ültünk, azután felkerekedtünk. A lányok vígan játszottak ebéd után, amíg Jeanna mostohaanyja meg nem érkezett.
Röviden elmeséltem neki, mi történt délután, és miért döntöttem úgy, ahogy, de a részletekre nem tértem ki. Hatalmas megkönnyebbüléssel állapítottam meg, hogy Jeanna mostohaanyja nagyon megértő, és helyesli a döntésemet.
Miután elmentek, felültettem Lisát a konyhaszékre, megcsókoltam az arcát, magamhoz öleltem és a következőket mondtam neki:
- Nagyon büszke vagyok rád, Lisa. Nagyszerű barátnője voltál Jeannának ma délután. Biztosan sokat jelentett neki, hogy olyan megértően viselkedtél, odafigyeltél rá, és átérezted a szomorúságát.
A lányom kedves, barna szemével komolyan nézett rám, és azt kérdezte:
- Mondd, mama, most szép voltam belülről?

Angyalka- egy szívet melengető történet

Angyalka

Wass Albert írása

Feketén készülődött a karácsony. Reggel óta szünet nélkül csorgott az eső, s a kisváros csatakos utcáin hideg köd tapadt a házfalakhoz. Az emberek föltűrt gallérral, morcosan siettek, s ázott, ócska ruháikban még soványabbaknak és éhesebbeknek látszottak, mint
máskor.
A rendőrség épületében rosszkedvű homály uralkodott. A főnök indulatosan csapkodta az ajtókat egész nap, s az írnok behúzott nyakkal hajolt az asztala fölé, csak lopva mert néha a faliórára pislogni. Iszonyú lassan mászott az idő.
Öt perccel négy előtt a főnök kilépett a belső irodából. Kabát volt rajta és kalap.
- Kimegyek levegőzni, Krájnik - mordult rá az írnokra. - ha ötig nem jövök vissza, hazamehet. Jelentés?
A sovány írnok buzgó igyekezettel szökött fel székéről.
- Semmi fontos főnök úr. Az öreg Garami két hete nem jelentkezett...
A hatalmas rendőrfőnök hangja úgy csattant a nyaka közé, mint a mennydörgés.
- És ezt csak most jelenti? Behozatni a vén bitangot! Büntetőcellába vele! Tán azt hiszi a vén semmirevaló, hogy amiért törvényszéki bíró volt annak idején, most nem kell
engedelmeskedjék a törvénynek? Majd megtanítjuk! Ahelyett, hogy hálás lenne, amiért kiengedték a munkatáborból, s megúszta annyival, hogy hetenként egyszer jelentkeznie kell! Most már az is sok neki! Mihelyt bejön a járőr, küldje ki utána! Érti?
- Igenis - hebegte az írnok, s a főnök haragtól fújtatva kidübörgött az irodából.
Az ajtót döngve csapta be maga után.
Kint esett az eső. A hatalmas úr föltűrte kabátján a gallért, s lassú léptekkel megindult az utcán. A ködszagú, nyirkos levegő jólesett, s ahogy zsebre dugott kezekkel, maga elé bámulva haladt, megpróbált nem gondolni semmire. Arra sem, hogy karácsony van. A múltra sem. Semmire. De a léptei súlyosak voltak, s vállait valami nyomta láthatatlanul.
Ázott kis olcsó ruhában sovány leányka haladt előtte az utcán, vállán karácsonyfát cipelt.
Alig lehetett több tíz esztendősnél. Nagy volt számára a fenyő, s nehéz, alig vonszolta magát alatta. Harisnyátlan, vörösre fázott lábán, nagy elnyűtt munkásbakancsot viselt.
Időnként megállt, letette a fát, és kékre fagyott kezeit szájához emelte. A rendőrfőnök lassan utolérte, és megállt mellette.
- Kinek viszed azt a fát? - kérdezte haragosan.
A leányka ijedt szemekkel nézett föl reá. Szemei kékek voltak és nagyok.
- Haza, nagyapóhoz rebegte félénken. - Nagyapó beteg. A temető szélén vágtam. Nem szabad?
- Miért ne lenne szabad... - morogta a főnök bosszúsan.
Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fogta el, ahogy azokba a kék szemekbe nézett.
- Hol laktok?
-A Rigó utcában.
A hatalmas ember körülnézett. Üres volt az utca, és félig már sötét. Hirtelen lehajolt és megmarkolta a fát.
- Majd én viszem - dünnyögte valami furcsa szégyenkezéssel a hangjában. - nehéz neked.
A kislány ámulva nézett föl reá, a szeme ragyogott.
- Milyen jó ember maga!
- Gyere! - morogta a főnök, és megindult a Rigó utca felé, vállán a fenyővel. Szó nem esett közöttük egész úton. Egy ház előtt a leányka megállt.
- Itt lakunk - mondta - hátul...
A főnök is megállt, és a fenyőt letette maga mellé a falnak támasztva. Szótlanul nézték egymást egy pillanatig.
- Köszönöm, hogy olyan jó volt... - kezdte a leányka bizonytalanul, de a rendőrfőnök legyintett. Szinte gorombán mondta:
- Ne köszönj semmit. Csak emlékeztettél valakire, ennyi az egész. Nekem is volt egyszer egy kislányom, olyan, mint te...
A goromba hang furcsán ellágyult, s a leányka csodálkozva nézett föl a nagy erős emberre.
- Hol van most?
- Meghalt.
Csönd volt a szó után, mély és sötét csönd. csak az esőt lehetett hallani, ahogy alácsorgott a háztetőről.
- Akkor az égben van - szólalt meg a kislány tárgyilagosan.
- Ott van az én apukám is, meg anyukám is. Biztosan együtt vannak ott most, és az ő kislányuk, a maga kislánya ott fönt... Nem jön be? - kérdezte hirtelen. - nagyapó
örvendene, s én is...
Segíthetne nekem földíszíteni a karácsonyfát... Aztán énekelnénk egy kicsit, ahogy karácsonykor szokás...
A nagydarab ember lehajtotta a fejét, és egy pillanatra félrefordult. Mintha egy könnycseppet törölt volna ki a szeméből.
Aztán lehajolt a fenyőfáért.
- Gyerünk hát! - mondta, és a hangja furcsa volt, mély és halk, és egészen más, mint azelőtt...
A leányka kinyitotta a kaput, és előrement. Megkerülték a házat.
- Még azt sem tudom, hogy mi a neved - szólalt meg a rendőrfőnök, mikor a hátsó
ajtóhoz értek.
- Angyalka - felelte a kislány, és kezét rátette a kopott kilincsre.
- Így szólítanak az emberek. Egyébként Rozi a nevem, csúnya név, ugye? Legyünk csöndesen, hátha nagyapó alszik...
Óvatosan kinyitotta az ajtót és belesett. - Jöjjön! - suttogta halkan. Aztán elakadt a szava és egy pillanatig döbbenve nézett.
- Valami baj van? Beteg talán? A rendőrfőnök halálos sápadt volt, és reszketett. S a szemei... a szemei olyanok voltak, mint aki kísértetet lát.
- Beteg? - ismételte meg a leányka ijedten a kérdést. A rendőrfőnök megrázta a fejét, és szótlanul belépett a nyitott ajtón, vállán a karácsonyfával. A szegényesen berendezett szűk kis szobában egy árva villanykörte égett, fénye hideg volt és kietlen. A szoba
sarkában ócska vaságyon, fehér hajú, sovány öregember aludt a falnak fordulva.
A főnök odatámasztotta a fenyőfát a fal mellé.
- Nincs tűzrevalótok, - kérdezte dörmögve, és állával a sarokban álló pléhkályha felé bökött. A leányka betette az ajtót.
- Van egy kevés, de takarékoskodni kell vele - súgta. A szekrény alól előhúzott egy fából készült karácsonyfatalpat, és az asztalra tette.
- Ide tesszük a karácsonyfát, jó?
A főnök föltette a fenyőfát a talpra. A leányka kinyitotta a szekrényt, és elővett egy papírdobozt.
- Amíg nagyapó alszik, földíszítjük a fát - súgta és odatette a dobozt az asztalra. Használt karácsonyfadísz volt benne. A szekrényajtó nyikorgására az öregember ott az ágyon megmozdult, köhögni kezdett, majd nehézkesen átfordult a másik oldalára. Szemei lassan
megnyíltak és keresve tapogatták végig a szobát. Aztán megakadtak a rendőrfőnökön és nem mozdultak többet.
Nagyapó - újságolta a kislány lelkendezve - ez a jó bácsi segített nekem hazahozni a fát!
Nagyon jó bácsi, nagyapó, neki is van egy leánykája fönt az égben, ahol anyuék vannak, és én behívtam, hogy legyen velünk karácsony estéjén... Ugye jól tettem nagyapó?
- Jól tetted, Angyalka - felelte az öregember halkan, anélkül, hogy levette volna szemét a rendőrfőnök arcáról. - tessék leülni rendőrfőnök úr...
Köhögés rázta meg, görcsös, csúnya köhögés.
A rendőrfőnök néhány pillanatig döbbenve nézte hamuszürke arccal. Aztán lassan odament az ágyhoz.
- Nem tudtuk, hogy beteg, Garami úr - mondta halkan. - Hívatott orvost?
A volt törvényszéki bíró megrázta a fejét a gyűrött párnákon.
Kár nekem az orvos - hörögte - tudom én azt. Az idő eltelt fölöttem. Mindannyiunk fölött eltelik egyszer.
Ebben az egyben nincs különbség közöttünk...
A köhögés miatt alig lehetett megérteni a szavait. A rendőrfőnök lassan leült az ágy melletti székre és arcát a tenyereibe hajtotta. Csönd volt, csak a beteg ziháló hörgése hallatszott, s az ezüstpapír-láncocskák halk nesze, ahogy a kislány ott az asztal mellett egymás után aggatta őket a karácsonyfára.
- Három gyertyavégem is van még! - szólalt meg boldog, csilingelő hangon, mikor befejezte a díszítést.
- Csak átszaladok Sánta nénihez gyufáért, s aztán boldog karácsony lesz, és énekelünk!
Alig csukódott be az ajtó, a beteg megszólalt megint. Rekedten, akadozva:
- Meghalni... nem rossz... az olyannak, mint én vagyok... csak... azt tudnám... Angyalkával mi lesz? Mi lehet belőle a maguk világában... rendőrfőnök úr? ... Az Angyalkákból?...
A rendőrfőnök néhány percig hallgatott. Amikor megszólalt a hangja komoly volt és szelíd:
- Nekem is volt egy leánykám - mondta. Angyalkának hívtuk őt is.
Ekkora volt éppen, amikor... amikor meghalt. A háború vitte el...
- Sok mindent elvitt a háború - felelte a beteg.
- A családomat - mondta a főnök, és a hangja keserű volt.
- Az enyémet is... csak ő maradt. Angyalka. Kinek maradt? - tette hozzá a kérdést zihálva. - nekem, aki elmegyek?...
Aztán csönd volt a két magányos ember körül a szobában. Az emlékek árnyéka ránehezedett a csöndre, sötét, fekete, vérbe fagyott árnyékok, s az asztal közepén álló
árva kis karácsonyfán didergett az ócska ezüstdísz. Könnyű, futó léptek hallatszottak kint, s a rendőrfőnök hirtelen fölkapta a fejét.
- Miatta ne aggódjon, Garami úr - mondta sebesen, s a hangja rekedt volt és fojtott.
- Angyalka az én leányom lesz, örökbe fogadom...
Az ajtó megnyílt.
Itt a gyufa! - csilingelte örömtől lelkesen a kislány.
- Most meggyújtom a gyertyákat, nézzék!
A csöndben hallani lehetett a gyufa sercegését. Az öregember feje lassan megmozdult, s egy kép felé fordult a falon. Katonatisztet ábrázolt a kép.
Ez volt az apja - motyogta halkan.
- A rendőrfőnök ránézett a képre, aztán lehajtotta a fejét.
- Magának ellensége volt... - suttogta a beteg lázas szája.
A három kis gyertyacsonk apró, sárga lánggal égett a karácsonyfán.
Félénk, szomorú kis lángok voltak, de égtek mégis.
- Most énekeljünk! - szólalt meg a kislány a karácsonyfa mellett.
A rendőrfőnök fölállt.
- Kezdd el, Angyalka! - mondta szelíden.
Mikor a rendőrjárőr durván berúgta a Garami-lakás ajtaját, döbbenve torpant meg a küszöbön.
A hatalmas és félelmetes rendőrfőnök ott állt összetett kezekkel egy olcsó kis karácsonyfa előtt, mellette egy vézna, csillogó szemű leányka, és együtt énekelték a
karácsonyi dalt. Az ének elakadt, a leányka szeme nagyra nyílt, ijedtre, az egyenruhák gombjai hidegen csillogtak.
- Tegyétek be az ajtót! - mordult rá a rendőrfőnök az őrjáratra. - nem látjátok, hogy karácsony van?
- Aztán intett. - Énekeljetek!
Ezüstös tiszta csengéssel emelkedett föl Angyalka hangja a fűtetlen, szegényes szobából, föl, föl a magasságos ég felé, s néhány pillanatig egyedül szálldosott, mint egy árva, Istenhez menekülő galamb. De aztán lassan, tompán, mintha mély és sötét pincéből jött
volna, követni kezdte énekét a férfiak dörmögő hangja is, s a dal hömpölygött, áradt, nőtt, emelkedett, míg végül is egyetlen hatalmas zsoltárrá forrva betöltötte a szobát s az egész sötét, hideg világot.
S a három kis pislákoló gyertyavég fénye szelíden csillant meg a marcona férfiak megkönnyesedő szemeiben. A beteg vénember ott hátul az ágyban lehunyta a szemeit.
Valami mégis megmaradt - suttogta halkan -, az emberi szív.
Köszönöm, Isten...

A halál neve: rózsacsokor

A halál neve: rózsacsokor

Csengettek. A középkorú hölgy kinyitotta az ajtót. A boy nagy csokor virágot hozott. Gyönyörű vörös rózsa volt. A nő szíve megdobbant. Aláírta a küldönc papírjait, adott borravalót is.
A csokrot biztosan Samuel küldte! A javakorabeli férfival már-már összeköltözött. Két hónapja a közjegyző előtt végrendelkeztek is egymás javára. Samuel is gazdag. Az ígérte, holnap utaznak külföldre, megmutatja a gyárait és a kastélyát. A hölgy eddig csak fotón látta mindezt.

A csokorhoz tűzött kis cédulán ez állt: "E rózsa majdnem olyan szép, mint Te. Az illatát szívd mélyre, nagyon mélyre, és gondolj rám! A te szerető Samueled." A hölgy nem habozott. Többször is beszivta a virág mámorító illatát... Samuel talált rá, amikor egy óra múlva megérkezett a barátjával. Teniszmeccset vívtak egész délután. Most döbbenten álltak a padlón heverő test fölött. Samuel egészen kétségbeesett. Amíg a barátja az orvosnak telefonált, észrevétlenül a zsebébe süllyesztett valamit. Aztán tovább siránkozott a kedvese mozdulatlan teste fölött.
Az orvos megállapította, hogy a halál már egy órája beállt. A mentősök dolgavégezetlenül távoztak, rájuk már nem volt szükség. A boncolás során kiderült, hogy a hölgy szíve mondta fel a szolgálatot.
- Ez is ugyanaz az eset - mondta Caretti felügyelő. - Hogy a fenébe csinálhatja...?

Többen nézték a fotót. A gyilkossági csoport tagjai vitatkoztak:
- Csak egyetlen közös dolog van minden esetnél: Samuel, a házasságszédelgő.
- Igen, ő a biztos pont. Gazdag özvegyekkel ismerkedik. Különösen azt kedveli, ha a hölgyek betegeskednek. A bizalmukba férkőzik, azt állítja, hogy éppen olyan gazdag, mint ők. Így hát nem gyanakszik rá senki.
- Mindig van pénze, futja abból, amit a legutóbbi özvegytől örökölt. Elszédíti a vén tyúkokat, és amikor végrendeletben ráhagyják a vagyonukat, kurtán-furcsán elhaláloznak.
- Ez a mostani már az ötödik.
A boncolás sohasem állapított meg bűncselekményre utaló nyomot. És Samuelnek mindig betonkemény alibije volt.
- Mint most is - Caretti töprengve nézett maga elé. - De ha valami ötször ismétlődik, az nem lehet véletlen...
- Már éppen elég gazdag lett Samuel. Már nem csak hazudja a vagyont. Lehet, hogy abbahagyja, és ez volt az utolsó esete?

Caretti mégis úgy döntött, nyomozni fog. A maga szakállára. Két hét múlva úgy érezte, sejt valamit.
Addigra Samuel eltemette a hölgyet, felbontották a végrendeletét, és ismét gazdagabb lett. De már jó ideje kerülgette a gazdag cipőgyáros özvegyét. "Még ő kell nekem, aztán leállok" - határozta el. Egy hónappal később - négy nappal a közös végrendelkezés után - küldönc csengetett a cipőgyáros özvegyénél. Gyönyörű, sárga rózsacsokrot hozott. Az özvegy éppen beleszagolt volna, amikor a küldönc mögött ismeretlen férfi bukkant fel a küszöbön, és csak annyit mondott nagyon határozottan:
- Ne tegye, asszonyom!

Samuel egy óra múlva érkezett. Addigra a bűnügyi labor is végzett az elemzéssel. Kiderült, hogy Samuel személyesen válogatta ki a virágboltban a rózsát. Mindig kézbe vette az elkészült csokrot. Olyankor észrevétlenül vegyszert öntött a levelekre, és a csokor két óra múlva kezdte kibocsátani halálos illatát. Samuel éppen arra az időre kérte a csokor kézbesítését. Caretti rájött: a hölgyek az előző öt esetben a haláluk előtt virágot kaptak Samueltől. Tehát a tettes személyén kívül másik közös pontja is volt mindegyik ügynek!

- A szer szívbénulást okoz. A már nem fiatal, amúgy is betegeskedő hölgyeknek elég belőle néhány szippantás. Igaz, Samuel?
Samuel lehajtotta a fejét. Azért hallotta Caretti felügyelő utolsó mondatát is. Ötszörös gyilkosságról és egy gyilkossági kísérletről beszélt... Ennél már egy szippantás is jobb lenne a sárga rózsacsokorból - jutott eszébe. Ebben a pillanatban azonban bilincs csattant a kezén, és Samuel engedelmesen indult két rendőr között az ajtóhoz.


Szerző: Nemere István

Gazdag Erzsi: A cinke és a szél

Tölgyfa ágán üldögélt a cinke. Tollát borzolgatta a szél. Fázott.
- Hú, de hideg vagy - mondta a szélnek -, bizony fújhatnál melegebbet is!
- Elég meleget fújtam a nyáron - felelte a szél. -Most tél van, hideget kell fújnom.
- Ne mérgelődj - mondta a cinege. Az a bajod, hogy mindig mérgelődsz, aztán megöregszel időnap előtt. Úgy jársz, mint a héja, aki a hegytetőn lakik.
- Hogyan járt a héja? - kérdezte a szél, és suttogóra fogta a hangját, hogy jobban hallhassa a cinege meséjét.
- Úgy járt, ahogy mondom. Mindig csak mérgelődött, vijjogott, s egy szép napon megártott neki a sok méreg, kihullott a tolla, megöregedett. Most ott gubbaszt a hegy tetején. Nem tud felrepülni, mert a szárnya tollát is elhullatta. A kánya mesélte, ő látta. Sajnálta is szegényt. Háromszor is elkiáltotta, milyen kár érte: "Kár, kár, kár!"
- Milyen ostobaság - süvöltötte a szél. - Tudnivaló, hogy én nem szorulok semmiféle tollakra, ha repülni akarok!
- Másképpen is pórul járhat az ember a méregtől. Nem hallottad a vakond esetét?
- Nem hallottam. Meséld csak el! - kérte a szél. S most már egészen elhallgatott, úgy figyelt a cinke meséjére.
- Itt lakott vadrózsabokor tövében. Véletlenül vájta az alagútját a bokor töve alá. Későn vette észre, hogy a gyökerek útját állják. De ettől úgy megmérgesedett, hogy csak azért is ott akart lakni, ahol a rózsabokor. Addig erősködött, míg dühében befúrta a fejét két ikergyökér közé, de visszahúzni már alig tudta, a gyökerek ráfonódtak a nyakára, és csak nehezen menekült meg.
- A mezei pocoktól hallottam a történetet. Ugye milyen elszomorító?
- Ostobának elég ostoba történet - visította a szél.- Rám egy cseppet sem vonatkozik. Hiszen nem lakom a föld alatt.
- Hohó! - kiáltott a cinege - te is befújkálsz minden lyukba. Ha nem is a föld alá, de minden ág közé bebújsz. Szeretném tudni, mi örömet találsz az ilyen gyerekes bújocskában? Te, aki olyan hatalmas vagy, hogy a legmagasabb sziklára is játszva fölléphetsz, akár egy óriás! Mégis itt töltöd a kedvedet ezen az alacsony tölgyfán. Félek, hogy máris megöregedtél, és nem futja az erődből magasabb kirándulásokra.
Node erre már a szelet is elfutotta a méreg.
- Sajnálom, hogy szóba álltam veled, kis ostoba. De minek is hallgattam itt unalmas és semmitmondó meséidet? Át kell ugranom a Kárpátokba, vár rám az északi szél. Még majd elkésem miattad! S ezzel süvítve elszáguldott. Nyomában olyan csendesség támadt, hogy még a levegő is megenyhült kicsikét.
A kicsi cinege éppen csak erre várt. Összerendezte szétborzolt tollacskáit, szárnya alá dugta a fejét. Aludni készült, mert közben egészen besötétedett.
- Szél nélkül valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszakát - suttogta vidáman.

Benedek Elek : A kis veréb

Hallgassatok ide, gyerekek, egy verébről mondok mesét mostan. Egy csöpp verebecskéről, aki akkora volt, mint a hüvelykem, tán annál is kisebb. Bizonyosan a liliputi országból repült át hetedhétországon, meg az Óperenciás tengeren is keresztül Magyarországba s ott is a Zsuzsikáék udvarába.
Jaj: Istenkém, Istenkém, hogy örült Zsuzsika, mikor ez a csöpp verebecske oda röppent az ő ablakába! Mit gondoltok, mit tett a kis madárka? Pici csőrével megkopogtatta az ablakot s aztán elkezdett csiripelni. Zsuzsikának úgy tetszett, hogy a verebecske mind azt csiripeli:

Csip, csirip, csip, csip, csip,
Csíp a hideg, csíp, csíp, csíp!

Bezzeg hogy csípte szegénykét a hideg. Olyan volt az egész udvar, a házak, az istállók, mintha csak fehér vászonnal lettek volna beterítve. Az eszterhajról olyan hosszú jégcsapok csüngtek, mint egy-egy fűzfavessző. Szegény verebecske csak úgy reszketett a nagy hidegtől s talán az éhségtől is.
Nem is hagyta Zsuzsika sokáig csipegni a reszkető verebecskét, hanem szépen kinyitotta az ablakot, aztán édes szavakkal bíztatta vendégét:

Úgy, úgy, csöppöm, gyere be,
Jó meleg van ide be.

Szegény verebecske bizony nem kérette magát: huss! Beröppent a szobába, egyenesen a Zsuzsika asztalkájára. S hogy leült az asztalkára egy kicsit nekimelegedett, ismét elkezdett csipegni:

Csirip, csirip, itt vagyok
Nem félek, hogy megfagyok.
Csirip, csirip, csip, csip, csip!
Adj ennem is, egy kicsit!

Igen, bizonyosan ezt csipegte, legalább Zsuzsika ezt vette ki a csipegésből. Kedvesen összecsücsörítette ő is pici szájacskáját s visszafelelt a verebecskének:

Csirip, csirip, csip, csip, csip,
Várj, madárkám, egy kicsit!

S azzal Zsuzsika kiszaladt a szobából. Egy szempillantás múlva már visszajött, markában egy csomó puha kenyérmorzsával, piros búzaszemmel. A kis verebecske már jó előre tátogatta csőröcskéjét, emelgette szárnyacskáját, ugrált-bugrált jókedvében. Azt se tudta szegényke, mit csináljon. Jaj, Istenkém, hisz olyan rég nem látott már búzaszemet, kenyérmorzsát. Nem bizony a jó meleg nyár óta.
- No, éhező kis madárkám - szólt most Zsuzsika s elhintette az asztalon a pompás búzaszemet meg a kenyérmorzsát -, itt az uzsonnád, egyél, amennyi csak beléd fér.
Nyomban visszafelelt a verebecske:

Csirip, csirip, van eszem,
Búzát, morzsát megeszem!

- Egyél, egyél, verebecském, - bíztatta Zsuzsika s egész szívből gyönyörködött a kis vendég lakmározásában. Aztán nézte, nézte, sokáig nézte a csöpp madárkát.
- Furcsa-murcsa - mondta Zsuzsika -, sohasem láttam ilyen csöpp verebecskét, pedig már sok verebet láttam. Vajon honnét kerülhetett ide?
S a csöpp verebecske, mintha megértette volna a Zsuzsika beszédjét, félbehagyta az uzsonnázást s azt csipegte, csiripelte:

Csiribiri, messzirűl,
Csipp, a világ végirűl.

- No lám - tapsolt kacsóival Zsuzsika -, úgy hát láttad a nagymamát is?
Mindjárt megfelelt a verebecske:
- Csip, csip, még a nagypapát is!
Mert tudjátok meg, gyerekek, hogy Zsuzsikáék messzire laktak nagymamáéktól, nem is tudom, hány mérföldre, lehet talán hét mérföldre, lehet az is: hetvenhét mérföldre. Úgy ám!
Aztán tovább folytatta a lakmározást a kis verebecske. Egy szempillantás, két szempillantás...kopp! egy búzaszem, de még egy morzsa sem volt az asztalon. De meg is telt a verebecske bögye úgy, hogy még egy búzaszem sem fért volna belé. Jól is lakott, föl is melegedett, most már repülhetett tovább. Ismét csipegni kezdett a verebecske. Vajon mit csipeghetett? Gondolom, hogy ezt:

Csirip, csirip, Isten veled,
Köszönöm a kenyérbelet.

Zsuzsikának könnybe lábadt a szeme. Búsan kérdezte:
- Hát már elmégy, verebecském? Ugye eljössz máskor is?
Felelt a verebecske:
- Csirip, csirip, százszor is!
Zsuzsika megcirógatta meleg szárnyacskáját a kis verébnek, aztán kinyitotta az ablakot.
- Hát eredj, csak gyere vissza!
- Csirip, csirip, vissza, vissza!
S elröpült a verebecske, a jó Isten tudja, merre. Hanem másnap visszajött. De még harmadnap is. Meglátogatta Zsuzsikát mindennap egész télen át. Igen, egész télen át. Mikor aztán elment a hó, rügy fakadt a fűzfán, a verebecske egy szép napon azt csipegte Zsuzsikának:

Csirip, csirip, Isten veled,
A kis verebet el ne feledd!

Kérdezte Zsuzsika:
- Hová, hová, verebecske?
- Csirip, csirip, nagymamához.
- Az én édes nagymamámhoz?
- A te édes nagymamádhoz.
- S mit mondasz majd a nagymamámnak?
- Nincsen párja Zsuzsikának.
Ezt csipegte, csiripelte a kis verebecske s aztán elröpült sebesen, akár csak egy fecske. Repült, repült, hegyeken-völgyeken által, erdőkön, mezőkön keresztül s addig repült, míg nagymamáék házához nem ért. Ott leszállt a nagymamáék ablakára. Ott ült éppen nagymama is, nagypapa is az ablaknál. S a kis verebecske megkopogtatta az ablakot, aztán torkaszakadtából elkezdett csipegni. Elcsipegte, csiripelte százszor is: nincs párja a Zsuzsikának.

Nincs, nincs, nincs,
Olyan drága kincs!

Azzal elrepült s meg sem állott a liliputi országig.

(1891)

Móricz Zsigmond: Február, hol a nyár?

Móricz Zsigmond: Február, hol a nyár? (1932.)

Ez 1888 telén történt, mikor olyan nagy volt a hó.

Akkor télen valahogy nagyon rosszul mehetett édesapámnak, mert csak épp egy pici malacot öltünk, aminek olyan vékony volt a hurkája, mint az ujjam, és a fazékban, mikor főzte édesanyám, kipattogott, és kása lett belőle.

De azért ott volt: „sose ettem olyan jót”. Még külön mulattunk rajta, hogy ilyen vékony hurka is, kolbász is van a világon. Mi, gyerekek, ujjongtunk és táncoltunk, s édesanyánk velünk mulatott.

Már a hurka-kolbász régen elfogyott, már csak a négy kis sonka lógott a kamrában, kifüstölve, meg olyan vékony szalonna, mint egy papírszelet. Ehhez nem volt szabad nyúlni, ezt még tartogatta édesanyám, de azért mi jól éltünk. Krumpli volt, és volt nagy főzési tudomány: édesanyám maga komponálta az ételeket. Minden napra kitalált valami újat. Még a kukoricakását is úgy tudta tányérra rakni, hogy ettől sikítottunk örömünkben. Rajzot csinált a tányérban. Körbe csepegtette, és elmesélte, hogy ez a meghódítani való vár..., itt fog bemenni a kiskanál, mint egy ostromló hadsereg..., hopp, és bekapja a baktert..., hopp, bekapja a katonát..., hopp, bekapja a hadvezért...

Úgy bekapkodtuk a kukoricakását, mint a mazsolát.

Egy délelőtt, csúnya viharos napon, nagy süvegben, amilyenben soha senki se járt, beállított István bátyám.

Ez óriási nagy tisztesség volt. István bátyám édesanyám apjának a testvére volt. Roppant gazdag ember, akinek roppant hombárok állottak a kamrájában. Ő volt a mesebeli nábob, akihez hasonlítani szokta édesanyám a mesék dúsgazdag királyait. Annyi disznaja volt, mint István bátyámnak... Olyan rettenetes ménkű gazdag volt, mint István bátyám... Ez volt a non plus ultra: ennél már nagyobbat nem lehetett mondani.

Egyszóval beállít hozzánk István bátyám rettenetes nagy oláh süvegével. Borzas volt annak minden szála, és dér volt ráfagyva, olyan volt, mint egy igazi hóember, de azért isten ments, hogy valaki elnevesse magát rajta: mi, gyerekek, a sarokba futottunk, és úgy néztük a hatalmas nagy embert, akinek a bajusza is olyan volt, mint a süvege, birzes-borzas, és jégcsapok lógtak rajza, mint a szalmafedelen.

Borzasztó szokatlan is volt, hogy csak úgy bejön, pláne édesapám nem is volt otthon, akkor Budapesten volt, és ott a Gregersen-gyárban dolgozott, onnan küldte a sok pénzt, hol öt forintot, hol huszat. Csak a huszat mindig ki kellett fizetni valahova, édesanyám csak az ötforintocskákból tartott bennünket meg a saját keresetéből, a gépfiából.

No, azt mondja István bátyám:

- Bakk.

Ezt nekünk kukkantotta, hogy ne féljünk tőle.

Meg azt mondta:

- Február, hol a nyár?... - meg is ismételte néhányszor: - Február, hol a nyár?

Ez aztán repülő szó lett köztünk, úgy megszerettük, hogy még augusztusban is az volt a csatakiáltásunk, hogy: „Február, hol a nyár?”

Guba volt rajta. A guba meg csupa szőr. Annak is minden szála ezüstfonallá vált, az egész ember olyan volt, mint egy óriási nagy ezüstbálvány: a mesés István bátyám volt ő mindenestül. Messziről látni lehetett rajta, hogy ez az igazi gazdag ember, ezüstből van verve mindenestül.

Le is ült minálunk. Alig emlékszem, hogy azelőtt ott lett volna, vagy ha eljött, leült volna. Ha mégis eljött azelőtt, csak káromkodni jött, mert rettenetes dörgő, nagy hangja volt, és úgy tudott káromkodni, hogy ahhoz képest a mennydörgés csirkecsipogás volt.

De most nem dörgött, csak dörmögött. Azt mondja:

- Jányom, van egy kis disznóság?

- Tudja, István bátyám, hogy csak egy kis malacot öltünk.

- Malac? Nojsz, az is megteszi früstökre. Mutasd csak a sonkáját, milyen.

- Hát, István bátyám, avval nem nagyon lehet dicsekedni.

Ezzel kiment, én utána. A kis kamra jéghideg volt. Ott azt súgja édesanyám:

- Minek jön ez ide? Vannak az ő kamrájában akkora sonkák, mint te vagy, kisfiam.

Leemelte a sonkát a madzaggal a lécről, amin a malac darabjai lógtak, s az én kezembe adta, hogy én vigyem be. Így akarta megmutatni, hogy milyen kicsi. Én akkor már kilencéves voltam, játszva cipeltem a sonkácskát.

István bátyám, ahogy meglát, kinyitja, szétveti a gubáját, a magyar nadrág zsebéből elővesz egy rettenetes nagy bicskát. Még a bicskája is olyan volt, hogy olyat csak igen nagy és hatalmas, gazdag öregemberek használhattak. Volt ez egy fél méter, ha kinyitotta. A sonka egész megijedt, hogy ha ezt a nagy kardot most belévágják, mi lesz belőle.

Édesanyám megterítette az asztalt, és feltette a legszebb porcelán tányért, A tányért nagyon szerettem, zöld eperlevelek futottak rajta körbe. Tálra tette a kis sonkát előtte, aztán előhozta a szép, aranysárga kukoricakenyeret. A kenyér nem volt elég tökéletes, mert édesanyám minden sütésnél elpanaszolta, hogy nem tud ebből a málélisztből olyan kenyeret sütni, mint a parasztasszonyok. Biztosan nem tudta úgy kigyúrni a maga vékony kis karjaival.

- Málékenyér! - kiáltotta István bátyám. - Hát nincs egy kis búzakenyered? Micsoda gazdasszony vagy, jányom?

Ezzel vette a sonkát, és szelt belőle egy jó nagy darabot, akkor a kenyérből is szelt egy nagyon kicsit.

Hozzáfogott enni. Nagy, sárga fogai voltak, mint a lapátok. Ez is olyan volt, mint a mesében a lapátfogú boszorkány, aki bekapja a kisgyerekeket, s azt mondja:

- Fogam, fogam, rágd meg a gyenge húsát... Fogam, rágd meg a gyenge csontját...

István bátyám hozzáfogott enni. Örültünk neki, hogy azért a kukoricakenyeret sem vetette meg. Azt is harapott hozzá. Egy harapás, két harapás, eltűnt a szép sárga karéj kenyér. Nagy ujjongással néztük, hogy hamarabb elfogy a nagy sonkadarab, mint a kis kenyér.

- No - azt mondja -, ehhez a kenyérhez még egy falatot.

Ezzel vágott a sonkából újra egy istentelen nagy szeletet.

Most meg a kenyér fogyott el. Mondja: - No, ehhez a sonkához még egy kis kenyeret - ezzel a kenyérből szelt.

Már előre örültünk, hogy most meg a kenyér fogja csúffá tenni, ebből maradt egy darab, s ahhoz sonkát vágott.

Így eszegetett, nagy csámcsogva, hersegve, csak úgy ment bele, mint a malomba. Soha életemben nem láttam ilyen étkes emberállatot. A sárga lapátfogak úgy őröltek, hogy édesanyámat a hideg lelte, s ezt én is megéreztem, s nekem is eszembe jutott valami rettenetes: ez az István bátyám mind megeszi a malac sonkáját.

Meg bizony. Úgy őrölt, úgy dolgozott, úgy habzsolt, mint egy kutya, ha jó falatot kap. S a szemei is úgy villogtak. Nagy, véres szemei voltak. Lassan letolta magáról a gubát, leeresztette, mert jó meleg volt nálunk, pedig csak nyers nyárfavesszővel fűtöttünk, rőzsével, ez volt a mi fűtőnk. De hogy négy gyerek is volt a házban, édesanyám nem sajnálta, tömte a kis spórhertet azalatt is, míg István bátyám ott pusztította a sonkát meg a málékenyeret.

Míg evett, nemigen szólott egy szót sem, csak mikor már elütötte az első éhségét. Akkor hozzáfogott beszélni.

- Bolond ember ez a Bálint - mondta. - Minek megy ez Pestre, Budára? Kutyának a szájába... Ott megrágják azok a pesti gyárak. Itt van nekem ez az ákácosom, mért nem inkább azt vágja ki? Elhozhatná az ágakat, gallyakat, volna jó tüzelőtök. Nem kellene ezzel a büdös nyárfavesszővel kínlódni, ennek semmi melege, csak a füstje. Olyanok vattok, mint a cigányok. Büdösek vattok a füsttől... De apátok, a buta jószág, elmegy Pestre; sose jött hozzám, hogy: István bátyám, kivágom én a kiserdejét magának, ócsóbban megcsinálom, mint más, adja ide... Nem, őneki Pestre kell menni.

- Bizony kell - mondta édesanyám élesen, mert ha megharagudott, nagyon oda tudott mondogatni -, mert abból nem élünk meg, hogy István bátyámnak az erdejét olcsóbban vágjuk ki, mint más... Nekünk sok fizetnivalónk van, ezért megy el az uram, hogy pénzt keressen...

- Pénzt... Mire nektek a pénz?... Minek csináltatok annyi adósságot?... De hát Kati is mindig kávét iszik... Nagyanyátok... Mi a fene az..., sose ittam kávét, mióta élek, jó nekem a füstölt kolbász früstökre meg egy pohár pájinka. Én pájinkát kávézok.

Ezen a gyerekek rettenetes nagyot kezdtek kacagni. Bálint öcsém már úgy ugrált István bátyám mellett, mint egy kiskutya, és úgy nézett a szájára, ahogy a kiskutya szokott, hátha adna neki is egy falatot a szép kis sonkából, amiből mi a világért se kaptunk volna, ez meg befalja már az egészet. Be bizony, István bátyám csak beszélt, beszélt, és nem adott neki egy kicsi falást sem.

Már a csontot kapargatta. Már megette az egész sonkát úgy, ahogy volt. Akkor édesanyám hirtelen piros lett a haragtól:

- Ej, István bátyám, még elrontja a gyomrát!

Ezzel elkapta előle a sonkacsontot.

- Majd megfőzöm ezt a gyerekeknek káposztába.

István bátyám nagyot nevetett:

- Gyereknek nem kell sok húst adni. Nekem is az a bajom, hogy gyerekkoromba már folyton csak húst szerettem. Húst meg a jó búzakenyeret. Bizony ilyen málékenyeret nem sokat rágtam, mióta a fogam kicsírázott.

Ezen, hogy az ő foga kicsírázott, Pista meg Bálint igen kacagtak. Táncoltak fél lábon, és kacagtak tele szájjal. És elkezdték egymást gyömöszölni, mint a vidám bárányok.

- Ezek a marha doktorok - mondta István bátyám - el is tiltották tőlem a húst. Ez az én menyem meg, az az Eszter, ez olyan sült bolond..., tisztára sült bolond...

Ezen a gyerekek még jobban kacagtak, hogy lehet valaki sütött bolond.

- Ez olyan sült bolond..., bakk..., hogy elhiszi a marha doktoroknak, hogy nekem nem szabad húst zabálni... A fene egye meg a nyeldeklőjüket a nevük napján... Február, hol a nyár?...

Minden szava úgy hatott, mint a rakéta, lehetett rajta nevetni.

- De én kifogok rajtuk. Ki én, azt a csűrdöngölőjét a lelkinek!... Engem nem tesznek lóvá... Nincs egy kis pájinka a háznál? Nincs? Ej, de kódus falu vattok... Bor sincs?... Assincs... Hogy tudtok megélni abba a nagy télbe?... Az ad erőt, egészséget, meleget... De legkivált a pájinka, az a jó kisüstön főtt szilvapájinka... Van ott elég, de menyem, Eszter, ezt is eldugja előlem, ott száradjon meg a bőre a csontján...

A medvetáncoltató nem tudott úgy kacagtatni, mint István bátyám, ha ilyen jókedve volt.

- Mindennap bemegyek vagy egyik komához, vagy a másik komához. Megtraktáltatom magamat, akkor aztán hazamegyek szép csendesen, és megeszem az Eszter menyem levesét meg a tejbegrízt, amit ád... Sose tudja meg, hogy hun traktamentoltam ezt a jó kis bendőt.

Megveregette a nagy hasát. István bátyám, mikor ilyen szépen kimelegedett, nagyon szép ember lett. Gömbölyű, kedves, és a nagy, bozontos szemöldöke alatt úgy kacagott a szeme, mint a réti virág a parton tavasszal.

Rákezdték odakint a déli harangozást. Behallatszott a befagyott kis ablakon, mintha a másvilágról jött volna a hang. István bátyám is elkezdett mozgolódni. Magára vette a nagy gubát, és megigazította a rettenetes nagy szőrkucsmát a fején, még a tükör felé is pislantott, de méltóságán alóli volt, hogy valójában belenézzen. Megrázta magát, s kezébe vette a nagy, egyenes szárú botot, mely piros volt és sima, igazi bíróbot, s egyet dörmögve, egy nagyot köpve elindult haza.

Kikísértük a kiskapuig, s elnéztük, míg a hatalmas hóban botorkálva elment. A kisutcán majdnem odáig lehetett látni, ahol lakott, a nagy cserepes házig.

A gyerekek nagyon vidámak voltak, és hógolyózták egymást, de én, mint a család kis örege, bementem édesanyámhoz, és azt mondtam:

- Már csak három sonkánk van, édesanyám.

- Á, fiam... Majd megveri érte eccer az Isten...

Másnap még váratlanabb vendégünk jött. Eszter néném. Két kosár volt a kezében. Már örültünk. Biztosan az öreg István bátyám megmondta odahaza, hogy megette a sonkát, és most Eszter néném nem akar adós maradni, hát hoz két kosár elemózsiát. Vajon mit hozott?

Eszter néném magas, egyenes asszony volt. Fekete szemű és félelmetes.

- Volt itt tegnap az öreg?

Édesanyám már látta, hogy ellenséges szándékkal jött. Csak annyit mondott: - Volt.

- Mit evett?

- Mit evett?... Megevett egy sonkát... a gyerekek elől...

- Sonkát?! - kiáltott Eszter néném... - Sonkát adtál neki?... Jézus Isten... Hát van neked lelked, te Erzsi?... Hát nem tudod, hogy nem szabad neki húst enni? Megtiltotta az orvos.

- Mondta. De csak akkor mondta, mikor már az egész sonkát bevágta.

- S mit evett hozzá?

- Mit evett volna? Kukoricakenyeret.

- No, hát akkor annak vége... De bánom is én! Dögöljön meg a disznó falánk... Ott forduljon fel, ahol van...

Ezzel felkapta az egyik kosarat, és egy szó s köszönés nélkül elment, ahogy jött.

Nem is kísértük ki.

Édesanyám:

- Én nem tehetek róla... Nem mondhatom egy öreg embernek, az apám bátyjának, hogy ne egye meg a sonkánkat... Neki kell eszének lenni.

Később észrevette a kosarat, amit otthagyott Eszter néném.

A gyerekek már rajta ültek, mint a verebek, és belekíváncsiskodtak. Tojással volt tele. Én már akkor gondoltam, hogy a másik kosarat is nekünk hozta, de meggondolta, s csak ezt hagyta itt.

Édesanyám soká nézte a kosár tojást, akkor azt mondta:

- Fiacskám, Eszter nénéd itt felejtette ezt a kosarat. Vidd utána, kisfiam, még visszajön.

Én fogtam a kosarat, megemeltem, jó nehéz volt.

Édesanyám jól felöltöztetett és elindított.

Elvittem a kosarat nagy szívfájdalommal, mert számítottam, mennyi jó rántotta lenne ebből a sok tojásból.

Mikor beértem az udvarukba, féltem a kutyáktól, de hogy sehol se láttam egyet sem, csak bemerészkedtem.

Hát látom én, hogy István bátyám a ház túlsó felén, az udvaron van a bőrbekecsében, és jön, megy, nyög, káromkodik, izzad, törölgeti a homlokát, és folyton öklendezik. A két kutya körülötte. De az öreg nagyon szenvedett. A szeme könnyes volt, nyögött, borzasztóan szorította a gyomrát, és szédelgett és szitkozódott... Folyton ugatott, szidta a köveit.

Eszter néném véletlenül kijött.

- Te mit akarsz?

- A kosár...

- Menj a pokolba! Nektek vittem, zabáljátok meg, ha a nagybátyátokat megöltétek.

István bátyám lekuporodott a havas tőkére, és nyögött. Én meg visszapillantottam rá, és elkullogtam a kosárral. Még örültem is, hogy a sonkáért egy kosár tojást kapunk.

Mikor hazaértem, édesanyám nagy szemekkel nézett rám.

- Kisfiam - mondta keményen -, az embernek önérzetesnek kell lenni... Azért küldtem vissza a kosarat, hogy hagyd ott!

Lángvörös lettem. Nagyon szégyelltem magamat. Habozva állottam, s nem tudtam, most mit csináljak.

De a gyerekek nem voltak egy véleményen édesanyánkkal, s ujjongani kezdtek.

Mire édesanyám kivette a kosarat a kezemből, és azt mondta:

- Majd megsegít az Isten, még visszafizethetjük...

Erre az egész gyereksereg rázendítette:

- Február, hol a nyár? Február, hol a nyár?

Csak nekem égett az arcom a szégyentől.

Gárdonyi Géza: A cinege

Egyszer nagy hideg volt. Az ablakokat jégvirágok nőtték be. Az emberek bundában mentek ki a szobából; a fülükre is ráhúzták a sapkát, és kék orral, könnyező szemmel tértek vissza. Azt mondták, hogy soha, mióta élnek, ilyen hideg nem volt.

Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe. Mit látott? Hóval prémezett fákat, fehérséget mindenütt.

Az ablaktól néhány lépésnyire van egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszer csak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett. A lába az ég felé. Ott is maradt mozdulatlanul.

- Istenem! - kiáltott fel Juliska. - Meghalt?

- Ki halt meg? - kérdezte Mariska.

- A kis madár. Megfagyott szegény.

Azzal kendőt kapott a vállára, és kifutott. Fölvette a kis madarat, és bevitte a szobába.

Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig bágyadtan nézett Juliskára, azután felröppent. Rászállott a sifonér tetejére, és onnan pislogott szét a szobában.

A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka. Előhoztak egy üres kalitkát a kamrából, és hívogatták bele:

- Gyere bele, kis madár, ez lesz a te házad, adunk neked kendermagot, friss vizet. Olyan jó dolgod lesz, mintha nyár volna.

A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában. Olykor nekirepült az ablaknak, és nagyot dobbantott rajta. Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába.

Végre megfogták és beletették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege! Mindenképpen ki akart szabadulni.

Aztán mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott. A melle pihegett. Nagy ijedelemben volt szegény.

Hanem azután, mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz, és evett-evett szegényke, és ivott rá nagyokat.

Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyával a kalitka drótjait. Jólesett neki a meleg szoba meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott.

A leányok örvendezve állottak körül.

- Dalolj, dalolj, aranyos cinege!

És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a tavaszról? Talán a napsugárról? Talán az ibolyáról? Talán egy másik kis cinegéről, aki azóta megfagyott?

Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jókedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült.

Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa virágzott, s künn csicseregtek a fecskék.

A cinege kidugta a fejét a drótokon, és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba. Nem dalolt többé.

Csak ült elgondolkozva, szótlanul.

- Most már eresszük el - szólott Juliska -, látom, hogy kívánkozik.

- Jaj, ne eresszük el - felelt Mariska -, ki énekel akkor nekem?

- Ejnye, te szívtelen - szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked; nem látod, hogy ő szegény milyen szomorú? Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka. Meghalna bánatában, ha zárva hagynánk.

- Hát jó - szólt Mariska -, eresszük szabadon.

De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt. És hát Juliska is törülgette a szemét.

- Isten áldjon, kis madár - mondogatták a kendővel integetve.

- Isten áldjon - mondotta Mariska -, sohasem hallom többé a te szép éneklésedet.

Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak egy ismerős madárdal hangzik az ablakon át.

Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.

Wass Albert: Mese az erdőről

Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy ma is él.
A Szellő, akit az angyal a ruhájából kirázott, járta a fákat, és a fák suttogva beszélgettek egymással. Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat arra, amit tudni jó és hasznos. Úgy, mint ma is, éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy-egy tündér lakott, és gondoskodott arról, hogy minden madár megtanulja a maga dallamát, és senki az erdő népéből mérges bogyót és mérges gyökeret ne egyék.
Énekeltek a madarak és mesélt a forrás, a visszhang meg ült a sziklán halványkék ruhájában, és lógatta a lábát.

Háromféle ember él a világon: Rontó-ember, Gyűjtő-ember és Látó-ember.


Ha majd az erdőre kimégy, figyelve járj és lábujjhegyen.
Ahogy a fák alá belépsz, és felreppen előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.

Meghallhatod, ahogy a szelő a fák között oson, és a fák suttogva beszélnek.
A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündér les rád.
A patakot is meghalhatod, mert neked mesél csodálatos meséket az erdőről.

Menj bátran, minél mélyebbre az erdők közé. A fák alatt itt-ott látod még a harmatot, ahogyan megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak ma is, mert annyi sok embernek marad még zárva a szíve a szép előtt.
És ahogy mégy, céltalanul, egyik tisztásról a másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét.
Nem tudod, hogy ez az, mert az Angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy csodálatos. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, és kincsekkel töltik meg a szívedet.
A legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az emberek számára: a Jóság, a Szeretet és a Békesség.

Angol mese: Hársvirág hercegnő

Fönn a magas északon volt egy kis birodalom, amelyben az embereknek olyan volt a hajuk, mint a len. Ebben a birodalomban boldog nép lakott, szorgalmas és megelégedett, királya jószívű volt, a királynéja szeretetreméltó. Egy leányuk is volt, egy kis királyleány, aki az ő napfényes szőke hajával, üde arcával és fénylő szemével oly szép és oly sugárzó volt, mintha a nap lett volna az apja, a hold az anyja és a csillagok a testvérei. A kis királyleánynak rendes neve volt, de mindenki csak Hársvirágnak hívta, mert olyan gyöngéd volt, mint a hársfaillat és tiszta fehér, mint a hársvirág. Oly szelíd és bájos volt, hogy az emberek azt hitték, hogy az ereiben is hársfavér folyik.

De a világ teremtése óta úgy volt, hogy a legjobb és legártatlanabb embert se kerüli el a szerencsétlenség és az alattomos gonoszság. Meglátogatta a bú-baj a királyi házat is és a gonoszság kétszínű köntösében belopódzott oda, mert ez a két gonosz szellem még a királyi koronától sem riad vissza.

Előbb a szerencsétlenség, a betegség jött és gyilkos leheletével megmérgezte a jó királynét, úgy, hogy minden orvosi segítség ellenére is meghalt. Fekete gyász és bánat borult a palotára és az országra: mikor azonban egy év elmúlt, lassanként lebocsátkozott a feledés fátyola, mely mögött már rég ott leselkedett a gonoszság, habár távol messzeségben is. De a gonoszságnak hosszú karja van, átéri vele a fél világot.

A király, akit a szomorúság szíven talált, rábízta leányát hűséges udvarhölgyekre és nevelőnőkre és hosszú útra indult a meleg délre. Itt az északi fejedelem megkért egy déli nőt, hogy legyen a felesége és menjen vele az ő messze birodalmába. A sötétszemű déli nő már a következő napon királyné lett és férje gyors követeket küldött a lányához, megizenve, hogy új anyjának nagyszerű fogadtatást rendezzen és megérkezésükkor a palota bejáratánál adja át neki a vár kulcsát.

Hársvirág nem örült a hírnek, mert nehezére esett, hogy az ő holt anyja helyén idegen országbeli asszonyt kell üdvözölnie, de legyőzte szívét és elhatározta, hogy bizalommal és szeretettel fog az új anya és királyné elé járulni. És mikor a bevonulás napja elérkezett, Hársvirág a várkapu aranykulcsát selyem párnára helyezte, aranyszőke hajába egyszerű szalagot font s játszótársnőivel és kíséretével úgy várta az ünnepies menetet. Az meg is érkezett. Élén az öreg király haladt ifjú nejével, követve a déli országbeli kísérettől.

Eközben az új királyné baloldalára állt az ő legelső udvari embere, akinek sokat adott a szavára, már azért is, mert azt állította, hogy ő a legszebb asszony a kerek világon. Mikor a menet a kapu alá ért, Hársvirág alázatosan az új anya és királyné elé lépett, mélyen meghajtotta magát és így szólt:

- Nagy királyné és szeretett anyám! Légy üdvöz a várban, melyben most úrnő vagy! Vedd ezt az aranykulcsot, én engedelmes leányod akarok lenni és szeretettel fogok hozzád ragaszkodni.

A királyné barátságosan akart felelni, mikor azonban Hársvirág fölemelte arcát és fölvetette világoskék szemét, az idegen asszony úgy meghökkent a leány csuda szépségétől és aranyhajának pompájától, hogy a szó a torkán akadt. Sötét szeme haragos irigységgel függött a szőke leányon. De még inkább megriadt és föltámadt irigy lelkének dühe, mikor a baloldalán levő udvari ember, Namiro herceg, aki mindig kegyeltje volt és aki soha senkit nem csodált úrnőjén kívül, hirtelen fölkiáltott:

- Oh, mily ragyogó szépség ez a hercegnő! Bezzeg, a mi országunk legszebb asszonyait is elhomályosítja!

A királyné ingerülten kapta föl fejét, megvetően nézett végig a meggondolatlan kísérőn és így szólt:

- Elvárom, hogy ebbe az ostoba összehasonlításba engem nem foglaltál bele!

Namiro azonban, a fejedelmi ifjú, mintha nem is hallotta volna e szavakat. Káprázott a szeme a ragyogó alak láttára, ott állt előrehajolva és kezét a mellére téve, egyre csak Hársvirágot nézte. Nem vette észre a király csodálkozó tekintetét sem, mely rosszallóan tapadt rá. Úgy állt ott, mintha meg lenne babonázva.

És ekkor a megsértett királyné meggyűlölte Namiro-Sanchót, eddigi kegyeltjét és meggyűlölte kétszeresen az ártatlan Hársvirágot. Föllázadt benne a sárga irigység és gyűlölt mindenkit, férjét, a királyt, az egész udvart, minden ellen ádáz bosszúérzet öntötte el, mert érezte, hogy itt, ebben az országban az ő szépségét másé fölülmúlta.

Ez az asszony azonban némely más bűbájos mesterséghez is értett, melyet tulajdonképpen bűvészetnek neveznek. Ezt a bűvészkedést titokban tanulta a mélység sötét szellemeitől, amelyek hazájában a királynét hálójukba csalogatták. Mindenféle különös rajzzal, melyet a varázslónő a homokba írt, vagy ritka szavak és mondásokkal, melyeket a viharba kiabált, képes volt abban a pillanatban mindent más alakúvá változtatni. De nem örökre! Ha egy gonosz varázslatot elkövetett, meg is kellett neveznie azt a módot, amellyel a varázslat megszűnik: ha nem tette, akkor gonosz kívánsága nem teljesedett.

Így van az minden dologgal. A legrosszabb se tart örökké, mindennek ismét jóra kell fordulnia.

Mivel az új királyné okos volt és tudott magán uralkodni, legyűrte haragját, barátságot színlelt, átölelte a szőke leánykát s engedte, hogy homlokon csókolja. Kegyeltjének jóságosan kezét nyújtotta, hogy az ujja hegyét megcsókolja. Úgy tetszett, hogy minden baj elsimult, de a csókokkal a titkos boszorkány uralmat nyert Hársvirágon és Namiro Sanchón, s mindketten a királyi bűvésznő hatalmába kerültek.

Senki sem sejtett semmit és az új úrnő bevonulását pompával és dísszel ünnepelték.

Az ünnep alatt, mely három napig tartott, Namiro leginkább Hársvirág közelében tartózkodott, csodálta kedvességét, úgy, hogy viselkedése a királynak is föltűnt.

- No, majd kérdőre vonom - határozta el a király.

Másnap reggel szalajtotta is a király az udvari inasokat, hogy hívják színe elé Namiro herceget. Az ám, de valamennyi inas azzal tért vissza, hogy Namiro lovag nincs sehol. Nem látta senki sem a várban, sem a városon kívül, se ki nem ment a várból, se be nem jött. Alig távoztak el az inasok, jöttek sírva, ríva, kezüket tördelve az udvarhölgyek, hogy Hársvirág nincs sehol, eltűnt nyomtalanul, teremtett lélek sem látta ma reggel óta.

Hiába keresték a királyi termekben, udvarokban, kertben, sehol semmi. Az öreg király a feleségétől is megkérdezte, hogy édes párom, mit gondolsz, hol lehet, hova lett Hársvirág?

- Hogy hova lett? - nevetett gonoszul a királyné. Kérdezd meg, édes uram, hova lett Namiro lovag? Hársvirág és Namiro bizonyosan együtt megszöktek az ünnepi tolongásban és most alighanem az én déli hazám felé tartanak.

A király tüstént lovasokat küldött a szökevények után, de bár kegyetlenül sarkantyúzta minden lovas a lovát, egy se ért nyomukba. Még csak nem is látta őket senki. Akárcsak a föld nyelte volna el őket.

De micsoda csuda történt? Egy öreg pásztor, aki fiával tehenet őrzött az erdőszélen, egyszer csak észrevett egy nyirkos szikla tövében egy kiszáradt nagy hársfát.

- Nézd csak, gyerek - szólt bámulva az öreg - miféle vén hársfa van itt? Sohasem láttam én itt azelőtt ezt a fát.

- De én se - mondotta a fiú. - Ugyan hogy került ide?

A fiú körüljárta a hársfát s e közben a nyirkos sziklához ért. Egyszerre nagyot kiáltott.

- Jaj, apám, jaj! Rettenetes sárkány guggol itt a sziklánál. Segítség!

Az öregnek szinte elállt a szíve verése. A fa mögé ugrott s csakugyan ott feküdt a sárkány. Akkora volt, mint egy tehén és a kurta, széles lábain lassan kúszott visszafelé rejtekzugába, mialatt széles farkával erősen csapkodta a földet.

De ami a legborzasztóbb volt: a tarkaszínű, csillogó szörny tátogó szájában volt a kiabáló, remegő pásztorfiú. Látszott azonban, hogy a szörnyeteg nem akarja fogaival összemorzsolni zsákmányát, ellenkezőleg, olyan fájdalmasan nézett az öregre, aki a gyermeket ki akarta ragadni a szájából, mintha kék emberszemmel kérné valamire.

- Oh engedj ebédelnem, hisz oly nagyon éhezem!

És ámbár szellő sem mozdul, a száraz hársfát mintha szél rázná, remegni kezd és az ágai közt jajgat valami, mint egy szívszaggató panaszos dal. Csudálkozott a pásztor a panaszkodó fán, a borzalmas és mégis oly szelíd tekintetű szörnyetegen, neki bátorkodott hát és így szólt:

- Te szörnyeteg, ha elereszted az én kisfiamat, mindennap neked fejem meg három legjobb tehenemet, elhozom neked a tejüket, hogy ne kelljen éhezned. És a hársfát, mely itt észrevétlenül, levéltelenül keletkezett, minden reggel megtrágyázom, hogy zöldelljen és kivirágozzék.

Ekkor a hársfaágak közt, mintha ujjongó hang tört volna keresztül. A szörnyeteg szabadon eresztette a pásztorgyereket és azután sóváran itta a három tehén tejét, melyet az öreg fejt neki. És a pásztor megtrágyázta a fa gyökereit.

De hova lett az ifjú és a szőke királyleány?

Az ünnepség utolsó napján, mikor az ujjongás a leghangosabb volt és senki sem ügyelt a szomszédjára, a királyné kicsalta Namirot Hársvirággal a kertbe és innen egy titkos ajtón az erdő szélére, a nyirkos szikláig, melyet a telihold megvilágított. Ott varászport öntött az ifjúra és így kiáltott:

- Száraz hárs gyanánt süllyedj a földbe, míg csak nem levelezel és virágozol, s míg virágaidból gyógyító teát nem iszom.

Most gyorsan fénylő port hintett Hársfavirág aranyhajára és gúnyosan kiáltott.

- Te legszebb mindenek közt - válj szörnyeteg sárkánnyá itt a nyirkos szikla odújában s itt maradj ebben az alakodban mindaddig, míg erről a kiszáradt, holt hársfáról levelek és virágok nem hullanak!

Ekkor kinyújtotta és felfújta a gyöngéd leányka karcsú testét undok sárkányalakká. A világszép leány ijesztő szörnyeteggé vált. Csak a szeme maradt emberi. De éhsége is szörny-éhség volt s így történt, hogy az elvarázsolt féreg kimászott az odúból s fogaival megragadta a gyermeket, mikor az a fát vizsgálva, túlságosan közel ért a sziklakőhöz. De mikor a pásztor megígérte és meg is adta az ígért tejet, készségesen visszaadta a zsákmányt, melyre annyira vágyott.

Az öreg minden áldott nap elhajtotta ide a teheneit, a sárkány megkapta a maga tejét és a hársfa a maga trágyáját. Csudálatos hatása volt ennek mindkettőre, mert a sárkány egészen elvesztette vadságát, úgy, hogy a gyerek eljátszogatott vele, mintha bárány volna: a hársfa pedig bimbózni kezdett, levelet hajtott s illatos virág nyiladozott rajta.

Ebben az időben a királyné hirtelen megbetegedett és az orvos illatos hársfavirág teát rendelt neki. Csakhogy éppen ebben az időben nem virágzottak a hársfák. Nosza a király nagy jutalmat tűzött ki annak, aki mégis illatos hársvirágot tud szerezni.

Hallotta ezt az öreg pásztor meg a fia és mikor kimentek a fához, látják ám, hogy olyan dúsan tele van virággal, mintha csak fehér csipkefátyollal volna beborítva. Alatta feküdt a sárkány, sütkérezett és szítta az illatos levegőt. A fürge gyermek gyorsan a hársfára mászott és erősen megrázta ágait, úgy, hogy a virág hópihe gyanánt pelyhezett alá. Ekkor hirtelen hangos örömujjongás hallatszott és a megrémült pásztor előtt ott állt a maga valóságában, teljes szépségében Hársvirág hercegnő, akit a lehulló levelek föloldoztak az igézet alól.

A bámuló gyermek gyorsan teleszedte kalapját virággal és felvitte a várba, ahol a király hamarosan teát főzetett a feleségének. Alig kortyintott egy csöppet belőle a királyné, eltűnt a fa az erdőben és ott állt a hercegnő mellett az ifjú, a régi lovagi alakjában. És mikor a varázslat alól feloldozódtak a király elé járultak, leírhatatlan volt az öröm, a királyné pedig a teától, mely még az elvarázsolt virágokból készült, oly rút lett, hogy többé senki fia előtt nem jelenhetett meg. Elzárkózott egy toronyszobába, ahol csakhamar meghalt, ami elég büntetés volt a számára.

Namiro-Sanchó és Hársvirág nemsokára lakodalmat ültek, ott volt mellettük az öreg pásztor meg a kisfia is, akiknek azután is mindétig ott kellett maradniuk a várban.

Történetek - Mesék - Mondák - Regék

Benedek Elek: Az árvalányhaj

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, volt egyszer egy király. Ennek a királynak kilenc országa volt, s a kilenc országra három leánya. Szép volt mind a három, különösen a legfiatalabb.

Egyszer a király vadászni ment egymagában, de mikor estefelé haza akart térni a rengeteg erdőből, elvesztette az utat: próbálta jobbra-balra, előre-hátra, nem tudott kivergődni a sűrű rengetegből. Bele-belefújt a kürtjébe, hátha valaki meghallaná, de egy lélek sem járt arrafelé.

No, most mit csináljon? Közben öreg este lett, s úgy elsötétedett az erdő, hogy a sötétségre fel lehetett volna akasztani a fejszét. Ő bizony - gondolta magában - lefekszik egy fa alá, s majd reggel, ha felsüt a nap, megtalálja az utat. Hanem amikor éppen le akart heveredni, gyermeksírás ütötte meg a fülét. Megállott egy helyben, hallgatódzott, de nem sokáig állott, mert olyan keserves volt az a gyermeksírás, hogy a királynak kicsordult a könny a szeméből. Nosza, elindult tapogatódzva, s addig ment, addig tapogatott, bujkált az ágak, bokrok közt, mígnem egy bokor tövében megtalálta a gyermeket, s szépen, gyöngéden fölvette a földről. Amint fölvette, a gyermek abban a pillanatban elhallgatott, s ím, halljatok csodát: megvilágosodott az ég, kétfele nyílott a sűrű rengeteg, s a király mehetett haza.

Másnap a király kihirdette mind a kilenc országában, hogy egy kicsi leánygyermeket talált az erdőben ( mert leányka volt), aki magáénak gondolja, jöjjön a palotába. De hiába hirdették, senki sem jött a leánykáért. Bizony ha nem, ezen nem búsult a király, mert a leányka olyan szép volt, hogy ahhoz hasonlatos szépet nem látott emberi szem. Merthogy nem volt sem anyja, sem apja, Árvalánynak kereszteltette a király, de azért úgy tartotta, nevelte, mintha tulajdon édes leánya lett volna.

Hej, uram teremtőm, vagy voltak szépek, vagy nem a királykisasszonyok, de Árvalány olyan szép volt, hogy csudájára jártak a világ végéről is. Puha selyem volt a haja, ragyogott, mint a fényes nap, s olyan hosszú volt, hogy a földet seperte. Na, hiszen irigyelte is a szépségét a két idősebb királykisasszony. Ha tehették volna, elpusztították volna a föld színéről, de nem tehették, mert a király pártját fogta, de még inkább a kicsi királykisasszony.

Telt-múlt az idő, a királykisasszonyok nagy eladó leányok voltak már, a két idősebb férjhez is mehetett volna, de mindig válogattak, s szépen meg is vénültek. Férjhez vitték a legkisebb királykisasszonyt is, s nénjei csak várták, várták a jó szerencsét. Egyszer aztán valahonnét az Óperenciás-tengeren túlról leánynézőbe jött egy királyfi, akivel a király előre megegyezett, hogy azt adja a két leánya közül, amelyik jobban tetszik neki. Az ám, megegyezhettek, de mikor a királyfi meglátta Árvalányt, azt mondta a királynak:

- Felséges királyom, meg ne haragudjon, de én Árvalányt veszem feleségül, ámbátor tudom, sem országa, sem hazája.

- Jól van, királyfi - mondotta a király -, én Árvalányt is úgy szeretem, mintha tulajdon édesleányom volna, legyen a tiéd!

Hej, csak most borította el igazán a vén királykisasszonyokat az irigység! Hanem haragjukat nem mutatták, sőt úgy tettek, mintha örülnének. De csak azt várták, hogy Árvalány lefeküdjék s elaludjék, lábujjhegyen az ágyához orozkodtak, s a szép selyemhaját tőből levágták!

Fölébred reggel Árvalány, nyúl a fejéhez, s ím, bokáig érő selyemhaja levágva a földön hevert az ágya előtt! Amint meglátta, nagyot sikoltott, s szörnyű fájdalmában meghasadt a szíve.

Eltemette a királyfi Árvalányt nagy jajszóval, keserves sírással, aztán nagy bújában-bánatában elment világgá. Hanem megbűnhődtek a gonosz leányok. Akkor éjjel mind a kettőnek megfehéredett a haja, megráncosodott az arca: olyan csúnyák lettek, mint két banya. Még ekkor sem nyughattak: szörnyű haraggal kapták föl a földről Árvalány haját, s kidobták az ablakon, hadd vigye szerte a szél, ahány szála van, annyifelé, hogy többet ne csudálja senki.

Ám amint kidobták a hajat, csöndes szellő vette szárnyára, s vitte szépen tovább. Először a temetőben szállott le a szellő, s letett három szálat Árvalány sírjára.

- Kelj ki, kelj ki, árvalányhaj! - mondotta a szellő.

Aztán továbbszállott hegyek-völgyek felett, s itt is, ott is leejtett néhány szálat. És megfogant mind, s szaporodott, terjedt az árvalányhaj az egész világon, hadd legyen mit tűzni legényeknek kalapjára.

Ím, ez az árvalányhaj regéje.

Igaz történet

Honzie L. Rodgers : Tex szeme

A kis korcs kutyát valamikor éjjel tehették a kapunk elé.
A kölyökkutyus úgy 5 hetes lehetett.
- A válaszom határozott nem. Szólt a férjem - Nem kell több kutya, de ha mégis akkor csak fajtiszta lehet.
-Nem kergethetjük el csak úgy. Alkudoztam. - Megetetem, megmosdatom és keresünk neki gazdit.
A kölyök eközben kettőnk között állt, s mintha érezte volna, hogy épp a sorsa forog kockán, hol egyikünkre, hol másikunkra nézet, tétován.
Férjem figyelte, hogy bár fénytelen szőrzete alatt kiütköznek a bordái, a szeme csillog és fürgén jár ide -oda.
Végül megvonta vállát.
-Hát, ha neked van erre időd, akkor csináld....ja, és várjunk pár napot, mielőtt betennéd Tex mellé. Nem akarom, hogy elkapjon tőle valamit. Amúgy is van elég baja.
Tex, a hat éves terelőkutya kölyökkora óta élt velünk, és szokatlanul kedves állat volt.
Annak ellenére, hogy a kutyaházát már megosztotta egy sárga színű macskával, Tex boldogan húzódott odébb, hogy helyet adjon az új jövevénynek, aki a Heinz nevet kapta.
Heinz érkezése előtt nem sokkal vettük észre, hogy Texnek rohamosan romlani kezd a látása.
Az állatorvos szerint szürke hályog támadta meg, amit csak műtéti úton lehet gyógyítani.
Amikor azonban felkerestünk egy szakorvost, az megállapította, hogy csak részben oka a látásromlásnak a szürke hályog.
Elmagyarázta, hogy a folyamatot semmilyen sebészeti beavatkozással nem lehet feltartóztatni.
Az elkövetkezendő hónapokban Tex a szemünk előtt tanult meg együtt élni a vakságga.
Míg mi Tex bajaival voltulk elfoglalva , Heinz szépen fejlődött.
Tisztán látszott, hogy a kis német juhász keverék nagy testű kutya lesz- túlságosan is nagy ahoz, hogy egy házban lakjon Texszel és a cicával.
Egy csendes hétvégén a férjem új házat épített a régi mellé.
Ekkor jöttünk rá, hogy amit eddig egy kölyökkutya pajkosságának véltünk- Heinz ugyanis játék közben állandóan ide- oda lökdöste, vonszolta Texet, - valójában nagyon céltudatos tevékenység volt.
Heinz tanitás és idomitás nélkül Tex vakvezető kutyája lett.
Esténként mikor aludni készülődtek, Heinz óvatosan Texet óvatosan bevezette a házba, reggel pedig türelmesen kivezette.
Amikor Tex a kapuhoz közeledett, Heinz a vállával lökdöste nehogy nekimenjen az oszlopnak.
Azt viszont sokáig nem értettük , hogy képes a két kutya teljes sebességgel egymás mellett szaladgálni a réten. Aztán egy napon meghallottam, hogy futás közben Heinz "beszél": halk mordulásokkal tartja magamellett Texet.
Azóta is csak ámulok. A fiatal kutya mindenféle idomítás nélkül kidolgozta módszerét, mellyel segítheti, irányíthatja, védelmezheti vak társát.
Heinz nem csak a szemét osztotta meg Texel, hanem a szívét is.

Wass Albert : Az emberi lélek

Volt egyszer egy ember, aki szépnek látta a világot,

akinek nem voltak ellenségei és aki azt hitte, hogy megelégedett.

De volt három barátja.

Az egyik minden nap arról beszélt neki, hogy mi csúnyát látott a világban.

A másik folytonosan fogadkozott, hogy megvédi az ellenségek ellen.

A harmadik azt vitatta, hogy csak a gonosz ember megelégedett egy ilyen bűnös társadalmi rendszerben.

Addig, amíg az ember elhitte mindezt és felakasztotta magát az erdőben egy fára.

A három barát pedig összeült búsulni a fa alá és azt mondták:

Szegény meghalt ugyan, de fontos, hogy mi hűséges barátai voltunk.

Valahányszor a barátságról gondolkozol, jusson eszedbe ez a kis történet.

És gondolj a következőkre:

1. A barátság nem azt jelenti, hogy jogod van beavatkozni embertársad belső életébe.

2. A barátság nem hatalmaz föl arra, hogy tapintatlan és neveletlen légy.

3. A barátság nem azt jelenti, hogy valaki korlátlanul önzéseink rendelkezésére áll.

4. A barátság nem jogcím arra, hogy jellemhibáinkat feltétlenül és kötelességszerűen megbocsássák.

5. A barátság nem arra való, hogy valakit meggyőzzünk a magunk álláspontjának igazságáról,

mindössze arra alkalmas csupán, hogy mások álláspontjait megértsük.

6. A barátság nem kér, nem követel, de nem is ismer áldozatokat.

7. A barátság oka nem lehet sem a véletlen, sem az egymásrautaltság.

Még kevésbé azonos világnézeti beállítottság, vagy politikai célkitűzés.

A barátság oka egyedül a barátság maga.

Az emberi lélek valami olyan titka ez, mint a zenének a hangok harmóniája.

Nem azonosak, de kiegészítik egymást.

Az igazi barátság olyan az emberi világ diszharmóniájában, mint egy finom, halk akkord.

Mese

Az élet

Nagy csend ülte meg a nyári erdőt. A madarak szárnyuk alá hajtották a fejüket. Jóleső nyugalom terült a tájra.
A pinty egyszer csak fejét felszegve megszólalt:
-Mi az, hogy élet?
Mindnyájan megütköztek a nehéz kérdésen. Először a rügyeit vigyázva bontogató vadrózsa szólalt meg:
-Az élet nem más, mint állandó kibontakozás…
A pillangó nem volt ennyire filozófus lény. Virágról virágra libbenve, itt is, ott is nektárt nyaldosva csak ennyit mondott:
-Az élet csupa nyalánkság és boldogság!
Lent a fűben a hatalmas szalmaszálat cipelő hangya ezt nem hagyhatta szó nélkül:
-Az élet csak munka és vesződség!
A frissen gyűjtött mézzel a kaptár felé siető méhecske ezt duruzsolta:
-Nem, az életben a munka és szórakozás váltogatja egymást…
Ahol ilyen bölcs dolgokról folyik a szó, onnan a vakond sem hiányozhat. Egy szóra kidugta hát a fejét a friss vájatból:
-Az élet a sötétség elleni állandó harc.
Össze is kaptak volna, ha az eleredő eső nem hűti le a kedélyeket. Az esőcsepp is el akarta mondani a maga bölcsességét:
-Az élet csupa könny, semmi más, csak könny.
És már úszott is a patakkal a tengerbe. Ott a hullámok hatalmas csapásokkal ostromolták a parti sziklákat:
-Az élet a szabadságért való sanyarú küzdelem… – mennydörögték.
Fenségesen körözött az erdő felett a sas:
-Az élet felfelé törekvés! – kiáltotta a magasból.
A vén széltől meghajlott nyírfa is bekapcsolódott most már a vitába:
-Az élet azt jelenti, hogy beadjuk a derekunkat a hatalom előtt…
Leszállt az éj. Hangtalan szárnycsapásokkal lebegve huhogta a bagoly:
-Az élet – kihasználni az alkalmat, ha mások alszanak…
De ezt már nem hallották a többiek. Az alvó erdő csendje borult a tájra.
A lakodalomról hazafelé tartó fiatalember, a sok tánctól fáradtan, levetette magát a fa alá, és mintha a pintyhez szólott volna, felsóhajtott:
-Az élet nem más, mint a szerencse hajszolása és a csalódások csapásainak elviselése…
Az ébredező hajnal ezzel keltette az alvó erdőt:
-Én, a hajnal, az új nap hírnöke vagyok, az élet pedig az örökkévalóságé.

Svéd népmese nyomán

Történetek

ARANYMADÁR
(Wass Albert)

És most kisfiam, mielőtt éjszakába menne át az este, és egymásnak nyugodalmas jó éjszakát kívánnánk, elmondok még neked egy utolsó mesét. Nem is mesét: igaz történetet. Minthogy mindaz, amit eddig elmondottam neked, nem mese volt tulajdonképpen, hanem csupa valóságos, igaz történet. Mert való igaz, hogy él az erdő, élnek a fák és a virágok, s az állatok beszélnek egymással és a fákkal. Való igaz az is, hogy a vén Csönd bácsi mohaszakállában apró kicsi csigák mászkálnak, s az Angyalok Tisztását is meglelheted, valahol elbújva az erdők között. Igaz a történet a kék hegyekről is. Magad is rájössz erre még. Mind igaz. És most még figyelj utoljára jól ide!

Volt egyszer, nagyon régen, egy kisfiú. Ott élt valahol messze keleten, az erdők között. Egy kicsike országban, amelyikről ma már nem is tud senki, a amelyiknek Transsylvania volt a neve.

Ez a kisfiú az erdőben lakott, egy kicsike házban a szüleivel együtt. Az erdő tanította meg látni, hallani, érezni. Játszótársai az őzek voltak, s a kis nyulak. Barátai a fák, virágok, pillangók.

Látó ember volt. Értette a fák beszédét, a patak csobogását. Időnként átment az Angyalok Tisztására, s az angyalok megtöltötték a szívét szeretettel, békességgel, jósággal és mindazzal, amit a Jóisten az embernek ajándékul adott.

De amikor a kisfiúból nagyfiú lett, érte jöttek a városból a Gyűjtő-emberek, és elvitték magukkal, hogy dolgozzék nekik. Elhurcolták messzire, nagy városok kőházai közé, és nem eresztették többé szabadon. Azután pedig megfogták a Rontóemberek, láthatatlan láncokkal megkötözték, hogy ameddig él, szolgáljon nekik.

Pedig odahaza várta az erdő. Várták a fák, az őzek és a pillangók. A visszhang, a patak, a csönd. A virágok és a madarak. Várták mind, hogy visszatérjen. De nem jött.

Telt az idő. A fák lombja kizöldült, s újra lehullott. Virágok nyíltak és elhervadtak. Vándormadarak jöttek, vándormadarak mentek … de a fiú nem jött vissza többet.

Mikor aztán már nagyon-nagyon sok idő eltelt, és a fák újra zöldek voltak, a rétek virágain pillangók kergetőztek, és a visszhang ott ült kék ruhájában a sziklákon, és versenyt dalolt a madarakkal: az Erdő elhatározta, hogy üzenetet küld érte. Előhívta legkisebb szolgáját , a fenyőillatú szellőt, és azt mondta neki:

- Eredj, szolgám, és keresd meg az én barátomat! Járd végig a völgyeket mind, s az emberek kőházait mind. S mondd meg neki: üzeni az Erdő, hogy hűs árnyékkal várnak rá a fák. Neki gyűjtik illatukat a virágok. Érte tanulják dalaikat a madarak. A patak régi meséket akar csobogni neki. Hívják az őzek és a nyúlfiak. Jöttét lesi az ösvény, hogy lába elé simuljon. Mondd, hogy jöjjön, siessen, várjuk! Érte üzen az Erdő!

Perdült a szellő s tovaszállt.

At Erdő pedig készült a fogadására. Friss záporral mosta tisztára a fák leveleit. Feldíszítette a virágokat. A madarak legszebb dalaikat gyakorolták. Az ösvény mohaszőnyeget terített magára. Az őz levitte fiait a mezőkig, hogy messziről láthassák jöttét.

Eltelt egy nap. El a második. A harmadik. Az Erdő várt. Negyednapra hazatért a Szellő. Fáradt volt és poros.

- Megtaláltad? – kérdezték feszülten a fák.

S a szellő felelt:

- Igen – mondta -, megtaláltam. Poros, piszkos kőházak rengetegében. Fáradt és szomorú.

- Jön? – kérdezte mindenki izgatottan.

A Szellő sóhajtott.

- Nem jöhet. Láthatatlan láncokkal kötözték meg. Nem jöhet.

Mind hallották a Szellő szavát, az egész erdő hallotta. A fák szomorúan lehajtották ágaikat. A Patak sírni kezdett. A virágok elsápadtak. A Csönd sóhajtott. Másnap szélnek eresztett az Erdő egy kis bolyhos felhőt.
- Eredj és mondd, hogy üzenem neki: ne hallgasson a Gyűjtő-emberekre, ne féljen a Rontó-emberektől, tépje szét a láthatatlan láncokat és jöjjön. Neki akar tetszeni a harmatcsepp a fűszálak hegyén. A pillangók betanulták új táncaikat. Mondd, hogy jöjjön, siessen! Hűvös az árnyék, illatos a pázsit. Harangvirágok köszöntik az estét. Az élet szép. Eredj!

Elszállt a felhő. S teltek a napok. Sok idő múlva tért meg. Tépetten, rongyosan, szürkén. S mondotta:

- Fájt a szíve, amikor meglátott, s könny volt a szemében. De a láncokat gonosz varázslat rakta rá, s nem bír velük. Kormos, szennyes kőrengetegben raboskodik. Nem jöhet.

Azzal a felhő sírni kezdett, és sírtak a fák, a virágok, a rétek. Szótlanok lettek a madarak, s az őz bánatosan elvezette fiait a legsötétebb katlan sűrűjébe.

Ekkor az Erdő Jó Szelleme ott fent az Angyalok Tisztásán elővett egy kis aranykalitkát, s az aranykalitkából kieresztett egy színarany madarat. Kezére ültette, s ezt mondta neki:

- Eredj hát te! Törd meg a rossz varázslatot, s hozd vissza őt közénk! Eredj!

Azzal föllendítette a levegőbe.

Az aranymadár szállt. Előtte járt a Szellő, s mutatta az utat. A fehér felhő kísérte fönt. Így értek el a városig. A Szellő megmutatta, melyik az ablaka. Az ablak előtt egy szomorú, satnya utcai fa állott. Az aranymadár felszállt a fa legtetejére. Megrázta tollait, és nagyot füttyentett. És abban a pillanatban kinyílott magától az ablak.

Az aranymadár tovább fütyölt. De olyan csodálatosan, hogy a fiú az ablakhoz szaladt, és csodálkozva nézett ki az utcára. Meglátta az aranymadarat a fa tetején. És abban a pillanatban, amikor meglátta, csodálatos szép varázslat történt. A láthatatlan láncok lehullottak róla.

A fiú csak állt az ablakban, nézte az aranymadarat, és hallgatta a füttyét, Aztán nevetni kezdett. De a szeméből a könnyek ömlöttek, lassan megtöltötték a szobát, kifolytak az utcára, végigfolytak az utca kövein, s amerre folytak, ragyogó tiszta ösvényt mostak végig a Gyűjtő-emberek és a Rontó-emberek között, varázslatos ösvényt, melyet nem léphetett át senki sem, akinek tisztátalan a szíve.

Az aranymadár még füttyentett egyet, majd megrázta a szárnyait, és felröppent a levegőbe. Keringett egyet és lassan szállani kezdett Keletnek.

A fiú pedig elindult utána, ujjongó szívvel és felszabadultan, a könnyek bűvös ösvényén vissza a régi otthonba.

Így történt, kisfiam, éppen így. Ha megnősz, a Gyűjtő-emberek téged is elvisznek maguk közé, s a Rontó-emberek rád bilincselik láthatatlan láncaikat, akkor egy szép napon magad is megtudod, hogy ez a mese az utolsó szóig igaz.

Mikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az otthoni erdő.

Először egy szellővel üzen, amelyik csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőszagából mág alig érezhetsz valamit, s meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:

- Üzeni az Erdő, hogy hűs árnyékkal várnak rád a fák …

Illatukat neked gyűjtik a rét virágai … Hívnak az őzek és a nyúlfiak … a pillangók és a harmatcsepp a fűszál hegyén. Jöttödet lesi az ösvény… Jöjj, siess …

Fájva megdobban akkor a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy, és megtölt fájdalmas szomorúsággal. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok. A rossz emberek láncai.

Aztán meglátsz egy felhőt, egy kis bolyhos, fehér felhőt az égen. És tudni fogod, hogy újra üzen az otthoni erdő. És látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig. S végül meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod agától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó. Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosnak lábaid elé az idegen emberek között, és te elindulsz rajta Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív.

Így. És most aludj jól, a mese véget ért. A fák is alszanak már odakint.
/Erdők könyve/