Vas István: Szeptember
Szeptember van, napról-napra fogy a fény,
Gyullad már az alkonyat a tó vizén.
Kék tükrére kétnapos eső után
Kettős ívet épített a szivárvány,
S vetül a tó halkabb hullámaiba
Az a fenti narancsbarna, zöld-lila.
Sötétedő út kanyarog idefenn,
Terászozott szőllők rakott köveken.
Ez az út, a kőfalak, a lenti hab -
Frascatiban sem lehetne latinabb.
De a kihűlt láva-táj, a láng, a méz
Távolabbi, régibb tájakat idéz,
S a hajdani csonka tűzhányó hegyek
S ez az édesség, mely tűzből született ,
A korán kelő hold és a piros ég
Valamely görög szigetre illenék,
A nem csodálnám, ha a forduló után
Szembejönne fehér lepelben egy leány
Amforával a fején. - És már kilép,
De nem fehér peplonban: napszítta kék
Térdigérő karton, rózsaszín kötő,
S nem amforát, csak vizesvödröt vivő.
Keskeny ajkának szemérmes mosolya -
Rómáért, Hellasért sem adnám oda.
Jó, hogy nem Hellasban éltem, jó, hogy most
Itt látom szemét, az enyhén mongolost.
A mélyúton jöhetett: a lösz-agyag
Kecses, kerek lábikráján ott ragadt.
A szőllőkben férfiak és asszonyok,
Útrakelnek teli kádak, puttonyok,
Levetik a tőkék érett terhüket,
Szeptember van, megkezdődött a szüret.
