Juhász gyula : Halotti beszéd
Nyár vala, arany napsütés,
Piros pipacsok.
Magyar határban véres aratások
És sok szép halott.
Valami méla pap beszélt,
Szláv, tömjénes, ősz.
Ő mondta ezt a hervatag beszédet,
Mely vén s ösmerős.
Látjátok feleim! S a nép
Hallgatá csöndesen.
Serény csaták sebét büszkén mutatta
A hős tetem.
És a legények eleje
Már a toron mereng,
Hol áldomások esnek, dús ivások,
Tilos nóták, virágénekek!
Halottak napján
Halottak napján, édes jó anyám,
Ha majd utad a temetőbe visz,
Gondolj szelíden elbúsulva rám,
Gondolj szegény, rossz gyermekedre is.
1929
Halottaink
Távol mezőn és dombon és hegyen
Alusznak ők és sírjuk jeltelen.
És tenger mélyén és sivatagon
És nincs kereszt fölöttük, nincs halom!
Négy anyaszélnek minden tájai
Látták harcolni őket s hullani.
Ily aratásod nem volt s ne legyen,
Öreg Kaszás e földi téreken.
S míg annyi gaz és annyi gyom maradt,
Elvittél sorra szépet, fiatalt.
Húszéves lángészt, férfit, aki ép
És nem pótoltad őket semmiképp.
Két kézzel vágtál rendet s rend helyett
Csak gyász, nyomor és ínség született.
Világunk dísze már világtalan,
A temetők odvában oda van.
Ó mily vetés ez, szörnyű, szent vetés,
Érlelni őket tenger könny kevés!
Özvegyek, árvák, fájdalmas anyák
Vert tábora néz vérzőn, sírva ránk,
A kegyeletnek pisla mécse ég
S betegen virraszt az Emberiség.
Halottaink közt legnagyobb halott,
Közös anyánk, hazánk is ott van, ott!
A dús, a boldog, drága szép haza,
Ma csonka, béna, vérző és kusza.
Nincs e világon annyi koszorú,
Mely eltakarjon, áldott szomorú,
Nincs annyi könny, mely méltón elsirat
És sebeinkre írt ad és vigaszt.
Ne is legyen! Szót, könnyet már ne ejts,
Magyar, virágod egy, a nefelejts!
És addig nem lesz élet, béke sem,
Míg föl nem támad ő, győzelmesen!
Halott társak üdvözlése
A temetőkből indultam közétek,
A temetőknek éneklője, én,
Halottakat magasztal ez az ének,
Kik halhatatlanok a hír egén:
Az élők vígak, búsak, ifjak, vének,
Emlék az egyik, a másik remény.
Ők élnek harcokon, kudarcokon túl,
Nekik örök harangok hangja kondul.
Először téged hadd köszöntelek fel,
Ki minden márciusi ünnepen
Ódát teremtél a magyar berekben,
Mint a tavasz, ki ibolyát terem.
A zsarnok ellen harcoltál rímekkel
S akartad, hogy a nép boldog legyen!
Forró szívedre hull bár szürke sír,
Lángod hevít még: Ábrányi Emil!
Hogy az őskertben
Mélázva jártam,
Egy szelíd, csöndes
Sírra találtam.
Tücsökdaloknak
Szunnyad itt lelke
S kuruc-nótáknak
Örök keserve.
Magyar virág nő
Hű szív porából,
Itt álmodik már
Endrődi Sándor!
Egy harmadik sír havas orma
A Kárpátokra gondol zordonan,
Hol a szabadság bujdokolva
Most a téli szélben rohan.
Egy fáradt harcost rejt e sír ma,
Mely mint a Tarpatak, dacos,
Virrasztva néz bús álmainkra
A bérclelkű Bartók Lajos!
Tüzek költője, Kiss József, idézlek,
Ki elindultál a csegei révnek
Nagy jegenyéi alól és dalolva
Bebotorkáltál a magyar Pantheonba.
Ki színnek, fénynek szerelmese voltál
És szomorú, szürke hamuba holtál,
Megüzenem: a magyar tüzek égnek
S lesz új dala még a régi dicsőségnek!
Az egri földben eggyé vált a röggel
Az áldott test, szívéből rózsa nyit
És viola és rezeda és jácint,
Mely csöndes egri csillagokba int.
De csak a testét kell itten keresni,
Melyet a hant édes puhán borit,
A lelke ott él millió magyarban,
Ki a szívébe zárta Gárdonyit!
Egy új sírnál még meg kell állni hosszan:
Magyar költők tolmácsa hallgat itt,
Ki, mint viharban mély orgonaszólam,
Lelkünkbe búgta jósok dalait,
Ki szózatos ajkával a romokban,
Az égbe tört fel, mint a szikla hit,
A teremtés nagy Michel Angeloja
Formálta nekünk Jászai Marit!
A temetőkbe ünnepelni hív ma
Valami boldog, bús, magyar varázs,
Mert a jövőnek ott szunnyad ma titka,
Mert sírok ormán lesz föltámadás!
