Jehova neve a magyar lírában,

Arany János

/ 1847-1852 / A BETYÁR

II

Csongorádi Pista magában

Válogat a ménes lovában;

Mint a kanász pergő dolgában,

Válogat a csikók javában.

Válogathat benne, van elég.

Kiereszti pányvás kötelét,

Sárga csikó hurkon megakad,

Mond a betyár ilyen szavakat:

Hej keserves, láncos, lobogós!

Tud-e imádkozni a csikós?...

Uram Isten! lásd meg dolgomat:

Most lopom az utolsó lovat.

Ezt az egyet nézd el, Jehova!

Nem cselekszem többé, de soha;

Ezt se teszem, bár is, magamért:

Teszem... a jó Isten tudja mért.

Nagy-nehezet sóhajt utána,

Veti magát sárga lovára,

Vágtat a ló messzi határra,

Csak úgy bámul a hold utána.

Arany János / AZ ELVESZETT ALKOTMÁNY

1845 / Negyedik ének

Már szilaj indúlat megvillanyzotta karokkal

Reszket az éhes vad felölelni a nagybecsü zsákmányt:

S hah!... az igéző lyány rút egyszemü vén banya lőn, ki

Feltartván zörögős kezeit, mint Éden örökre

Zárt kapuin kardját Jehovának visszafenyítő

Angyala, ott állott, kiaszott tilalomjegyezőként.

Visszariad, s mielőtt tisztán eszmélne Hamarfy,

Hármat tapsol a nő tenyerével, s a pofozott lég

Háromszor veri föl visszhangjait a ligeteknek.

Ekkor az éj minden rém állata zúgva előjön:

Ronda füles-baglyok, denevérek nagy sokasága

Röpdesnek körülötte, varangyok tábora tesped

Lába elé, iszonyú mérget kérődzve tokáik

Sejtjeiből, kígyók csúszkálnak, vértarajokkal,

Öltögető nyelvvel, dühösen, mert épen a titkos

Kő-fúvást kellett elhagyniok: ördögi pillék,

Tarka török kendőt vetvén berovott derekukra;

Pókok, hátaikon hordván aszkéta keresztet,

Ellenben hasukat táplálvá rabolt zsiradékkal

Ádáz skorpiusok, meleg égalj élet-eloltó

Szörnyei, mellyeknek lassú hada krími tatáros

Száguldói gyanánt jőnek fene tőrü darázsok.

Mindezen undok nép hősünket közre szorítá.

Petőfi Sándor / 1848 / KÉSZÜLJ, HAZÁM!

KÉSZÜLJ, HAZÁM!

Készülj, hazám,

Készülj, boldog haza!

Oly ünnep vár reád, amilyet

Még nem pipázott magyar ember,

Amely majd hét országra szól,

Mint a lőcsei kalendáriom.

Készülj hazám!

A bécsi német

Egytől-egyik mind megveszett,

Istentül elrugaszkodott, az

Ördögnek adta lelkét,

És mostan e bélpoklosok

Ezt kurjogatják:

"Minékünk a szabadság

Árnyéka nem kell,

Maga a szabadság kell minékünk,

Teljes szabadság minden áron!"

Igy kurjogatnak

E sátán cimborái,

S mi lesz a vége e históriának?

Az lesz a vége, hogy császárjokat,

Kegyelmes jó császárjokat,

Elkergetik,

Családostúl elkergetik,

Isten Jehova ugyse'

Elkergetik!

De ez lesz a magyarra nézve a

Szerencse napja,

A boldogságnak égi ünnepe!

Közénk fog jőni

A császár és családja,

A fölséges család!

Igy fognak hozzánk szólani:

"Hű magyarok,

Mi mindig bíztunk bennetek,

Mindig szerettünk titeket,

Legjobban, legatyaiabban

Szerettünk népeink között;

Im kebletekre borulunk,

Öleljetek meg,

Kedves hű fiaink!"

És kell-e több minékünk,

Nékünk hű magyaroknak?

Letérdelünk előttök,

Vándorsarúikról a port

Lenyalják csókjaink

S a hála és öröm könyűi,

Melyek majd, mint egy második Duna,

Fognak keresztülfolyni a hazán,

És egy kiáltás lesz a nemzet:

(Egy olyan óriás kiáltás,

Melytől a csillagok potyognak)

"Vitam et sangvinem

Pro rege nostro!"

Mint hajdanában

Bőgtek dicső apáink. -

S ha lesz közöttünk olyan vakmerő,

Kinek eszébe jut,

Hogy három század óta úr

Hazánkon a Habsburg-család,

S azóta a hazának

Nem volt egy gondolatja,

Nem volt egy érzeménye,

Mely édesebb a kárhozatnál,

Az ilyen vakmerőt,

Az ilyen szemtelent,

Az ilyen háladatlant

Honárulónak deklaráljuk

És nyársra húzzuk!

Készülj hazám, ez ünnepélyre,

Készülj, és örvend, oh boldog haza!

S ti elcsapott királyok

Itt Európában valamennyien,

Jertek mihozzánk,

A jó magyar nép szívesen lát,

Dicsőségének tartja, ha

Hizlalhat bennetek,

Jertek mihozzánk!

Kosztot, kvártélyt adunk,

S az elveszett királyi címek

Kárpótlása végett

Majd táblabírákká teszünk!

Pest, 1848. április

Jehova neve a magyar lírában

Tompa Mihály / ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNYEK

/ 1847 / JÉZUS ÉS A NÉP.

JÉZUS ÉS A NÉP.

Irgalmasságot akarok és nem áldozatot.

Mát. 9. 13.

Az emberek közt széjjeljárván,

A bűntől terhes föld határán:

Égi atyjának egy szülötte

Isten országát terjesztette,

És e tőle épített, eredt

Ország alapja lőn: - szeretet!

S melyért az égről földre szállott:

Javítá a bűnös világot;

S a szó, ha szent ajaki mondák,

Édes volt, mint a méz s orvosság.

A mester, Jakab s több tanítvány

Jeruzsálem felől jövének;

Holott, idején a páskhának,

Nehány napot fenn ünneplének.

S hol az ut Bethfagénak fordul,

Zajgás hatott feléjök jobbrul,

És látának nagy sokaságot,

Mely egy fánál tolongva állott.

A Jézus maga felkereste;

Ki bűnös volt, s nyomá kereszte;

Most is igy szólt: gyengének gyámja,

Vaknak legyen világossága!

És járula a sokasághoz,

Mely átkozódik, zúg, kiáltoz.

Az ut melletti fügefának

Árnyékában ülvén, valának

Egy beteg férfiu s bubánat

Miatt nyögő asszonyi állat.

Az asszony, hitvestársa nyilván

A betegnek! - szólt egy tanítvány.

S a férfiú monda hálásan;

Nem testvérem, sem hitvestársam!

De az Úr ne távozzék tűle,

Ki megszánt s rajtam könyörűle!

Idegen lévén Izraelben:

Beteg levék és eltévedtem;

S im e fánál fáradtan, éhen

Összedőlt alattam öszvérem,

S én, nagy sérülésnek miatta

Feküdtem félholtan alatta.

Izráel népe, nagy csoportban

Haladott el mellettem gyorsan;

A páskha-bárány ünnepére

Kiki a szent városba tére;

S én kínomban kiálték, szólván:

Segitsetek sorsom mivoltán,

A Jehovának szent nevében...!

S vigasztalást hiába kértem...

Mert ők mondának: az Úr vélünk,

De ápolásra rá nem érünk!

És ujra számosan jövének,

Nők, férfiak, ifjak és vének;

S én kínaim közt fel-felsívék:

Nézzétek, elborít az inség!

S a csapat szólt: a szent városból

Elmaradnánk az áldozatról!

Elepedtem, szóm már megállott,

Midőn jött ez asszonyi állat,

És ő hozzám járulva menten:

Nagy inségemből mentve lettem.

Köntösét szó nélkül eltépte,

Sebem kötözgetvén be véle;

S amit az áldozatra szánva,

Karján vitt elfedett kosárba':

Elővevé és gyötrő éhem

Megenyhitette véle szépen;

És cseppjei hüvös kutfőnek,

Égő szomjam enyhére lőnek,

S vigasztalási ajakának,

Lelkemre nyugtatón hatának.

S im most e nép és ösmerősi,

- But és könyűt okozva néki, -

Szemére hányják, hogy miattam

Nem vett részt a nagy áldozatban...

Szemére hányjuk, hogy miattad...

- Zugott föl a bőszült, szilaj had, -

Ki nem vagy egyhitű, se' vére,

Nem jött a husvét ünnepére!

S Izráelnek szent városába'

Megtisztulást se nyert a kába!

Tüzénél égő áldozatnak,

Hol a füst és láng mennybe hatnak;

De tán kovászost is evett még!

Kövezzük meg... zajongtak ekkép.

S mint szikla tenger hullámábul,

A nép közül bátran, szilárdul,

A Megváltó emelkedett fel,

S a szózat ajkirúl imigy kel:

Ki az közűletek, ki által-

Hat a sziklán pillantatával?

Avagy a sziv mélyébe nézhet...

Hogy ajkán ily kemény itélet!

A törvény mond: hogyha szombatnap

Barmod verembe hull, kivonjad!

Kik ünnepen szegény- s betegnek

Enyhűlést hoznak: jót mivelnek!

S bizony, bizony mondom tinéktek,

Kik az oltárnál ünneplétek,

S élvén kovásztalan kenyérrel,

Imádkoztatok nappal-éjjel:

Bizony, bizony mondom tinéktek:

Mind, annyi jót nem művelétek,

- S nem vagytok kedves Jehovának, -

Mint maga ez asszonyi állat!

Ki vagy te, aki szólsz imígyen?

- Kiálta a nép ingerűlten -

Avagy tán elhisszük mi néked,

Hogy a törvényt megtartni vétek?

Avagy tán elhisszük: hogy annak,

Ki ront, mulaszt, érdemi vannak?

Talán e meddő, vagy e száraz

Fügefáról gyümölcsöt rázasz?

És hirtelenséggel szél támadt,

Rengetvén a fügefaágat;

És róla, rögtön nagy bőséggel,

Megért gyümölcs hullonga széjjel.

Nem szólt a nép s magát megadta

Nagy álmélkodásnak miatta.

És szólt a Megváltó ismétlen;

Utas, kelj föl, s menj el épségben!

Jó asszony, tiéidhez térj meg,

Az Ur kegyelme van tevéled!

Boldogok, kik e szót megtartják:

Nem áldozat, de irgalmasság!

Jehova neve a magyar lírában

Ady endre : A BÖLCSESÉG ÁLDOZÁSA

Papp viktornak, szeretettel

Ím, halld erényim rendjét, Jehova.

Hiszek, habár rég elváltam a hittől.

Bűnhödöm, holott bűntelen vagyok.

Álmélkodom a nem-csodákon.

Hazudtolom az igaz Életet.

Lámpával segítek sütni a Napnak.

Behunyom szemem a sötétnek.

Filléreimet gazdagnak adom.

Mézet csempészek a kasba a méhnek.

Rózsákat kötözök a rózsafára.

Tejjel itatom meg a tehenet.

Borral locsolom meg a szőlőt.

Kacajom van ellenem öröméhez

S a nem kivánt leányhoz sóhajom

És még ezenfölül is meg fogok halni.

Fogadd el, uram, áldozásomat.

Ady Endre : ÉSAIÁS KÖNYVÉNEK MARGÓJÁRA

1. Seirből kiált énhozzám is az Úr: >>Vigyázó, mit mondasz az éjszakáról, vigyázó, mit mondasz az éjszakáról?<< Ilyen hiábavalóság hát az ember isteni elméjének fényessége, hogy egy fuvalom által éjszaka lesz? 

2. Hányszor kell még sírnia a szeretet és géniusz doboló vigasságának szünésével a Földnek, megromolnia s megerőtlenedniök a Föld népe nagyjainak?

3. Miért, hogy a föl-fölemelkedett Embert mindig visszarántja Valaki, kit Úrnak is neveznek, Jehovának is, Rendelésnek is, Sorsnak is? Az Ember már-már készül jónak és Istennek változni, de Perazim hegyén fölkél az Úr. 

4. Mi jókedvet csinál az Úrnak, hogy csak mutogatja az Embernek nagyszerű célját, az Élet egyenlő kibékülését mindnyájunkkal s a békének szivárvány-hídját? Miért keresi meg bennünk, mint a Gibeon völgyében megharagvásában, a mi ősi vadságunkat, hogy gonoszságainkat egymásra tüzelje? 

5. Bizony a >>kegyetlen, hosszu Léviátán kígyót és a tekergő Léviátán kígyót<< kemény, nagy és erős fegyverével nem látogatja meg senki És a >>veres boru szőlőt<< vérrel öntözi most megint az Úr. Óh, miért olyan szeretetlen és boldogtalan az Ember, ki úgy kívánja a szeretetet és boldogságot? Vigyázók, hiába vigyáztok, óh, jaj, vigyázók, hiába vigyázunk, mert újra és újra leesik a sárba az Embernek arca. 

Ady Endre . ISTEN, A VIGASZTALAN

Ő: Minden, de áldani nem tud,

Ő: Minden, de senkit se büntet, 

Ő teljesíti az Időt
S nem érti meg a mi szivünket.

Hatalmasabb a Jehovánál,
Ő a hideg Ámennek atyja;
Ő csak mosolyog és akar
S egy fagyott Nap az ábrázatja.


Úgy forgatja a Mindenséget,
Mintha unott játékot űzne,
Egy-egy világot megfagyaszt
S ötöt-hatot hajít a tűzbe.


Nem int, nem bosszul, nem jutalmaz,
Mennybe nem kísér, föld alá nem.
Vele holott egyek vagyunk:
Ő: a Muszáj, a Lesz, az Ámen.


Ha ízeinket összetépjük
Istentelen, nagy fájdalomban,
Ő csak mulat: se nem szeret,
Se nem dühít bennünket jobban.


Ő: a nagy-nagy Élet-folyóvíz,
Zuhogva zúg, kacagva harsog,
Sodor, zúz, ont, fut szüntelen,
Nem fogják gátok s renyhe partok.


Ő: a folyásnak akarója,
Melynek forrása s vége nincsen.
Ő: minden és vigasztalan,
Egyetlen és borzalmas Isten.

Ady Endre : VEZEKLŐ VIGADOZÁS ZSOLTÁRA

Tudom, hogy magasságba küldtek
S pályám grádicsát mégis sírva hágom.
Rút bűn az én szomoruságom.


Víg zengedezésre hivattam
S gonosz jajjal illettem nagy személyed,
Jehovák Jehovája, Élet.


Feledtem, hogy szent az én testem,
Mert örök Rend fehér folyói mossák:
Csodálatos csodálatosság.


Mindenki szent, ki életet nyer,
Mindenki fia és mindenki atyja
S átkozott, ki létjét siratja.


És egyformán szent minden élet,
Magverő vagy rothadt, csirátlan semmi,
Bűn az életet nem szeretni.


Minden nemzés, a meddőség is,
Zseni, állat-sor egyben-egyek, hősök,
Belső sebek s varral-verősök.


Csak örülni szabad, örülni,
Ellankadni soha: mindent lebírni,
Sírni nem szabad, sohse sírni.


Jehovák Jehovája, Élet,
Minden jajom víg-hahotázva szánom,
Bocsásd meg a szomoruságom.

Ady Endre : KAIN MEGÖLTE ÁBELT

Uram, én Jehovám,
Tudtam, hogy ölni nem szabad
S Kain megölte újra Ábelt:
Megöltem magamat.


El sem bujdoshatom,
Nem mostam meg véres kezem,
Nem vétkeztem, mikor gyilkoltam
És most sem vétkezem.


Nincs senkihez közünk
S Te nem adtál elég erőt,
Uram, hogy ketten legyünk eggyek
A te arcod előtt.


És föltámadt Kain,
Ki százszor többet szenvedett
S megölte önmagával együtt
Ábelt, gyermekedet.


E földön senki sincs.
Ki vádolhat halottakat,
Te sem, Uram, az Égben ott fent,
Bár ölni nem szabad.


Megöltem magamat,
Mert furcsák voltunk kettesen:
Fogadj, Jehovám, két-eggyünket
Értőn és kedvesen.

Ady Endre : DALOK A LABDATÉRRŐL

I.
Valamikor labdatéren
Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson,
Ki az az egy nem osztozó
Labdaverő boldogságon,
Ki az az egy, ki ne játsszon,
Engem dobott ki a sors,
Mindig engem, mindig engem.
Kövér könnyel, sóvár vággyal
Víg hat körül leskelődtem, ténferegtem.
Most is, most is víg hat körül,
Kik nem hatan: százan, ezren
Labdát vernek víg-feledten,
Csak úgy kussoltat a sors,
Mindig engem, mindig engem.

II.

Ni, most a labdatéren
Milyen gyorsak a fiúk
És még szebben kacagnak,
Miként a régi hatok.
Milyen, milyen szent volna
Utódomat meglelni,
A kitudott, kis senkit,
Fölösleges nem-játszót
És szólni hozzá vigan:
>>Fiacskám, meglátod majd,

Lesz egy nagy labdajáték

S ott te leszel a vezér,

Repülsz, miként a labda

S rikoltsz, mint egy víg rigó

S ha majd nagyon elfáradsz,

Keresed a hatokat,

Keresed s nem találod:

Így van ez jól, fiacskám.

Régi hét fiuk közül,

Íme, engem tartott meg

A fő-fő Labdaverő

S a többit szépen, ifjan

Kiverte a játékból.<<

Igy szólnék utódomhoz.

De bár bejártam százszor

A régi labdateret,

Nem lelem, nem találom.

Talán más most a világ,

Nincs játékból kitudott

Csenevész, sárga fiú.

Pedig, nagy Labdaverő,

Én titkos, nagy Jehovám,

Úgy szeretném az ilyet

Mindet összegyüjteni

S egy vígságos játékban

Egy utolsót játszani.

József Attila . ÉN DOBTAM

Én dobtam ide magamat, szívünkben vakok topognak, de
 szándékunkegyet jelent a rádiummal

Maholnap Jehovák leszünk, hogy emberré teremtsük magunkat újra

Ez a szerelem s a patakhúrú ének, mely most kinyújtózkodik,
 hogy fölérjen valahogy kedvesem bokájáig

A lélek hullámhossza éppen a magasságom, ezért van az,
hogy csóknak mondjuk a szédítő naprendszereket

Forognak és zengő fekete hajuk alatt szelíden mosolyognak az imádságok.

Nehéz álomban hervadnak az órák

De violakert úszik belőlünk arasznyira a város fölé

Odaindul a vonat s a könnyek árnyékában odasikoltanak a karcsú tornyok

Hát gondoljatok a hárfaszemű fiatalokra, szegények

Nincs, aki friss, tiszta vízzel borulna ártatlan életükre.

1924 ősze

MÓRICZ ZSIGMOND: ZSOLTÁROK KÖNYVE

CXXIII. ZSOLTÁR

NYOMORÚSÁGBAN VESZTEGLŐK

Szemeimet Hozzád emelem,

Ki lakozol mennyben Istenem!

Mint szolgák a gazdát figyelik

S szolgálók az urnő kezeit:

Jehova ugy vészünk mi körül,

A mig rajtunk lelked könyörül.

Könyörögni hajt az alázat,

Mert gyalázat rajtunk, gyalázat...

Csúfolkodnak vélünk a dúsak,

Legyaláznak gőggel koldúsnak.