Babits Mihály : Új esztendő beköszön...

 

Babits Mihály : Új esztendő beköszön...

1. Új esztendő beköszön
régi könyvben új lap
új topán a küszöbön
ég küszöbén új nap.
Ej haj dús az év
minden jót igér,
minden napja cél és
minden éje kéj.

2. Vízkereszt: a világ vár
csillag ég az égen
Gáspár, Menyhért, Boldizsár
jönnek a tevéken.
Ej haj szép az év,
minden napja szép,
minden éj egy álom
minden nap egy kép.

3. Gyümölcsoltó: boldogan
angyal kél a szélben,
a Megváltó megfogan
tiszta szűz méhében.
Ej haj mély az év,
minden napja mély,
születés a nappal,
foganás az éj.

4. Kelj vasárnap Palmárum
bujj elő, zöld zsenge:
Krisztus urunk szamáron
megy Jeruzsálembe.
Ej haj nyől az év
bársony barkaként:
barka síma, bársony
macska talpaként.

5. Nagypénteken délután
szél nyög a kereszten,
fenn a bús Kálvárián
meghal a bús Isten.
Ej haj bús az év,
minden napja bús,
nappala borús és
éje háborús.

6. Husvét reggel felragyog
alleluja szólal,
sírból Krisztus kilobog
piros lobogóval.
Ej haj, halál ellen
balzsamír az év,
mert a nap feltámadás
és az éj csak rév.

7. Piros Pünköst mosolyával
piros rózsa éled:
tüzes nyelvek záporával
harmatoz a lélek.
Ej haj, lélekév!
meghal, mégis él:
az eleven napnak
szelleme az éj.

8. Péter és Pál: Damaskus,
fény kel az útporbul:
Paulussá Saulus
lováról lefordúl.
Ej haj csodaév
fordul és cserél,
minden éjből nap lesz,
minden napból éj.

9. Szent István a vánkoson
nyújtja koronáját,
Magyarország köszönti
régi patrónáját.
Ej haj örök év
örök reménység,
ahol a föld nem segít,
megsegít az ég.

10. Névnap: Mária neve
zengi át a tengert,
kit az Isten eleve
anyja gyanánt szentelt.
Ej haj gyöngy a nap.
Gyöngyfüzér az év:
minden nap egy névnap,
minden gyöngy egy név.

11. Mindenszentek: hideg ősz,
bolyg a szellem fázva,
fázó népség temetőz
sírokon gyertyázva.
Jaj az év temető,
mindennap egy holt,
minden napra minden éj
ráírja, hogy: Volt.

12. Fenyőillat: Karácsony
Betlehem és jászol:
fügén élsz és kalácson,
de a szíved gyászol.
Szép az év, szép a nap,
de a szíved oly bús:
Volt egy gazdag kisgyerek,
aki most vén koldús.

13. Tizenkettő: tik, tak, tik...
Évet év most veszt el:
Versbe tizenharmadik
az öreg Szilveszter.
Klepetusán - ő az év -
minden gomb egy nap:
gimbeli-gombolja
s megint belekap.

1911

Babits Mihály : Szerelmes vers

Babits Mihály : Szerelmes vers 

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Babits Mihály : Ősz és tavasz között

Babits Mihály : Ősz és tavasz között  

Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,

mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.

Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Babits Mihály : Halavány téli rajz

 

Babits Mihály : Halavány téli rajz

Milyen fehér csöndesség ez!
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.

Gyere, édes, az ablakhoz,
tekints szét az udvaron!
Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
szőnyegen még semmi nyom!
Csak a kis szolgáló lába
rajzolódik halavány,
s elvész, mint a Szaharába
egy zarándok karaván.

Szalma közt fagyottan áll a
kert füzes mélyén a kut
intve dermedt jégszakálla
hogy az év, mint óra, fut.
Jertek apró, jertek sűrű
pillanatok pelyhei
jobban mint e szalmagyűrű
szívünk kútját védeni.

Milyen furcsa füstünk árnya
a túlsó tető haván:
mintha távol emlék szállna
rokon szívbe tétován.
Ki gondolhat ránk e csöndben,
míg körülvattáz a hó?
Titkos lánc nyúl át a földön
összekötve aki jó.

Babits Mihály : Játszottam a kezével

Babits Mihály : Játszottam a kezével

Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segítgetik
egymást egy messze életig.

Még egyre látom csöpp kezét:
úgy dolgozott mint csöppke gép
a hímzőtűvel vánkosán:
tündérfogócska - igazán -
s hogy gyenge ujját meg ne szúrja,
arany gyüszűt viselt az ujja.

Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörű táj! ó csodás hon!
Ott jártak szomjas ajkaim:
arany homokon beduin!

Nem vágy, nem álom, hanem emlék:
jaj milyen rég volt az a nemrég!
Tiz gyenge ága nyult felém
és én izenkint tördelém:
ó arany ágnak arany íze,
arany fa arany ízü méze!

Hát a köröm, a kis köröm!
Mennyi szépség, mily öröm:
üveges kép selyemkeretbe,
melyre a hajnal van lefestve
vagy piros ablak méla esten
vagy rózsaarc egy gyenge testen.

Mert tündértest a pici kéz
mely rózsás-meztelen igéz
s a hely hol összeömlik ága
mint csöpp csipő hajlása, drága
vagy ujja láb és íze térd
s akkor hogy arca hol? ne kérdd

mert tündértest a kicsi kéz
mely arca nélkül is egész.
Még egyre álmodom vele:
ó hogy oly messze közele
s hogy minden e világon itt
furcsa szirtekbe ütközik!

Csak egyszer lenne még enyém
s kedvemre csókkal önteném
szivesen halnék azután
nagyobb örömmel ontanám
kis ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!

Babits Mihály : Gretna-Green

 

Babits Mihály : Gretna-Green

Kék az ég ma, zöld az ág, -
milyen messze, más világ!
mennyi rózsa, lám a pünköst -
Ámor röpdös négy szemünk közt
- s semmi harc és semmi kín:
mindjárt itt lesz Gretna Green
szállunk, szállunk mind tovább
tefeléd, szép délibáb!

Bájkocsim szemed sugára,
csókos szók az ostorom
Hopp! megszállunk éjszakára
valamely monostoron
- e monostor nemcsak rím,
e monostor Gretna Green
vén kovács ott ősz apát,
aki minket összeád.

Sorsom, borsom mit kivánsz?
legszebb a mezalliánsz:
légy hát, édes ellenségem,
Hófehérke, feleségem
- mennyi illat, mennyi szín!
szép az útad, Gretna Green
mennyi rózsa, mily tavasz
bárányfelhő ránk havaz.

Mennyi szín és mennyi kincs!
szebb ut nincs és jobb ut sincs.
Ez a rév itt Éva réve:
rég ismérem, ezer éve.
- Kinn vagyunk már, hejh de kinn!
Hol van, hol van Gretna Green?
Meddig szálljunk még tovább
érted ó szép délibáb?

Esteledik az idő,
hűs az árny és zörg az ág -
megaszalt a déli hő
s esttől borzongsz, szép virág
- aggadozva kérded ím:
»Messze még a Gretna Green?«
Jaj virágom, nem tudom
megtévedtünk az uton.

Szökken a kocsim: világom
köd borítja s légi nedv,
lankad utazó virágom,
bennem is a régi kedv
- mennyi harc és mennyi kín!
Messze még a Gretna Green
s szempillámat - ó de kár -
ólom-álom üli már.

Babits Mihály : Esti dal - Éji dal

Babits Mihály : Esti dal

Ma szép a nap, gyönyörü szép:
ily napon volna halni szép.

Csillog a fák mögött a tó:
haljunk meg együtt, jer Kató.

Derűs az est, színes az ég:
minden szép, hogyha vége szép.

Minden jó, hogyha vége jó:
haljunk meg együtt, jer Kató.

A nap az tűz, a nap az ég:
az este hűs, az este szép.

Haljunk meg együtt, jer Kató:
csillog a fákon át a tó.

 

Babits Mihály : Éji dal

A téjszín léget elkeverte
fekete borával az éj:
lelkem ma, vágyak büszke lelke,
megúnt szavakkal ne beszélj,
húnyd be az ajkad, nyisd ki szárnyad,
szabad szemeddel szerte nézz:
ma messze szállnod
nem nehéz.

Mámorosan az éj borától
szárnycsattogás legyen dalod:
ki éjt iszik, a kéjre bátor,
tenéked ez volt italod.
Sokáig ittad, részegülhetsz,
azért vagy mostan oly szabad:
repülhetsz
magad.

Babits Mihály : Engesztelő ajándék

Babits Mihály : Engesztelő ajándék 

Cukrot, virágot, gyöngyöt szerettem volna hozni néked:
nincs gyöngyöm, cukrom, virágom.
Görnyedve hozom ahelyett s teszem a kezedbe, nézzed,
keserű életemet, egyetlen terhes gazdagságom.

Ez ami megmaradt még, e meztelen is gazdag élet,
s ezt sem adom, csak visszaadom már:
mert jól tudom, ki vagy? s hogy benned és általad élek,
kenyerem és levegőm! s rég nem volnék, ha te nem volnál.

Óh különös hatalom! szeretet erős gyengesége
- s óh gyenge erősség! oly védtelen benned...
Életem pórázát tartod, de téged bilincsel a vége
s mégis én vagyok zsarnok és hóhér, s te aki enged és szenved.

Letérdelek s úgy szánom-bánom óráid letörött virágát,
mint aki barbár talppal ment át egy drága réten:
óh ki gyógyítja meg az elrontott örömök rózsaágát?
ki mondja a tiprott percnek: »Kelj föl, kis százszorszépem!«

Órák és percek helyett fogadd el egész életemet,
virágok helyett egész mezőt, noha fölégett és nem virágos:
de virághamvval, s lásd, könnyel is trágyás, s ha új plántáid beülteted,
minden szirmot földajkál s neked áldoz.

Babits Mihály : Énekek éneke

 

Babits Mihály : Énekek éneke

Salamon király könyvéből

Szép vagy, ó szerelmesem, szép! Lábadat saru díszíti, ritka drága gyöngyű;
tomporodnak kerülete mint a mesterek kezéből kikerült kösönty.

Lábadszára mint aranyszín fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány;
a te két emlőd nyugalma mint a liliommezőkön legelő két bárány.

Köldököd mint illatozó olajok nyomától síkos szép kerekded csésze
Hasad mint a zaffirokkal rakott elefánttetemnek drága tündöklése.

Hasad mint a liliommal köröskörül megkerített dús gabonaasztag;
karod ámbraszín pereccel, két kezed nehéz gyűrűkkel aranyosan gazdag.

Balkezed a fejem alatt, jobbkezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes,
nyakad mint a karcsú torony kimagaslik hasonlóan Libanon-hegyéhez.

Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg nyelved hegyéről; ínyed édességes;
fogaid mint most fürösztött tiszta, hófehér juhocskák; ajakad tömjénes

Halántékod mint a sűrű selyem lomb közül kitetsző darab pomagránát
szemed mint a kék halastó; arcod ékességeinek ki mondhatja számát?

Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra,
mert kemény a szerelem mint a koporsó és erős mint nagy vizeknek sodra

No szerelmem, gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák
már a szőllő is virágzik s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák.

Babits Mihály :Raymond Lullius

 

Babits Mihály :Raymond Lullius  

Ballada

Majorca fényes udvarán
ragyog a nyári nap
Lovagol Raymond Lullius,
Egy szomorú lovag.

"Mi bánt ugy, Raymond Lullius,
hogy arcod halovány?
szolgád nagy gondja bánatod,
szavad parancs: kivánj!"

""Kivánok éjjel-nappal én
oly kivánság apaszt:
mit én kivánok, jó Rupert,
nem hozhatod meg azt.""

"""Kerülve társat és pohárt
magányos bánat öl:
no valld be, Raymond Lullius,
a szerelem gyötör."""

""Szerettem én, szeretek én
s sem éjem, sem napom,
pajtás, kiért epedek én,
soha meg nem kapom.""

""""Bolond vagy, Raymond Lullius,
és aki hall, sem ért:
hisz jól tudod, minden leány
dobog szerelmedért.""""

""Némán eped szerelmemért,
verseng is száz leány:
hideg leányt szeretek én,
ki nem tekint reám.""

""""Szólok neki: szavamra tán
megszánja búd hevét:
jer, súgd meg Raymond Lullius
a kedvesed nevét!""""

""Az ajka néma, hűs koráll,
De szeme csupa láng,
S a termete, mint a tiéd,
Oly karcsu és nyulánk.""

""""S ha engemet szeretsz szegény
a szívem szán nagyon:
jer éjjel udvarom alá,
ajtóm nyitva hagyom.""""

Setét a vár és udvara,
az éjjel néma vak;
ott oson Raymond Lullius,
egy ujjongó lovag.

""Ma éjjel ablakod alatt
dalol a csalogány
meglopom forró szívedet
te jéghideg leány!"" -

""""Gyere be Raymond Lullius,
szegény beteg bolond;
gyere be: amit látni fogsz
senkinek el ne mondd.""""

Ott fűzni kezdi a füzőt,
feszűl a könnyü váll,
Dús keble vánkos-hintaként
hangos ütemre száll.

Gombolná ott a gombokat,
de melle ugy dagad:
Bizony bizony letépi mind
a gyöngyös gombokat.

Fuss innen, Raymond Lullius,
mert férges a virág,
kehelyben, hűs szirom mögött
nem tudhatod, mi rág.

Fuss messze Raymond Lullius
Átkozott a virág
s a szűzen viruló huson
pusztit egy szörnyü rák. -

A durva hajnal a mezőn
álmossan pillogat:
messze fut Raymond Lullius
az átkozott lovag.

Csalmája porban elmaradt
Letép capát, kecsét:
ó jaj, mikor feledheti
e mell genyedt kecsét?!

""Köszönöm édes paripám,
eddig hogy elhozál:
előtted síma sík: eredj
szabadon vissza már.

""Eredj; s deli kancát ha látsz
fuss boldogan neki,
kinek sörényét púszta szél
vigan lebegteti.

""Eredj; nekem nem kell tovább
sem szolga, sem barát:
ne lássa többé Lullius
Majorca udvarát.""

1900-1905 között [?]

Babits Mihály : A szökevény szerelem - Augusztus

Babits Mihály : A szökevény szerelem

Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e még?

Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem szerelem.
A szerelem meggyujtott,
meggyujtott és elfutott,
itthagyott,
itthagyott.

Mintha két szép fa ég
puszta környék közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa csak:
pirosak,
pirosak.

Nem is két fa, két olajkut
és a lángjuk összecsap -
mélyek, el nem alszanak.
A szerelem messze van már
és kacag,
és kacag.

Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?
Úgy tudlak már csak szeretni
mint magamat szeretem,
égve s égetve, kegyetlen

s érzem, hogy kacag mögöttem
a szökevény szerelem.

 

Babits Mihály : Augusztus 

A falunak tornya karcsú,
körül karcsú könnyü fák
falu fölött vörös arcú,
sárga bajszú holdvilág.

A vasúton szállok messze,
messze, messze csöndesen,
és tünődöm, enyém lesz-e,
vagy már veszve, kedvesem?

Aki egyszer, egy szép estén,
szép csöndeskén rám hajolt,
enyém lesz-e még édeském,
ki egy estén enyém volt?

Ilyen messze, halk zugolyba
véle volna jönni jó,
hol egymásnak válaszolva
tücsök szólna millió.

Lelkem is itt szertecicáz,
elmóricáz csöndesen,
s megpihen egy fehér cicás
kukoricás ereszen. -

Ó jaj, a vonat megindul,
lassan indul, tétováz
s eltün a táj dombjain tul

zene, hold és állomás.

Babits Mihály : A legfőbb szemérem

Babits Mihály : A legfőbb szemérem

Mindig csodálom, mért mondják ki azt a szót,
mért nem titkolják azokat a szavakat,
mért nem szégyellik, jobban mint a szerelem
szégyellt, titkos szavait, mért nem fáj ilyen
rettentő szót kiejteni, mért nem nyelik
vissza torkukba, mért nem dobban szét a szív
e vérhökkentő hangra, mért nem áll meg és
mi védi a hideg Utálat kavargó
kezétől, hogy hozzá nem nyúl? Mondják, van oly
nép Afrikában, mely nem enne más előtt
és inkább veszne éhen, mintsem ezt a szót:
evés kihörögje. Restellik az életet,
de ki restelli a halált? Hősök? Dehogy!
Csak szemérmetlenek, csak undort nem tudók.
Mert van-e szemérmetlenebb, mezítelenebb,
létünknek piszkos mélyét jobban felfedő
szó, mint ezek: halál, sír, hulla, temető?
Jer, takard el e szörnyű szókat, könnyü rim!

Isten! takard majdan rímedbe csontjaim!

1923

Babits Mihály : A kedves arcképe

Babits Mihály : A kedves arcképe

Hirtelen amint a szobába léptem,
előttem ült a drága valaki,
közel és mégis holdtáj-messzeségben,
mert e világból keret zárta ki.
Örök magányba zárta, arany ablak;
és nem nézett rám, nem is nevetett:
csak a színek daloltak és lobogtak
s lengették a keretet.

Nem ismersz hát, kedvesem, nem szeretsz hát?
Két kisujjad úgy fonod egybe, mint
szeretők írigy karja fűzi egymást,
hogy számüzött lesz aki rátekint.
Alsó és felső ajakad szoros pár
összesimulnak meleg-meztelen
mintahogy két szerelmes egy csukott száj,
ki a világnak nem felel.

Más keresi majd a könnyű örökfényt
arcodon s a szitakötő mosolyt
s meg sem ismeri tán a csüggeteg lényt,
ki itt méla-magába elomolt.
De én ismerlek, mert magány marad csak
a magány, bárha két magány vegyül
ismerlek, asszony, így ahogy magad vagy,
gyógyíthatatlan egyedül!

Ismerlek?... Kép vagy; lehetünk-e mások
egymásnak, és ki lát a kép mögé?
Bár lelket párolognak a vonások,
mint e vászonra festett alaké,
hol a festőnek lelke s a modellnek
ködben villódzik, mint hold udvara,
mely fátyol és sugár egyszerre, s elfed

miközben világítana.

De dalolnak és lobognak a színek

lángként, mely kohó nyitjában fogoly.

Piros kabátkád, lila párna, szőnyeg...

mint ablakon túl kinyilt tűzbokor.

Elvarázsolt bokor az, csipkerózsa:

óh, szerető, váltsd meg, ha szereted!

Micsoda csókra vár, micsoda szókra,

szétvetni a keretet!

Babits Mihály: Petőfi koszorúi

Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?

Ki meri meglátni, ki meri idézni?

az igazi arcát?

Ünnepe vak ünnep s e mái napoknak

szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,

mint az olcsó gyertyák.

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,

de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:

talány zaja, csöndje

és úgy támolyog az idők sikátorán,

mint átvezetett rab a fogház udvarán

börtönből börtönbe.

Ki ünnepli Őt ma, mikor a vágy, a gond

messze az Övétől, mint sastól a vakond

avagy gyáván bújik,

s a bilincses ajak rab szavakat hadar?

Csak a vak Megszökés, a süket Hivatal

hozza koszorúit.

Óh, vannak koszorúk, keményebbek, mint a

deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a

hideg temetőnek!...

Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,

melyet eszméink ellensége rádob

emlékére - kőnek!

Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!

Nem drótos füzérbe görbítve - légy szabad

virág szabad földön:

hogy árván maradva megrablott birtokán

mondhassa a magyar:"Kicsi az én szobám,

kicsi, de nem börtön!"

Avagy virág vagy te?...légy virág, légy vigasz!

Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz

az Ő ünnepségén:

Koporsó tömlöcét aki elkerülte,

most hazug koszorúk láncait ne tűrje

eleven emlékén!

Babits Mihály: Elgurult napok

Napjaim mint az elgurult gyümölcsök

botlanak, futnak, sárban hemperegnek,

végre megállnak, éjjel, s vég időkig

kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.

Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?

Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?

Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?

Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?

Óh kedvesem, ne engedd így gurulni

a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe

a bús hullókat, ízlelje meg ajkad

perceim ízét, mely csak frissen édes!

Jön a favágó már hallom a léptét

ütemre s mint a gyilkos szívverése

konokabb egyre - mit tudom a hangról,

messze-e még vagy mikor ér idáig?

Másodpercenként lép egyet kegyetlen.

És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.

A fiatal fák inganak, recsegnek

S a vének lepke levelei fogynak.

Babits Mihály: Zengő légypokol

Fekszel az ágyon s nézed félsötét

betegszobád meszelt mennyezetét,

mely mint az élet pusztasága nyúl

közted s a szabad ég közt makacsul.

Fehér a mennyezet, de egyhelyütt,

ahol a füstös olajlámpa függ,

koromfolt, másutt zápormosta nyom

Polinéziát rajzol a falon.

Felfelé fordul lábbal téveteg

járnak e mappán szerte a legyek,

mint egy semmibe-lógó sivatag

szikes rétjén a csúf sötét vadak.

Messzebb egy légvonatban lobogó

enyves pántlika leng: a légyfogó;

rajt elfogott legyeknek tízei

s halálig tartó kínjuk zengeti.

Te hallod s mintha vergődő saját

lelked sötét zengését hallanád;

szárnyát veri, halálos csöpp fogoly,

s röpűl a Föld, a zengő légypokol.

Ottkünn az eső megered s kopog,

mint majd ítéletnapján a dobok

s mindent valami nagy magányba zár

szennyesen és puhán a sár, a sár.

Babits Mihály:

Nyár

Esik a nap!

Szakad a súlyos, sűrü zápor

zuhogva istenigazából.

Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!

Óh gyönyörűség!

Részeg darázs

ráng körülöttem tág körökben,

ide röppen és oda röppen:

visszatérő csapongás, lenge hűség...

Óh gyönyörűség!

Hangos virág

kiált, bíbor szinekkel esdve,

hogy jöjjön már a bíbor estve,

hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:

Óh gyönyörűség!

Tornác fölött

szédülve és legyet riasztva

fúl a cseléd, liheg a gazda;

álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég...

Óh gyönyörűség!

Boldog a nap:

de boldogság a vágy gyürűsse!

Boldog a nap, s vágyik a hűsre...

Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!

Óh gyönyörűség!

Babits Mihály:

Fájó, fázó ének

Ó gondok, gondok, holnapok!

Egy gondtalan mát hol kapok?

Szőnyeg-puhába betegen

búni hiába szigetem:

szívem verését halk ölén

csak annál jobban hallom én.

S nem hágy e belül ágyuzó

nyugodni tikkadt ágyuszó.

Rég mélyről únott hangja bánt

előtt sülyedt harang gyanánt:

de zord kohóba sülyedett

és a harangból ágyu lett.

S tép, tép e belül ágyuzó

lelkembe tikkadt ágyuszó.

Kifelé csupa sánc, perem:

befelé lelkem meztelen.

Fájón mezítlen, lmint beteg

zománca-vesztett fogideg.

Úristen, ami itt hibás,

ki lesz eltömni Messiás?

Jámbor halászt, hiszem, lehet:

hanem ki vált meg engemet?

Adj Uram, kinek mit szeret:

az éhezőnek kenyeret,

a szomjazónak hűs italt,

a fiatalnak fiatalt,

adj az öregnek szép időt:

hadd üldögéljen ház előtt,

adj, Uram, néki friss erőt -

de nékem ajd már pihenőt!

1914

Babits Mihály: Miatyánk

Miatyánk ki vagy a mennyekben,

harcokban, bűnökben, szennyekben,

rád tekint árva világod:

a te neved megszenteltessék,

a te legszebb neved: Békesség!

Jöjjön el a te országod.

Véres a földünk, háboru van,

kezed sujtását sejtjük, uram,

s mondjuk, de nyögve, szomoruan,

add, hogy mondhassuk könnyebben -:

Legyen meg a te akaratod!

mint angyalok mondják mennyekben.

Előtted uram, a hon java,

s hulljon a lomb, csak éljen a fa:

de vajjon a legkisebb lombot

nem őrzi-e atyai gondod?

nem leng-e az utolsó fürtön is

áldva miképpen mennyekben,

azonképpen itt a földön is?

Megráztál, nem lehet szörnyebben,

már most ami fánkon megmaradt

őrizd meg őszig a bús galyat:

mindennapi kenyerünket add

meg nekünk ma, és gyermekeinket

növeld békére: ha bűn, hogy lábunk

ma vérbe csuszik meg: értük az!

Bocsásd meg a mi bűneinket,

miképpen mi is megbocsátunk

ellenünk vétetteknek: a gaz

tied, büntetni: mienk csak az,

hogy védelmezzük a mieinket!

És ne vigy a kísértetbe minket,

hogy ártatlanságunk tudatát,

mint drága páncélos inget

őrizzük meg bár véresen,

hogy át ne hasadjon sohasem.

Jaj, aki ellenünk mozdul:

megvívunk, készen, bármi csatát,

de szabadíts meg a gonosztul,

mert tiéd az ország,

kezedbe tette le sorsát,

s te vagy a legnagyobb erősség:

ki neveden buzdul,

bármennyit küzd és vérez,

előbb vagy utóbb övé lesz

a hatalom és a dicsőség!

Babits Mihály:

Magyar szonett az őszről

Jön az ősz, már hullanak a cifra virágok,

szirmai rongyban, mint farsangi plakátok,

ha süvít a böjti szél: - Nincs szükség rátok!

Már vége a násznak, megestek a lányok.

Komolyan és szürkén, mint a gőgös, szerény

fiait ringatva ül a termés helyén,

kész elbocsájtani a Szentmihály szelén,

s hős anyaként halni a november derén.

S már érzi az éh nyúl, hogy a fű kopaszabb.

Jajgat a sok madár, folyton vérzik a Nap.

Megy a gőzös Pestre, füstje a földre csap.

Ideges a farkas a gyűrött erdőben.

Ideges az ember szíve a mezőben:

jön valami amit minden ért, csak ő nem.

1927

Babits Mihály: A szökevény szerelem

Annyi év, annyi év:

a szerelem tart-e még?

Azt hiszem, kedvesem,

ez már rég nem szerelem.

A szerelem meggyujtott,

meggyujtott és elfutott,

itthagyott,

itthagyott.

Mintha két szép fa ég

puszta környék közepén

és a lángjuk összecsap,

s most a két fa egy fa csak:

pirosak,

pirosak.

Nem is két fa, két olajkut

és a lángjuk összecsap -

mélyek, el nem alszanak.

A szerelem messze van már

és kacag,

és kacag.

Mit kell itt még szerelem,

kedvesem?

Úgy tudlak már csak szeretni

mint magamat szeretem,

égve s égetve, kegyetlen

s érzem, hogy kacag mögöttem

a szökevény szerelem.

Babits Mihály:

Az életemet elhibáztam

Az életemet elhibáztam,

rossz szögletet mértem falán,

törölhetetlen drága vásznam

terhes szinekkel mázolám:

emlékből raktam össze rőzsét,

multból máglyát jövőm alá,

s tegnap tüzére holnap hősét,

magamat dobtam égni rá.

Ah, mennyi szépre, mennyi jóra

lett volna bennem késve mersz!

De hasztalan töpreng az óra,

ha ihletet nem ád a perc.

Az órák és évek kövéből

nehéz kriptát emeltem én:

az évek falának tövéből

nem költ föl többet több remény.

Kriptámban hát nosza kinyújtom

rossz, multak-törte testemet

és máglyámat vigan kigyújtom,

melyről fölkelni nem lehet:

Lelkem! ha éltünk lángba lebben,

legalább szép legyen a láng:

minden bibornál fényesebben

adja palástját ölni ránk!

Babits Mihály: Tájkép

A vérvörös nap ködbe süllyed messze

szél borzogatja az útpart gyepét

csodásan súg-búg a kalászok ezre

s hirtelen összébb veri telt fejét.

Szántó barnítja távolabb a zöldet,

pilledt jószága már alig kocog:

a fény elhagyja lassankint a földet

s az üres égbe visszapárolog.

Az égen vérrelöntött felhő nyúlik

és rajta ül a vihar angyala:

hangolja rozsdás kürtjét

Babits Mihály: Fájó, fázó ének

Ó gondok, gondok, holnapok!

egy gondtalan mát hol kapok?

Szőnyeg-puhába betegen

búni hiába szigetem:

szivem verését halk ölén

csak annál jobban hallom én.

S nem hágy e belül ágyuzó

nyugodni tikkadt ágyuszó.

Rég mélyről únott hangja bánt

előbb sülyedt harang gyanánt:

de zord kohóba sülyedett

és a harangból ágyu lett.

S tép, tép e belül ágyuzó

lelkembe tikkadt ágyuszó.

Kifelé csupa sánc, perem:

befelé lelkem meztelen.

Fájón mezítlen, mint beteg

zománca-vesztett fogideg.

Úristen, ami itt hibás,

ki lesz eltömni Messiás?

Jámbor halászt, hiszem, lehet:

hanem ki vált meg engemet?

Adj Uram, kinek mit szeret:

az éhezőnek kenyeret,

s szomjazónak hűs italt,

a fiatalnak fiatalt,

adj az öregnek szép időt:

hadd üldögéljen ház előtt,

adj, Uram, néki friss erőt -

de nékem adj már pihenőt!

Babits Mihály: Ősz, Kripta, Ciprus, Szüret, Tánc, Kobold

A szürke ég ma roppant kriptabolt

s a remény zöldje: síron cipruság -

ki vagy, te titkos, suttogó kobold,

kinek a lába tört vállamra hág?

ki vagy te láthatatlan uj kobold,

kinek a lába vállamon tipor?

a gondok lába gyakran ott tiport,

de te könnyü vagy, mint a könnyü bor.

Bár életed - így suttogsz ó kobold -

rossz álom s benne láz az ifjuság

s a szürke ég egy roppant kriptabolt

s a remény zöldje: síron cipruság;

s mint álmos ólom ez a kriptabolt,

oly ólmos álom élted és a kor:

felejtve mindent - semmi! - idd a bort

a lelki bort, amely számodra forr.

Van szüret minden őszben! Idd a bort,

sajtold a szőlő véradó husát

és táncos lábbal könnyedén tipord,

mert minden lázban van még ifjuság.

Szüretre hívlak! fogd fel a csuport,

fogd fel a mustot, mely a kádba forr!

Igy súgsz és táncolsz bennem ó kobold,

oly könnyü lábbal, mint a könnyü bor.