Faludy György

Faludy György: 
Tanuld meg ezt a versemet

Tanuld meg ezt a versemet,

mert meddig lesz e könyv veled?

Ha a tied, kölcsönveszik,

a közkönyvtárban elveszik,

s ha nem: papírja oly vacak,

hogy sárgul, törik, elszakad,

kiszárad, foszlik, megdagad

vagy önmagától lángra kap,

kétszáznegyven fok már elég –

és mit gondolsz, milyen meleg

egy nagyváros, mikor leég?

Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,

mert nemsokára könyv se lesz,

költő se lesz és rím se lesz,

és autódhoz benzin se lesz,

és rum se, hogy leidd magad,

mivel a boltos ki se nyit,

s kivághatod a pénzedet,

mert közeleg a pillanat,

mikor képernyőd kép helyett

halálsugarat közvetít,

s mert nem lesz, aki megsegít,

ráébredsz, hogy csak az maradt

tiéd, mit homlokod megett

viselsz. Ott adj nekem helyet.

Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,

s mondd el, mikor kiöntenek

a lúgtól poshadt tengerek,

s az ipar hányadéka már

beborít minden talpalat

földet, akár a csiganyál,

ha megölték a tavakat,

s mankóval jön a pusztulás,

ha fáján rohad a levél,

a forrás dögvészt gurguláz

s ciánt hoz rád az esti szél:

ha a gázmaszkot felteszed,

elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,

hogy elkísérjelek. Lehet,

s túléled még az ezredet,

s pár kurta évre kiderül,

mert a bacillusok dühödt

revánsa mégse sikerül,

s a technológia mohó

hadosztályai több erőt

mozgatnak, mint a földgolyó –

memóriádból szedd elő

s dúdold el még egyszer velem

e sorokat: mert hova lett

a szépség és a szerelem?

Tanuld meg ezt a versemet,

hadd kísérlek, ha nem leszek,

mikor nyűgödre van a ház,

hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,

s elindulsz, hogy odút keress,

rügyet, magot, barkát ehess,

vizet találj, bunkót szerezz,

s ha nincs szabad föld, elvegyed,

az embert leöld s megegyed –

hadd bandukoljak ott veled,

romok alatt, romok felett,

és súgjam néked: tetszhalott,

hová mégy? Lelked elfagyott,

mihelyst a várost elhagyod.

Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn

már nincs világ, s te odalenn

a bunker mélyén kérdezed:

hány nap még, míg a mérgezett

levegő az ólomlapon

meg a betonon áthatol?

s mire való volt és mit ért

az ember, ha ily véget ért?

Hogyan küldjek néked vigaszt,

ha nincs vigasz, amely igaz?

Valljam meg, hogy mindig reád

gondoltam sok-sok éven át,

napfényen át és éjen át,

s bár rég meghaltam, most is rád

néz két szomorú, vén szemem?

Mi mást izenhetek neked?

Felejtsd el ezt a versemet.

Faludy György: Kalkuttai Teréz

Hogy Krisztus szenvedését látja minden

haldoklóban, vagy csak az emberi

lét nyomorát, s a dogmák szövedéke

közt mint teremtett ilyen mennyei

rendet magában, titok; de csak így

tudta Káli kolera-sújtott papját

roskadó, öreg vállára felvenni

a kalkuttai pocsolyából; másként

rég megtört volna India ezernyi

borzalma s kínja közt – és máshogyan

nem törölgetné szemsarkát mindenki

e tőle olyan idegen, sovány

albán vénasszony láttán, ki a jóság

szépségét hordja ezüst homlokán.

(1982)

Faludy György: A BOLDOGSÁG TITKA

Ha életem csordultig tele rosszal:

boldogságom kis törmelékeit

idézem fel, melyeket kintről hoztam

s bennem laknak. Ez mindig felsegít.

Haldoklók közt, kórházban, szörnyű éjjen

a szilva kék hamvát látta szemem,

meg hogy Catullust olvastam a réten,

patak partján, Denville-nél, meztelen.

Mikor Recsken sötétzárkába raktak:

felülről, a korommal festett ablak

sarkán parányi, téli napsugárka

hatolt be és sétált a falon, szembe

velem. Elnéztem, s az jutott eszembe,

hogy újra megérkeztem Számoába.

Faludy György: Meditáció

Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó

tépelődés, kegyetlen és kemény,

csak kép vagy látomás, amely magától

formálódik, és úgy lebeg elém:

szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek,

virág, való vagy képzelt jelenet,

tűzfény tünt kandallókból, tenger – mindegy,

olykor változgat, olykor megremeg:

én mozdulatlanul lesem, szemlélem,

nem töprengek semmin se, de egészen

beleolvadok, szívom, teletöltöm

magam vele, de csak néző vagyok,

csendes, mohó néző – és ez a legnagyobb

öröm abból, hogy itt éltem a földön.

(Budapest, 1994)

Faludy György: MAGYARORSZÁG

Talán 2020-ban, mondtam. Addig nem élek

és csontjaim sem érzik. Hunyt szemmel ezért láttam,

képzeltem és idéztem minden nap, minden éjjel

az új Magyarországot negyven év bujdosásban.

Esztergom: dombra feltett királyok koronája;

tavaszi eső könnyén átdomborul a Kékes;

s ezüstvértes leányok vágtája Budavára

fölött a bárányfelhők hosszúkás paripáin.

De most, hogy mindennapos köztünk a lehetetlen:

látom, amit meglátni sohasem remélhettem,

és eljátszhatom újra tükröm, a Balatonnal,

tavasszal a vízparton sétálok majd Pozsonyban

s nyáron talán a Csíki havasok alján járok –

jaj bujdosó barátok, nem tudtátok megérni,

Vámbéry, Jászi, Fényes, Szilárd, Zilahy, Kéthly,

Mikes, Kéri Pál, Koestler, Pálóczi, Károlyi!

Vagy jobb, hogy a jövendőt csak álomban láttátok?

Köztünk élősködik még a pártoskodó átok,

a falu meg a város avult harca s lekésünk

Európáról, mert csak egymásba döf a késünk,

és bár elsőnek kezdtük, ott kell cammognunk hátul?

Holdanként több tehetség terem itt, mint akárhol.

Talán sikerül végre. De ezt én be nem várom:

szemet hunyok, mosolygok és jutalmamat kérem,

mint Victor Hugo hajdan. Legyen egy sír a bérem,

sír a 301-es parcella közelében.

Budapest, 1989. XII. 27.

Faludy György: 1956. November

Az ég mint kormos, csillagtalan kürtő,

a lápföld sík és pőre.

Vagy százan vánszorgunk a Fertő mellett

és igyekszünk előre.

Mellettem kövér, szovjet tiszt civilben,

rumszag árad belőle.

Egy gyermek sír. Patakon gázolunk át,

s nem leszünk nedves tőle.

Majd: osztrák lámpák, mentőkocsik, szendvics,

mosolygó, piszkosszőke

járőr. Mögöttünk puskaszó, sötétség,

remények temetője.

Furcsa haza. Az ember fellélegzik,

mikor kiér belőle.

Faludy György: A távolabbi jövő

Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz.

A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak,

és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek

mind elporladnak néhány százezer év alatt.

Pár millió esztendő múlva, új csillagképek

alatt szelíd fejével kibujik a moszat,

ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet

variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak

születnek s egy merőben különböző embernem.

Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet,

gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez,

ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka,

s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja

önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem.

(Budapest, 1994)

Szerelmes versek

Faludy György : Szerelmes vers

Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be.

Akárhogy kívánsz, kísérleted meddő.

Várfalat húztak közibénk az évek:

Te huszonhét vagy, én kilencvenkettő.

Tiéd a jövő. Régen erős voltam,

de kincsemnek elfogyott az ára,

te a számítógépre esküdtél fel,

én Gutenberg foszló galaxisára.

Megvédlek, vénség, magamtól, fogadtam,

s el sem képzeltem, hogy a szerelem

hatalmasabb. Most itt ülök melletted

a hosszú, szőke hajadon a kezem.

Egymás nélkül nem tudunk többé élni.

Naponta sújt az iszonyat,

Hogy a kölcsön, mit az időtől kaptam

régen lejárt. Már csak pár pillanat.

Boldogságunkban te nem gondolsz arra,

Kivel töltesz utánam hatvan évet.

Sok a nálam különb. Hozzám hasonló

egy sincs. Mikor nem látsz, felsírok érted

Faludy György : Mióta hallgatlak

Mióta hallgatlak, fülem fövény lett:

beszívja minden szavadat; szemem

kettős teleszkóp, álmomban is téged

tart fókuszban; indának tekerem

köréd karom; bevéslek az érzékek

fakó tükrébe; nem is kérdezem,

hogy mit akarsz, mert tudom, mi kell néked;

ha jókedved van, hőmérsékletem

fölmegy kissé; minden gondod és gondom

együtt párolgott el; lényedből folyton

iszom s nem kapok soha eleget;

kifaraglak, megírlak és lefestlek,

hogy képtárad vagy börtönöd legyek;

száz járatot vájtam beléd; a tested

külön van még; fejünk már egyveleg.

Jelenléted s hiányod egyremegy.

Faludy György : Valómnál jobbnak

Valómnál jobbnak, nemesebbnek

játszom előtted magamat.

Attól vagyok jobb, mert szeretlek

s mert felemellek, magasabb.

Az önzés is önzetlenség lesz

közöttünk. Ám mint válhatok

olyanná, amilyennek képzelsz?

Szerelmed cél s nem állapot.

Vibráló partok szélén járok

veled s lesem zárt ajkadat.

Ingem nyílásában virágot

viselek s kést az ing alatt,

és éjjel egy-egy részt kivágok

magamból, hogy megtartsalak.

Faludy György : Vállad akasztófáján

Vállad akasztófáján lóg a testem,

szemed kútjában öngyilkos leszek.

A tőr kihull kezemből. Térdre estem

eléd. Gyűrött zsebkendőt lengetek.

Bőrig vetkőzöm és tovább. Kitárom

magamat, oly mezítlenül, ahogy

anyám megszült. Nincs tőled e világon

védelmem, csak ha védtelen vagyok.

Fiat, barátot, mindenkit feladtam

miattad. Már az első pillanatban.

Oly jólesett! Bokádat csókolom.

Ne emelj fel. Eszeveszett kamasznak

hullok lábadhoz. S így vagyok magasabb:

a csillagokba ér a homlokom.