2014. március 19., szerda

Tavaszköszöntő versek Sándor, József, Benedek napjára



Weöres Sándor: Tavaszköszöntő

Sándor napján megszakad a tél,
József napján eltűnik a szél,
Zsákban Benedek
hoz majd meleget,
nincs több fázás, boldog, aki él.

Már közhírré szétdoboltatik:
minden kislány férjhez adatik,
szőkék legelébb,
aztán feketék,
végül barnák és a maradék.

Mentovics Éva : Késik a tavasz

Tavasszal a három barát:
Sándor, József, Benedek -
telipakolt három zsákot,
s cipelte a meleget…

Minden évben így volt eddig,
de most – lássatok csodát –
szőrén – szálán felszívódott
ez a három jó barát.

Sem a Sándor, sem a József,
s ugyanígy a Benedek -
nem hozott az idén semmit…
de főként nem meleget.

Fogunk vacog, ázunk, fázunk,
didereg a sok madár…
minden felnőtt, minden gyerek
három teli zsákra vár.

Nézegetem a naptárat:
Sándor, József, Benedek…
elmúlt már a névnapotok,
itt lenne a helyetek.

Osvát Erzsébet: Mondóka

Sándor, József, Benedek,
fagyoskodtunk eleget.
De fukarul őrzitek a meleget!
Három ravasz zsugori,
bontsátok a zsákot ki!
Fusson a hideg,
jusson a meleg:
erdőre,
mezőre,
libalegelőre,
a kiskertbe,
házba,
házunknak udvarára.
Gyertek szaporán,
hozzátok a zsákot,
bontsátok a zsákot!
Irgum-burgum-murgum,
meddig várjunk rátok?!



Kulcsár Ferenc: Mondóka

Sándor, József, Benedek
hoz majd meleget, eleget.

Sándor, a vándor,
télből lépked,
lába nyomán a fű megéled.

József, a jámbor,
szellőn nyargal
erdőn-mezőn át tavaszi dallal.

S mit tesz a bajuszos Benedek?
Zsákból meleget ereget.



Osvát Erzsébet: Három cimbora

Sándor, József, Benedek
hozza már a meleget.
Mindhármukon hátizsák
Jönnek hegyen-völgyön át.
Elöl Sándor billeg-ballag,
a nyomában József baktat.
Hátul szuszog Benedek …
Cipelik a meleget:
Sándor viszi a mezőre,
József viszi az erdőbe.
A megmaradt meleget
tóba szórja Benedek.



Rákos Sándor: Három vándor

Baktat három vándor
Benedek, József, Sándor
Elöl megy Sándor,
Sándor után József,
József után Benedek:
Ők hozzák a meleget!



Drégely László: Tavasz hívása

Sándor, József, Benedek,
Vártunk rátok eleget,
Sok volt már a télből,
Hóból, hideg szélből –
Hozzatok meleget,
Zöldellő rügyeket,
Madár dala szálljon,
Lepke táncot járjon,
Süssél nap, fényes nap,
Hozz meleget mindennap!

Szuhanics Albert: A zsákos emberek

Sándor, József, Benedek,
ők a zsákos emberek.
Vajon mi van zsákjukban,
s bízhatunk e hármukban?

Sándor, József, Benedek,
zsákban hoznak meleget.
Ám ha száját nem jól kötik,
a meleg biz` mind kiszökik!

Szegény Sándor, bár cipelte,
neve napján hideg lelte!
Egér mászta meg tán zsákját,
s elrágta a zsákja száját?

József sem járt szerencsével,
hidegfront jött heves széllel.
Korán reggel fagyott nagyot,
az ő zsákja léket kapott?

Benedeknek zsákja lapos,
holnap után semmit se hoz!
Rosszul kötötte be száját,
s elhagyta a meleg zsákját.

Én bizony ezt másra hagyom,
mert Albert napja ősszel vagyon!
Nem hozhatok jó meleget,
pedig napozni szeretek...

Emőke, Gábor, Irénke,
hoznátok meleget végre?
Emánuel, válts meg minket,
s te Gedeon, hozd e kincset!

Ne érjen már ilyen szégyen,
hogy meleghozó Hugó légyen!
Ha más hát nem, Árpád apánk,
zsákban hozd a meleget ránk!

2014. február 19., szerda

Mihai Eminescu : A tó - Jó éjszakát


Mihai Eminescu : A tó  

Erdőn sárga vízirózsák
Nyílnak kék vizén a tónak.
Fehér fényü gyűrüzések
Sűrüjében ring a csónak.

Őrá várok itt a parton,
Érzem nyughatatlanul:
Jönni fog, nádból kibukkan,
S lágyan kebelemre hull.

Majd beugrunk csónakunkba,
Melyhez halk habok simulnak,
Kormányunk kihull a kézből,
Evezőink is kihullnak.

Siklunk drága bűvöletben
Hold süt, ránk szitál a fénye,
Szellő suttog benn a nádban,
S cseng a hullámok zenéje.

Ó, de nem jön... Fáj a szívem,
S csak sóhajtok, árva lélek,
Partján sárga-vízirózsás,
Csodakék tavam vizének.
Áprily Lajos


  


Mihai Eminescu :  Jó éjszakát

Ezernyi álmos kis madárka
Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra;
Jó éjszakát!

Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erdő bólogat -
Virág, fű: szendereg nyugodtan,
Szép álmokat!

Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas-homályba andalog;
Ringassanak álomba szépen
Kis angyalok!

Tündérpompájú éji tájon
Felkél az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom...
Jó éjszakát!

Dsida Jenő fordítása

Mihai Eminescu : A tegnapokkal fogy az élet...




 
Mihai Eminescu :
A tegnapokkal fogy az élet...

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis mindörökké
A mának arca tűn elő.


Ha ember távozik a földről,
Helyére nyomban más hatol,
S az esti nap, mikor lenyugszik,
Egyúttal fölkél valahol.


Úgy látod: mindig egy a gázló,
Csak rajta más hullám suhan,
Úgy látod: mindig minden ősz más,
Egy lomb hull mégis lassudan.


Vak éj nyomán a drága reggel,
A szép királyasszony lebeg;
Még a halál is csalfa látszat,
Úgy életünket őrzi meg.


Egy ős igazságról beszélnek
Parányi percek, nagy korok:
Halhatatlan az Universum,
S a végtelen körül forog.


Ezért ha illan ez az év is,
S a múltba szállva szétomolt,
Lelkedben ott a kincs örökre,
Amely valaha benne volt.


A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis folyva-folyvást
A mának arca tűn elő.


A csillogó és változó táj,
Az elszáguldó földkerek:
A Gondolat fényzáporában
Örök-egyformán szendereg.

1926- 1974

Dsida Jenő fordítása

Mihai Eminescu :
A holnappal nő az élted


A holnappal nő az élted,
a tegnappal meg apad,
mégis örökké a mának
fénye fedi arcodat.


Ha egyik jő: a másik megy,
töltik egymás nyomdokát,
mint a nyugovó nap, amely
ha itt huny - kél odaát.


Véled: mindig más a hullám,
mely a gázlón át zihál,
s véled, mindig más az ősz is,
s egyre egy lomb hulldogál.


Vak éjek végén várva vár
a fénykirály, a reggel -
a halál is látszat csupán:
őrzőn száll életünkkel.


Minden hulló perc, pillanat
Egy igazsággal vész el,
megtámasztja az Örököt,
s kering a végtelennel.


Ezért, ha illan is az év,
s a múltban nyoma tűnik -
a kincs, mely lelked éke volt,
itt marad örökkétig.


A holnappal nő az élted,
a tegnappal meg apad,
s így örökké a mai nap
fénye fedi arcodat.


Képek omló, futó sora:
villanás csak, pillanat -
változatlanul nyugosznak
örök eszme-fény alatt.
1934

Kibédi Sándor fordítása

Mihai Eminescu :

A holnapoddal nő az élet.
..



A holnapoddal nő az élet,

A tegnappal megint apad,

De mégis mindig csak a mád az,

Amely neked jutalmat ad.



Mihelyt egy ember innen elmegy,

Nyomába más jön hirtelen,

Úgy mint a nap, ha itt lenyugszik,

Legott fel is kel más helyen.



Úgy véled: mindig más a hullám,

Bár egyazon gázlón megy át,

Úgy véled, hogy tán más az ősz is,

Míg egyazon lomb hull reád.



Az éjszakánk előtt a reggel

Szép hercegnője száll tova;

A halál maga is csak látszat,

Az életek kincstárnoka.



Amit mulandó perceimből

Megértek: egy törvényt jelent,

Mely támasza az öröklétnek

És mozgatja a végtelent.



Ezért hadd szálljon ez az év el,

Amíg a múltban elmerül,

Lelkedben is csak az a kincs lesz,

Mely benne élt időtlenül.



A holnapoddal nő az élet,

A tegnappal megint apad,

De mégis mindig csak a mád az,

Amely neked jutalmat ad.



A tarka tájak arca gyorsan

Pereg le, fénylik s elfakul,

S az örök eszme tűzkörében

Megnyugszik változatlanul.

Mihai Eminescu : Mi a szerelem?


Mihai Eminescu : Mi a szerelem?


Mi a szerelem? Folytonos

Keserves szenvedés;

Amely ezer könnyűt iszik

S ez még neki kevés.



Minden szó, amit csak Ő mond,

Megmarad lelkedben,

Hogy többé el ne felejthesd

Soha életedben.



Hogyha a küszöbön rád vár

Szerelemtől égve

S mikor jössz karjaiba zár

Ezer csókot kérve,



S szíved dobog, nem látsz semmit,

Sem földet, sem eget;

S mindezt egy kis szó teszi csak,

Hogy ő téged szeret.



Kísért heteken át téged

Kedvesed járása,

Kezének egy szorítása,

Egy szempillantása.



Követnek a hold és a nap

S tündöklő csillagok,

S reád az ő sugár fényük

Éjjel-nappal ragyog.



Elhatározta a végzet

Azt már réges-régen:

Hogy a vágy nyomon kövessen

Át a mindenségen.

1895

Szőcs Géza fordítása



Mihai Eminescu : Mi a szerelem?


Mi a szerelem? - Alkalom

a hosszú gyötrelemre,

Bár könnyek ezre folyt agyon,

Ő még többet szeretne.



Egyetlen kis futó jele

Már gúzsba fogja lelked,

S az emlékekkel lesz tele -

Míg élsz el nem felejted.



De lesve jár, zugokban áll,

Megbúvik mély homályba,

És szív a szívhez eltalál,

Ahogy vágyad kívánja;



Nincs föld se ég se - szédítő

Gyönyörben ég a melled;

Minden egy szótól függ, mit ő

Csak félig- súgva sejtet.



Sok hétig üldöz, szüntelen,

Egy forró kézfogása,

Egy lanyha lépte, s édesen

Kigyúlt szemvillanása.



Akár a holdfény és a nap,

Oly tündöklőn kísér el,

Még nappal is veled marad,

És minden, minden éjjel.



Mert írva van, hogy életed

A vágy rabságba zárja,

Körülsző, átfog, eltemet,

Miként a láp hínárja.

1961- 1968

Franyó Zoltán fordítása



Mihai Eminescu : Mi a szerelem?



Mi a szerelem? Alkalom

A hosszú szenvedésre:

Bár tenger kínja, vágya nyom,

Nem elég néki mégse.



Futó tekintet, úgy lehet,

Amely rabságba ejtett,

De úgy betölti életed,

Hogy már el nem felejted...



És rostokolsz a sarkokon,

Az árnyban meghúzódva,

S csak egy kérdésed van: vajon

Ma láthatod-e újra?



Nincs ég se, föld se már. s bolond

Szíved szorongva hordod;

Hiszed, mit félig súgva mond,

Eldönti majd a sorsod.



Hetekre dús emlékezet

Egyetlen lassú lépte,

Hogy biztatón fogott kezet

És szeme rebbenése



Üldöz fényével untalan,

Mint nap s a hold az égen;

Nappal mindig nyomodba' van

S éjed övé egészen.



Mert végzet, hogy e drága kínt

Magaddal hordd, a szívben,

S hogy úgy öleljen át, amint

Hínár ölel a vízben.

1955- 1974

Kacsó Sándor fordítása


2014. február 18., kedd

Heinrich Heine : Lorei - A szellemidézés



Heinrich Heine : Lorei

Nem tudom, mit jelentsen,
oly szomorú vagyok;
egy régi mese mindig
fejemben kavarog.

Hûvös van és homály száll,
a Rajna hömpölyög,
a hegyet körbe fényli
alkony-sugaru köd.



A magas bíbor csúcson
ül a gyönyörü lány,
ékszere sziporkázik,
és arca halovány.

Fésüli arany fürtjét,
és úgy dalol, dalol -
különös, édes dallam
fáj, sajog valahol.



A hajós szívét fogja,
mit fájdalom facsart,
csak néz, néz a magasba -
...Csattan a sziklapart.

Csónakát hideg hullám
nyeli a mélybe le. -
Szép Lorelei a gyilkos,
és bûvös éneke.


DSIDA JENÕ fordítása


Heinrich Heine : A szellemidézés 

Az ifju ferencesbarát
cellája magányán görnyed,
olvasván régi varázsigét,
a Pokoltörvény cimü könyvet.

S hogy az óra éjfélt kongatott,
az ifju barát nem állta,
az ajka fehérült, szózatot
intézve az alvilágba.



„A legszebb nőt, ti szellemek!
Hozzátok fel ma a mélyből,
és életet leheljetek
bele, kedvem rajta hadd épül!”

S elhangzik a szörnyü varázsige,
és teljesül a kivánság,
a szegény elhunyt szépség közelít,
vonszolva halotti uszályát.



Tekintete bús. És sóhaja száll
fájó hideg kebelnek.
A halott nő a baráthoz ül
némán egymásra merednek.


Tandori Dezső fordítása

Heinrich Heine : Énekek éneke




Heinrich Heine : Énekek éneke

Az asszony teste költemény,
mit különös ihletésben
írt be a természet csodás
emlékkönyvébe az isten.

Igen! az ihlet szállta meg
s ringatta teremtő lázba,
s a merev, lázadó anyagot
művészileg leigázta.

Valóban énekek-éneke
az édes asszonyi forma,
és mintha minden karcsú tag új
csodás-szavú versszaka volna.

Ó, milyen isteni eszme ez,
a fehér nyak - hattyú-ringás!
hol a fürtös főgondolat,
a büszke fejecske, hintáz.

Két bimbó epigrammai élt
varázsol a mell csucsára,
s mily édes köztük a szigorú
sormetszet harmóniája!

De leginkább plasztikus hatást
a csípők stílusa ér el,
s a közbevetett helyecske se rossz
a fügefalevéllel.

S nemcsak elvont poéma ez:
húsa-vére van a dalnak,
keze-lába van; csókol, nevet,
s csengőn rímelnek az ajkak.

Valódi költészet lehet itt!
Báj minden fordulatban!
S a dalnak s nőnek homlokán
a tökélynek bélyege rajt van.

Dicsérlek téged, ó uram,
s előtted a porba hajlok:
mi mind csak kontárok vagyunk
melletted, mennyei dalnok!

Dalodnak szépségeibe
hadd merülök áhítattal:
tanulmányozni nem szűnök azt
sem éjszaka, se nappal.

Igen! éjjel-nappal azt tanulom,
az időt is szánva mástól,
s lábszáram egyre vékonyodik
a sok-sok tanulástól.

Heinrich Heine : A haldokló - Végrendelet




Heinrich Heine : A haldokló

Vonzott napfény, hír, arany,
pőrén térsz meg, csúfosan.
Német hűség, német ingek -
elnyűjük külhonban mindet.

Holtsápadt vagy, de nyugodt,
befogadott otthonod.
Mintha tűzhely melengetne
a jó német földben fekve.

Persze volt, ki béna lett,
s haza sosem érkezett.
Felnyúl sóvárogva karja,
az Úr könyörüljön rajta.


EÖRSI ISTVÁN



Heinrich Heine :Végrendelet

Most, hogy közeleg a vég,
hagyakoznom illenék;
- mit is hagyjak keresztényül
ellenimnek örökrészül?

Erénydús üldözőimre
nyavalyáim, száz kórságom,
számtalan nyomorúságom
hagyom örökségbe rendre.

Mi fogóként tépte gyomrom,
kólikám rátok ragadjon,
rátok hólyag-baj s az álnok
porosz végbél-szaggatások.

A gerincem sorvadását
s görcseim rátok testálom,
rángásom és nyáladzásom -
a sok szép istenáldását.

Záradékul még csak egyet:
süllyessze el az Úristen,
gyorsan pusztítsa el innen
nyomát is emléketeknek!


JÉKELY ZOLTÁN

Heinrich Heine : Marie Antoinette




Heinrich Heine :Marie Antoinette  

Mily derüsek tükörablakai
a Tuilériáknak,
pedig bent fényes nappal is
bolyongnak a hajdani árnyak.

A Pavillon de Flore-ban a holt
Marie Antoinette
megtartja reggel a lever-t,
s ügyel a szigorú etikettre.

Körben áll, vagy kis zsámolyon ül
sok cicomás udvari dáma;
csupa csipke, selyem, brokát valahány,
s nincs ékkőben se hiánya.

Darázsderék, dagadó krinolin,
mily okosan les ki alóla
a magas sarkú, csöppnyi cipő...
Hát még ha fejük volna!

De, sajnos, mind fej nélküli,
még a felséges asszony
maga is, eszerint haja sincs,
amit bodoríttasson.

Ő, akin büszkén illegett
toronymagas paróka,
Mária Terézia lánya,
német császárok utóda,

most fej nélkül, paróka hiján
ül az udvari kísértetnép
körében, kik fejüket s hajukat
ugyanúgy elveszitették.

A végzetes tan s a forradalom
okai e kellemetlen
helyzetnek; Voltaire és Rousseau
meg a nyaktiló ludas ebben.

Be különös! Úgy sejteti
a látszat, mintha szegények
nem éreznék, hogy nincs fejük,
s hogy mily régóta nem élnek.

E hizelgés, ez az ostoba gőg
a régi visszatetsző:
a fej nélküli hódolat
bohókás, egyben ijesztő.

Bókol az első dame d'atour,
mikor odahozza az inget,
mit a másik a felségre fölad,
s bókolva elköszönnek.

A harmadik és a negyedik
bókol, majd térden állva
harisnyát húznak e hölgyek
a királynői lábra.

Alsószoknyát hoz egy leány,
bókolva illedelemmel,
egy másik bókolva jön a
fésülködőköpennyel.

A főudvarmesternő legyezi
a fehér királynői keblet.
Feje nincs, mosolyogni csupán
hátsójával igyekezhet.

A függönyrésen át a nap
kiváncsian előtör,
látja az ósdi kisérteteket,
s riadtan visszahőköl.


KÁLNOKY LÁSZLÓ

Heinrich Heine : A kínai császár





Heinrich Heine : A kínai császár

Száraz tökfilkó volt apám,
afféle sunyi józan,
de én bepálinkázom ám,
s császár vagyok valóban.

Megleltem varázsitalom,
kedélyem igazi írját:
mihelyt pálinkám nyakalom,
virág borítja Kínát.

A Mennyei Birodalom ragyog,
dús rónaként virulva;
magam is szinte férfi vagyok,
és nőm teherben újra.

Mindenki bőségben úszik,
száműzve a betegség:
főbölcsem, Konfuziusz itt
termeli a tiszta eszmét.

Prófunt helyett a katonák
- ujjé - kalácsra szoknak!
Államomban bársony s brokát
ruhája a rongyosoknak.

Jó mandarin-lovagjaim
megrokkant koponyája
mintha visszaifjodna, im,
copfját mind újra rázza.

Nagy Pagodám, hol a hit él
s megtestesül, ime, áll ma;
ki még zsidó volt, ott kitér,
s a Sárkányrend az álma.

A forradalmi láz lehűlt.
A főmandzsuk kimondták:
Nem kell az alkotmány nekünk,
a bot s kancsuka inkább!

Eszkuláp követői ugyan
ellenzik e szenvedélyem,
de tehetem, hogy ne igyam
országaim érdekében?

Még egy kupicát, még egy kupicát!
Ízlik, akár a manna.
S mert kótyagos, hát felkiált
ujjongva a nép: Hozsanna!


KÁLNOKY LÁSZLÓ

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...