2011. november 24., csütörtök

Várnai Zseni : Új élet gyúl az idők végtelenjén



Várnai Zseni :
Új élet gyúl az idők végtelenjén

Csodás titok, mit hord a nő magában,
s kilenc hónapig rejtelem marad,
birtokba veszi testének erőit
egy megszálló, hatalmas akarat.

Mély titkot rejt az anyaméh homálya,
titkot ringat az ősi lét tava,
hol a létezés minden változatját
végigjátssza az ember magzata.

Átoknak jön, fölgyújtani a földet?
vagy áldozat lesz, gyönge és szelíd?
mily ötvözetet hoz az ősi tűzből,
amely salakot és aranyat vegyít.

Az anya vár, viseli titkos terhét,
nem kérdez ő, csak érlel és szeret,
vérén hizlalja méhének gyümölcsét
vérből változtat mellébe tejet.

Csontot épít, húst sző magzatának,
s mikor testéről lehull a lakat,
kitárul és gyönyörben, szenvedésben
oly naggyá tesz őt a pillanat,

mint világok óriás szülőjét,
kinek ölén a mindenség piheg….
új élet gyúl az idők végtelenjén,
szülési kínban új anya liheg!

2011. november 23., szerda

Kínai tanmesék



Kínai tanmese - 1.

HOGYAN HORDTA EL A BOLOND A HEGYEKET?

A Thaing és a Wangwu hegység vagy 700 li átmérőjű és sok ezer láb magas lehet.
A hegy északi oldalán lakott egy öreg ember, közel járt már a kilencvenedik évéhez, és mindenki úgy hívta: a Bolond. Mivel a ház bejárata a hegyre nézett, minden alkalommal kerülőt kellett tennie, akár elment hazulról, akár hazament Ezt módfelett kényelmetlennek találta, egy napon hát összehívta családját, hogy megbeszéljék, mit is tehetnének.
- Mit szólnátok hozzá, ha elhordanánk a két hegyet? - kérdezte. - Akkor utat nyithatunk délre, a Han folyó partjához.
Valamennyien egyetértettek vele, csak a felesége aggodalmaskodott
- Annyi erőd sincs, hogy egy dombocskát elhordj ! Hogy tudnád elhordani a két hatalmas hegyet? Aztán meg hová tennétek a kihányt földet és sziklát?
- Belehajítjuk a tengerbe - hangzott a válasz.
A Bolond a fiával meg az unokájával elkezdte ásni a földet, és kosárba rakva cipelték a tengerhez. Élt a szomszédságukban egy Jing nevű özvegyasszony, meg annak a hétéves fia, ők is elhatározták, segítenek elhordani a hegyeket Hetekbe tellett, míg egyszer-egyszer megjárták az utat.
Lakott a Han folyó partján még egy nagyon öreg ember, akit mindenki úgy nevezett: a Bölcs. Látva fáradozásukat, jót kacagott, s megpróbálta lebeszélni őket a munkáról.
- Elég legyen az értelmetlen ostobaságból! - kiáltotta. - Hisz öreg vagy és gyenge, nem tudod elhordani picinyke részét sem a hegynek. Hogy tudnád elhordani azt a rengeteg földet meg sziklát?
A Bolond hosszan tartó pillantást vetett rá. - Milyen ostoba és együgyű vagy - felelte. - Annyi eszed sincs, mint az özvegy kisfiának. Ha meghalok, itt marad utánam a fiam, aztán meg a fiam fia, és így tovább nemzedékről nemzedékre. Mivel pedig a hegy nem nő, idővel miért ne tudnánk elhordani?
A Bölcs erre nem tudott mit mondani.
Lie Zi

Kínai tanmese - 2.

GYANÚ

Egy ember nem találta helyén a baltáját Bizonyos volt benne, hogy a szomszéd fia lopta el. Leste, hogy jár-kel a legény: pontosan úgy lépkedett, mint egy tolvaj. Figyelte az arckifejezését: éppolyan volt, mint egy tolvajé. Kihallgatta, amint beszélt: mintha egy tolvajt hallott volna. Egy szó, mint száz, a legény egész viselkedése arról árulkodott, hogy csakis ő lehetett a tolvaj.
Később a mi emberünk kiment ásni a kertjébe, és a kertben meglelte a baltát Amikor pedig újra megnézte magának a szomszéd legény gesztusait, semmit sem talált már bennük, ami tolvajra emlékeztette volna.
Lie Zi


Kínai tanmese - 3.

TÚL SOK ÖSVÉNY

Yang Zi mester szomszédjának elkóborolt a báránya, kiküldte hát összes emberét a bárány keresésére, és megkérte Yang Zi szolgáját, tartson ő is velük.
- Micsoda! - rikácsolt Yang Zi. - Ennyi emberre van szükséged, hogy megkeress egy bárányt?
- De hisz annyi ösvény van itt, ki tudja, merre ment - magyarázkodott a szomszéd.
Amikor a szolga visszatért, Yang Zi megkérdezte:
- No, megtaláltátok a bárányt?
A szolga azt felelte, nem. Akkor Yang Zi megkérdezte, hogyhogy nem tudták megtalálni.
- Túl sok az ösvény - felelte a szolga. - Egyik ösvény beletorkollik a másikba, nem tudtuk eldönteni, melyiket válasszuk, így aztán visszafordultunk.
Yang Zi gondolkodóba esett Hosszú ideig nem szólt semmit, egész nap el se mosolyodott
Tanítványait meglepte a viselkedése.
- Egyetlen bárány nem a világ - vigasztalták mesterüket -, meg aztán nem is a tiéd volt Miért lettél hát ilyen szótlan és komor?
Yang Zi nem válaszolt, és tanítványai tanácstalanok voltak. Egyikük, Mengsheng Yang megpróbálta kifejteni, mi játszódhat le a mesterben.
- Ha túl sok az ösvény - mondaná a mester -, az ember nem találja meg az elkóborolt bárányt Ha egy tanítványnak túl szerteágazó az érdeklődése, elaprózza az idejét. Minden tudás ugyanazon forrásból ered, de a tudáshoz sokféle módon lehet eljutni. Ha tévútra lépsz, csak úgy kerülhetsz a helyes ösvényre, ha visszatérsz a kiindulóponthoz, az igazság forrásához. Mivel Yang Zi tanítványa vagy, tőle akarod megszerezni a tudást, add neki át magad teljes mértékben, különben soha nem fogod megérteni a mestert.
Lie Zi

Hihetetlen átváltozás.



Farczády Gerő vegyészmérnök Írisz nevű, tizenhatéves gimnazista lánya egyik reggel felébredve, a szüleit, testvéreit nem ismerte meg és a család számára ismeretlen nyelven kezdett el beszélni. Az édesanya szerint a lány mély álomból ébredt, kiugrott az ágyból és elakart szaladni.
Idegen nyelven Madridról beszélt, bizonyos Pedrót emlegetett, az anyját szenyórának, (úrnőnek) nevezte, magáról pedig azt állította, hogy Luciának hívják és szolgáló.
/ újsághír /

Egy kezdő riporter, Ráthonyi János bukkant 1935-ben Budapesten e máig megmagyarázhatatlan történetre. Rátonyi másodszor is felkereste a családot. Magával vitte a spanyol követség titkárnöjét és a Budapesten szereplő Busch Cirkusz egyik spanyol artistáját. A spanyol vendégek szerint Írisz-Lucia olyan tökéletes kiejtéssel beszélt spanyolul, hogy ezt itt, Budapesten nem tanulhatta volna meg. Az is kiderült, hogy a lány úgy ismerte Madrid utcáit, tereit, piacait, mintha ott élt volna. A lány átlényegülése alaposan megváltoztatta Farczády Gerő mérnök családjának életét. Szolgálóként dolgozott a szülei házában, spanyol ételeket főzött, spanyol dalokat, tácokat adott elő. A család közben az egyik szerzetes rokon segítségével, - aki sok latin eredetű nyelvet ismert - egyre több érdekességet tudott meg a lány ,,madridi" életéről. Ezek szerint Lucia Altarez de Salvio a neve, negyvenéves korában, 1933 augusztusában tüdőbajban halt meg Madridban és most ,,ébredt fel" Budapesten. A férje napszámosként kereste a kenyerét, ő pedig tizennégy gyermeket hozott a világra. Írisz-Lucia nehézkes, gyakorlatlan, szálkás betűkkel írta le a nevét. A lány korábbi írásával törvény-széki írásszakértő hasonlította össze, elemezte a spanyol szöveget és megállapította, hogy a kézírás teljesen elütő, más jellemű, megfáradt, iskolázatlan nő produktuma. A lány ,,elfelejtette" a magyar nyelvet. Ha magyarul szóltak hozzá, értetlenül bámult, gesztusokkal jelezte, hogy nem érti, amit mondanak neki. A riporter az első találkozáskor megpróbálta leleplezni a lányt. Amikor az anya kiment a szobából és kettesben maradt a lánnyal, olyan ocsmány és durva kifejezéseket vágott Írisz fejéhez, hogy azok hallatán, az apácáknál nevelkedett lány rögtön elpirul és felháborodik. Írisz azonban ártatlan, csodálkozó szemmel nézett a riporterre. A különböző hatóságok szakemberei, - törvényszéki elmeszakértők, pszichiáterek - igyekeztek választ kapni Írisz-Lucia hihetetlen átváltozására, azonban vizsgálódásaik eredménytelenek maradtak. Akadtak, akik a skizofénia rejtélyes esetének tartották a lány történetét. A spanyol ügyvivő felkérte a budapesti főkapitányságot, derítsen fényt a bonyodalmas ügyre, mert ha a lány valóban spanyol állampolgár, tartózkodási engedélyt kell kérni a számára. A vizsgálat nem járt eredménnyel. Az Est madridi tudósítója jelentette, hogy számos Alvarez és Altarez család van spanyol fővárosban, de mivel nincs bejelentkezési kötelezettség, lehetetlen megtalálni Lucia madridi családját.
Egyébként Írisz-Lucia Magyarországon élte le életét, sokáig tervezőintézetben műszaki rajzolóként dolgozott, családtagjai, köztük unokái, nagy-nagy szeretettel vették körül. Közeli rokonai szerint még idős korában is idegen kiejtéssel beszélt magyarul, törte ,,egykori anyanyelvét."

Kiss György Mihály.

Ányos Pál - Egy boldogtalannak panasszai a halavány holdnál


Egy boldogtalannak panasszai a halavány holdnál

Szomoru csillagzat! melly bus sugárokkal
Játszol a csendessen csergő patakokkal!
Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,
Kiknek szive vérzik s küszködik bajokkal.

Hallod, hogy sohajtnak estvél homállyában,
Midőn a természet szunnyadoz álmában. -
Nincs álom ezeknek gyászos kunyhójában!
Eltünt, eltávozott boldogabb házában!

Ott egy temetőnek látom keresztyeit,
Bágyodt szél mozgattya cyprus leveleit.
Ó! az árnyékozza soknak tetemeit,
Kik velem érezték az élet terheit!

Egy fehér árnyékot szemlélek sirjából,
Suhogva felkelni, halottas honnyából -
Vallyon nem lesz-é ez azoknak számából,
Kik mint én, könyveztek szivek fájdolmából?

Ó bár felém jönne! nem félnék képétől;
Többet reménlenék borzasztó lelkétől,
Mint élő halandók szemfényvesztésétől,
Kiknek számkivetve vagyok kegyelmétől!

Jaj de ismét eltünt... ez is fut engemet!...
Talám észre vette hullani könyvemet!
Ó hát nincs már senki, aki nyögésemet
Hallaná, s enyhitni akarná ügyömet?

Üss, te boldog óra, amelly inségemből,
Ki fogsz szóllittani illy sok gyötrelmemből,
Szakaszd ki e sebes szivet kebelemből,
S csinálly port agyagból készitett testemből!

Talám majd valaki jön sirom széllyére,
S akasztván egy darab fátyolt keresztyére,
Reá emlékezik baráttya szivére,
Egy könyvet görditvén hideg tetemére!

1780

Szabó Lőrinc - Holdfogyatkozás



Holdfogyatkozás

Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók.
Sugársokszögön körben ráng a pók.
Öreg ezüstben öreg topolyák.
Ünnepély ma a megbűvölt világ
s nagy némajáték: éjfél s egy között
Árnykúpunk hegye lassan átsöpört
az égi Gömbön, s úgy üzen felém,
hogy van a Földön túl is esemény.
De, lám, a csillag újra gyúl s tovább
hinti az űrbe halk álomporát.
Bár meg se moccan, rohan minden út.
Kúszik rólunk is a fekete kúp.
Búcsuzót gügyög a fülemüle.
Álommá zsongul a tücsökzene.
Majd a legpuhább lepke is elül,
a Hold a szomszéd kertbe menekül
s ott játszik tovább, ezüstcsöndü fény,
a pók sokszögű tündérlemezén.


Ady Endre - A fogyó Hold



A fogyó Hold

Merre jár most a fogyó Hold
S boldog töltjén hogyha nézte,
Megállott a szívverése
Valakinek egy pillanatra?

Merre jár most a fogyó Hold,
Merre járhat most az Élet,
Tengert bámul, hegynek téved,
Vagy csöndes erkélyre int el?

Merre jár most a fogyó Hold,
Meredt szemmel most is nézték
Az Ég e rokkant vitézét,
Kit olyan ó s jó ketten nézni?

Merre jár most a fogyó Hold?
Ifjú hitek, vén emlékek,
Bűnös üdvök, üdvös vétkek
Fogyó, rokkant, hű katonája?

Boldog sziget - Tompa Mihály



Boldog sziget - Tompa Mihály
/1857.

Bolondság! de úgy képzelem;
Ha volna a nagy tengeren
Egy darab föld, melyet soha
Nem illetett ember nyoma:
S keze szenyje a szűz, szabad
Természeten még nem maradt:
Hány lenne, ki oda siet?
- Ez volna a boldog sziget!

Tengerhűst hord az enyhe szél,
Együtt dal és viszhang beszél,
Illatos a föld kebele; -
Zamattal és lével tele
Narancs, füge a csaliton...
Ez a földi paradicsom!
Kizöldül a fa - kész a ház -
Odújában méhraj tanyáz; -
Melyek szépen megállanak:
Galóczáktól pezsg a patak.
Rád nem kiált völgy és lapály:
Gyere fiam, szánts, vess, kapálj!

Ne kiméljed a tenyered,
Ha szereted a kenyeret!
Ad azt a föld - nem kell dolog!
Venyigékből színbor csorog,
Parázsba hull a gesztenye,
Jól jár, ha van, ki megegye!
Madár kezes, vad nem ijed...
- Ez volna a boldog sziget!

S nem ennyi, mellyel bir vala,
Hiszen még most jön a java!
Nincs ott e négy: - s ki rajta kap -
Ügyvéd, orvos, katona, pap.
Nincs zálogház, csőd, uzsora;
Cseléd, ki a maga ura;
Ki kocsin jár, nincs naplopó;
Sovány tudós, kövér kopó.
Nagy úr, kit - bár mázsán nehéz -
A kis Jordán zsebébe tész.
Ott nem küzd az enyém, tied...
- Ez volna a boldog sziget!

Az nem nevel nagyságokat,
Kikből nagy rész főz, mosogat;
Ott a szajkó, mely csak fecseg,
Banka s kakuk nem becsesek!
Ott csak hordón, átalagon,
Itt máson is abroncs vagyon.
Nem látni ott vén ifiat,
Bolondot a sok ész miatt,
Fogatlan szájt foggal tele,
Fehér hajat, mely fekete;
Aurórát, ki csak Lizet...
- Ez volna a boldog sziget!

Nincs ott, ki ír s szerkeszt lapot,
Nyolc személyre tizenhatot,
S rajta tör az emberfián,
Köti, tolja, mint a cigány.
Melytől nap, s élet rövidül:
Naptár nem jön ki senkitül,
Tudván, mi a parancsolat:
Szeresd felebarátodat!
Hogy a világból is kifuss:
Nincs poéta, sem kritikus,
Nem kész egymást a sok zseni
Keresztfára feszíteni;
Akit szabály nem zaboláz:
Nincs virtuóz, nincs zongorász:
S mely undokabb mindannyinál:
Nem akad, ki politizál...
Nincsenek ott bölcs rendszerek,
Melyeken a könyed pereg.
Nem dicsérnek, hogy elpirulj;
Nem gyaláznak, hogy felvidulj,
Nem adják ki arcképedet...
- Ez volna a boldog sziget!

Boldog bizony! kincseire
Szinte fáj az ember foga;
De én talán amije nincs:
Azért mennék inkább oda!
Ily boldog föld, hisz volna csak,
És szállhatnék, mint szállanak
A darvak és a vadlibák:
Fényes világ, művelt világ!
Itt hagynálak - azt elhihetd!
- Az volna a boldog sziget!

2011. november 19., szombat

Videó Marikától

Egy Netlogos Barátnőmtől , Marikától kaptam . Köszönöm !



Margitkától kaptam, köszönöm !





Szuhanics Albert :Mindig megtalálsz engemet....

Mindig megtalálsz engemet
Amikor fáradt vagy nagyon,
s nincsen már, aki felkeres,
mikor gond ül az arcodon,
mindig megtalálsz engemet!

Amikor szomorúság gyötör,
úgy kell a vigasz, mint a víz,
mikor a bánat súlya összetör,
akkor is mindig bennem bízz!

Amikor nincs ki meghallgat,
pedig beszélni kell neked,
melletted mindenki elballag,
gyere, keress meg engemet!

Amikor nem kell más, csak mosoly,
s mindenki rideg, mint a jég,
mikor mindenki túl komor,
akkor is hozzám gyere még!

Néha csak jó szó kellene,
valaki fogja meg kezed,
s nincs senki, kitől megkapod,
hívjál, én ott leszek veled!

Amikor váratlan öröm ér,
senki nincs, kivel megosztanád,
vagy talán rád tör egy szenvedély,
hadd legyek néked társaság!

Ha magány kínozna bús éjjelen,
vagy útra kelnél, de nincs kivel,
mindig számolhatsz énvelem,
veled megyek, ha menni kell!

Ha elvesztenéd mindened,
s már hited sem maradna meg,
ne feledj, számíthatsz énreám,
megtalálsz mindig engemet!

2011. november 15., kedd

Örkény István : Nincs bocsánat

Örkény István : Nincs bocsánat


Húsz forintot adtam a két ápolónak, akik hordágyra tették, és levitték a mentőautóba.

A klinikán is adtam húszat-húszat a nappalos és az éjszakás nővérnek, és megkértem őket, hogy vigyázzanak rá. Azt mondták, hogy ne féljek semmitől, ők fél óránként be-benéznek hozzá, habár szerencsére nem eszméletlen a beteg. Másnap vasárnap volt, bemehettem hozzá látogatóba. Még mindig eszméletén volt, de már alig beszélt. Csak az ágyszomszédjától tudtam meg, hogy az ápolónők feléje sem néznek, ami nem is csoda, mert kettejükre százhetven beteg jut, s ráadásul az orvosok sem nyúltak hozzá, azzal, hogy majd hétfőn alaposan megnézik. Ez mindig így szokott lenni, mondta a szomszéd, amikor szombat délelőtt hoznak be beteget.

Kimentem a folyosóra, és kerestem a nővért, de egyiket sem találtam meg a tegnapiak közül. Nagy nehezen előkerítettem a vasárnapi ügyeletes nővért, neki is adtam húsz forintot, és megkértem, hogy nézzen be időnként az apámhoz. Az orvossal is szerettem volna találkozni, mert egy százforintost még odahaza borítékba ragasztottam, de a nővér azt mondta, hogy az orvost transzfúzióra hívták a női kórterembe, bízzam rá, majd ő szól neki. Visszamentem a betegszobába, ahol a szomszéd megnyugtatott, hogy az inspekciós orvos úgysem ér rá kivizsgálni a beteget, tehát nem is baj, hogy nem tudtam átadni a pénzt. Úgyis csak holnap, amikor majd bejönnek az osztályos orvosok, lesz idejük foglalkozni vele.

- Nincs valamire szükséged? - kérdeztem.

- Köszönöm, nem kell semmi.

- Hoztam néhány almát.

- Köszönöm, nem vagyok éhes.

Még egy óra hosszat ültem az ágya szélén. Szerettem volna beszélgetni vele, de már nem volt miről. Egy idő múlva megkérdeztem, nincsenek-e fájdalmai. Azt mondta, nincsenek. Erről sem kérdezősködhettem többet. Egész idő alatt hallgattunk. Nagyon szemérmes és zárkózott volt köztünk a viszony, mindig csak tényekről beszélgettünk egymással, de azok a tények, melyeket tegnap még szóba hozhattunk, mára eltörpültek, és semmivé váltak. Érzelmekről pedig sohasem esett szó miköztünk.

- Hát akkor megyek - mondtam később.

- Menj csak, fiam - mondta.

- Holnap bejövök, és beszélek az orvossal.

- Köszönöm - mondta.

- Csak reggel jön az osztályos orvos.

- Nem olyan sürgős - mondta, s a tekintete az ajtóig kísért. Reggel hétkor fölhívtak, hogy az éjszaka folyamán meghalt. Amikor beléptem a 217-esbe, már másvalaki feküdt a helyén. Az ágyszomszédja megnyugtatott, hogy nem szenvedett semmit, csak sóhajtott egyet, és vége lett. Gyanítottam, hogy a szomszéd talán nem mondott igazat, mert az jutott eszembe, hogy én is ezt mondtam volna az ő helyében, de aztán igyekeztem elhitetni magammal, hogy a szomszéd mégsem csapott be, és csakugyan fájdalom nélkül halt meg apám.

Nagyon sok formalitást kellett elintézni. A fölvételi irodában odalépett hozzám egy ápolónő, de sem a szombati, sem pedig a tegnapi ügyeletes, hanem egy eddig nem látott nővér, és átadta apám aranyóráját, szemüvegét, pénztárcáját, öngyújtóját és azt a zacskót, amiben az almák voltak. Húsz forintot adtam neki, és tovább diktáltam az adatokat. Ezután egy bőrsapkás férfi lépett hozzám, és ajánlkozott, hogy megmosdatja, megberetválja és felöltözteti a testet. Ő mondta így, hogy a "testet", amivel bizonyára azt akarta érzékeltetni, a szóban forgó személy nem él ugyan már, de mégsem egészen holttest, amíg mosdatva és öltöztetve nincs.

Nálam volt még a borítékba ragasztott százforintos. Ezt átnyújtottam neki. Fölszakította, belenézett a borítékba, aztán lekapta fejéről a bőrsapkát, és nem is tette többé föl a jelenlétemben. Azt mondta, hogy nagyon szépen el fog rendezni mindent, csak küldjek be ruhát és tiszta fehérneműt, egészen biztosan meg leszek elégedve. Azt válaszoltam, hogy délután behozom a fehérneműt és egy sötét öltönyt, most azonban szeretnék odamenni hozzá.

- Meg akarja nézni a testet? - kérdezte megütődve.

- Meg akarom nézni - mondtam.

- Jobb lenne aztán - tanácsolta.

- Most akarom látni - mondtam. - Nem lehettem mellette, amikor meghalt.

Vonakodva bár, de elvezetett a hullaházba, egy különálló épületbe a klinikakert közepén. Nagyon erős, ernyőtlen villanyégő világította meg a pincét. Betonlépcsőn kellett lemenni, s a betonpadlón, mindjárt a lépcső tövében, hanyatt feküdt az apám. Lába szétvetve, karja kitárva, ahogy csataképeken festik a hősi halottakat. De őrajta nem volt ruha, csak az egyik orrlyukából állt ki egy kis vatta, egy másik pedig a bal combjához volt hozzátapadva. Úgy látszik, ott kapta az utolsó injekciót.

- Most még nem lehet látni semmit - mondta a bőrsapkás mentegetőzve. A jéghideg pincében hajadonfőtt állt mellettem. - De majd akkor tessék megnézni, milyen lesz, ha felöltöztettem.

Nem szóltam semmit.

- Sokáig betegeskedett? - kérdezte később.

- Sokáig - mondtam.

- Arra gondolok - mondta -, hogy egy kicsit lenyírom a haját. Az nagyon sokat tesz.

- Ahogy akarja - mondtam.

- Oldalt választva viselte a haját?

- Oldalt - mondtam.

Elhallgatott. Én is hallgattam. Már nem mondhattam semmit, és nem is tehettem semmit, és pénzt sem adhattam többé senkinek. Azzal sem tudok jóvátenni semmit, ha elevenen mellétemettetem magam.

2011. november 13., vasárnap

WASS ALBERT : MESE AZ ERDŐRŐL



WASS ALBERT : MESE AZ ERDŐRŐL

Tudnod kell, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalát, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket. Az egyiknek a jóságot adta. Hogy szálljon le vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe lopjon egy darabot. A másiknak a szeretetet adta, a harmadiknak a békességet.

Láthatod: igazi nagy kincseket osztott szét az angyalai között a Jóisten. És az angyalok leszálltak a kincsekkel a földre.

Minden emberhez odamentek, de az emberek lezárták a szíveiket óriási lakatokkal.

Gyűlölet, irigység, rosszindulat és gonoszság vették körül a lakatokat, és Isten angyalai hiába mentek egyiktől a másikig; a szívek nem nyíltak meg, és ők nem tehették bele ajándékaikat.

A Jóisten látta ezt, és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz az emberrel, háborúság lesz, nyomor és pusztulás. Házaikban gyűlölet lakozik majd, és jajgatástól lesz hangos a föld. És ahogy ott szomorkodott, egyszerre csak elébe állt a negyedik angyal és azt mondta:

- Nézd jó Istenem: odaadtad a jóságot, a szeretetet és a békességet, de nem érnek vele semmit az angyaltársaim, míg az emberek szíve zárva van. Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velük az emberek szívét.

- Próbáld meg – mondotta a Jóisten, és mosolygott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a Nap átsüt a felhőkön-, próbáld meg! Neked adom az erdőket. Az angyal megköszönte szépen, mivel jól nevelt angyal volt, és már szállott is alá az erdők közé. Egy tisztásra leszáll és körülnézett. Mozdulatlanul és sötéten álltak kereken a fák, akárha nem is éltek volna.

- Van itt valaki? – kérdezte az angyal. De nem felelt senki.

- Van itt valaki? – kérdezte most már hangosabban, és erre előlépett a legmohosabb és legvastagabb bükkfa mögül az Öreg Csönd.

- Csak én – szólalt meg mély és rekedt hangon, és borzolt zúzmószakállából kirázott néhány apró csigát. Hosszú, szürke ködköpeny volt rajta, és a hangja azért volt olyan mély és rekedt, mert náthás volt szegény.

- Más senki? – csodálkozott az angyal.

- De igen – felelte az öreg -, itt vannak még a manók, a tündérek és itt van a vén boszorkány is valahol.

- Miért nem jönnek elő? Az öreg Csönd sóhajtott.

- Nincs semmi dolguk és azért zsémbesek és rosszkedvűek valamennyien. Az angyal megcsóválta fejét, aztán tapsolt:

- Manók! Gyertek elő! De semmi nem mozdult. Újra kiáltott az angyal, újra hiába. Ekkor megszólalt az öreg Csönd .

- Majd leányom, a Visszhang előhívja őket. Csak intett, s a háta mögül már elé is szökött egy kék ruhás kis lányka, fölszaladt a sziklákra, és végigkiáltott az erdőn:

- Manók! Gyertek elő! Isten angyala szólít! Erre aztán nagy álmosan kezdtek előkecmeregni innen is, onnan is a nagyszakállú kismanók.

- Hol voltatok? – kérdezte tőlük az angyal.

- Aludtunk – felelték ásítozva -, nincs semmi dolgunk, hát aludtunk.

- Úgy? Nincs semmi dolgotok? Na, várjatok csak, majd adok én nektek munkát! Azzal újra tapsolt:

- Tündérek! Gyertek elő! De azok bizony nem jöttek. Az angyal intett föl a sziklára, s a Visszhang kiáltozni kezdett, azon nyomban:

- Tündérek! Isten angyala szólít! Hát erre aztán jönni is kezdtek, innen, onnan szállingóztak elő, de durcásan, rosszkedvűen, kisírt szemekkel.

- Hát nektek mi bajotok van? – nevetett az angyal, amikor meglátta őket.

Nincs lakásunk – szipogták panaszkodva -, az odvas fákba, sziklák üregeibe már beköltöztek a manók. Nekünk nem maradt hely. Fáradtak vagyunk, és nincs hova lefeküdjünk, fázunk és nincs mivel betakaróznunk. És sírtak, sírtak keservesen.

- No, ne sírjatok – mosolygott rájuk az angyal -, mindjárt gondoskodom rólatok is. De előbb látni akarok mindenkit. A boszorkány hol van? Azzal intett a Visszhangnak, s az kiáltozni kezdett a boszorkánynak. Jött is nagy bosszúsan. Előtte járt a Köd, mögötte kígyók kúsztak a nyirkos mohában. Morogva és sántikálva jött, mint a boszorkányok mindig, ha zavarják őket. Rosszkedvű volt. Ráncos ábrázatán, hosszú, görbe orrán harag és bosszúság sötétlett. Egyetlen nagy, hegyes foga mérgesen vicsorgott elő szájából, ahogy dohogott:

- Mit zavartok? Mi bajotok van? Most csinálom a mérges gyökereket! Most gyúrom a mérges bogyókat! Most keverem a mérget a kígyók fogának! Mit akartok tőlem?Nézte az angyal a hajlott hátú, csúnya, vénséges vén boszorkányt és kacagott.

- Sok dolgod van, látom – mondta kacagva -, hát ide figyelj! Itt az erdőn én parancsolok, megértetted? Mérges bogyódat, mérges gyökereidet gyárthatod. De megparancsolom, hogy minden mérges gyökeret megmutass a tündéreknek! Értetted?

Ti pedig, tündérek, vigyáztok arra, hogy senki az erdő népéből ezekhez ne nyúljon. Érted, boszorkány? Értitek, tündérek? A boszorkány morgott valamit, és bosszúsan visszasántikált az erdőbe. Előtte kúszott a Köd, mögötte csúsztak-másztak a kígyók.

A tündérek pedig megígérték, hogy vigyázni fognak. (És ez még ma is így van. Azóta is egyre ülteti a vén, gonosz boszorkány a mérges gyökereit, és itt-ott felaggatja mérges bogyóit a fákra és bokrokra. De senki az erdő népéből nem nyúl ezekhez, mert a tündérek betartják a parancsot és mindenkit figyelmeztetnek, aki egy ilyenhez közelít.

Azért ha egyedül jársz az erdőn, és ismeretlen bogyókat találsz, kérdezd meg előbb a tündéreket, mielőtt szádba vennéd őket. Ők majd elmondják neked, hogy ehetők-e. Ha hallgatnak, akkor tudnod kell, hogy azok a bogyók a vén, sánta boszorkánytól származnak.

Tudniillik, a boszorkány is csinált egy varázslatot, mégpedig azt, hogy ha az ilyen bogyókhoz egy gyermek közeledik, a tündérek egyszerre elfelejtik az emberi beszédet. És ez egy nagyon komoly varázslat. A tündérek nem tudnak téged ilyenkor megszólítani, még csak kiabálni sem tudnak. Csak elkezdenek sírni a virágok kelyheiben vagy a fák mögött. Sírnak, mert szeretik a gyerekeket, és tudják, hogy ezektől a bogyóktól rettenetes hasfájást kapsz.

Tehát figyelj jól, hogy meghalljad őket, és ne egyél ismeretlen bogyókat!) Így történt ez tehát a boszorkánnyal. Visszasántikált az erdők legsötétebb sűrűjébe, és az angyal ott maradt a tisztáson a tündérekkel és a manókkal, az öreg Csönd bácsival és az ő vidám, szőke, kék szemű leánykájával, akinek Visszhang a neve.

És hozzákezdett az erdő megszépítéséhez.

Ruhája ráncaiból előrázta a szellőt és elindította, hogy tanítsa meg beszélni a fákat. Aztán elővette zsebéből a virágokat és telehintette velük a rétet. (Láthatod, elég nagy zsebe volt az angyalnak, jó sok virág belefért. Igazán sok. Éppen annyi, amennyit ma is megtalálsz az erdőszélen és a réteken és azokon a kis napos tisztásokon, melyeket szerteszét megtalálsz az erdők között.)

- Így – fordult az angyal a tündérekhez, mikor már minden virág a maga helyén állott – mindegyikőtök beköltözhet egy virágba.

Egyszeriben jókedvük lett a tündéreknek. Mindegyik talált szállást magának. Egyik a harangvirágba bújt, másik a margaréta kelyhére heveredett, harmadik beköltözött a tárnics kék tölcsérébe, a negyedik a piros lángvirágba, ötödik a kikericsbe és így végig. Valamennyi tündérnek jutott egy-egy virág.

- Most pedig – mondotta az angyal, mikor elkészültek ezzel – tanítsátok meg a madarakat énekelni! Ez a ti foglalkozásotok. A tündérek pedig szétrebbentek, hogy megkeressék a madarakat. És elkezdett az erdő fütyülni, énekelni, búgni, csivitelni.

- Így – mondotta az angyal megelégedetten -, és most ti, rest manónépség, eredjetek és tanítsátok meg az állatokat dolgozni. Mindegyiket a maga mestersége szerint. Ez legyen a ti dolgotok.

Tetszett ez a játék a manóknak, és egyszeribe szerte is futottak, hogy megkeressék az állatokat és megtanítsanak nekik mindent, amit egy jól nevelt állatnak tudnia kell, kinek-kinek a maga mestersége szerint. Az angyal pedig lassan fölsétált a sziklákhoz, melynek tetején a Visszhang lóbálta a lábát és onnan nézett le az erdőkre.

És látta hogy jól megy minden.

A Szellő járta a fákat és a fák beszélni tanulták az erdő nyelvét.

A madarak szorgalmasan gyakorolták a maguk dalait, az állatok igyekeztek ellesni mindent a manóktól, amire mesterségükhöz szükségük lehetett. És minden manó és minden tündér végezte hűségesen a maga dolgát.

Az öreg boszorkány is ott volt valahol a sűrűségben, valahol a sötét és nyirkos sziklakatlanok között, a Köddel együtt. Mérges gyökereit ültette, vagy főzte a mérget a kígyók fogához, ahogy azt már általában a boszorkányok szokták. Nem látszott onnan fentről, de egészen bizonyosan ott volt ő is.

És ott állt a Csönd is, az öreg, valamivel távolabb, a szikla alatt. Szürke köpenyét ráterítette a fákra, és hosszú zúzmószakállából egyenként másztak elő az apró kis csigák. Az angyal körülnézett. És ahogy ott állt, érezte, hogy valami még hiányzik. És akkor meglátott a szikla mögött egy kis árva, zöld ruhás tündért.

- Hát te kicsoda vagy? – kérdezte meglepődve. A kis, zöld ruhás tündérke lehajtotta a fejét.

- Én senki sem vagyok – sóhajtotta búsan -, mert nekem még nincsen nevem.

Az öreg Csönd fölmordult ott hátul:

- Hagyd! – dünnyögte bosszúsan. –Az én kisebbik leányom ez. Olyan haszontalan, hogy semmire sem tudom használni. Ha rábízom a csigákat, szétszaladnak. Ha rábízom a mohát, elszárad. Még a Ködöt sem tudja megőrizni a réteken. Csak mesélni akar folytonosan, és én azt nagyon unom. Én szeretem, ha mindenki hallgat. Na, de ezek az én leányaim; nem is jó beszélni róluk!

- Úgy? – nézett az angyal kíváncsian a zöld ruhás kis tündérkére.

– Aztán miről tudsz mesélni?

- Mindenről! – csillant fel a tündérke szeme.

– Fákról és felhőkről, madarakról és állatokról… Arról, amikor lemegy a Nap, és arról, amikor fölkél a Hold, és ezüstport szitál a fák tetejére.

- Várj csak – mosolygott az angyal -, várj csak egy kicsit! Azzal lehajolt és megérintette a sziklát. És abban a pillanatban csillogva gyöngyözött elő a kövek közül a víz azon a helyen.

- Neked adom a forrást és a patakot – mondotta az angyal -, mesélhetsz és játszhatsz vele örökkön-öröklétig, és soha senki meg nem háboríthat. Jó lesz így?

A kis, zöld ruhás tündér abban a szempillanatban beleszökött a forrás vizébe, tapsolt és kacagott, és szökdelt lefelé a kövek között, a fák között, csodálkozó réteken és álmodó tisztásokon át.

Kacagott és mesélt, mesélt, mesélt.

A köveknek a fákról, a fáknak a kövekről, a madaraknak a virágokról, a virágoknak a madarakról. Surrant, csilingelt, dalolt, fecsegett, szökdelt és tréfált, és közben csodálatosan szép és titokzatos meséket mesélt az erdőről. A fák mosolyogni kezdtek, a kövek kacagtak, a virágok vidáman bólogattak a tisztásokon, és szirmaikra kiültek a virágtündérek, hallgatni a mesét.

(És azóta is egyre mesél. Ha egyszer az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy patakra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogok a kis, zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízben. Ha pedig jó füled van, és érted az erdők nyelvét, akkor meghallgathatod azokat a csodaszép meséket is, amiket ilyenkor elmond a fáknak.)

Tehát így történt ez akkor. Az erdő kacagott és kacagtak a fák, virágok, rétek. Kacagtak a manók és a tündérek, és fent a sziklákon a Visszhang. Csak a vén Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta haragosan hosszú zúzmószakállát, úgyhogy a kis csigák alig tudtak megkapaszkodni benne; összehúzta köpenyét, és messzire elvonult onnan, az erdők legsötétebb mélyére, mohos fák és még mohosabb sziklák közé.

- Így – mondotta az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdő megéledt -, így most már rendben van minden. Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy ma is él.

A Szellő, akit az angyal a ruhájából kirázott, járta a fákat és a fák suttogva beszélgettek egymással.

Úgy, mint ma is, éppen úgy.

Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat arra, amit tudni jó és hasznos.

Úgy, mint ma is, éppen úgy.

Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy-egy tündér lakott, és gondoskodott arról, hogy minden madár megtanulja a maga dallamát, és senki az erdő népéből mérges bogyót és mérges gyökeret ne egyék.

Tudod olyat, amit a vén, sánta boszorkány készít. Énekeltek a madarak, és mesélt a forrás, a Visszhang meg ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát.

Úgy, mint ma is, éppen úgy.

És az angyal látta, hogy szép az erdő.

És ekkor elindult és megkereste három társát.

A Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.

- Gyertek – mondotta nekik -, az erdő majd kinyitja az emberek szívét, és lesz hely benne a ti kincseiteknek.

És elvitte őket a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Rétjének neveznek. Aztán várták az embereket.

És jött az első.

Jött, de hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába susogtak a fák; az ember nem látott és nem hallott meg mindezekből semmit. Fejszét fogott. Levágott egy fát és elment vele.

A szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra sem.

Rontó-ember volt, ebből a fajtából való. Rontó-ember.

Az angyalok elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a Rontó-ember nem lát meg belőle semmit. Megsiratták szegényt, mikor elment. És ez volt az első harmat a földön.

Az esti harmat.

Aztán jött a második ember.

Jött és ő sem látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz ágakat gyűjtött. Száraz ágakat az élő, zöld, csodaszép erdőben. Az ő szíve sem nyílhatott meg. Jött, elment.

Gyűjtő-ember volt, abból a fajtából való. Gyűjtő ember.

Az angyalok megsiratták, még jobban, mint az elsőt.

És ez volt az erdőn a második harmat.

A hajnali harmat.

Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják meg a szépet.

Sírtak a fák is, sírt a Szellő. Sírtak a virágok és a tündérkék a virágokban. A patak is sírt, és a Csönd is.

És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállott a tisztás szélén, és meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a Csöndet és a patakot. És azt mondta halkan:

- Milyen szép… És abban a pillanatban lehullott a szívéről egy nagy, rozsdás lakat. Akkor kelt föl a Nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig az erdőt.

Szempillantás alatt fölszáradt a harmat. Szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, ragyogtak a fűszálak. Egy sárgarigó éppen felröppent a legmagasabb fenyő tetejére, és vidámat, nagyot füttyentett. És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok és kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek örömükben a manók. A Szellő megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a visszhang.

- Milyen szép! – mondotta még egyszer az ember.

Az angyalok pedig odaléptek hozzá, és nyitott szívének adták kincseiket.

Az égen fönt magasan, fehér felhőhajón a Jóisten ült maga.

Bárányfelhőket pöfékelt nagy, kék pipájából, és lemosolygott a földre. Így volt ez, kisfiam, így van azóta is.

Háromféle ember él a világon: Rontó-ember, Gyűjtő-ember és Látó-ember.

Te Látó-ember leszel, ugye?

Ha majd az erdőre kimégy, figyelve járj és lábujjhegyen. Ahogy a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett. Meghallhatod, ahogy a szellő a fák között oson, és a fák susogva beszélnek. És akkor már tudni fogod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő köpenye ráncaiból. A manókat is hallhatod, ha jól figyelsz: surrannak, matatnak, topognak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, hiszen tudod, ugye?

A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündér les rád. Figyelik, hogy Rontó-ember vagy-e. Azoktól félnek.De te Látó-ember leszel, és a tündérek azt hamar észreveszik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen rád kacagnak.

Akkor már a patakot is meghallod, mert neked mesél csodálatos meséket az erdőről. Csönd bácsi, az öreg, ő csak a fák közül vagy egy szikla mögül les rád. A vén, sánta boszorkányt szintén nem láthatod, mert elrejtőzik a legsötétebb sűrűség mélyére. Csak a mérges bogyókról tudhatod majd, hogy ott járt valahol.

Kacagsz vagy énekelsz?

A Napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás leányka ül, lábait lóbálja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már tudod, ki ő. Csönd bácsi nagyobbik leánya és Visszhang a neve.

Menj bátran, minél mélyebbre az erdők közé. A fák alatt itt-ott még látod majd a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy az angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak ma is, mert annyi sok embernek marad még zárva a szíve a szép előtt.

De miattad nem sírnak már.

Mosolyognak, ha meglátnak jönni. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak puha, láthatatlan illatlabdákkal. Minden olyan szép, puha, tiszta és illatos körülötted. Mint a mesében.

Csak mégy és arra gondolsz, hogy szép. Semmi mást, csak azt, hogy szép.

A virágok ahogy nyílnak.

A fák, ahogy susognak a szellővel.

A forrás, ahogy mesél.

És a madarak és minden.

És ahogy mégy, céltalanul, egyik tisztásról a másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét. Nem tudod, hogy ez az, mert az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy csodálatos.

És megállsz.

És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek és kincseikkel megtöltik a szíved.

A legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az ember számára: a Jóság, a Szeretet és a Békesség.

Egy nagy, csillogó felhőn a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy, kék pipájából, és jóságosan alámosolyog.

Ha visszatérsz újra az emberek közé, a Rontó-emberek, a Gyűjtő-emberek közé, és ha gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonozd gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legnehezebb pillanataiban is derű és békesség lakik a szívedben: csak akkor sejtik meg, hogy az Angyalok Rétjén jártál, kisfiam.

2011. november 11., péntek

Sik Sándor - Vonat a mezőn


Sik Sándor - Vonat a mezőn

Fekete éjszakába, fekete éjszakából,
Úgy vágtat a vonat az álmodó mezőn.
Úszik utána égő, csillagos tűzözön,
S tűzharmat hull a rétre, pirosló szikrazápor.

Nagy égő sok szemével végigbámul a réten,
Belenevet az éjbe sok égő ablaka,
És visszanézi némán az árnyas éjszaka,
Míg belevesz az éjbe, szikrázón és sötéten.

Ó mennyi ismeretlen és halovány alak.
Nem tudom, honnan jönnek, nem tudom, hova mennek,
Neki az éjszakának, neki az idegennek,

Az éjnek és a sorsnak. Hulló szikrák alatt,
Két vaskígyó között, halványan és sötéten.
Ó én testvéreim az ismeretlen éjben!

A jel


A jel

A fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:
– Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé…

Áradt belőle a szó, elmesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudatlannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki.

Mivel választ egyetlen levelére sem kapott, a végén már ő a sem írt nekik. Ám a szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik.

Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt halad el. A ház előtt, ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei. A szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. Olyan jelet, amit jól lehet látni az autóbuszból. Jelezzék, ha még visszafogadnák: kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog az életükből.

Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem lesz szalag. Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:
– Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.

Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát. Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:
– Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.

Vajon hányan lesik a te almafádat, keresik a megbocsájtás kis jelét rajta? Ne halogasd, menj, és tűzd ki rá!! Még nem késő....

Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk.
Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk.
Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk.
(Bruno Ferrero nyomán)

Csak egy szép történet.....


Egy szép történet ....

"A férfi lánya megkérte a papot, hogy jöjjön el imádkozni az apjával. Amikor a pap megérkezett, látta, hogy a férfi az ágyban fekszik, a feje két párnával feltámasztva, az ágya mellett pedig egy üres szék. A pap azt hitte, hogy szóltak az idős embernek az ő látogatásáról. Biztosan várt már engem - szólt.
„Nem, kicsoda ön?"
„Én vagyok az új segédlelkész a parókián - válaszolt a pap. „Amikor megláttam az üres széket, azt gondoltam, biztosan tudta, hogy jövök."

„Ja, igen, a szék" - szólt az ágyhoz kötött beteg. „Becsukná az ajtót?"
A pap, kicsit értetlenül, becsukta az ajtót.
„Ezt sosem mondtam el senkinek, még a lányomnak sem" - mondta a férfi. „De egész életemben sosem tudtam, hogyan imádkozzam. A vasárnapi misén hallottam a papot az imádkozásról beszélni, de az egész olyan magas volt nekem...
Aztán feladtam minden próbálkozást" - folytatta - „míg egy nap, úgy négy évvel ezelőtt a legjobb barátom azt mondta nekem: "János, az imádkozás nem más, mint egy Jézussal folytatott beszélgetés. Javaslok neked valamit. Ülj le egy székre, egy másikat tegyél magad elé, és hit által lásd Jézust azon a széken. Ez nem kísérteties, mert ő megígérte: "Én veletek leszek mindig". Aztán beszélj Hozzá, és figyelj Rá úgy, ahogy most velem teszed."

Így aztán, atyám, kipróbáltam ezt, és annyira tetszett, hogy minden nap néhány órán keresztül ezt csinálom. De nagyon vigyázok. Ha a lányom meglátná, hogy egy üres székhez beszélek, vagy idegösszeomlást kapna, vagy bezáratna a bolondok házába."
A papot nagyon meghatotta a történet, és biztatta az idős férfit, hogy folytassa így tovább. Aztán imádkozott vele, megkente olajjal, és visszament a paplakba.

Két nappal később este felhívta a férfi lánya azzal, hogy édesapja aznap délután meghalt.
„És békésen távozott?" - kérdezte.
„Igen, amikor két óra körül indultam otthonról, odahívott az ágyához, elmondta az egyik faviccét, és megpuszilt. Amikor egy órával később hazaértem a boltból, holtan találtam. Volt azonban valami furcsa, atyám. Igazából több mint furcsa - olyan hátborzongató. Úgy tűnik, hogy mielőtt meghalt, apa kihajolt az ágyból, és a fejét az ágy melletti székre hajtotta."

(Írója számomra ismeretlen)

2011. november 10., csütörtök

Devecsery László: Dani különös ötlete


Devecsery László: Dani különös ötlete

Reggel jót nevettünk magunkon — és egymáson. Olyanok voltunk, akár az óvodás bohócok, pedig mi nem is tettünk piros orrot magunkra. Mégis pirult az orrunk. Pirosra csípte a hideg. Legközelebb nem hagyom magamat, visszacsípem, aztán majd meggondolja, hogy csipkedjen-e tovább...
Amikor kinéztünk a csoportszoba ablakán, csodálkozva láttuk, hogy az udvar fáiról, pitty és potty, hullanak lefelé a levelek. Szépek voltak, de sajnáltam őket.
— Menjünk ki, óvó néni! — szólalt meg Kata.
— Szedjünk szép leveleket! — kérte Nárcisz.
Daninak furcsa ötlete támadt:
— Ha minden levél lehullik, üresek lesznek a fák! Menjünk, és ragasszuk vissza őket! Én a fára is szívesen felmászom.
— Kedves vagy, de semmi szükség rá. A levelek minden ősszel lehullanak. Tavasszal újak nőnek helyettük. Nem bánom, kimehetünk, de előtte fel kell öltöznünk. Mielőtt kimegyünk, beszélgessünk az öltözködésről! Mit kell felvennünk?
— Inget, nadrágot!
— Pulóvert, kabátot!
— Köszönöm, nagyon okosak vagytok, de a kislányok és a kisfiúk ruhája nem teljesen egyforma. Kata blúzt vesz fel, Dani inget, Hajni szoknyát, Döme nadrágot.
— Én is vehetek fel nadrágot! — húzta ki magát Hajni.
— De én sohasem veszek fel szoknyát! — vágott vissza Döme.
— Nem is kell! Van egy nép, skótoknak hívják őket, ott különleges alkalmakkor, ünnepeken, a férfiak is szoknyát vesznek magukra.
— A lányok ruhája színesebb is! — mondta okosan Soma.
Nemhiába, az én uncsitesóm!
— Azt mondtam az előbb, hogy a lányok és a fiúk nem egyformán öltözködnek. Segítek két rövidke verssel. Meg is tanulhatjuk. Először a fiúkét mondom el:
  • Alsónadrág, hosszúnadrág,
  • ilyen az a fiús világ.
  • Ing, pulóver legfelül,
  • s hogyha a szél hegedül:
  • felveszem a kabátom,
  • a rossz időt nem bánom.

  • Szandál, cipő, télen csizma:
  • az én lábam mind elbírja.



— Márta néni! Márta néni! A kislányok nem alsónadrágot hordanak! — segített Virág.
— Nem ám, figyeld csak a nektek szóló verset!
Reggel jókor, fürgén kelek,
oviba megy minden gyerek.

Bugyit veszek, zoknit, szoknyát,
blúzból is szép, színes formát.

Nyáron szandál, ősszel cipő:
nem tréfál meg a rossz idő.

Télen sapkát, hozzá sálat:
megnézem a ruhatárat.

Hóviharban, hideg szélben:
csizmában a lábam nékem.



— Sapkát kislányok és kisfiúk is viselnek. Megvédi a fejünket a hidegtől:

Siet az ősz hideg széllel,
sustorog a sok kéménnyel.
Sapkát teszek fejemre,
mert vágyom a melegre.



— Ti is tegyetek sapkát a fejetekre, s kabátot és kinti cipőt is veszünk magunkra. Gyorsan felöltözünk, azután gyűjtünk gyönyörű leveleket. Segítek az öltözködésnél.
Így is történt. Hipp és hopp, a mi óvó nénink nem-csak okos, ügyes is, az ő segítségével fürgén felöltöztünk. Közben azt is észrevettem, hogy Dani (biztos, ami biztos) ragasztót csúsztatott a zsebébe.
Odaálltunk a legnagyobb fa alá. Hullottak ránk a levelek. Megpróbáltuk a levegőben elkapni őket. Néha sikerült.
Dani egy másik fa alatt álldogált. Háttal nekünk. Lehajolt, felkapott egy levelet. Körülnézett. A zsebébe nyúlt. Biztosan a ragasztót vette ki... Körülnézett. Csinált valamit, majd a levelet a fa ágához szorította. Körülnézett. A levél várt egy picit, aztán leesett a földre. Gyorsan lehajolt érte, nézegette. Körülnézett. Ismét a zsebébe nyúlt. Biztosan ragasztót kent rá. Ismét próbálkozott. A színes őszi levél lehullott a földre. Körülnézett. Már mindenki őt figyelte. Odamentünk hozzá.
— Danikám, felesleges munkát végzel! Ez a természet rendje. Ezeket a fákat éppen azért nevezik lombhullatónak, mert ősszel lehullanak róluk a levelek. Emlékszel? Odabent már mondtam: tavasszal, amikor megint napsütés lesz, és kellemes meleg fogad bennünket idekint, rügyeznek a fák...
— ...és új levelek nőnek belőlük a fák ágaira — segített az óvó néninek Nárcisz.
Erre aztán Dani is megnyugodott.
Szép sárga, barna, piros — ahogy az óvó néni mondta: — színes leveleket gyűjtöttünk. Odabent vázába tettük őket. Néhányat papírra ragasztottunk. Dani különösen élvezte...
Márta néni megdicsért bennünket, amiért ilyen ügyesek voltunk. Mi is büszkén néztük a falon lévő levélképeket. Az óvó néni a jelünket is odarajzolta.
Délután majd megmutatom az anyukámnak.

(Devecsery László Kisbuksi az óvódában című könyvéből)

Kányádi Sándor: Világgá ment a nyár


Kányádi Sándor: Világgá ment a nyár

Nyugtalanul aludt az éjszaka a nagy bükkfa. Nem is aludt jóformán, csak sóhajtozott. Alig várta, hogy megvirradjon, hogy szétnézhessen a tájon.
Hunyorogva nézett szembe a kelő nappal.
– Bikmakk, bikmakk! – ébredtek a mókusok is vígan ugrándozva.
Maga alá tekintett az öreg erdő. S hát mit kell látnia: csupa makk, frissen hullott bükkmakk az avar. Annak örültek úgy a mókusok.
– Bikmakk, cseremakk, mogyoró! – ujjongták a mókusok.
S az öreg erdő látta, hogy magányos társa, a tölgy is, amott a tisztáson, tanácstalanul tekint körül.
– Mi történt, szomszéd? – szólt át a bükkerdő a tölgyfának.
– Világgá ment a nyár – felelte a tölgy helyett a mogyoróbokor.
– Világgá, világgá ment – sóhajtott most már a tölgy is.
S már látták is mindannyian a nyár lába nyomát végig a patak mentén húzódó hosszúkás réten.
Kikerics virított mindenütt a nyár nyomán.
Füttyszót is hallottak. S látni vélték, mintha egy úrfi forma ugrált volna kikericsről kikericsre, de olyan könnyedén, hogy a finom szirmok meg se rezzentek alatta. Makkot, mogyorót csörgetve táncolt a falu felé.
Az ősz volt.
Bizonyára a diószüretre sietett.

Gárdonyi Géza: Isten veled, gólyamadár!


Gárdonyi Géza: Isten veled, gólyamadár!

Valami különös szomorúság borzong át a lelkemen. Nemcsak a lelkemen: minden fán, minden fűszálon, az egész tájon, még a felhőkön is. Ez a szomorúság az ősznek megérkezése. Kertemben már az őszirózsák fehér és lila virágai melengetik az arcukat a nap sugaraiban. A gesztenyefám napról napra halványabb. A gyümölcsfáim is olyanok, mint az öregemberek: egyik, mint a sárga öregember; a másik, mint a piros öregember.

A két gólyánk is elment. Szent István király napján láttam őket utoljára a mezőn. Nem halásztak, csak álltak-álldogáltak elgondolkozva a fűben; ott álltak mind a ketten. A fecskék vidáman csapongtak fölöttük a levegőben. Azok még nem gondoltak akkor az elutazásra.
Furcsa két madárfaj a gólya meg a fecske, hogy tavasszal mindig idejön a másik világrészből; ősszel meg mindig visszatér a másik világrészbe. De ott nem házasodnak, nem raknak fészket, és nem költenek, csak itt minálunk. Melyik hát az igazi hazájuk?...
Még furcsább, hogy az a két gólya meg az a pár száz fecske az egész országból csak a mi falunkat szereti. A messze Afrikából ide térnek mindig vissza, ide ám, a mi szegény nádas házaink közé, a mi szegény mezőnkre. Mi van a falunkon olyan szeretni való, hogy érdemes érte átrepülni egész nagy tengert meg egy egész nagy országot?
Ahogy ott láttam a mozdulatlanul merengő két gólyát a vörösre aszott mezőn, a húszéves Balla gyerek jutott az eszembe. Azt is így láttam ma állani a kertbe. Az ásónyélre támaszkodva állt, és szomorúan nézett maga elé. Mert ő is elköltözik innen.
Szentmihálykor elviszik. Maga se tudja, hova. Kell a Balla gyerek a császárnak.
No, a mi két gólyánk nem kell a császárnak. De lám, hogy így egybevetem őket, arra gondolok, hogy a válás érzése nem azonos fájdalom-e bennük?
Ahogy a két gólya ott áll egymás mellett, bizonyára így beszélgetnek:
– Öregem – mondja az asszony –, a vízililiomnak fogytán a virága.
Az ura bólint erre a fejével csöndesen.
Ismét az asszony szól:
– Mikor indulunk?
– Mikor az utolsó liliom is eltűnik.
– A gyerekek eléggé erősek?
– Megbírják.
Mind a kettő újra bús elmerengésbe mélyed. Milyen szomorú tud lenni a madár! Egész testével szomorú.
A minap aztán sok gólyát láttam a magasban. Odafenn kanyarogtak a falu fölött, aztán egyszer csak: egyenes az út Délnek!
A fecskék csak tegnap mentek el. Úgy beszélték meg, hogy a templom tetejéről indulnak, mert ott gyűltek össze.
Töméntelen, nagy fekete madárraj volt az ott együtt. A falu csendjében nem hallatszott egyéb, csak az ő csivikelésük-csiripolásuk. Tanácskoztak, disputáltak. Vajon min forgott a beszéd? Vezért választottak-e, vagy az út irányát hányták-vetették meg? Rossz hírt kaptak-e Afrikából? Vagy valamelyik más falubeli fecskenépről szavaztak, hogy megvárják-e őket, vagy nélkülük menjenek? – Ki tudná megmondani, ha nem madár?
Fölkerekedtek, egypárszor körülkanyarodtak fenn, mint a búcsúsok. Bizonnyal a falura néztek alá a magasból, meg a vidékre, aztán elszálltak a messzeségbe.
De hát miért megy el a gólya, miért megy el a fecske, ha a mi falunkat érzi otthonának?
Ó, bizony könnyű azt kitalálni...Elközelgett az ősz. Az október hideg leheletétől dermedten hullanak el a bogarak milliói. A december szele kemény kérget fagyaszt a vizekre, s a téli ég felhői hóval borítják be a mezőket.
Miből éljen akkor a szegény gólya meg a szegény fecske? Éhen halna meg itt az istenadta valamennyi.
Ma már nincs se fecske, se gólya. Talán éppen most repülnek fenn a szédítő magasságban a tenger fölött és a tenger felhői fölött. Talán éppen most kiáltja az egyik gólyafiú:
– Anyácskám, elfáradtam!
– Terjeszd ki a szárnyadat – feleli bizonnyal az anyja.
S megszűnik a szárnyak levegőverése. Az egész gólyacsoport kiterjesztett szárnnyal leng a levegőben.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...