WASS ALBERT : MESE AZ ERDŐRŐL

WASS ALBERT : MESE AZ ERDŐRŐL

Tudnod kell, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalát, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket. Az egyiknek a jóságot adta. Hogy szálljon le vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe lopjon egy darabot. A másiknak a szeretetet adta, a harmadiknak a békességet.

Láthatod: igazi nagy kincseket osztott szét az angyalai között a Jóisten. És az angyalok leszálltak a kincsekkel a földre.

Minden emberhez odamentek, de az emberek lezárták a szíveiket óriási lakatokkal.

Gyűlölet, irigység, rosszindulat és gonoszság vették körül a lakatokat, és Isten angyalai hiába mentek egyiktől a másikig; a szívek nem nyíltak meg, és ők nem tehették bele ajándékaikat.

A Jóisten látta ezt, és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz az emberrel, háborúság lesz, nyomor és pusztulás. Házaikban gyűlölet lakozik majd, és jajgatástól lesz hangos a föld. És ahogy ott szomorkodott, egyszerre csak elébe állt a negyedik angyal és azt mondta:

- Nézd jó Istenem: odaadtad a jóságot, a szeretetet és a békességet, de nem érnek vele semmit az angyaltársaim, míg az emberek szíve zárva van. Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velük az emberek szívét.

- Próbáld meg – mondotta a Jóisten, és mosolygott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a Nap átsüt a felhőkön-, próbáld meg! Neked adom az erdőket. Az angyal megköszönte szépen, mivel jól nevelt angyal volt, és már szállott is alá az erdők közé. Egy tisztásra leszáll és körülnézett. Mozdulatlanul és sötéten álltak kereken a fák, akárha nem is éltek volna.

- Van itt valaki? – kérdezte az angyal. De nem felelt senki.

- Van itt valaki? – kérdezte most már hangosabban, és erre előlépett a legmohosabb és legvastagabb bükkfa mögül az Öreg Csönd.

- Csak én – szólalt meg mély és rekedt hangon, és borzolt zúzmószakállából kirázott néhány apró csigát. Hosszú, szürke ködköpeny volt rajta, és a hangja azért volt olyan mély és rekedt, mert náthás volt szegény.

- Más senki? – csodálkozott az angyal.

- De igen – felelte az öreg -, itt vannak még a manók, a tündérek és itt van a vén boszorkány is valahol.

- Miért nem jönnek elő? Az öreg Csönd sóhajtott.

- Nincs semmi dolguk és azért zsémbesek és rosszkedvűek valamennyien. Az angyal megcsóválta fejét, aztán tapsolt:

- Manók! Gyertek elő! De semmi nem mozdult. Újra kiáltott az angyal, újra hiába. Ekkor megszólalt az öreg Csönd .

- Majd leányom, a Visszhang előhívja őket. Csak intett, s a háta mögül már elé is szökött egy kék ruhás kis lányka, fölszaladt a sziklákra, és végigkiáltott az erdőn:

- Manók! Gyertek elő! Isten angyala szólít! Erre aztán nagy álmosan kezdtek előkecmeregni innen is, onnan is a nagyszakállú kismanók.

- Hol voltatok? – kérdezte tőlük az angyal.

- Aludtunk – felelték ásítozva -, nincs semmi dolgunk, hát aludtunk.

- Úgy? Nincs semmi dolgotok? Na, várjatok csak, majd adok én nektek munkát! Azzal újra tapsolt:

- Tündérek! Gyertek elő! De azok bizony nem jöttek. Az angyal intett föl a sziklára, s a Visszhang kiáltozni kezdett, azon nyomban:

- Tündérek! Isten angyala szólít! Hát erre aztán jönni is kezdtek, innen, onnan szállingóztak elő, de durcásan, rosszkedvűen, kisírt szemekkel.

- Hát nektek mi bajotok van? – nevetett az angyal, amikor meglátta őket.

Nincs lakásunk – szipogták panaszkodva -, az odvas fákba, sziklák üregeibe már beköltöztek a manók. Nekünk nem maradt hely. Fáradtak vagyunk, és nincs hova lefeküdjünk, fázunk és nincs mivel betakaróznunk. És sírtak, sírtak keservesen.

- No, ne sírjatok – mosolygott rájuk az angyal -, mindjárt gondoskodom rólatok is. De előbb látni akarok mindenkit. A boszorkány hol van? Azzal intett a Visszhangnak, s az kiáltozni kezdett a boszorkánynak. Jött is nagy bosszúsan. Előtte járt a Köd, mögötte kígyók kúsztak a nyirkos mohában. Morogva és sántikálva jött, mint a boszorkányok mindig, ha zavarják őket. Rosszkedvű volt. Ráncos ábrázatán, hosszú, görbe orrán harag és bosszúság sötétlett. Egyetlen nagy, hegyes foga mérgesen vicsorgott elő szájából, ahogy dohogott:

- Mit zavartok? Mi bajotok van? Most csinálom a mérges gyökereket! Most gyúrom a mérges bogyókat! Most keverem a mérget a kígyók fogának! Mit akartok tőlem?Nézte az angyal a hajlott hátú, csúnya, vénséges vén boszorkányt és kacagott.

- Sok dolgod van, látom – mondta kacagva -, hát ide figyelj! Itt az erdőn én parancsolok, megértetted? Mérges bogyódat, mérges gyökereidet gyárthatod. De megparancsolom, hogy minden mérges gyökeret megmutass a tündéreknek! Értetted?

Ti pedig, tündérek, vigyáztok arra, hogy senki az erdő népéből ezekhez ne nyúljon. Érted, boszorkány? Értitek, tündérek? A boszorkány morgott valamit, és bosszúsan visszasántikált az erdőbe. Előtte kúszott a Köd, mögötte csúsztak-másztak a kígyók.

A tündérek pedig megígérték, hogy vigyázni fognak. (És ez még ma is így van. Azóta is egyre ülteti a vén, gonosz boszorkány a mérges gyökereit, és itt-ott felaggatja mérges bogyóit a fákra és bokrokra. De senki az erdő népéből nem nyúl ezekhez, mert a tündérek betartják a parancsot és mindenkit figyelmeztetnek, aki egy ilyenhez közelít.

Azért ha egyedül jársz az erdőn, és ismeretlen bogyókat találsz, kérdezd meg előbb a tündéreket, mielőtt szádba vennéd őket. Ők majd elmondják neked, hogy ehetők-e. Ha hallgatnak, akkor tudnod kell, hogy azok a bogyók a vén, sánta boszorkánytól származnak.

Tudniillik, a boszorkány is csinált egy varázslatot, mégpedig azt, hogy ha az ilyen bogyókhoz egy gyermek közeledik, a tündérek egyszerre elfelejtik az emberi beszédet. És ez egy nagyon komoly varázslat. A tündérek nem tudnak téged ilyenkor megszólítani, még csak kiabálni sem tudnak. Csak elkezdenek sírni a virágok kelyheiben vagy a fák mögött. Sírnak, mert szeretik a gyerekeket, és tudják, hogy ezektől a bogyóktól rettenetes hasfájást kapsz.

Tehát figyelj jól, hogy meghalljad őket, és ne egyél ismeretlen bogyókat!) Így történt ez tehát a boszorkánnyal. Visszasántikált az erdők legsötétebb sűrűjébe, és az angyal ott maradt a tisztáson a tündérekkel és a manókkal, az öreg Csönd bácsival és az ő vidám, szőke, kék szemű leánykájával, akinek Visszhang a neve.

És hozzákezdett az erdő megszépítéséhez.

Ruhája ráncaiból előrázta a szellőt és elindította, hogy tanítsa meg beszélni a fákat. Aztán elővette zsebéből a virágokat és telehintette velük a rétet. (Láthatod, elég nagy zsebe volt az angyalnak, jó sok virág belefért. Igazán sok. Éppen annyi, amennyit ma is megtalálsz az erdőszélen és a réteken és azokon a kis napos tisztásokon, melyeket szerteszét megtalálsz az erdők között.)

- Így – fordult az angyal a tündérekhez, mikor már minden virág a maga helyén állott – mindegyikőtök beköltözhet egy virágba.

Egyszeriben jókedvük lett a tündéreknek. Mindegyik talált szállást magának. Egyik a harangvirágba bújt, másik a margaréta kelyhére heveredett, harmadik beköltözött a tárnics kék tölcsérébe, a negyedik a piros lángvirágba, ötödik a kikericsbe és így végig. Valamennyi tündérnek jutott egy-egy virág.

- Most pedig – mondotta az angyal, mikor elkészültek ezzel – tanítsátok meg a madarakat énekelni! Ez a ti foglalkozásotok. A tündérek pedig szétrebbentek, hogy megkeressék a madarakat. És elkezdett az erdő fütyülni, énekelni, búgni, csivitelni.

- Így – mondotta az angyal megelégedetten -, és most ti, rest manónépség, eredjetek és tanítsátok meg az állatokat dolgozni. Mindegyiket a maga mestersége szerint. Ez legyen a ti dolgotok.

Tetszett ez a játék a manóknak, és egyszeribe szerte is futottak, hogy megkeressék az állatokat és megtanítsanak nekik mindent, amit egy jól nevelt állatnak tudnia kell, kinek-kinek a maga mestersége szerint. Az angyal pedig lassan fölsétált a sziklákhoz, melynek tetején a Visszhang lóbálta a lábát és onnan nézett le az erdőkre.

És látta hogy jól megy minden.

A Szellő járta a fákat és a fák beszélni tanulták az erdő nyelvét.

A madarak szorgalmasan gyakorolták a maguk dalait, az állatok igyekeztek ellesni mindent a manóktól, amire mesterségükhöz szükségük lehetett. És minden manó és minden tündér végezte hűségesen a maga dolgát.

Az öreg boszorkány is ott volt valahol a sűrűségben, valahol a sötét és nyirkos sziklakatlanok között, a Köddel együtt. Mérges gyökereit ültette, vagy főzte a mérget a kígyók fogához, ahogy azt már általában a boszorkányok szokták. Nem látszott onnan fentről, de egészen bizonyosan ott volt ő is.

És ott állt a Csönd is, az öreg, valamivel távolabb, a szikla alatt. Szürke köpenyét ráterítette a fákra, és hosszú zúzmószakállából egyenként másztak elő az apró kis csigák. Az angyal körülnézett. És ahogy ott állt, érezte, hogy valami még hiányzik. És akkor meglátott a szikla mögött egy kis árva, zöld ruhás tündért.

- Hát te kicsoda vagy? – kérdezte meglepődve. A kis, zöld ruhás tündérke lehajtotta a fejét.

- Én senki sem vagyok – sóhajtotta búsan -, mert nekem még nincsen nevem.

Az öreg Csönd fölmordult ott hátul:

- Hagyd! – dünnyögte bosszúsan. –Az én kisebbik leányom ez. Olyan haszontalan, hogy semmire sem tudom használni. Ha rábízom a csigákat, szétszaladnak. Ha rábízom a mohát, elszárad. Még a Ködöt sem tudja megőrizni a réteken. Csak mesélni akar folytonosan, és én azt nagyon unom. Én szeretem, ha mindenki hallgat. Na, de ezek az én leányaim; nem is jó beszélni róluk!

- Úgy? – nézett az angyal kíváncsian a zöld ruhás kis tündérkére.

– Aztán miről tudsz mesélni?

- Mindenről! – csillant fel a tündérke szeme.

– Fákról és felhőkről, madarakról és állatokról… Arról, amikor lemegy a Nap, és arról, amikor fölkél a Hold, és ezüstport szitál a fák tetejére.

- Várj csak – mosolygott az angyal -, várj csak egy kicsit! Azzal lehajolt és megérintette a sziklát. És abban a pillanatban csillogva gyöngyözött elő a kövek közül a víz azon a helyen.

- Neked adom a forrást és a patakot – mondotta az angyal -, mesélhetsz és játszhatsz vele örökkön-öröklétig, és soha senki meg nem háboríthat. Jó lesz így?

A kis, zöld ruhás tündér abban a szempillanatban beleszökött a forrás vizébe, tapsolt és kacagott, és szökdelt lefelé a kövek között, a fák között, csodálkozó réteken és álmodó tisztásokon át.

Kacagott és mesélt, mesélt, mesélt.

A köveknek a fákról, a fáknak a kövekről, a madaraknak a virágokról, a virágoknak a madarakról. Surrant, csilingelt, dalolt, fecsegett, szökdelt és tréfált, és közben csodálatosan szép és titokzatos meséket mesélt az erdőről. A fák mosolyogni kezdtek, a kövek kacagtak, a virágok vidáman bólogattak a tisztásokon, és szirmaikra kiültek a virágtündérek, hallgatni a mesét.

(És azóta is egyre mesél. Ha egyszer az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy patakra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogok a kis, zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízben. Ha pedig jó füled van, és érted az erdők nyelvét, akkor meghallgathatod azokat a csodaszép meséket is, amiket ilyenkor elmond a fáknak.)

Tehát így történt ez akkor. Az erdő kacagott és kacagtak a fák, virágok, rétek. Kacagtak a manók és a tündérek, és fent a sziklákon a Visszhang. Csak a vén Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta haragosan hosszú zúzmószakállát, úgyhogy a kis csigák alig tudtak megkapaszkodni benne; összehúzta köpenyét, és messzire elvonult onnan, az erdők legsötétebb mélyére, mohos fák és még mohosabb sziklák közé.

- Így – mondotta az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdő megéledt -, így most már rendben van minden. Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy ma is él.

A Szellő, akit az angyal a ruhájából kirázott, járta a fákat és a fák suttogva beszélgettek egymással.

Úgy, mint ma is, éppen úgy.

Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat arra, amit tudni jó és hasznos.

Úgy, mint ma is, éppen úgy.

Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy-egy tündér lakott, és gondoskodott arról, hogy minden madár megtanulja a maga dallamát, és senki az erdő népéből mérges bogyót és mérges gyökeret ne egyék.

Tudod olyat, amit a vén, sánta boszorkány készít. Énekeltek a madarak, és mesélt a forrás, a Visszhang meg ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát.

Úgy, mint ma is, éppen úgy.

És az angyal látta, hogy szép az erdő.

És ekkor elindult és megkereste három társát.

A Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.

- Gyertek – mondotta nekik -, az erdő majd kinyitja az emberek szívét, és lesz hely benne a ti kincseiteknek.

És elvitte őket a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Rétjének neveznek. Aztán várták az embereket.

És jött az első.

Jött, de hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába susogtak a fák; az ember nem látott és nem hallott meg mindezekből semmit. Fejszét fogott. Levágott egy fát és elment vele.

A szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra sem.

Rontó-ember volt, ebből a fajtából való. Rontó-ember.

Az angyalok elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a Rontó-ember nem lát meg belőle semmit. Megsiratták szegényt, mikor elment. És ez volt az első harmat a földön.

Az esti harmat.

Aztán jött a második ember.

Jött és ő sem látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz ágakat gyűjtött. Száraz ágakat az élő, zöld, csodaszép erdőben. Az ő szíve sem nyílhatott meg. Jött, elment.

Gyűjtő-ember volt, abból a fajtából való. Gyűjtő ember.

Az angyalok megsiratták, még jobban, mint az elsőt.

És ez volt az erdőn a második harmat.

A hajnali harmat.

Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják meg a szépet.

Sírtak a fák is, sírt a Szellő. Sírtak a virágok és a tündérkék a virágokban. A patak is sírt, és a Csönd is.

És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállott a tisztás szélén, és meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a Csöndet és a patakot. És azt mondta halkan:

- Milyen szép… És abban a pillanatban lehullott a szívéről egy nagy, rozsdás lakat. Akkor kelt föl a Nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig az erdőt.

Szempillantás alatt fölszáradt a harmat. Szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, ragyogtak a fűszálak. Egy sárgarigó éppen felröppent a legmagasabb fenyő tetejére, és vidámat, nagyot füttyentett. És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok és kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek örömükben a manók. A Szellő megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a visszhang.

- Milyen szép! – mondotta még egyszer az ember.

Az angyalok pedig odaléptek hozzá, és nyitott szívének adták kincseiket.

Az égen fönt magasan, fehér felhőhajón a Jóisten ült maga.

Bárányfelhőket pöfékelt nagy, kék pipájából, és lemosolygott a földre. Így volt ez, kisfiam, így van azóta is.

Háromféle ember él a világon: Rontó-ember, Gyűjtő-ember és Látó-ember.

Te Látó-ember leszel, ugye?

Ha majd az erdőre kimégy, figyelve járj és lábujjhegyen. Ahogy a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett. Meghallhatod, ahogy a szellő a fák között oson, és a fák susogva beszélnek. És akkor már tudni fogod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő köpenye ráncaiból. A manókat is hallhatod, ha jól figyelsz: surrannak, matatnak, topognak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, hiszen tudod, ugye?

A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündér les rád. Figyelik, hogy Rontó-ember vagy-e. Azoktól félnek.De te Látó-ember leszel, és a tündérek azt hamar észreveszik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen rád kacagnak.

Akkor már a patakot is meghallod, mert neked mesél csodálatos meséket az erdőről. Csönd bácsi, az öreg, ő csak a fák közül vagy egy szikla mögül les rád. A vén, sánta boszorkányt szintén nem láthatod, mert elrejtőzik a legsötétebb sűrűség mélyére. Csak a mérges bogyókról tudhatod majd, hogy ott járt valahol.

Kacagsz vagy énekelsz?

A Napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás leányka ül, lábait lóbálja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már tudod, ki ő. Csönd bácsi nagyobbik leánya és Visszhang a neve.

Menj bátran, minél mélyebbre az erdők közé. A fák alatt itt-ott még látod majd a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy az angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak ma is, mert annyi sok embernek marad még zárva a szíve a szép előtt.

De miattad nem sírnak már.

Mosolyognak, ha meglátnak jönni. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak puha, láthatatlan illatlabdákkal. Minden olyan szép, puha, tiszta és illatos körülötted. Mint a mesében.

Csak mégy és arra gondolsz, hogy szép. Semmi mást, csak azt, hogy szép.

A virágok ahogy nyílnak.

A fák, ahogy susognak a szellővel.

A forrás, ahogy mesél.

És a madarak és minden.

És ahogy mégy, céltalanul, egyik tisztásról a másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét. Nem tudod, hogy ez az, mert az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy csodálatos.

És megállsz.

És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek és kincseikkel megtöltik a szíved.

A legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az ember számára: a Jóság, a Szeretet és a Békesség.

Egy nagy, csillogó felhőn a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy, kék pipájából, és jóságosan alámosolyog.

Ha visszatérsz újra az emberek közé, a Rontó-emberek, a Gyűjtő-emberek közé, és ha gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonozd gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legnehezebb pillanataiban is derű és békesség lakik a szívedben: csak akkor sejtik meg, hogy az Angyalok Rétjén jártál, kisfiam.