2012. június 24., vasárnap

Arany János : Él - e még az Isten ?



Arany János : Él - e még az Isten ?

Él-e még az Isten... magyarok Istene?
Vagy haragra gerjedt népének ellene,
És elhagyta végkép,
Hogy rabló, zsivány had, bérbeszedett csorda
Égesse, pusztítsa, öldökölje sorba
Régi kedves népét?

Él-e még az Isten - az az Isten él-e,
Ki e dús Kanaán országba vezérle
Mint Izráelt hajdan,
Hozván őseinket füstnek fellegében,
Égre felpirosló tűz-oszlop képében,
Véres viadalban?

Él-e még az Isten, - az erős, hatalmas,
Aki elleninken adott diadalmat
Száz-meg-száz csatákon?
Aki ujjainkat kardhoz egyengette,
Nevünket dicsővé, félelmessé tette
Széles e világon?

Él-e még az Isten, ki erős karjával
Megtartott, megőrzött ezer éven által
Egész mostanáig?
Ki annyi veszély közt nem hagyá elveszni,
Töröknek, tatárnak martalékul esni
Árpád unokáit?

Él még, él az Isten... magyarok Istene!
Elfordítva sincsen még e népről szeme,
S az még, aki régen:
Harcra hát, magyar nép! Isten a vezéred:
Diadalmat szerez a te hulló véred
Minden ellenségen.

(1848)

Arany János : A legszebb virág



Arany János : A legszebb virág

Szép virág a rózsa, hát még a bimbója!
Mert az ég harmatja mindennap mosdatja;
Szép virág a szűz lyány innepnapra kelve:
De legszebb virág a haza szent szerelme.

Nem terem a kertbe', a fekete földbül,
Sem a virágágyból soha ki nem zöldül:
Csak terem az épen az ember szivében
Az ember szivének legislegmélyében.

A gyökere pedig vértől nedvesedik,
Ha lankadni kezd is vérrel öntözgetik:
Öntözzük, locsoljuk ezt a szép virágot!
Ez gyümölcsöz nekünk édes szabadságot.

Arany János : Szent László füve




Arany János : Szent László füve
Népmonda

1847
I.

Ezer év után még nem irtak nyolcszázat,
Hanem legfölebb csak nyolcvan-egynehányat,
Mikor László király, magyarok királya,
Pogány kun hadakkal háborúba szálla.

Nagy volt a vérontás, folyt a vér, mint patak,
Tőle a vizek is mind megáradtanak,
A mező sik-vér lett, mint valamely tenger,
Sziget benne a sok halomra ölt ember.

Kivel sebje nem bírt, az vérbe fúladott,
A félig elevent megfojtá a halott.
Elveszett a kun mind, vagy esett rabságba,
Egy maradt hirvinni messze Kunországba.

Fényes győzödelem, zsákmány sok és gazdag:
A magyar vitézek ezeken osztoztak;
Osztoztak, lakoztak, nagy vígan valának,
Itták áldomását a nehéz csatának.

A király ellenben csöndes sátorában
Buzgón imádkozva térdepelt magában,
Fényes győzedelmét nem tartá övének,
Hálát adva érte Ura-Istenének.

De nem hallgatá meg a felséges Isten,
Véres háborúkban mivel kedve nincsen,
Véres háborúkban, emberáldozatban
Hogy gyönyörködhetnék a jó Isten abban?

Hiába, hogy a vért szomjas föld felissza,
Bosszúért kiált az az egekre vissza,
S jaj annak a népnek, vétkezett az sokat,
Kit a bosszuálló Isten meglátogat!

Akkor is elküldte öldöklő angyalát,
Széles e hazában támaszta döghalált,
Rendre hullott a nép, mint midőn kaszálnak,
Hull a fű előtte az éles kaszának.

A vérnek mezején büszhödöző testek
Fojtó páráikkal lettek a győztesek,
A magyarok pedig omlottak szüntelen,
Keserű lett nékik a szép győzödelem.

Minden utca és ház telve döghalottal,
De, hogy eltemetné, nincsen ember ottan,
Másszor a holt-testet hordták a mezőre,
Most az élő ember futott oda tőle.

Szomszédnak a szomszéd bajához nincs köze,
Hamvából kialudt a barátság tüze,
Megszünt a rokonság, nincs testvér, atyafi,
Elhagyták az apát fölnevelt magzati.

Édes anya, látván hogy ajaka kékül,
Sikoltva szaladt el beteg gyermekétül:
De futósabb lőn a halál sárga lába:
Elfogá s leverte az anyát futtába.

A reménység is, mely fogytig ki nem fárad,
Rövidebbre fogta most a kantárszárat:
Másszor az esztendőt hatvanával mérte,
Most, ha volt egy napja, azzal is beérte.

Kiki mit gyakorlott, arra ment a szája:
Vagy imádkozásra, vagy káromkodásra, -
Mindegy, akármelyik haljon meg hamarabb;
Mi öröme annak, aki élve marad? -



II.

A király pedig űlt a földnek porában,
Bűnbánatot tartván néma sátorában;
Megszaggatta szárnyát gyászos köntösének,
Koronája helyét hamuval hinté meg.

Fennszóval könyörge: "Én uram Istenem!
Könyörűlj, könyörűlj veszendő népemen;
Ontsd ki rám, ha tetszik, méltó haragodat:
Csak népemről vedd le sujtoló karodat."

Így könyörge László, magyarok királya,
Hát ime! tömérdek nép tolong hozzája:
Férfiak, asszonyok, vének és gyermekek,
Mint sirból kijáró halvány kisértetek.

Zúgó mormolásuk hallik már előre,
Mintha messzi földről sáskafelleg jőne,
Vagy mintha föld alól mennydörgést hallani,
S mond a pásztor: no lesz az éjjel valami!

Ahogy közeledtek, nőttön nőtt a lárma,
A király felállott, a népet bevárva;
Nem ijedt ugyan meg, nem szokása félni,
De mégsem tudá a dolgot mire vélni.

Hiába tolultak a király elébe,
Hiába volt mindnek hangos a beszéde,
És hiába hallott a király oly sokat:
Egy csöppet sem érti zajos panaszukat.

Végre egy kiállott s telt torokkal szóla:
"Atyafiak, mondá, hallgassunk a szóra,
Ne beszéljünk ezren, ugy sosem lesz vége,
Nem figyelhet mindre király ő felsége.

"Egy a kivánságunk, egy az akaratunk:
Egy is elbeszéli, mi pedig hallgatunk,
Vagy, ha más nem volna, én is elmondhatom,
Szóljatok, ha úgy nincs, ahogy előadom."

Helybehagyta a nép és elcsöndesedett,
Akkor amaz egyik ily beszédet kezdett:
"Uram király, László, azt kérdem, tudod-e,
Hogy mi végett jöttünk most ennyien ide?

"Oh jaj! tekints végig széles országodban,
Meglátod a szörnyű romlást, ami ott van:
Ide s tova elhull néped egész nyája
És vadállatoknak lészesz a királya.

"Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot,
Azzal meg nem óvod haldokló országod,
Könyörögtünk untig, de a böjt, az éhség
Csak öregbité a pestis dühöngését.

"Mi az oka ennek? ismerjük el végre:
A mi bolondságunk és apáink vétke:
Elhagytuk az Istent, elpártoltunk tőle,
Ki Szittyaországból kihozott e földre.

"Sovány puszták helyett szép országot adott,
Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot,
Nagy széles folyókat, halat bennök sokat,
Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat.

"De többet akaránk tudni az őseknél:
Megszüntünk áldozni buzgó kútfejeknél,
Rátettük kezünket sok áldozó kőre
S új Istennek raktunk templomot belőle.

"Ezért, hogy az Isten, magyarok Istene,
Nagy haragra gerjedt népének ellene
És monda: erőmet rajtok megmutatom,
Elsepervén őket, földjük másnak adom.

"Amit elmondott, azt meg is cselekedte,
A szép kútfejeket mind kiürítette,
A folyóvizeknek elszelé futását,
Zöld méreggel vonta be a tavak hátát.

"Hiába könyörgünk most az uj Istennek,
Hogy szakassza végét a veszedelemnek;
Erősebb a régi, az ősek Istene:
Jaj nekünk! mert nagyot vétkeztünk ellene.

"Azért, uram király, kérjük felségedet:
Töröld el közűlünk az új tiszteletet,
Régi Istenünkhöz folyamodjunk vissza,
Áldozzunk a kutnál, hadd legyen az tiszta.

"Ezt kell tenni, uram, s ezt fogjuk mi tenni.
Mert nem akarunk mind egy lábig elveszni.
És ez egész néped kivánsága pedig,
Csak a papoké nem, kik a bárányt szedik."

Így beszélt az ember, akkor félre álla;
Nagy kiáltozás lett utolsó szavára,
Ráhagyá a népség, de a kegyes király
Felháborodék a pogány beszéd miá.

Összetette kezét, hogy reszketett belé
És nagy indulattal az égre emelé,
Maga is felnézett; mindenik láthatta,
Mert egész fejével őket meghaladta.

És mint szózatot, mely a pusztában kiált,
Hallák imádkozni a felséges királyt:
"Hatalmas Uristen! seregeknek ura!
Haragod e népre ne gerjedjen ujra.

"Oh, ne vond el tőlük lelkednek világát,
Inkább orvosold meg elméik vakságát;
Nagy Isten! mutasd meg erejét csudádnak:
Teremts csodát nekik: hisznek, mikor látnak."

Még soká könyörge, mert mozgott a szája
Nézvén a magas ég domboru boltjára:
Megnyitá azt Isten és látást mutatott,
De amit a király csak maga láthatott.

A nép pedig bámul a kegyes királyra,
Hamutól megőszült fedetlen hajára,
Nézi, nézi, hát csak azon veszi észre,
Hogy világosság száll a király fejére.

Megdöbbent a mellök, hajuk felborzadott,
Egy szilaj hidegség a szivükhöz futott,
Térdre hulladoztak és úgy könyörgének
A nagyhitű király erős Istenének.



III.

A király, végezve buzgó könyörgését,
Vissza sátorába intézte menését,
Elvonult a sátor benső rejtekébe,
Künn maradt ellenben térdepelő népe.

Ott letette a gyászt, bibor köntöst vett fel.
Szög haját megkente illatos kenettel,
Arany koronáját a fejére tette,
Aranyos kéziját balkezébe vette.

És kiment a néphez, és hirdette annak:
"Örvendj, népem, örvendj! adj hálát Uradnak!
Adj hálát az élő, egy, igaz Istennek;
Mert megadta végét a veszedelemnek.

"Gyönge szolgájának mert látást mutatott,
Népem orvosává engem felavatott:
Jertek el! lássátok s higyetek nevében:
A keresztyén népek igaz Istenében."

Szóla s ment előre, a csoport követte,
Pázsitos szép helyre a népet vezette,
Tegzéből nyilat tön a felvont idegre,
S inte mindnyájoknak: térdepeljenek le.

Megfogadta a nép. Akkor a fejdelem
Ment tovább s megálla egy dombosabb helyen,
Kézivét koronás feje fölé tartá, -
Pendűlt a feszes hur, mikor elpattantá.

A nyil meg süvöltött a levegő égben,
Mint egy futó csillag tündökölt reptében,
Majd leszállt a földre szárnyasuhogtatva,
Szigonyáig fúrta fényes hegyét abba.

A király pedig ment fölvenni a nyilat,
S ím egy fűlevél van kopótyuja alatt:
Ismeretes fűnek volt az a levele,
Melynek a nép száján keresztfű a neve.

S monda László: "Ime gazdag kegyelmében
Füvet adott Isten csodálatosképen,
Melytől enyhülést vesz a dühös nyavalya
S megszűn öldökölni a halál angyala."

Adta kézről kézre, hadd ismerje minden,
Ismeré azt a nép, szedett abból menten,
Szájról-szájra terjed híre a csodának:
A sir szélin állók visszafordulának.

Megszállt a halálnak vészes áradása,
Régi medre közzé visszatért folyása,
Házakban az élők folyvást szaporodtak,
Megsiratva mentek földbe a halottak.

A nép is e dolgot megtartá eszében,
Hite megerősült igaz istenében,
Nem sovárga többé pogány áldozatra,
Lelketlen kövekre, vagy forrás-patakra.

A fűnek pedig, hogy lenne emlékezet,
A "keresztfű" helyett ada másik nevet:
Felragadt az uj név s a füvet ma is még
Szent László füvének híja a magyar nép.

Arany János : Rózsa és Ibolya



Arany János : Rózsa és Ibolya
Népmese

1847

I.

Egyszer hol volt, hol nem - régecskén lehetett,
S az óperenciás tengeren túl esett, -
Volt egy öreg király a tündér világba',
S egy vén felesége, a vasorru bába.

Házoknál temérdek kincs hevert rakáson,
Csűrben, kamarában, pincében, padláson:
Sok darab gyémántba, mint egy száraz lófej,
Szolga és szolgáló csakugy bukdosott fel.

De ami legdrágább gyémánt vala nálok
Az nem volt egyéb, mint szép eladó lányok:
Apjának édes, de anyjának mostoha
Gyermeke, a tündér hajadon, Ibolya.

Mint a kis ibolya, mely nő bokor alján,
Szemérmetes arcát fű közé takarván;
Úgy virult rejtekben, - nem jártak a lányhoz,
Fúvó szél is alig fért az ablakához.

De mint ibolyácska, hiába nem látni,
Messze birja kedves illatát bocsátni:
Úgy futott szép híre tündér Ibolyának:
Kezére királyok, hercegek vágyának.

Megirígylé tőle álnok mostohája;
Bémene urához, s így beszélt hozzája:
"Apjok! úgy-e bizony, hogy már ide s tova
Eladó leány lesz ez a kis Ibolya?"

Dümmögött, s fejével vágott a vén ember:
"Hej biz' - úgymond - felnő a leány, mint kender!
Ő ugyan szűkében nincsen a kérőnek:
Tudj' a szösz, melyiket is fogadjam vőnek."

Erre szólt az asszony: Hátha, lelkem, hátha
Még ma minden kérőt szépen elbocsátna:
Hogy a mi leányunk nem olyan kivető;
Maga jőjön érte az igaz szerető.

"Maga jőjön érte, s nagyra vesse fejét,
Ha Ibolyát kéri, a fiatal cseléd:
Három nehéz munka lesz nyakába mérve,
Ha kidűl belőle, halál az ő bére!"

Ráhagyá az apjok, mert úgy volt kapatva,
Mivel a vasorru őtet ugy kapatta, -
Királyfiak jöttek, nagy hatalmasságok:
De fogukat mind ott hagyá ő nagyságok.

Végre egy királyfi, kinek neve Rózsa,
Eltekinte arra, csak látogatóba;
Ismerős volt apja az öreg királlyal,
Mert egy arany erdőn makkoltak a nyájjal.

Hm! ha tudta volna a vasorru bába,
Mi forog Rózsának az esze ágába'...
De jó hogy most egyszer rövidebb az esze,
Nem lett volna máskép belőle szép mese.



II.

Rózsa nem úgy kezde hozzá, mint a többi.
"Minek ezt, gondolta, az orrukra kötni?
Hiszen egyik öreg sem lesz feleségem,
Nem kívánja őket semminémü részem."

Alig győzte várni, hogy jőjön az este;
Jött az egyszer aztán, mert az éj kergette;
A király, mint tegnap, jót öblinte torkán,
Szengellér' hegyén járt a másik boszorkány.

Rózsa sem rest, kapja, fordul egyet, térül;
Leold egy nagy létrát a ház tetejérül,
A lány ablakához odatámasztotta,
Ablak-karikáját halkan kopogtatta.

Hej, megrettent volna most a kis Ibolya,
De a tündérek nem ijednek meg soha;
Odament, kinyitá ablaka fiókját,
S alig pillantá meg, megszerette Rózsát.

Rózsa pedig tüstént a szívéhez kapott,
Attól félt kiugrik, noha csak múlatott,
Táncolt, örömében verte a bordáit,
Mint betyár a csárda folyó-gerendáit.

Hallgattak, pedig hej beh könnyü lett volna
Szóhoz jutni! - Végre megszólamlott Rózsa:
"Ibolyám, gyer hozzánk; bizony meg nem bánod;
Szedek a kertünkben neked szép virágot."

Mond Ibolya: "Minek olyan messze menni?
Van a mi kertünkben: ott is lehet szedni. "
Akkor hallgatott, még ezt a szót is bánta:
Pedig vágyott lelke Rózsa virágjára.

Felelt neki Rózsa: "No, megnyugszom ebben:
Van egy szép virágszál a ti kertetekben,
- Otthon a miénkben csak annak nincs párja -:
A kerek világnak legszebb Ibolyája!"

Azzal kis kacsóját balkezébe fogta,
Sokszor a jobbikkal végig símitotta,
S nézett a szemébe, soká, mintha benne
Bitangul behajtott szíveket keresne.

És a nagy kék szemek, mintha orgazdának
Éreznék magokat, el-elfordulának.
Rózsa faggatódzott: "Ugye, haragszol rám?"
Ibolya susogta: "Miért haragunnám!"

"No hát adj egy csókot, kérlek barátsággal!"
"Igen - mond a lyány - de csak üvegen által..."
Ugy ám! egyet-kettőt ablakon keresztül,
De majd száz- meg százat amúgy mindenestül.



III.

Telt az éj azonban, és feljött a kis hold,[*]
Rózsa Ibolyához akkor ekképen szólt:
"Ibolyám, szerelmem, szívem legelője!
Egyet mondanék én, kettő lesz belőle.

"Embertől soha én még meg nem ijedtem:
De tátossal víni nincs egy szikra kedvem.
Azt mondják, a nyílnak tenyerét kitartja,
Hozzá vág az ember, s elolvad a kardja.

"Tudom, ha megkérlek, oly nehéz dolgot ád
Az a sütni való boszorkány mostohád!
Így veszének el sok hercegek, királyok,
Intésemre szolgál szomorú példájok."

"Jöszte hát, virágom, ibolya, tulipán!
Arany zabot eszik Szellő jó paripám,
De egyék majd otthon: jer, nyeregbe veszlek,
Apád birodalmán reggelig túlteszlek."

Válaszolt Ibolya: "Szívem szép szerelme!
Szöknöm éjnek éjén válna szégyenemre.
Eredj, kérj apámtól; minek elcsüggedni?,
Igaz szerelemnek nincsen nehéz semmi!"

"Igaz szerelemnek nincs lehetlen semmi!"
Monda Rózsa bátran - "eb fog elcsüggedni:
Holnapi nap, mely már neveztetik mának,
Megkérlek apádtól, életem párjának."

Így felelt, és nézte milyen az ég alja:
Látta, hogy már szépen szőkéllik hajnalra;
Ada egy csókot a lyánynak, elmenőre,
Hogy akár huszonnégy telt volna belőle.



IV.

A király megértvén mibe' fárad Rózsa,
Nagyon megsajnálta, s ilyeténkép szóla:
"Jaj fiam, fogadj szót: e dologrul tégy le;
Ugy jársz mint a többi; mit érsz aztán véle!"

Rózsa nem felelt rá, csak megrázta fejét,
Azzal mutatá ki, hogy nem kell a beszéd.
Kapott a vasorru ezen, a rossz pára,
S kiszabá a munkát jövő éjszakára:

"Látod azt az erdőt? fáját mind levágod,
Eke-taligának, szekérnek csinálod,
Felszántod, beveted földjét gabonával:
S tisztelkedel holnap búza-kalácsával."

Rózsa csak nevette gondolá, kötődnek;
Később tudta meg, hogy hej dehogy kötődtek!
Éjfélig a dolgot mindenkép fontolta:
Akkor Ibolyához ment, s elpanaszolta.

Csak mosolygott a lyány: "Hát egyéb baj nincsen?
Fekügy' le, alugyál, Rózsa édes kincsem;
Sose búsulj: mire feltetszik a hajnal,
Kisül a kalács is, gyúrva tejjel, vajjal."

Azonképen történt. Rózsa, mihelyt látott,
Vitte cintányéron a fejér kalácsot.
Kinéz a vasorru, nem hisz a szemének:
Az erdő sehol sincs! megöli a méreg.

Parancsolá mostan: "Azt a nagy hegyet, ni!
Sziklástul, kövestül el kell egyengetni,
Szőllővel berakni, sőt borából reggel
Kóstolót is hozni, egy vagy két üveggel."

Akkor éjjel Rózsa - azaz hogy helyette
A tündér leányzó - ezt is elkövette. -
No, ez eddig jól van; de van egy még hátra:
S már ott maga kell ám a legény a gátra.

"Három vad paripa lángot fú, tüzet hány:
Ha megűli Rózsa, úgy övé lesz a lyány;
De ha meg nem birja űlni és nyargalni,
Kegyetlen halállal kell neki meghalni!"

A fiú e dolgon újra elbusúla:
Nincs Istentől a ló, ki a lángot fúja,
Most Ibolya sem tud segitségül lenni.
Elment hozzá mégis, mintegy búcsu-venni.

Biztatá a kedves: "Ne légy olyan gyarló,
Lovagot, ki bátor, nem gyaláz meg a ló;
Nesze egy sarkantyu, kösd fel a bokádra,
S pattanj rájok úgy, mint önnön paripádra.

"Édes apám lészen az első paripa:
Ezt nagyon ne zaklasd, nem övé a hiba;
De a mostohámat, ki középső lészen,
Sarkantyuzd, zabolázd, ugrasd meg keményen.

"Harmadik paripát könnyü eltalálnod:
Jó lelkedre bízom, hogy' kell vele bánnod".
Végezte mosolygva; Rózsa elértette,
A leány tanácsát pontosan követte.

Vagy hármat került az első paripával,
Mint törött tojással, bánt öreg ipával;
De a másodikat bezzeg jól elnyúzta:
Ugratta, ütötte, vérig sarkantyúzta.

Hogy leszállott róla, üstökébe ragadt,
S úgy megráncigálta, hogy kezébe szakadt.
Akkor a fejéhez vágta vas kantárát:
Így fizette vissza jó'karatja árát.

Végre szép-kimélve űlt a harmadikra,
És annyit se bántá, mint egy morzsa-szikra;
Nem soká, leszállott, szolgálni körűlte;
Selyem kendőjével szépen megtörűlte.



V.

Reggel a banyának feldagadt a képe
S mindenütt meglátszott a lovaglás kéke:
Jaj, ha szegény Rózsát új veszélybe ejti!
Farka vágását a kígyó sem felejti.

Rózsa eljött, kérni a menyasszony-ágyat;
"Nos, tiéd Ibolya; ennyi volt a vágyad" -
Szólt a vén boszorkány - "de egy fél tapot se'
Viszed innen a lyányt, fiú, engem uccse!"

Rózsa fejét falba így sem igen verte,
De a lyány sejté, hogy kutya van a kertbe:
"Jaj, szerelmem Rózsám, szökni kell a háztól:
Sohasem maradsz meg álnok mostohámtól!"

Felelt a legény: "De hogy-mikép szökhessünk:
Ha kiált nevünkről, ki felel helyettünk?"
(Mert, hogy ne felejtsem, mindig kiáltoza
A mellékszobából, hogy: Rózsa! Ibolya!)

"Aztán meg, ha én most paripámér' mennék
Nappal, a cselédek könnyen észrevennék."
"Kell is az - mond a lyány - itt ez a szűr, vedd rád:
Ha apám anyám nem - benne más meg nem lát."

Monda, és tűt vont ki piros kendőjéből,
Piros vért eresztett kis-ujja hegyéből,
Három csöppet ejtett asztal szögletére;
Rózsa is; sötétebb volt a Rózsa vére.

Akkor elillantak. Benn meg a mostoha
Csak kiált: "Ott vagytok, Rózsa, hé, Ibolya?"
És a három-három csepp vér az asztalon:
"Itt vagyunk!" felelte vékonyan, vastagon.

Végre, hogy felszáradt, a vér elhallgatott,
Látja is a vén tűz a nyitott ablakot:
Nosza mindjárt tudja, s küldi az öreget:
Hozza, föld alól is, a szökevényeket.

Ezalatt jól elment Rózsa Ibolyával,
Nem sokat törődtek már a vén banyával,
Egyszer mond Ibolya: "Nézz hátra, ugy tartom,
Jön apám utánunk: lángol a jobb arcom."

Rózsa hátratekint, de nem lát egyebet,
Csak egy sárkányforma fekete fölleget.
"Jaj, apám, apám az," a leányka mondá,
"Majd elér; megállj csak: hogy' tegyük bolonddá?

"Igen: én itt egy nagy szél vetéssé válok,
Belőled meg egy vén aratót csinálok,
Majd felelj, ha kérdi: ezt s ezt nem sejtetted?
Igen, még mikor ezt a vetést vetetted."

Elsűlt a hazugság, a király' elhitte,
Asszonyának a hirt azonképen vitte.
Felcsattan a sátán: "Jaj, világ bolondja!
Hiszen Ibolya meg Rózsa volt az" mondja.

Szidta mint a bokrot. A királyi száj, szem
Elmeredt, s mentségül ennyit monda: "Há'jszen!..."
Visszaküldék nyomon, és hogy szabadúlhat,
Ugy örül szegény, hogy elfogná a nyúlat.

És mint szénahordó a szénás szekérre,
Felhasalt egy felleg puha tetejére;
Nézett jobbra-balra; de vetést nem látott,
Csak egy folyóvizet, meg egy rónaságot.

Kidűlt-bedűlt malmot a folyón talála,
Őszöreg molnárja a zsilípen álla,
Sohajtott a vízre, hogy elhagyta árkát,
S kőhajításnyiról csúfolá a bárkát.

Kérdi a molnártól: "Hallja-e kend, földi:
Egy legényt s leányt nem látott erre jőni?"
"Ühűm! mikor ezt a rossz malmot csináltam",
- Felel a vén molnár - "azóta se' láttam."

A király e hírrel megint visszatére.
Most szállt még az áldás csőstül a fejére!
Minek el nem mondta a vasorru bába!
Megraká s belökte a kályha zugába.

Akkor maga úti készülethez látott,
Szénvonót kerese, pemetét, lapátot;
Farkat és két szárnyat kötözött belőle:
Még a vén király is visszaborzadt tőle.



VI.

Már nem messze volt a Tündérföld határa,
Látszott, hol fehérlik egy kopasz határfa:
Hát megint elkezdi a lyány lassu hanggal:
"Jaj! most vén anyám jő: ég a fülem, a bal.

"Most nekem itt legjobb kerek tóvá lennem,
Te pedig úszkáló kacsa lészesz bennem;
Majd lerakja szárnyát és begázol érted:
Akkor csald a mélyre, s bukjál vízbe, érted?

"Víz alatt kiúszol az innenső szélre,
Ülj fel a lapátra, meg a pemetére,
Mondjad aztán: »hipp! hopp!« vagy: »egy, kettő, három!
Most mindjár' legyek túl a tündér határon.«

Alig mondhatá el, ott terem a sátán,
A kacsát meglátja szép kerek tó hátán.
"Ismerlek" motyogta "jómadár! de várj csak!
Beh ragyog a tollad! mindjárt megcibállak."

Azzal övig gázolt érte a kis tóba.
Lebukott fenékre, s partra úszott Rózsa;
S míg napa motozkál, kézzel úgy, mint lábbal,
Már el is repült a pemete- s lapáttal

Füstöt vet a tó is; fel a füstből pedig
Arany karimájú felhő kerekedik,
S eltűn kedveséhez játszi szellőn úszván;
Utána vén anyja átka zúg a pusztán:

"Orcátlan szökött lyány, fogjon meg az átkom:
Felejtsen el Rózsád! ez a kivánságom;
Ha elválik tőled bármi kis távolra,
Felejtsen el, mintha sose látott volna!"

Mennyi ocsmány szitkot, átkot monda rája,
Még ezen felűl is, álnok mostohája!.
Istent is káromló, ördöngős szavakat, -
Vétek volna könyvbe leirni azokat.

S amint átkozódva szágulda előre,
Hát csak egy jégfelhő gombolyul belőle!
Elpaskolta kilenc helységnek határát;
A szegény paraszt nép sirathatta kárát.

Akkor a szélvészek összevesztek rajta,
Egy foszlányt belőle mindenik szakajta,
Hogy megosztozkodtak, szerteszét futának
Így lett csúnya vége a gaz mostohának.



VII.

Ezalatt az ifju s tündér Ibolyája
Olyan messze járt, hogy!... Szép idő lett rája.
Egyszer Rózsa fölnéz: "Lelkem, arra jég van,
Hallga hogy zúg! sok kárt tesz az a szomszédban.

Ráhagyá Ibolya, nem tudván az árva,
Hogy anyjának zúg ott iszonyatos átka.
Mostohának ugyan átka kicsit tenne:
Jaj de az apjának is van része benne!

Végre eljutottak Rózsa városához;
Kert alatt Ibolya így szólt galambjához:
"Szívem szép szerelme! hát itthon vagyunk már?
Mondanék egyet, ha meg nem haragunnál:

"Hogy menjek apádhoz, jó leány létemre,
Mint csavargó személy, csúfra, szégyenszemre?
Bizony megmondaná: nincs ennek orcája;
Máskülönb lyány lesz az én fiam mátkája!

"Jobb, ha itt maradok, s ahogy illik, várok.
Azalatt én ködből palotát csinálok;
Te siess apádhoz és kövesd meg szépen:
Azután; ha kellek, jöjj násznéppel értem."

"Jó, maradj - mond Rózsa, - érted jövök estig,
Palotát vagy várat, építs ami tetszik;
Nem erőltetlek, mert bölcsen megismérem,
Hogy leányban nincs szebb, mint a szűz szemérem."

Indult. Ibolya meg csak lesé, csak várta,
Hogy majd visszanéz, de nem tekinte hátra,
Hanem elment; és mint a tavalyi hórul,
Úgy elfeledkezett szegény leányzórul.



VIII.

Kapu előtt űle az apja Rózsának,
Mellette a lócán urak is valának:
Törvényt tettek ottan, mert a város népe
Szabadon járt ki s be a király elébe.

Hogy meglátta Rózsát, monda: "Holnap jertek
Már ti, fiaim, kik a juhon pereltek;
Este is lesz mindjárt, dolgom is van mára:
Vagy béküljetek ki, jobb lesz, éjszakára."

Mikor eloszlottak a bajos emberek,
Kérdi a fiától: "Hol jártál te gyerek?"
"Hol jártam?... hát..." De most elpirult a képe,
Mert, ahol járt, igazán nem jutott eszébe.

Mond az apja: "No, majd ha meghallod amit
Mondani akarok, nem csavarogsz annyit:
Elvettük neked a cseh király leányát,
Hét falut kapsz vele, s három arany-bányát."

Rózsa egyet rántott a vállán, s mosolyga:
"Ha megházasodtam, ez a kelmed dolga,"
S a Maros kutyával játszott, mely azalatt
Nyíva, farkcsóválva elébe kiszaladt.

"Jól van, mond az apja, úgy dologhoz látunk,
Már kiadták a lányt, még ma jegyet váltunk."
Jegyet is váltottak, s azután egy héttel
Mentek is a lyányért szép uras násznéppel.

Sí-rí a menyasszony, cseh király szép lyánya,
Hajtja halvány képét az anyja vállára;
Sürgetik erősen; csak zokog, hogy: "Nem még!
Oh, bár nyugodalmas koporsómba mennék!"

Így sohajtoz, mert haj! egy idegen vőért
Elszakaszták tőle régi szeretőjét.
Most az öreg vőfély monda: "Húgom asszony!
Nincs halott a háznál, akit úgy sirasson."

Megfogá a karját, s kivezette csínján.
Künt pajkos legények tréfáltak a kínján;
Ujjongatva vitték, víg magyar tánc pergett,
Minden örült, csak a menyasszony kesergett.



IX.

Másfelől Ibolya kesereg búvában,
Maga lett az árnyék a fényes szobában,
Gyászos szíve lelke, gyászos a ruhája,
Mint hulló falevél, sápad szép orcája.

Tudta, hogy mi történt: híre futott annak;
Tudta, hogy elmentek, menyasszonyért vannak;
Tudta, hogy a szíve megreped ha látja,
Rózsa új hitvesét látni mégis vágya.

Már jőnek. Kicsődült egész város népe,
Apraja örege, a násznép elébe.
Ibolya egy koldúst ablakához intett:
"Öreg, én boldoggá teszem, úgymond, kendet;

"Kendet és a többit, csak majd kiáltozzák,
Mikor a menyasszonyt kapum előtt hozzák:
»Ne felejtkezzenek, urak, a szegényről,
Mint elfeledkezett Rózsa kedveséről!«"

A vén magyar koldús még jobban levonta
Süvegét fülére, s félre nézve, monda:
"Nincs nálam szokásban kérni, kiabálni,
Csak bemenni s bent az ajtófélre állni."

Hallá e beszédet három cigány gyermek:
"Majd ordítozunk mi, bízza ránk kigyelmed,
Hogy a szó se' hallik; hanem aztán mit ád?"
Felelt Ibolya: "No, ezt a szép palotát."

Mint bukfencező nyúl hentereg futtában,
Tüskés ördögszekér nyargal a pusztában:
Ment a három fickó cigánykerekezve
A násznép elé, mert nem vala már messze.

Szintugy a nép előtt visszakarikáztak,
S a kastélyhoz érve szörnyen kiabáltak:
"Ne felejtkezzenek a szegény Lázárrul,
Mint elfelejtkezett Rózsa Ibolyárul!"

Rózsa feltekintett, és visszaeszméle
Tündér Ibolyának szép virág nevére,
Feltekintett s látta nyitott ablakában,
Megismerte kincsét a gyászos ruhában.

Se kérdett, se hallott - a szobába terme:
"Jer, öleljelek fel, szívem hű szerelme!"
Monda, s átszorítá a leányt, hogy fájna,
Ha esze ilyenkor a fájdalmon járna.

Elbámult a násznép: "Hogy lesz már, a kőbe!
Kettő a menyasszony: mi lesz már belőle?"
Hát csak elővágtat egyik lovas legény:
"No hisz' az egyiknek gazdája leszek én!"

S felkapá nyeregbe a cseh király lányát,
Aki megösmerte benne hű mátkáját;
Elvivé a pej ló a leányt s királyfit,
Meg sem állott velek nagy Lengyelországig.

Rózsa meg elvitte szép Ibolyát haza.
A kastély a három rajkónak marada:
Lefeküttek benne, de hamar felfáztak,
Szegény purdék, mert a puszta gyepen háltak.

Fejlécek- Hátterek

Fekécek - Hátterek

































Judina gyönyörű fejlécei- művészi  munkák
A névre kattintva máris ott vagy és láthatod a többit is .





Judina arany háttér -  fejléc 


Csalamádé- Borka gyönyörű hátterei
A névre kattintva máris ott vagy és láthatod a többit is .








Felhasználtam a Képvarázs oldalamhoz










Felhasználtam a Mese oldalamhoz




Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...