2011. május 30., hétfő

Szerelmes vers


Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
Arany János: Még egy

Mit is akarsz?… nézz az időre:
Ősz van, s neked bús télre jár,
Szemedben köd lett a sugár,
Dér, hó leszállott a tetőre.

Nyílhatnak a fán csalvirágok:
Nem lesz érett gyümölcse már; -
Hallgat minden dalos madár:
Csak – a beszédes liba gágog.

2011. május 29., vasárnap

Faludy György: A BOLDOGSÁG TITKA

Ha életem csordultig tele rosszal:
boldogságom kis törmelékeit
idézem fel, melyeket kintről hoztam
s bennem laknak. Ez mindig felsegít.

Haldoklók közt, kórházban, szörnyű éjjen
a szilva kék hamvát látta szemem,
meg hogy Catullust olvastam a réten,
patak partján, Denville-nél, meztelen.

Mikor Recsken sötétzárkába raktak:
felülről, a korommal festett ablak
sarkán parányi, téli napsugárka

hatolt be és sétált a falon, szembe
velem. Elnéztem, s az jutott eszembe,
hogy újra megérkeztem Számoába.

Faludy György: Meditáció

Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó
tépelődés, kegyetlen és kemény,
csak kép vagy látomás, amely magától
formálódik, és úgy lebeg elém:

szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek,
virág, való vagy képzelt jelenet,
tűzfény tünt kandallókból, tenger – mindegy,
olykor változgat, olykor megremeg:

én mozdulatlanul lesem, szemlélem,
nem töprengek semmin se, de egészen
beleolvadok, szívom, teletöltöm

magam vele, de csak néző vagyok,
csendes, mohó néző – és ez a legnagyobb
öröm abból, hogy itt éltem a földön.

(Budapest, 1994)

Faludy György: MAGYARORSZÁG

Talán 2020-ban, mondtam. Addig nem élek
és csontjaim sem érzik. Hunyt szemmel ezért láttam,
képzeltem és idéztem minden nap, minden éjjel
az új Magyarországot negyven év bujdosásban.
Esztergom: dombra feltett királyok koronája;
tavaszi eső könnyén átdomborul a Kékes;
s ezüstvértes leányok vágtája Budavára
fölött a bárányfelhők hosszúkás paripáin.

De most, hogy mindennapos köztünk a lehetetlen:
látom, amit meglátni sohasem remélhettem,
és eljátszhatom újra tükröm, a Balatonnal,
tavasszal a vízparton sétálok majd Pozsonyban
s nyáron talán a Csíki havasok alján járok –
jaj bujdosó barátok, nem tudtátok megérni,
Vámbéry, Jászi, Fényes, Szilárd, Zilahy, Kéthly,
Mikes, Kéri Pál, Koestler, Pálóczi, Károlyi!

Vagy jobb, hogy a jövendőt csak álomban láttátok?
Köztünk élősködik még a pártoskodó átok,
a falu meg a város avult harca s lekésünk
Európáról, mert csak egymásba döf a késünk,
és bár elsőnek kezdtük, ott kell cammognunk hátul?

Holdanként több tehetség terem itt, mint akárhol.
Talán sikerül végre. De ezt én be nem várom:
szemet hunyok, mosolygok és jutalmamat kérem,
mint Victor Hugo hajdan. Legyen egy sír a bérem,
sír a 301-es parcella közelében.

Budapest, 1989. XII. 27.

Faludy György: 1956. November

Az ég mint kormos, csillagtalan kürtő,
a lápföld sík és pőre.
Vagy százan vánszorgunk a Fertő mellett
és igyekszünk előre.

Mellettem kövér, szovjet tiszt civilben,
rumszag árad belőle.
Egy gyermek sír. Patakon gázolunk át,
s nem leszünk nedves tőle.

Majd: osztrák lámpák, mentőkocsik, szendvics,
mosolygó, piszkosszőke
járőr. Mögöttünk puskaszó, sötétség,

remények temetője.
Furcsa haza. Az ember fellélegzik,
mikor kiér belőle.

Faludy György: A távolabbi jövő

Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz.
A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak,
és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek
mind elporladnak néhány százezer év alatt.

Pár millió esztendő múlva, új csillagképek
alatt szelíd fejével kibujik a moszat,
ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet
variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak

születnek s egy merőben különböző embernem.
Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet,
gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez,

ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka,
s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja
önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem.

(Budapest, 1994)

Szerelmes versek

Faludy György : Szerelmes vers

Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be.
Akárhogy kívánsz, kísérleted meddő.
Várfalat húztak közibénk az évek:
Te huszonhét vagy, én kilencvenkettő.

Tiéd a jövő. Régen erős voltam,
de kincsemnek elfogyott az ára,
te a számítógépre esküdtél fel,
én Gutenberg foszló galaxisára.

Megvédlek, vénség, magamtól, fogadtam,
s el sem képzeltem, hogy a szerelem
hatalmasabb. Most itt ülök melletted
a hosszú, szőke hajadon a kezem.

Egymás nélkül nem tudunk többé élni.
Naponta sújt az iszonyat,
Hogy a kölcsön, mit az időtől kaptam
régen lejárt. Már csak pár pillanat.

Boldogságunkban te nem gondolsz arra,
Kivel töltesz utánam hatvan évet.
Sok a nálam különb. Hozzám hasonló
egy sincs. Mikor nem látsz, felsírok érted

Faludy György : Mióta hallgatlak

Mióta hallgatlak, fülem fövény lett:
beszívja minden szavadat; szemem
kettős teleszkóp, álmomban is téged
tart fókuszban; indának tekerem

köréd karom; bevéslek az érzékek
fakó tükrébe; nem is kérdezem,
hogy mit akarsz, mert tudom, mi kell néked;
ha jókedved van, hőmérsékletem

fölmegy kissé; minden gondod és gondom
együtt párolgott el; lényedből folyton
iszom s nem kapok soha eleget;

kifaraglak, megírlak és lefestlek,
hogy képtárad vagy börtönöd legyek;
száz járatot vájtam beléd; a tested

külön van még; fejünk már egyveleg.
Jelenléted s hiányod egyremegy.

Faludy György : Valómnál jobbnak

Valómnál jobbnak, nemesebbnek
játszom előtted magamat.
Attól vagyok jobb, mert szeretlek
s mert felemellek, magasabb.

Az önzés is önzetlenség lesz
közöttünk. Ám mint válhatok
olyanná, amilyennek képzelsz?
Szerelmed cél s nem állapot.

Vibráló partok szélén járok
veled s lesem zárt ajkadat.
Ingem nyílásában virágot

viselek s kést az ing alatt,
és éjjel egy-egy részt kivágok
magamból, hogy megtartsalak.

Faludy György : Vállad akasztófáján

Vállad akasztófáján lóg a testem,
szemed kútjában öngyilkos leszek.
A tőr kihull kezemből. Térdre estem
eléd. Gyűrött zsebkendőt lengetek.

Bőrig vetkőzöm és tovább. Kitárom
magamat, oly mezítlenül, ahogy
anyám megszült. Nincs tőled e világon
védelmem, csak ha védtelen vagyok.

Fiat, barátot, mindenkit feladtam
miattad. Már az első pillanatban.
Oly jólesett! Bokádat csókolom.

Ne emelj fel. Eszeveszett kamasznak
hullok lábadhoz. S így vagyok magasabb:
a csillagokba ér a homlokom.
Zelk Zoltán: Tél

A zörgő, téli bokrok közt
hálót sző már az alkonyat,
mint órjás pók. Hálójában
a fény reszketve fönnakad.
Még vergődik! Szárnyainak
csapását csattogja a táj,
de nincs menekvés: megfojtja
a kegyetlen homály.

S fuldoklunk, vergődünk mi is
a földre szálló ég alatt,
melynek testetlen sarkait
vonitva harapja a fagy.
Talán a halottak dühe,
csikorg a föld alól - s a jég
mint tört fényü szem nézi, hogy
mindent legyűr az ég.

Mindent legyűr! Vad szelekkel
veri arcunkba a havat
és zuzmarával tördeli
a lengedező gallyakat,
álnokul, mintha ezüsttel
diszitné szép menyasszonyát...
Igy lopja ránk, mi lényege
a pusztulást, halált.

Nincs hát menekvés? S bosszu sincs?
Az ág letör s elrothadok
és pusztuló testem fölött
az ég csillaggal mosolyog.
Ha síromból fölcsapna majd
elföldelt dühöm, mint a gáz
s belepné a csillagokat
a földi rothadás...

Megyek. A téli szél kisér.
Markából papirdarabok
hullnak alá. Körülöttem
kigyulladnak az ablakok.
Múló, parányi sorsukat
őrzik fénnyel testvéreim -
s gyászhintók gördülnek haza
a város szélein...

A nyitott temetőkapun
kifordul zörgőn, üresen
a gyászhintó, s a vén kocsis,
minthogyha szénásszekeren
ülne, olybá tünik neki,
olyan szelidnek a világ:
nem lát belőle egyebet,
csak lovai farát.

Szerelmes versek

Zelk Zoltán: Lány, akit szerettem

Homlokod: emlék. Kezed él,
ujjaid pihegnek az asztalon -
arcod nem értem, de ujjaid remegése
elmondja életed s napok fuldokolnak
mély, mély árkaik közt.

Csuklódon kibuggyan a vér,
csuklódon ibolya pattan -
ágyás ez, melynek virágait
villanykörte öntözi,
ápolja tekintet s papirral vont csillár.

Kezed él, csuklódon ibolya pattan,
szemeid messze néznek - hegyek között zápor -
arcod szomorú mező:
szekér baktat rajta s magányos könnycsepp,
mely gurul örökkön. Homlokod: emlék.

Zelk Zoltán: Én téged tudlak

Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem
ha futni vágysz, én futni hagylak
S mily könnyű szívvel! hisz tudom már
emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet...
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot... Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem?
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.

S a guruló vizgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod,
s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az Isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
újból és újból megteremtlek.

Zelk Zoltán: Ez már az ősz

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsuszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közelg a rozsdaszínü áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmult ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserü sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit. -
Ó, ha az ember is a büneit
igy hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!

Dideregve didergő fák között
úgy türni deret, havat, vak ködöt,
tudni, tavasszal élni támadok. -
Nehéz a szívem. Mást nem mondhatok.

Zelk Zoltán: Ha kérdik egyszer

Kertben szerettem volna ülni,
így álmodtam én őszömet,
nagy csend fényében elmerülni,
míg lassún hulló levelek
vállig, homlokig borítnának,
szépen halni megtanítnának -
az elmerengő képzelet
esztendeim kemény szálából
ily lágynak szőtte őszömet.

Szerettem volna ülni lócán
alkonyidőn, a ház előtt
hallgatni utak csobogását,
köszönteni az elmenőt.
így lettem volna gazda s vendég,
így mondtam volna szép jóestét
mindenkinek, mikor az ég
a sárguló napot leejti,
mint őszi ág a levelét.

Nem kertben, nem ház előtt lócán,
ülök a világ küszöbén,
s ha kérdik egyszer, mi járatban,
mit végeztem e földtekén,
ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? -
de a szegénynek szava voltam,
ezért voltam, lehettem én
egyszerre alkony s pirkadó nap,
egyszerre bánat és remény.

Zelk Zoltán: A fű alatt

A légben lenge vé alak,
úgy vélnéd, vándor vadludak -
de nézd: szárnyuk mily ingatag
s nem is rikoltnak, nem libák:
a sűrű, alvadt csenden át
csak pelyhes felhők szállnak -
majd ők is csendé mállnak.

Mert ág se moccan, szél se jár,
mozdulatlan piheg a táj.
De a tenyérny fű alatt
népekkel dús országutak:
munkába indul, harcbaszál
hangya, cincér, szarvasbogár.
S mélyebben, a föld húsát
ezer csatorna sebzi át:
rejtett utcák, terek között
vakondok és hörcsögök
s fürge mezei egerek -
mit tudsz róluk, mond, ismered
e bújó s örök életet,
amely harcol, szorong, remeg
ott, hol már szemednek: a túl
s hol a szemednek már: alul?

S ti füvek, lombok, levelek,
tudhatod milyen óriás,
ha egy hangya útjába áll,
a páncélos szarvasbogár?

S ti füvek, lombok, levelek,
ha érthetném a nyelvetek,
a zizegést, a lombsúgást,
a lengő nádat és a sást -
bókol az erdő, vagy perel,
ha ezer levél kerepel?

Gőzölög az alkony. Merülök.
Megszólal fennen egy tücsök.
Cérnányi hangja, mint patak
futkos még a lombok alatt.
De egyre, egyre szélesebb
s hogy már kútmélyű este lett:
csattog s szétömlik, mint az ár -
tücsökzenévé vált a táj!
Őt zengik rétek, fák, hegyek,
holdként ő száll a föld felett,
hold-szemmel nézi: mily parány,
ki én vagyok most, a magány...

s úgy tűnik immár, fű alatt
fekszem... fölöttem pók szalad.

Zelk Zoltán: Fénytelen múlik el napunk

Milyen beteg - szinte köhécsel
ez a rozsdamart délután
s a béna fák tátogva nyúlnak
az ég a fény után

tátogva, mint akváriumban
a tépett pikkelyű halak:
várva, hogy a zord plafonon
átsüt talán a nap...

Csak egy pillanatra törné át
acélburkát az őszi Nap:
úgy hullna alá a rozsda, mint
az öreg vakolat

s micsoda pírral égne a város!
s hulló hajuk kibontanák
a körút koldus leányai,
a járdaszéli fák.

Csak pillanatra... de nincs vigasz.
Vacognak a sikátorok
s a morcos Ég esőt jósolva
szakállába morog.

Fénytelen múlik el napunk! Már
setteng az éj az ormokon
s a nyögő ágakat belepi
az estéli korom.

Haldokló ejti úgy le karját,
ahogy aláhull most a galy,
Sóhajt a város - s a Földeken
szárnyra kél az avar.
Szabó Lőrinc: Holdfogyatkozás

Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók.
Sugársokszögön körben ráng a pók.
Öreg ezüstben öreg topolyák.
Ünnepély ma a megbűvölt világ,
s nagy némajáték: éjfél s egy között
árnykúpunk hegye lassan átsöpört
az égi Gömbön, s úgy üzent felém,
hogy van a Földön túl is esemény.
De lám, a csillag újra gyúl, s tovább
hinti az űrbe halk álomporát.
Bár meg se moccan, rohan minden út.
Kúszik rólunk is a fekete kúp.
Búcsúzót gügyög a fülemüle.
Álommá zsongul a tücsökzene.
Majd a legpuhább lepke is elül,
a Hold a szomszéd kertbe menekül,
s ott játszik tovább, ezüstcsöndű fény,
a pók sokszögű tündérlemezén.

Szabó Lőrinc : 
Mint járvány vagy zsarnok látogató


Ez is rettenetes, ez a közöny,
s ezek a nyugodt hónapok,
melyekben rád se gondolok
s csak bosszant, amikor
nevedet vagy nevünket valahol

hallom, vagy olvasom,
az újságban, külön, vagy egy lapon,
vagy társaságban - Rettenetes
ez a közöny is:
jobb volna egy mindig-egyforma-friss

érdeklődés, boldogtalan
szerelem, vagy akármi, hogy magam
lássak-tegyek végre valamit
s igazán kívánjalak,
ahogy tíz éve megkívántalak,

oly állandóan! De ez, hogy így
felébredsz bennem, egy kicsit
és néha-néha, akármilyen
forrón és kínosan: ez a régi örökség,
ez a megkötöttség,

ez a túlvilágból elősuhogó,
megfoghatatlan, képzelt szerelem
ez a legrosszabb nekem,
mert olyankor érkezik, amikor
egyéb dolgom van, akármikor,

egészen a tetszése szerint,
fenyegetve, mint
járvány vagy zsarnok látogató,
aki becsönget, idegen,
hogy megzavarja az életem,

vagy ahogy a tűzvész jön, amit
egy eldobott cigarettavég
vagy észrevétlen szikra szít:
úgy jön, összevissza, ez a szerelem,
úgy gondolok rád, végtelen

sokféleképpen, rád, akiről
alig tudom ki vagy,
de akit egy mosoly, egy mozdulat
föltámaszt kísértetiesen
s oly édesen,
hogy fájsz, ahogy még soha senki sem.

Szabó Lőrinc: Kár

Kár elrontani, kár,
buta kis életünket,
úgyis ritka az ünnep,
úgyis jön a halál.
Mind, ami konc, ami érdem,
ami lehet, be kicsi!
Maga az ember, ahogy van,
túlhitvány valami.

Sír bennünk az igaz szív
s éppúgy sír a komisz;
kár, hogy túlsokat ártunk
fölöslegesen is.
Pénz, hiuság, becsület: mind
szánalmas csatatér,
s csábit a szó, hogy a lélek
nyugalma többet ér.

Csábit a szó, de a béke
ahogy jön, megy is a perccel;
(könnyü annak,
aki helyett más a gazember!)
Tűnik a perc, s az örök föld
bestiái miatt
meggyűlöljük az égi
prédikátorokat.

Kár elrontani, mégis
rontjuk az életünket,
pedig ritka az ünnep
s úgy is jön a halál.
Küzdünk, sírva, vagy árván,
mint kit a cél megúnt,
s mindegy a cél, az eszközökért
együtt lakolunk.
Szabó Lőrinc: Valami szép


Egész héten köd nyomta téli
hegytetőnk: magas fellegek
fogták fazekukba a tájat
s rácsukták a fedőjüket.

Ma se mozdultak meg. De este
fent, tág körben, kinyílt az ég,
mintha nagy kéz felemelte
volna a fazék fedelét.

Más nem történt. A ködfal állt, és
a csöndben csak a céltalan
üveghold úszott a magasság
még üvegebb habjaiban:

de a zord táj már fölfigyelt rá,
s bámult, mint mikor a sötét
kétségbeesésnek eszébe
jut hirtelen valami szép.

Szabó Lőrinc:Kandalló előtt

Szeretem a kandalló parazsát,
a leégett fa nyugodt aranyát,
a bíbor máglyát, a sok, szögletes,
izzó fény-kristályt s a még láng-eres
imbolygást rajtuk. Vad tájak s bohó
rúnák gyúlnak benne az álmodó
lélek elé. Titkok? Mit mondanak?
Nyitom a rácsot: álarcként tapad
arcomra a hő, s a fény elvakít:
peng a parázs: tűnt nyarak húrjait
zendíti tán a búcsúzó anyag:
vágytalan gyönyör minden pillanat,
amije van még, tündérmuzsika
és ragyogás. Az arany zuzmara
borzong itt-ott, hűl és zsugorodik,
a máglyára csipke hamuhodik,
de tüze még nagy, mint egy alkonyat,
s valamit súg. Mit? Attól függ, ki vagy.

Szabó Lőrinc: Szeretlek

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.

Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Szabó Lőrinc: Képzelt képzeleteddel

Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod, együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhülni szorítását szíveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magába, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.

2011. május 28., szombat

Gyermeknapra III

Szabó Lőrinc : Gyermekek, tiétek a jövő

Első a gyermek! Nézd, ez a sok
friss élet, amellyel
csak bolondozik az apja, mikor
munkája után hazamegy, ez a sok
csöppség, aki gondtalanúl
játszadozik utcán, ligetben
és otthon, az asztal alatt, és
nem tudja, hogy
van osztályharc és kongregáció,
ez a sok
kis akarat, ez a sok
felelőtlen és komolytalan,
szegény vagy úri
kis ember, akit talán
meg se látsz, ha nem a magad
asszonya hozza eléd, ez a sok
gyermek, mire töprengő fejeden
megjelenik az első
ősz hajszál: ez a sok
uj ember észrevétlenűl
melléd áll s durván vagy szeliden
átveszi tőled
a terv s a tett szerszámait – és
ki tudja, az a kis csibész,
aki még csak ágaskodva tud
cukrot lopni zsebedből,
ki tudja,
nem az, nem ő
a klinikán, nem ő
építi-e majd palotádat, komoly
cipőidet nem ő
talpalja-e, ki tudja, nem ő
itél-e halálra a törvény
teljes pompájában, nem ő
gyujtja-e föl, kacagó
asszonytest, fáradt érzékeidet,
s ki tudja, nem őrá
próbálsz-e dobni, érdekeidet
tipró népbiztosra, fekete
bombát, nem őt
csodálod-e meg különös
verseiért, vagy öreg kezed
nem neki tapsol-e majd
valami népszövetség
karzatáról, a zseniális
ifju vezérnek? – – Óh, örök
hullámverés forrása, idők
élő hídja, reményeink
tartaléka, Gyermek, piciny
játékszerünk, ki a jó vagy a rossz
tetteiben uj erőddel
mindig átlépsz szülődön és
akaratunkat a halálon
tul, ismeretlen állomás
felé vezetve, egyszer talán
mégiscsak megteremted az
Uj Embert s az Igazság
Országát: sirva térdelek
menti-e meg majd életedet komolytalan játékaid
elé s a remegő
remény s a boldog alázat
mindig csak azt
suttogja bennem, hogy tiétek
óh, gyermekek, tiétek a jövő!


Nagy Bandó András : Mesét kérek

Kérem, várom, követelem,
üljön le apukám velem!
Legózzunk, vagy lovat fessünk,
olvasgassunk, beszélgessünk.

Azt is kérem, követelem,
üljön le anyukám velem!
Kérdezgetném erről- arról,
napsütésről, hóvárról.

Meguntam az összes tévét,
játsszunk inkább mindenfélét!
Kockát, malmot, mint ők régen,
focizzunk az utcavégen!

Mesét kérek itt az ágyban,
ma este is arra vágytam.
Könyvből szép a mese este,
nem mobilon, esemesbe!

Szentgyörgyi Albert : Ima a gyermekekért

Uram, mentsd meg a gyermekeinket.
Mentsd meg értelmüket, hogy
romlottságunk ne rontsa meg őket.
Mentsd meg életüket, hogy fegyverek,
melyeket mások ellen kovácsolunk,
ne őket pusztítsák,
hogy jobbak lehessenek szüleiknél,
hogy építhessék önnön világukat,
a szépség, tisztesség, összhang, jóakarat
és méltányosság világát,
melyet a béke és a szeretet kormányoz.
Mindörökké.
Juhász Gyula : A szent magyar folyó
A Tisza kantátából

A magyar nap vígan süt az égen,
Csöndes álom szunnyad a vidéken.
Nyári áldás a boldog határban,
Tisza vize folydogál magában,
Tiszavirág kedve pillangója,
Ez a Tisza örömünk folyója.

Néha duhaj, fájó kedve támad,
Fölveti a mély, keserű bánat,
Ősi bú ez: féktelen és szittya,
Szíve vérét amely fölszakítja
S árvaságát világgá dalolja,
Ez a Tisza bánatunk folyója.

Szép a Rajna, Loreley folyója,
Német nagyság hű oltalmazója,
Szép a Szajna, Párizs tükrözője,
Méla Volga orosz bú szülője,
De míg bennünk lélek él és nóta,
Tisza lesz a magyarok folyója.

Ballagdáló, mint a magyar ember,
Aki nézi csöndes szerelemmel,
Örök áldást áraszt szerteszéjjel,
Ó de néha bilincseket tépdel
S úgy zúg, mint a forradalmi nóta,
Ez a Tisza Petőfi folyója!

Termő nyáron elmereng a tájon,
Körülnéz a kis magyar világon.
Harmonika szól fölötte halkan
Árvaságos, öreg magyar dallam.
Félig sírva, félig mosolyogva,
Ez a Tisza Tömörkény folyója.

Sziget táján oroszokra gondol,
Szerencs mellett kuruckodva tombol,
Szeged néki fájó, komoly emlék,
Zentán zengi magyarok győzelmét.
S déli végén hattyúként dalolva
Révbe hal a magyarok folyója.

2011. május 26., csütörtök

Gárdonyi Géza: Feljebb!

Csillagos nyári est, - s harmatos, homályos.
Odalent a völgyben alszik már a város.
Fekete posztóval az est betakarta.
Csak egy marok sárga csillag ragyog rajta!
Utcai lámpások.
Hallgató nyugalom,
sötétség és álom ül lent a házakon.
Talán csak a beteg virraszt a bajával?
Talán csak az árva könnyes sóhajával?
Talán csak a rab áll ablakánál ébren?
Talán csak a vak néz az éj sötétében:
- Mintha látnék - mondja tűnődve magában -,
úgy tetszik az imént valami színt láttam...

Kertemre is leszállt az éji nyugalom:
álom-csöndesség ül fűn, fán, virágokon.
Fölöttem eldöndül egy vándor bogárka,
aztán még mélyebb csend marad nyomába.

Szeretek fönn lenni csillagos estéken.
Ilyenkor az eget eltűnődve nézem:
Mi az a sok csillag? az a sok néma fény?
S ha a Föld is csillag, rá hogyan jutottam én?
Hogy kerültem ide a világ-mélységébe?
a fényes Mindenség sötét fenekére?

Ha a végtelen ég fekete tábláján
csak egy csillag égne magányosan, árván,
az az egy csillag is elég lenne nékem,
hogy egy felső világ lámpásának nézzem.
De millió csillag! millió lámpás!
Kinek, minek az a kivilágítás?
Ország van-e fenn is? s benn falvak, városok?
s utak a világló fényes csillag-sorok?
Vagy minden egy csillag, mint a Föld golyója:
épp ilyen kétágú férgek hordozója?

Ki alkotta ezt a sok külön világot?
Ki tett rá népeket? búzát és virágot?
S ki gurította be a nagy világ-térbe
a koromszín Semmi végtelenségébe?
"Járj! De körben! El és vissza-visszatérve!"
Hol az a cirkalom, mely útjok kimérte?
És hol az az óra, melyen a mutató
milliomos számok körlapján ballagó?

És hát mi van feljebb? a csillagok felett?
hol már a legfelső csillag is elveszett,
s csak lefelé látjuk?( Rezgő szikrácskája,
mint a bányamélybe hullott fénybogárka.)
Mi van megint feljebb? Más világemelet?
Más nap? Más illat? Más levegő-lehelet?
Tetőtlen magasság új világossága?
Vagy holt sötétségnek Csendes-óceánja?

Feljebb?

Hogy lehetne feljebb jutni, feljebb?
A Marconi gépe fel meddig lövellhet?
A villám, mely immár engedelmes rabunk,
hogy vele festetünk, főzetünk, iratunk,
kocsit, hadi sárkányt sebesen vitetünk,
miért ne lenne táltosunk is nekünk?

Feljebb!

A sötétség fekete kárpitján
alulról átcsappant egy megnyergelt villám,
melyen a képzelet bár szédül, de megül,
s végre is a tető tetejébe kerül.
Szállj Villám! Hasítsd át a Végtelenséget!
Ott tégy le, hova még gondolat se lépett.

Szállok, szállok...Siket, irdatlan vak égben,
hol csak sötétség ül. Sötét a sötéten.
Semmi hátán semmi. Holdatlan örök éj.
S benne egy feltévedt szúnyog se döngicsél.
Mert ha döngicsélne, bármily vékony szálon,
átszólna a hangja minden távolságon.

Feljebb!

Ha valaki a sivatag éjben,
egymásra ásító semmik kebelében,
valahol nagymessze pipára gyújtana...
Millió mérföldre elvilágítana.

Feljebb!

Ha valaki puskával itt állva
beledurrantana a Semmi-világba...
Szállna a golyó a Végtelenségben
dörgésével együtt örök csodaképpen.

Kietlen éjtenger! Feketéllő semmi!

___________________________

De mintha kezdene világosabb lenni...
Mint télen, mikor az ablak jégvirágos,
s áttetszik szelíden, hogy az ég világos.
Mi ez a fehér táj? Hó? Felhők teteje
Vagy a világ fehér-csipkés szemfedele?

Nő a világosság.
Mint Szent Vince-éjen
mikor sápadt hold van felkelőfélben.
S köröskörül merre a szem elláthat
fehér fenyvest látok? zuzmarás nagy fákat.

Hol vagyok? Valami holt planéta ölén,
mely kívül vetődött e csillagok körén?
Mi világít ott fenn, át a fehér égen
S mért zöldes itt az ég? Sehogy meg nem értem.

Feljebb!

Szálljunk feljebb! feljebb egy világgal!
Mi ez? Mező, tele nyíló hóvirággal!

Embernyi virágok tenger sokasága!
Oh ez már a Menny itt, ez a Menny pompája!
Mily üde levegő! Szinte testet könnyít!
De csodás, hogy az ég nem kék, hanem zöld itt!
Zöld, mint mikor zöldszín folyosó ablakon
szűr át a nap fénye. S közte olvatagon
kék felhők terülnek hosszan, kék csodának,
mintha olvadt zafír tavai volnának.

De már innen mégse megyek el annélkül,
hogy egy hóvirágot ne vigyek emlékül.

S nyúlok: szakítanám...Ámulat, bámulat!
Mint mikor a gyermek árnyképpel mulat,
S fogdossa falon a nyuszit, a libát.
Délibáb-kép ez mind, álló szép délibáb!

Most már értem, miért nem látom a végit?
miért kék a felhő? miért zöld az ég itt?
S csakugyan eljutok ibolyavilágba,
zöld mohamezőnek tündéri tájára.

Feljebb!

Nárcisz.

Feljebb!

Orgona, tulipán...

Egyik virágég a más virágég után.
S mind embernyi virág, gazdag színnel ékes.
A levegő más-más illatokkal édes.
Oh a szegfű-égtől el alig válhatok!

Feljebb!
Embertestben ameddig szállhatok!

S behúnyom a szemem: ne lássak már semmit.
Csak fel! fel! ha lehet fel a magas Mennyig!

És szállok sokáig a Végtelenségben.

Csak a levegőnek puha selymét érzem,
amint emelkedünk sebes suhanással
váltakozó bájos illatokon által.
Szállunk, szállunk. Szállunk egekből egekbe.
Míg végre lassúdunk. Megállunk remegve.

Megnyitom a szemem. S legott be is zárom.
Színek orgiája! Káprázatos álom!
Képzelj sziklán sziklát pávatoll-színében,
aranyban tündöklő kékséget a kékben,
s magas ormáról le zuhatag omlással
gyémánt-özönt, amint hull szép csillogással.
Szivárvány színeknek millió szikrája
húll, húll, omlik, táncol szikláról sziklára.
Húll, húll...némán. Nincs hang e világban.

De mégis...Mintha egy hárfa szólna lágyan...
Nem, nem hárfa mégse: csak olykor pengedez...
Tán üvegharangra gyöngyvirág pergedez?
Érzem is illatát már a gyöngyvirágnak,
dehát itt szellőnek melódia árad?
Nem: ez hangszer mégis! S vonótól hullámzó!
Bűbájos hangokkal sóhajtásként játszó.
Ereszkedik a hang, s oly finoman száll,
mintha a vonója volna tündérhajszál,
és a hangszere tán méhek rezgő szárnya...
Nem: ezüstfuvolák búgó orgonája...
Nem: valami zengő csigalépcsőt hallok.
Lágy bársonypapucsban futnak rajt a hangok,
fel és le, fel és le. Olykor meg-megállnak,
fülemüle-nyelven bűvösen trilláznak.
Édes buggyanással lebuknak a mélybe.
Fel újra illannak magas semmiségbe,
elképzelhetetlen hosszú vékony szálon.
Már szinte nem is hang, csak sejtelem, álom.

Ismét csend. Bíbor ég. Sima gyöngyház-tenger.
S ím a szélén áll egy fehér-frakkos ember.
Áll. Néz maga elé. Kezében hegedű.

- Ki vagy? Mit mívelsz a csendben itt egyedül?

- Tanulok. S ha valamire fogom vinni,
a bandába lépek.
- Mi neved?
- Paganini.
S tűnik mint az árnyék, fölfelé libbenve,
mintha az utolsó hangok után menne.

Feljebb!
Új ég: rengő aranyszín levegő.
Fehérszárnyú nagy sas, fölfelé lebegő.
Szállton száll...Hova? Föl, föl, egyre feljebb,
mint mikor szél ragad könnyű virág-pelyhet.

- Hová szállsz?
- Az egek kellő közepén.
- Hát még feljebb is van?
- Ez itt csak a széle.
- Messze még?
- Csak száz év. Mit vársz?
- Ember hangját.
Csak egy szót...
- A visszhang tán leejti hozzád.
S ím mintha mámoros kiáltást hallanék:
- Szép.
S rá nyomban egy női hang, mely szinte reszket:
- Szeretlek!

__________________________

Álomkáprázatok. Lenn ülök a mélyben
A csillagok alatt, a földi sötétben.
A földi sötétben! Majdnem könnyem csordul!
Mért is ocsudtam fel szépséges álmombul:

Dehát kell hogy legyen odafenn valami!
Nem égnek hiába az Ég csillagai!
Minden víznek van egy átellenes partja.
Mindennek ami függ, van is ami tartja.
Ki az égi napot meggyujtá s fenntartja,
testem érző lángját elveszni nem hagyja.
Lettem, hát újra és százszor is lehetek,
mint ahogy mindennap elalszom s ébredek.
A halál e Földön csak utolsó álom.
Az ébredés fenn van, fenn - a másvilágon.
Idelenn akkoron öltözködnek gyászba.
Odafenn öltöznek virágos pompába.
Idelenn búcsúznak. Ott fenn üdvözölnek.
Itt lenn sírnak-rínak. Odafenn nevetnek.
Aki élt, él mindig. Aki jött visszatér.
Nem veszhet sárba, mint ősszel a falevél.
Ott fenn van az ember nagy Amerikája.
Itt lenn: csak száműzött bűnösök tanyája.
Mik is volnának a széjjel szórt csillagok,
ha nem börtönrajok?

Ott az ember: angyal. Tiszta, boldog szabad.
Itt az angyal: ember. Testbe bilincselt rab.
S nehogy csupa sírás legyen rabsága,
égi múltját Isten pecsét alá zárta.
Így csak sejtegetjük lelkünk származását,
magasságos hazánk boldog fényvilágát.
S csak akkor fordítjuk szemünket mélázva
a végtelen egek ránk kéklő tájára,
s nézzük-nézzük hosszan, ábrándozva róla,
mint télen a szárnyametszett árva gólya.

______________________

Csendes az éj. Alszik minden a világon.
A madár az ágon, bogár a fűszálon.
És az emberzsombék a völgyi homályba...
Hány ember? Sok. Mind elfedi az éj szárnya.
Fölötte csupán egy csoport sárga csillag,
utcai lámpások néhány száza csillog.
Mintha volna az ég csillag-söpredéke,
mely alávettetett ide a mélységbe.

Homály, homály!...Csend...
És...megkondul egy harang...
Messze mérföldekre zengő méla hang.

Ki halt meg? Kinek telt le itt az ideje?
Ha beteg volt - nem kell többé szenvednie.
Ha gazdag volt - itthagyta a házát, kincsét.
Ha rab volt - a halál leoldja bilincsét.
Ha vak volt - visszatért a szeme világa.
Ha árva volt - ott fenn ölelő kar várja.

Gingalang-gingalang...a völgyi sötétbe...
Valaki utazik: a Földról - az Égbe.
Gárdonyi Géza: A mint itt ülök

A mint itt ülök, s nézem arczodat,
árnyék gyanánt száll rám egy gondolat:
hogy egykor, édes Vilmám, angyalom
eljön a tél, te gyönge liliom,
s mindenre, a mi tavasszal virul,
bimbózik, nyílik, s bájában pirul,
a mit remekbe alkot a természet,
havas lepellel száll rá az enyészet.

Merengve nézem szelid arczodat,
s napfény nekem egy másik gondolat:
hogy a fehér haj illik majd neked,
s kéken mosolyog rám akkor is szemed.
"Kis Vilmám," - mondom akkor is neked:
kezemben elfér akkor is kezed:
a multról olykor elbeszélgetünk,
s egymáshoz hajlik fáradt, ősz fejünk.

Gárdonyi Géza: Álom

Az utolsó kocsi is eldübörgött
lenn az aszfaltos köruton.
A gázláng vörös pilleként lebeg.
Szemem fáradtan lehunyom.
S a karos-székben hátradőlve
érzem, az álom száz karral fon át...
Tollam lehull. Rétekről álmodom...
és hallom a pásztorfurulyát.

Mi szép volt: tizennyolcz éves szívvel
a szomszéd kertben lopni a napot.
Magunk voltunk csak Örzsikével
És dicsértük a széna-illatot.
Majd elmerengve álltunk: kéz a kézben.
Így hajlik össze minden kis virág...
A nyáj kolompja kong az erdőszélen.
És hallgatjuk a pásztorfurulyát.

És este, mikor felszáll a homály,
s az égen égnek apró csillagok,
megbújva várjuk a kis kapunál,
a míg az öreg bakter elkopog.
S aztán, ha olykor össze is súgunk,
- Te édes, kedves...- ennél nincs tovább.
Egymást ölelve ébren álmodunk,
és hallgatjuk a pásztorfurulyát.

Ez elnótázza mélán, meghatón
a rejtett távol valamely zugán,
a mit csak érez Karádon s Fonyón
minden szerelmes ifjú és leány.
A falu csendes. Kutya sem ugat.
- Te édes, kedves... - súgod Örzsikém,
s arczomra simul lágy selyemhajad.
S - te édes, kedves... - súgom vissza én.

Gárdonyi Géza: A hóvirág

A misén ott volt Ida is,
a szép halvány jegyzőleány,
s álmodozó éjszemével
édesdeden nézett reám.
Körültünk az ének zengett,
s beáradt a tavaszi fény.
Az orvos hozzám hajolt és szólt:
"Egy évig sem él ez a szegény."

Az erdőn át hazakisértem.
Oly halvány volt, olyan fehér,
mint a gyönge kis hóvirág,
mely nyarat, őszt soha nem ér.
És vidám volt, és oly boldog,
mint maga a szép kikelet,
mely friss lombok koszorúit
Bontogatta fejünk felett.

Az erdei fülemile
a bokrok közt dalolgatott.
- Álljunk meg, szólt. És a szemén
egy harmatcsepp, könny csillogott.
- Kis Ida, mért sír? mondja csak!
- Egy mese jut az eszembe,
egy mese, - szólt mosolyogva -
hogy a madár leány lelke.

Az útfélen vadrózsa nyílt.
Szólt: - Hajamba tűzök egyet.
És két bimbót leszakított,
s kalapomhoz tűzött egyet.
És mikor elváltam tőle,
megszorította a kezem.
Utána néztem hosszasan,
s nem láttam többé sohasem.

Gárdonyi Géza: Mikor itt vagy

Mikor itt vagy a szobában
mintha telis-tele volna
rózsával és liliommal,
s körülöttünk zene szólna.

S mikor kimégy a szobából
olyan üres ez egyszerre,
olyan üres, olyan néma,
mintha én se volnék benne.
Babits Mihály: Elgurult napok

Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
végre megállnak, éjjel, s vég időkig
kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.

Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?
Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?
Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?

Óh kedvesem, ne engedd így gurulni
a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe
a bús hullókat, ízlelje meg ajkad
perceim ízét, mely csak frissen édes!

Jön a favágó már hallom a léptét
ütemre s mint a gyilkos szívverése
konokabb egyre - mit tudom a hangról,
messze-e még vagy mikor ér idáig?

Másodpercenként lép egyet kegyetlen.
És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.
A fiatal fák inganak, recsegnek
S a vének lepke levelei fogynak.

Babits Mihály: Zengő légypokol

Fekszel az ágyon s nézed félsötét
betegszobád meszelt mennyezetét,
mely mint az élet pusztasága nyúl
közted s a szabad ég közt makacsul.

Fehér a mennyezet, de egyhelyütt,
ahol a füstös olajlámpa függ,
koromfolt, másutt zápormosta nyom
Polinéziát rajzol a falon.

Felfelé fordul lábbal téveteg
járnak e mappán szerte a legyek,
mint egy semmibe-lógó sivatag
szikes rétjén a csúf sötét vadak.

Messzebb egy légvonatban lobogó
enyves pántlika leng: a légyfogó;
rajt elfogott legyeknek tízei
s halálig tartó kínjuk zengeti.

Te hallod s mintha vergődő saját
lelked sötét zengését hallanád;
szárnyát veri, halálos csöpp fogoly,
s röpűl a Föld, a zengő légypokol.

Ottkünn az eső megered s kopog,
mint majd ítéletnapján a dobok
s mindent valami nagy magányba zár
szennyesen és puhán a sár, a sár.

Babits Mihály:
Nyár

Esik a nap!
Szakad a súlyos, sűrü zápor
zuhogva istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!

Részeg darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség...
Óh gyönyörűség!

Hangos virág
kiált, bíbor szinekkel esdve,
hogy jöjjön már a bíbor estve,
hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
Óh gyönyörűség!

Tornác fölött
szédülve és legyet riasztva
fúl a cseléd, liheg a gazda;
álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég...
Óh gyönyörűség!

Boldog a nap:
de boldogság a vágy gyürűsse!
Boldog a nap, s vágyik a hűsre...
Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!

Babits Mihály:
Fájó, fázó ének

Ó gondok, gondok, holnapok!
Egy gondtalan mát hol kapok?

Szőnyeg-puhába betegen
búni hiába szigetem:

szívem verését halk ölén
csak annál jobban hallom én.

S nem hágy e belül ágyuzó
nyugodni tikkadt ágyuszó.

Rég mélyről únott hangja bánt
előtt sülyedt harang gyanánt:

de zord kohóba sülyedett
és a harangból ágyu lett.

S tép, tép e belül ágyuzó
lelkembe tikkadt ágyuszó.

Kifelé csupa sánc, perem:
befelé lelkem meztelen.

Fájón mezítlen, lmint beteg
zománca-vesztett fogideg.

Úristen, ami itt hibás,
ki lesz eltömni Messiás?

Jámbor halászt, hiszem, lehet:
hanem ki vált meg engemet?

Adj Uram, kinek mit szeret:
az éhezőnek kenyeret,

a szomjazónak hűs italt,
a fiatalnak fiatalt,

adj az öregnek szép időt:
hadd üldögéljen ház előtt,

adj, Uram, néki friss erőt -
de nékem ajd már pihenőt!

1914

Babits Mihály: Miatyánk

Miatyánk ki vagy a mennyekben,
harcokban, bűnökben, szennyekben,
rád tekint árva világod:
a te neved megszenteltessék,
a te legszebb neved: Békesség!
Jöjjön el a te országod.
Véres a földünk, háboru van,
kezed sujtását sejtjük, uram,
s mondjuk, de nyögve, szomoruan,
add, hogy mondhassuk könnyebben -:
Legyen meg a te akaratod!
mint angyalok mondják mennyekben.
Előtted uram, a hon java,
s hulljon a lomb, csak éljen a fa:
de vajjon a legkisebb lombot
nem őrzi-e atyai gondod?
nem leng-e az utolsó fürtön is
áldva miképpen mennyekben,
azonképpen itt a földön is?
Megráztál, nem lehet szörnyebben,
már most ami fánkon megmaradt
őrizd meg őszig a bús galyat:
mindennapi kenyerünket add
meg nekünk ma, és gyermekeinket
növeld békére: ha bűn, hogy lábunk
ma vérbe csuszik meg: értük az!
Bocsásd meg a mi bűneinket,
miképpen mi is megbocsátunk
ellenünk vétetteknek: a gaz
tied, büntetni: mienk csak az,
hogy védelmezzük a mieinket!
És ne vigy a kísértetbe minket,
hogy ártatlanságunk tudatát,
mint drága páncélos inget
őrizzük meg bár véresen,
hogy át ne hasadjon sohasem.
Jaj, aki ellenünk mozdul:
megvívunk, készen, bármi csatát,
de szabadíts meg a gonosztul,
mert tiéd az ország,
kezedbe tette le sorsát,
s te vagy a legnagyobb erősség:
ki neveden buzdul,
bármennyit küzd és vérez,
előbb vagy utóbb övé lesz
a hatalom és a dicsőség!

Babits Mihály:
Magyar szonett az őszről

Jön az ősz, már hullanak a cifra virágok,
szirmai rongyban, mint farsangi plakátok,
ha süvít a böjti szél: - Nincs szükség rátok!
Már vége a násznak, megestek a lányok.

Komolyan és szürkén, mint a gőgös, szerény
fiait ringatva ül a termés helyén,
kész elbocsájtani a Szentmihály szelén,
s hős anyaként halni a november derén.

S már érzi az éh nyúl, hogy a fű kopaszabb.
Jajgat a sok madár, folyton vérzik a Nap.
Megy a gőzös Pestre, füstje a földre csap.

Ideges a farkas a gyűrött erdőben.
Ideges az ember szíve a mezőben:
jön valami amit minden ért, csak ő nem.

1927
Babits Mihály: A szökevény szerelem

Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e még?

Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem szerelem.
A szerelem meggyujtott,
meggyujtott és elfutott,
itthagyott,
itthagyott.

Mintha két szép fa ég
puszta környék közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa csak:
pirosak,
pirosak.

Nem is két fa, két olajkut
és a lángjuk összecsap -
mélyek, el nem alszanak.

A szerelem messze van már
és kacag,
és kacag.

Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?

Úgy tudlak már csak szeretni
mint magamat szeretem,
égve s égetve, kegyetlen

s érzem, hogy kacag mögöttem
a szökevény szerelem.


Babits Mihály:
Az életemet elhibáztam


Az életemet elhibáztam,
rossz szögletet mértem falán,
törölhetetlen drága vásznam
terhes szinekkel mázolám:
emlékből raktam össze rőzsét,
multból máglyát jövőm alá,
s tegnap tüzére holnap hősét,
magamat dobtam égni rá.

Ah, mennyi szépre, mennyi jóra
lett volna bennem késve mersz!
De hasztalan töpreng az óra,
ha ihletet nem ád a perc.
Az órák és évek kövéből
nehéz kriptát emeltem én:
az évek falának tövéből
nem költ föl többet több remény.

Kriptámban hát nosza kinyújtom
rossz, multak-törte testemet
és máglyámat vigan kigyújtom,
melyről fölkelni nem lehet:
Lelkem! ha éltünk lángba lebben,
legalább szép legyen a láng:
minden bibornál fényesebben
adja palástját ölni ránk!


Babits Mihály: Tájkép


A vérvörös nap ködbe süllyed messze
szél borzogatja az útpart gyepét
csodásan súg-búg a kalászok ezre
s hirtelen összébb veri telt fejét.

Szántó barnítja távolabb a zöldet,
pilledt jószága már alig kocog:
a fény elhagyja lassankint a földet
s az üres égbe visszapárolog.

Az égen vérrelöntött felhő nyúlik
és rajta ül a vihar angyala:
hangolja rozsdás kürtjét

Babits Mihály: Fájó, fázó ének

Ó gondok, gondok, holnapok!
egy gondtalan mát hol kapok?

Szőnyeg-puhába betegen
búni hiába szigetem:

szivem verését halk ölén
csak annál jobban hallom én.

S nem hágy e belül ágyuzó
nyugodni tikkadt ágyuszó.

Rég mélyről únott hangja bánt
előbb sülyedt harang gyanánt:

de zord kohóba sülyedett
és a harangból ágyu lett.

S tép, tép e belül ágyuzó
lelkembe tikkadt ágyuszó.

Kifelé csupa sánc, perem:
befelé lelkem meztelen.

Fájón mezítlen, mint beteg
zománca-vesztett fogideg.

Úristen, ami itt hibás,
ki lesz eltömni Messiás?

Jámbor halászt, hiszem, lehet:
hanem ki vált meg engemet?

Adj Uram, kinek mit szeret:
az éhezőnek kenyeret,

s szomjazónak hűs italt,
a fiatalnak fiatalt,

adj az öregnek szép időt:
hadd üldögéljen ház előtt,

adj, Uram, néki friss erőt -
de nékem adj már pihenőt!

Poe, Edgar,Allan amerikai költő.

 Edgar A . Poe:
A holló

(Kosztolányi Dezső ford.)

Egyszer elmult régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél
Régi, bűvös foliánson tétovázott a kezem,
S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm,
Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen,
"Éji vándor - így susogtam - az babrál a reteszen,
Az lehet, más senkisem."

Télidő volt, bús december, aminőt nem ért meg ember,
Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen.
Lelkem a bánattól óván olvastam az éji órán,
Hogy feledjem holt Lenorám fényes-régi kedvesem,
Már az angyalok között van fényes-égi kedvesem,
Itt lenn nincsen neve sem.

Most a függöny bibor öble megborzad, zizeg zörögve,
Félelemnek tőre szúrja - fúrja által a szivem.
Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban:
"Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen,
Éji vendég vár ajtómon, az babrál a reteszen:
Az lehet, más semmisem."

Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan:
"Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem
Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant,
A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben.
" Erre felnyitom az ajtót - szétvigyázva sebtiben:
- Künn az éj, más semmisem.

A sürű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet,
Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen.
Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak:"Lenóra"
S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem,
Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem
A visszhang, más semmisem.

A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem,
Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen.
"Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron,
Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem,
Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem:
Zúg a szél, más semmisem".

Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal
Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen.
S mintha mi se volna ebben a viharnál sebesebben
A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen,
Pallas szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen:
Nem történik semmisem.

Én nevettem őt, hogy éber tollal talpig feketében
Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen:
"Bár alig van rajtad toll, ó fergetegvert csúnya holló,
Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél édesem?
Mondd meg nékem, a pokolban, hogy neveztek, édesem:?
" Szólt a Holló: "Sohasem".

És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron
S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen
Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten,
Végre halkan ezt rebegtem:"Nem örök a csoda sem,
Minden elszállt, ez is elszáll - nem örök a csoda sem -"
A madár szólt: "Sohasem".

Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz
"Bamba szajkó", így beszéltem, "nincsen egy ép sora sem.
Bús különc volt a gazdája, bizton az kapatta rája,
Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen.
Benne lelke átka zörgött s hörgött keservesen,
Hogy már többé "Sohasem".

Még nevettem, hogy az ében Holló ott ül feketében
S párnás, mély zsöllém elébe gördítettem sebesen,
Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan
Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem,
Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem,
Mért károgja: "Sohasem".

Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva,
S a szemével a szivembe szúrt le - fúrt le tüzesen,
Süppedő bársonyra dültem s a violafény köd-ülten
Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem,
Itten ült ő, itt e párnán, pislogott a mécsesem
S ah, nem ül le, Sohasem!

Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl,
Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen,
"Angyalok, hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen,
Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem
Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!"
Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal vagy ördög,
Kit szobámba vert az orkán és kisértesz rémesen,
Mondd meg itt e szörnyű házban - hol a Rémekkel csatáztam
- Hol a Borzalom s a Láz van - nincs sebemre moha sem?
Nincs-e - nincs-e - ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?
" Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal vagy ördög,
Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen,
Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes,
Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem,
Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?
" Szólt a Holló: "Sohasem".

"Pusztulj innen a pokolba" ordítottam fuldokolva,
"Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn!
Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel!
Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem!
Tépd ki csőröd a szivemből, ne maradjon nyoma sem!
Szólt a Holló: "Sohasem."

És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,
A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.
Úgy ül, mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon,
A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:
Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
S nem virrad meg - sohasem!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...