Babits Mihály: A szökevény szerelem
Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e még?
Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem szerelem.
A szerelem meggyujtott,
meggyujtott és elfutott,
itthagyott,
itthagyott.
Mintha két szép fa ég
puszta környék közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa csak:
pirosak,
pirosak.
Nem is két fa, két olajkut
és a lángjuk összecsap -
mélyek, el nem alszanak.
A szerelem messze van már
és kacag,
és kacag.
Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?
Úgy tudlak már csak szeretni
mint magamat szeretem,
égve s égetve, kegyetlen
s érzem, hogy kacag mögöttem
a szökevény szerelem.
Babits Mihály:
Az életemet elhibáztam
Az életemet elhibáztam,
rossz szögletet mértem falán,
törölhetetlen drága vásznam
terhes szinekkel mázolám:
emlékből raktam össze rőzsét,
multból máglyát jövőm alá,
s tegnap tüzére holnap hősét,
magamat dobtam égni rá.
Ah, mennyi szépre, mennyi jóra
lett volna bennem késve mersz!
De hasztalan töpreng az óra,
ha ihletet nem ád a perc.
Az órák és évek kövéből
nehéz kriptát emeltem én:
az évek falának tövéből
nem költ föl többet több remény.
Kriptámban hát nosza kinyújtom
rossz, multak-törte testemet
és máglyámat vigan kigyújtom,
melyről fölkelni nem lehet:
Lelkem! ha éltünk lángba lebben,
legalább szép legyen a láng:
minden bibornál fényesebben
adja palástját ölni ránk!
Babits Mihály: Tájkép
A vérvörös nap ködbe süllyed messze
szél borzogatja az útpart gyepét
csodásan súg-búg a kalászok ezre
s hirtelen összébb veri telt fejét.
Szántó barnítja távolabb a zöldet,
pilledt jószága már alig kocog:
a fény elhagyja lassankint a földet
s az üres égbe visszapárolog.
Az égen vérrelöntött felhő nyúlik
és rajta ül a vihar angyala:
hangolja rozsdás kürtjét
Babits Mihály: Fájó, fázó ének
Ó gondok, gondok, holnapok!
egy gondtalan mát hol kapok?
Szőnyeg-puhába betegen
búni hiába szigetem:
szivem verését halk ölén
csak annál jobban hallom én.
S nem hágy e belül ágyuzó
nyugodni tikkadt ágyuszó.
Rég mélyről únott hangja bánt
előbb sülyedt harang gyanánt:
de zord kohóba sülyedett
és a harangból ágyu lett.
S tép, tép e belül ágyuzó
lelkembe tikkadt ágyuszó.
Kifelé csupa sánc, perem:
befelé lelkem meztelen.
Fájón mezítlen, mint beteg
zománca-vesztett fogideg.
Úristen, ami itt hibás,
ki lesz eltömni Messiás?
Jámbor halászt, hiszem, lehet:
hanem ki vált meg engemet?
Adj Uram, kinek mit szeret:
az éhezőnek kenyeret,
s szomjazónak hűs italt,
a fiatalnak fiatalt,
adj az öregnek szép időt:
hadd üldögéljen ház előtt,
adj, Uram, néki friss erőt -
de nékem adj már pihenőt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése