2011. október 30., vasárnap

Halloween - Mindenszentek



A halloween ősi kelta hagyományokból kialakult ünnep, amit elsősorban az angolszász országokban tartanak meg, bár mára már az egész világon elterjedt. A boszorkányok, kísértetek és egyéb szellemek ünnepe, melyben összemosódott a római Pomona-nap, a kelta samhain ünnep és a keresztény halottak napja. Október 31-én tartják.

A kereszténység terjesztésekor a hittérítők azt a feladatot kapták, hogy lehetőség szerint a keresztény szokásokat a pogány ünnepekhez igazítsák azok betiltása helyett. Így ez a pogány ünnep a keresztény mindenszentek ünnepe lett (omnium sanctorum). III. György pápa a 800-as években a korábban május 13-án ünnepelt Szűz Mária és a mártírok emléknapját október 31-re helyezte át. Írországban ez az éjszaka All Hallow's Eve, „mindenszentek éjszakája” nevet kapta. November első napja volt az ünnepnap, All Saints' Day (All Hallow's Day, „szentek napja”).


A halloween eredete a római időkre nyúlik vissza, amikor a rómaiak elfoglalták Angliát. A kelta hagyományok közt szerepelt a samhain, amit a kelta napisten tiszteletére rendeztek.



Ezen az éjszakán, úgy hitték, hogy az elmúlt évben meghaltak lelkei összezavarhatják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjel vándorolnak a holtak birodalmába. Az emberek a szellemeknek ételt és állatot áldoztak, hogy megkönnyítsék a vándorlásukat.
Ez a nap jelentette a sötétség kezdetét, mert a kelták azt hitték, hogy a napisten Samhain a halál és a sötétség istenének fogságába került. Október 31-én az újév előestéjén Samhain összehívta a halottakat, amelyek különböző formákban jelentek meg, ezek rossz lelkek, gonosz állatok figuráit öltötték magukra. A kelta papok egy hegytetőn a szent tölgy alatt gyülekeztek, tüzet gyújtottak és termény és állatáldozatokat mutattak be, majd a tűz körül táncoltak. Reggel a papok minden családnak adtak ebből a parázsból, hogy új tüzeket gyújthassanak velük, melyek elűzik a gonosz szellemeket és melegen tartják az otthonokat.



Mindenszentek

A mindenszentek

(latinul Festum Omnium Sanctorum) keresztény ünnep, amelyet a katolikus egyházban november 1-jén, más egyházakban más napokon tartanak a valaha élt igaz emberek tiszteletére.







A halottak napját előzi meg. Estéjét a halottak estéjének (halottak vigíliájának) is nevezik, ilyenkor sok helyen hosszan, akár 1-2 órán át szólnak a harangok a halottak emlékezetére. A mindenszentekhez és a halottak napjához kötődő szokásokat nem csak a hithű keresztények gyakorolják.

Magyarországon több évtizedes szünet után 2001-től újra munkaszüneti nap.

Az angolszász országokban a mindenszentek napját megelőző este a halloween („minden szent estéje”).

"E mai napon, szeretteim, 
mindvalamennyi szenteknek emlékezetét 
egy közös ünneplésnek vígságával üljük.
Mert hitvallásuk minél szilárdabb volt a
szenvedésben, annál ragyogóbb most a
tisztességben.  Lépjünk mi is erre az
útra, siessünk a mennyei hazába,
melynek polgárai közé felvétettünk! ”

– Beda Venerabilis

Szeretteim emlékére .


2011. október 21., péntek

In Memoriam - 1956.október 23

Október 23. az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kitörésének napja, nemzeti ünnep.


Tamási Lajos
költő
Nagykónyi, 1923.01.01.
- Budapest, 1992.11.26.

Piros a vér a pesti utcán

Megyünk s valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.


Nincs más teendő: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél
valami szent lobogás készül.

Zászlóink föl, ujjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem-színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének
parancsolatlan, tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,
munkások-ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva,
ti megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen
Gerő Ernő, csak ölni tudsz!?

...Piros a vér a pesti utcán,
eső esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utcák kövei.

Piros a vér a pesti utcán,
munkások-ifjak vére folyt,
- a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogók mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból, egynek, tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
mert úgy született a szabadság,
hogy hullt a könny és hullt a vér.

Budapest,1956. okt. 26-27.  

Elhangzott a Kossuth és Petőfi Rádióban október 29-én 16.41-kor A magyar írók szólnak című műsorban (elmondta Balassa György), és este 20.00 órakor; október 30-án este 20.39-kor a Szabad Kossuth Rádióban maga Tamási Lajos olvasta fel.
in memoriam





Halottak napja

Menj el a térre
ahol fekszenek,
mondták - csak menj oda
ha nem hiszed.


Elindultunk
és néztük, hogy dörög
egy helikopter
a város fölött.


Kocsikon fegyver,
tankok, katonák
vonultak
a Szabadság hídon át.

A rádióban,
dobolt a gyászzene.
szél fújt,
a város vad lélegzete.


Esőben csillogtak
a háztetők
amikor megálltunk
a tér előtt.


Sötétedett már,
nem láttuk a vért,
csak gyertyák lobogtak
a holtakért .

S nem tudtuk,
hogy ki ölt és ki a holt?
Hullt az eső,
halottak napja volt.

1956.

Jobbágy Károly:
Mondják, a himnuszt énekelték

Mondják, a himnuszt énekelték
úgy indultak a puskatűznek
s a könnygáz meg a tűzzel telt ég
sem riasztotta vissza őket.

Csorgott a könnyük.
Talán sírtak.
Csorgott a vérük.
Belehaltak.

Diákok voltak.
S ők csinálták
a dicsőséges forradalmat!

1956. október 24.

Márai Sándor:
Mennyből az Angyal


Mennyből az Angyal  - menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: "Elég volt."

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- a gyermek, a szamár, a pásztor -
Az álomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik -
mennyből az angyal.

(New York,1956.)

2011. október 15., szombat

Krúdy Gyula: A cseresznyevirág



Krúdy Gyula: A cseresznyevirág

Japánországban, a Sárga-tenger messzi szigetén az édes anya azt mondja fiának:

- Én cseresznyevirágom!

És a gyermek, mikor a legkedvesebben válaszol az édes anyjának, azt feleli:

- Én cseresznyevirágom!

A japánok a legszebb virágnak a cseresznyevirágot tartják.

Mindenütt van cseresznyefa az országban és tavasszal, mikor előbujnak a cseresznyefa virágai, még a tenger is tele van viráglevéllel, amelyet a szél seper bele.

Volt itt Pesten egy Taku nevü japán fiú, aki birkózni tanította a fiatalságot. A japánok a legügyesebb birkózók és Taku, Szemere Miklós, a magyar ifjúság jó barátja költségén hajózott hozzánk a Sárga-tengerről. Pesten is Szemere Miklós adott neki lakást és ellátást. Még tanítványokról is gondoskodott a számára.

A japán fiatalember mindig nyájasan mosolygott, sohasem szomorkodott és olyan ügyes birkózó volt, hogy a legerősebb pesti embereket is könnyü szerrel a földhöz vágta.

„Dzsiu-dzsicu”-nak hívják japánul a birkózást. És ez valami olyan fortélyos dolog, hogy a leggyengébb emberből a legerősebb ember lesz nyomban, amint a japánok birkózását jól megtanulta. Egyetlen kézfogással mozdulásra képtelenné lehet tenni a legbátrabb embereket is. Taku csupán a hüvelykujját fogta meg a leghíresebb magyar birkózónak és az egyetlen izmát sem tudta többé mozdítani.

Fortélyos fogások gyűjteménye a japán birkózás, amelyet évszázadok óta tanul a japán ifjúság és most már szinte tökéletes.

Taku, aki mindig mosolygott és mindenkit legyőzött a birkózásban, egy napon szomorúan kopogtatott be gazdájához, Szemere Miklóshoz:

- Nagy jó uram, – mondta japánul, mert a japánok nagyon udvariasak a beszédben, – engedje meg nekem, hogy szomoru legyek.

- Mi bajod van, Taku? – kérdé a gazda.

- Az a bajom, hogy Japánban tavasz van most, itt pedig tél van. Érzem szülőföldem tavaszát és az ablakon át olyan nagy havat látok, amilyen csupán a legnagyobb hegyeken szokott lenni Japánban.

Szemere megcsóválta a fejét:

- Egy-két hónap múlva elmúlik Magyarországon is a téli idő, itt is tavasz lesz.

- Nem bírom én azt kivárni. Ha nem láthatom az anyámat, az apámat, a szülőhazámat tavaszkor, a cseresznyefa virágzásakor, amikor minden japán odahaza szokott lenni, nagyon szomorú leszek. A cseresznyevirág nyílása éppen olyan ünnepe a japánoknak, mint a keresztényeknek a karácsony. A japán hajósok visszatérnek tavaszkor a messzi tengerekről, ahol gyöngy után halásztak és az egész országban ünnep van. Mindenki örvendez, hogy újra kivirítottak Japánban a cseresznyefák.

Szemere vállat vont.

- Egy-két hónap múlva Magyarországon is kinyílnak a virágok. Várja meg, Taku, türelmesen. Addig csak tanítsa birkózni fiatal barátaimat.

Taku engedelmesen meghajolt.

A tokiói egyetemen az engedelmességre is megtanítják a fiatalembereket.

De akármilyen szorgalmasan teljesítette is kötelességét Taku, napról-napra halaványabb lett az arca.

A szeme bánatosan mosolygott és valami mondhatatlan vágyódás ült az arcán.

Napokig szótlanul járkált és néha már birkózni sem volt kedve.

Egyszer aztán ágynak esett.

A legjobb orvosokat hivatta el a beteghez Szemere Miklós.

Az orvosok a fejüket csóválták.

- Valami ázsiai betegsége van a japánnak, amelyet mi nem tudunk meggyógyítani, – mondta végre az egyik orvos.

Taku nem felelt, csak mosolygott, mint mindig. Egy napon aztán beköszöntött a tavasz Magyarországba.

Kizöldültek a fák.

Kinyíltak a cseresznyefa apró virágai.

Szemere Miklós a kertjéből egy virágos cseresznyeágat hozatott és személyesen vitte el a beteg japán ifju betegágyához.

A nagybeteg Taku, amint meglátta a gyöngéd virágokat, egyszerre felült ágyában.

- Hála Istennek, megint egészséges vagyok! – kiáltott föl és szívéhez szorította a cseresznyevirágokat.

- Hogy történt ez, Taku?

A japán ifjú boldogan mosolygott:

- A cseresznyevirág azt jelenti nekem, hogy azok mind élnek, akiket én szeretek. Életben van és boldog az anyám Japánban. Az én édes anyám, – az én cseresznyevirágom.

Néhány nap múlva elhagyta Taku a kórházat.

Móra Ferenc: A cinegefészek


Móra Ferenc: A cinegefészek

Biz az régen volt, mikor én életemben először álmodtam sarkantyús csizmával, de még most is sírhatnékom van, ha rágondolok, hogy milyen rossz volt abból a gyönyörű álomból fölébredni.

Hullott a könnyem, mint a sebes eső és szegény szülém még friss lángossal se tudta elállítani.

- Nem eszik ám ilyent még a király fia se, lelkecském, – tömte volna a számba a drága jó harapnivalót.

- Mindegy az, azért én mégis jobban szeretnék királyfiú lenni, mint szűcsfiú, – mondottam durcásan.

- Hát aztán miért, te? – nézett rám szülém szelíd szemrehányással.

- Azért, mert a királyfik sarkantyús csizmában őrzik a libát, – feleltem nagy okosan.

Édes apám éppen akkor lépett be a szobába. Nyakában volt a csíkos tarisznya, vállán a nyitó kapa, indulóban volt a szőlőbe.

- No, gyerekem, jössz-e velem hernyót szedni? – kérdezte tőlem.

Nem szóltam semmit, mert bánatomban akkorát haraptam a lángosból, hogy majd megfúltam tőle. A szülém felelt helyettem:

- Nem szeret már menni sehova, csak ahol a sarkantyús csizma terem.

- No, az pedig éppen a szőlőben terem, – mondta komolyan édesapám.

De már akkor fogtam is a kezét, húztam is kifelé az ajtón, hogy el ne vigye valaki a sarkantyús csizmámat, mire kiérünk.

Én egy nyúlugrással előbb kiértem, mint az apám. Kíváncsian néztem körül a csendes szőlőpásztákon. A venyigék még aludtak a homok alatt, de a barackfák már fölébredtek, föl is öltöztek menyasszonyruhába. Jókedvű méhikék zümmögtek a virágokon, hernyócskát is láttam sokat, ahogy a gallyakra kötött selyemszálakon hintáztak, hanem a sarkantyús csizmát nem láttam sehol.

Szaladtam is gyanakodva az apám elé:

- Apám, melyik fa termi nekem a sarkantyús csizmát?

- Mindjárt, gyermekem, mindjárt, – mosolygott az apám, azzal lerakta a holmiját a nagy eperfa hűvösébe és megfogta a kezem, – no gyere velem!

Kimentünk a puszta végére: ott megálltunk a csengettyű-körtefa alatt. Telis-teli volt az fakadó bimbóval, mint csillaggal a tejút.

- Látod-e ott azt a cinegefészket? – mutatott föl apám a fahegybe.

- Látom.

- No hát abban van a te sarkantyús csizmád.

Ránéztem az apámra. Tudtam, hogy amit ő mond, az olyan igaz, mint a nap az égen. Mégis elszomorodtam egy kicsit.

- De nekem nem cinegének való csizma kellene ám.

- Nem is az lesz az, fiam, – ütött a vállamra apám. – Igazi legénynek való csizma lesz. Csukaorrú, magas sarkú, csikorgós talpú.

- De sarkantyú is lesz rajta?

- Aranytól futtatott, ezüsttől szalajtott réz sarkantyú.

Hiszem is, nem is, de nem szólhattam többet. Az apám elment megkerülni a szőlőt, a cinegevarga meg abban a pillanatban röppent ki a fészekből. Néztem utána, mintha szeretném megszólítani, de aztán jobbat gondoltam.

- Nini, hiszen belenézhetek én abba a fészekbe.

Másztam föl a fahegybe, mint a mókus, de majd leszédültem, ahogy belenéztem a takaros kis fészekbe. Négy icipici tojásnál egyéb nem volt benne.

- Ez egyszer áprilist járatott velem az apám, – gondoltam magamban. Elfutott a pulykaméreg, belemarkoltam a fészekbe, kiszedtem a tojásokat s egyenkint a fához vertem őket. Egy kicsit abba is bizakodtam, hogy hátha mégis kipattan belőlük valami csodacsizma. Hallottam én már ilyent a mesében.

Éppen az utolsó tojáskát loccsantottam szét, mikor nagy lelkendezve odafutott az apám:

- Vigyázz te, kárt ne tégy a fészekben!

Egy kicsit ijedten huppantam le a fáról:

- A fészekben nem tettem kárt, csak a tojásokat törtem szét.

- No oda is van a sarkantyús csizma, – csóválta meg apám a fejét. – Hány tojás volt?

- Négy.

- Abból lett volna négy cinege-fiók. Az mind megevett volna naponkint ötven-ötven hernyót. Tudod-e, hány hernyó az?

Nagy nehezen kiszámítottam, hogy az mindennap kétszáz hernyó.

- A fiókákat az anyjuk körülbelül harminc napig etette volna. Tudod-e, mennyi az a harmincszor kétszáz hernyó?

Én csak annyit tudtam, hogy az sok. Az apám kiszámította, hogy a harmincszor kétszáz hernyó hatezer hernyó.

- No, ezek már nem esznek meg egy hernyót se, – néztem föl egy kicsit elszomorodva a fára.

- Majd esznek ő helyettük a hernyók. Tudod-e, mit esznek?

- Gyümölcsfa-virágot.

- Még pedig minden hernyó mindennap egy virágot, – számított tovább édesapám. – Hatezer hernyó hatezer virágot. Harminc nap alatt száznyolcvanezer virágot. Alma, körte, cseresznye lett volna abból. Almából, körtéből, cseresznyéből, barackból árultuk volna a sarkantyús csizmára valót.

Ebben a percben hazaérkezett a cinegemadár. Sohse felejtem el jajveszékelését a kifosztott fészek körül. Szívszaggató sírása ma is a fülembe cseng. S ma is jobban fáj a szívemnek, mint az, hogy akkor egyszer lett volna sarkantyús csizmám az életben, azt is megették a hernyók.

Balla Ignác: Szegény ember karácsonya



Balla Ignác: Szegény ember karácsonya

Hiszen volt a mi falunkban sok szegény ember, de olyan földhöz ragadt szegény egy se volt, mint Gergő András, a harangozó. A templom egerei gazdag urak voltak őhozzá mérten és igazán csak a jó Isten a tudója, hogy Gergő Andrásék – az ember, az asszony, a hat gyerek, meg ráadásul a Csipszi kutya, – ugyan miből teleltek ki, ha egyszer beköszöntött a nagy hideg és nemcsak enni, de fűteni is kellett. Már hogy a gyereknép miatt, mert a hat csimóta között még pólyás is akadt.

Sajnálta a mi egész falunk a harangozóékat és akinek csak valamelyest módja volt, segítette is, ahogy csak tőle tellett. Ki néhány öl fa-darabot, ki néhány kilócska lisztet vagy petróleumot küldött nekik. A disznótorok idején pedig minden házban, ahol disznót öltek, önként megadóztatta magát a háznép és a kolbászból, hurkából, oldalasból meg disznósajtból egy-egy kis porciót eljuttattak a Gergőék kunyhójába.

Annak, aki adta, nem is volt valami nagy áldozat. De annak, aki kapta, mégis áldás számba ment.

Minálunk éppen karácsony hetére esett a disznótor és a nagy este előtt így szólt hozzám az édesanyám:

- Sanyi, idén te viszed el az ajándékot a harangozóékhoz. A kis szolgálónak most más a dolga, te meg éppen ráérsz.

Rá is értem, meg is örültem. Nagy boldogság jót tenni valakivel és én úgy éreztem, ha én viszem el az ajándékot, most én ajándékozok és én teszek jót a Gergő-családdal.

Alig vártam, hogy a tulipántos tányérra rárakják a májas hurkát, kolbászt, disznólábat, disznósajtot és amikor egy másik tányérral betakarták, már rohanni is akartam vele.

- Várj még, te kis szeleburdi! – szólt rám az édesanyám. – Még össze is kell kötni valamivel, nehogy ki találjon esni belőle a sok jó falat.

Szép fehér kezével – de sok szegény is áldja azt a fehér kezet! – ő maga kötözte be a piros asztalkendőbe a két tányért, fület is kötött rá, hogy jobban foghassam, aztán a kezembe nyomta ezt a finom elemózsiás csomagot.

- Most már mehetsz, fiacskám.

Mentem is nagy büszkén, gangosan, boldogan. És már előre is örültem, hogy milyen boldogok lesznek a harangozóék, ha leteszem a kis kunyhó asztalára az ajándékot. Milyen pompás lesz ez nekik karácsonyra! Talán nincs is egy harapás hús se a házukban és én most egyszerre betoppanok náluk és viszem nekik a sok ízletes, csalogatószagú karácsonyi pecsenyét.

Erre gondoltam csak, amint a nagy hidegben, – kis bundám gallérját a fülemig fölhajtva, – ballagdáltam a harangozóék felé. De egyszerre csak fölijedtem a nagy gondolkozásból, mert valaki rám kiáltott:

- Hová sietsz úgy, Sanyi?

A molnárék fia volt, aki néhány pajtásommal a kis tó szélén csúszkált. A befagyott tavacska jegén vidáman játszadoztak és én észre se vettem, hogy már ilyen messze járok hazulról.

- Gyere te is iringálni! – kiáltotta most az egyik fiú.

Nagy volt a csábítás, nem tudtam ellentállni.

- Csak egy kicsit iringálok, – mondtam magamban, – aztán megyek tovább. Mire sötétedni kezd, már otthon is lehetek.

Letettem a partra a csomagot és a következő pillanatban már én is ott iringáltam a többi gyerekkel. A partról szaladtunk neki a jégnek és hosszúkat csúsztunk a simára, tükörfényesre csiszolódott keskeny jégsávon, közben pedig a kezünkkel, felsőtestünkkel egyensúlyoztuk magunkat, nehogy fölbukjunk és – történetesen – az orrunk hegyén csússzunk tovább.

A boldog iringálásban ügyet sem vetettünk arra, hogy egy szép nagy tarka kutya közeledik a tó felé. Most már tudom, hogy miért jött. A friss disznóhús szaga csalogatta oda és egyenest az én kis csomagomhoz oldalgott, amelyet csak az imént tettem le a parton.

- No, a szagával éppen jóllakhatsz, – nevettem magamban, – de enni ugyan nem eszel belőle! Milyen szerencse is, hogy édes anyám két tányér közé tette és még be is kötötte az asztalkendőbe!

De nem sokáig tartott a jó kedvem.

A kutya egy ideig csak körülszaglászta a kendőt, de egyszerre (még most is megijedek, ha eszembe jut)… a foga közé kapta a kendő két fülét és sebes iramban máris megindult a csomagommal.

- Jaj, viszi a kutya a kolbászomat! Meg az oldalast, a hurkát, disznósajtot!… – kiáltottam nagy rémülten a jég hátán, ahol éppen megállottam az iringálásban. – Utána, gyerekek!…

Bent voltunk a tavon, a jégen, jó kis időbe tellett hát, amíg elérhettük a partot és többé már nem a síkos jeget érezhettük a talpunk alatt. Mert ott nem lehetett szaladni, csak botorkálni… És ezalatt egérutat vehetett a kutya. Mire mi is ott szedegethettük a lábunkat a szilárd földön, már vagy félszáz lépéssel előttünk nyargalt, szájában a kendőbe kötött elemózsiával. De itt aztán, ahogy csak bírtunk, úgy futottunk mi is.

- El kell venni tőle! – kiáltottam és nekiugrattam olyan tüzesen, hogy egy-kettőre már én jártam az egész üldöző csapat élén.

De a kutya se volt ám rest… Úgy szaladt, mintha nem is őt kergetnék, hanem ő kergetné a nyulat. És egyszerre csak befordult egy kis, düledező házikó kapuján.

Én még messze mögötte jártam, de azért nem tévesztettem szem elől ezt a kis viskót. És nagy bátran loholtam be én is a kapun.

De most csodálkoztam el csak igazán. A harangozóék kis portáján voltam. És a harangozó ott állt a viskója ajtajában, előtte a nagy tarka kutya lihegett.

Lihegtem én is és a nagy lihegéstől csak ennyit tudtam mondani:

- Ez a kutya… – és rámutattam a nagy tarka kutyára.

- Az én kutyám! – felelte a harangozó.

De már erre elnevettem magam:

- Hiszen akkor kár volt úgy megkergetni, hiszen jó helyre hozta.

Most meg a harangozón volt a sor, hogy elcsodálkozzék:

- Ugyan mit, ifiúr?

- Hát ezt a kis elemózsiát, amit édesanyám küldött a disznóölésből! – azzal odamutattam a kendőbe kötött csomagra.

A harangozó most vette csak észre, hogy mit is tett le a kutyája a viskó elé. Boldog volt az arca, amint kibontotta a kendőt és fölemelte az egyik tányért, meglátta a kolbászt, hurkát meg a többi jó falatot.

- Hogy az a jó Isten százszorosan fizesse meg a jó nagyasszony nagy jóságát! Hálásan köszönjük. De jó is lesz karácsony ünnepére végre egy kis húsféle…

A könnye is majd hogy ki nem csordult az örömtől. És nagy örömében még a kutyáját is megsimogatta:

- Ne félj, Csipszi, te is kapsz majd belőle! Megérdemled te is…

Nem is volt már régóta ilyen boldog karácsonya a mi falunk harangozójának!

Gaál Mózes: Palkó



Gaál Mózes: Palkó

Emlékszem, hogy az árvák intézetében Palkó, aki a negyedik osztályba járt, nagyon elégedetlen volt a koszttal. Erős fiú volt, mindig éhes. A kenyérszeleteket reggel, délben, uzsonnakor és este mindig a mutató és hüvelykujja közé fogva latolgatta, hogy vajon elég nehéz-e? Ha egy kissé vékonyabb volt: összeráncolta a homlokát, irigykedve nézett a szomszédjaira. Ha azok valamelyikének nagyobb darab kenyér jutott, még jobban elkeseredett és így szólott:

- Az embert agyon éheztetik!

Olyan jól emlékszem erre a dologra, mintha csak tegnap történt volna. Palkónak azonban nem volt igaza. Abban az időben nagyobb volt az étvágya, mint a hála a szívében. Az élelmezőnek napjában négyszer kellett százhetven gyermeknek egy-egy darab kenyeret szelni. Az élelmező hetenkint kétszer sütött. Emlékszem, hogy ilyen napokon tömérdek kenyér volt a sütőházban a polcokon. Azt is láttam, mikor a kenyérdarabokat vágta a hosszú, éles késsel. Én is segítettem megszámlálni, a kerek kosárba rakni, mert nagy tisztesség jutott osztályrészemül: én is kenyérhordó voltam.

Mi pedig, kenyérhordók, a négy darab kenyeret, naponta ingyen kaptuk, ingyen kaptuk délben a levest, a főzeléket, a főtt húst, ingyen kaptuk vacsorára a galuskát, a savanyú leveshúst, a krumplit. No hát ezért nem volt Palkónak igaza.

Egyszer aztán, mikor már sokszor elégedetlenkedett, behívatta az igazgató úr s így szólott hozzá:

- Fiam, az intézeti koszt neked nem ízlik; a tanulás sem igen ízlik neked. Válassz valami mesterséget, amihez kedved van. Kezdj új életet, kóstold meg azt a kenyeret, amelyért reggeltől-estig dolgoznod kell. Azt hiszem: ez igen üdvös dolog lesz reád nézve.

Palkó az esztergályos mesterséget választotta s ugyanazon a napon megérkezett a városból egy hosszú bajuszú esztergályosmester és elvitte Palkót.

Az ingyenkenyért felváltotta a munkával megszerzett kenyér. Előbb-utóbb minden emberre nézve elkövetkezik ez az idő. Kikopunk az ingyenkenyérből és verejtékes munkával kell megkeresnünk azt, amiben válogatnunk nagy oktalanság.

*

De miért is jutott eszembe Palkónak a története?

Nemrégiben találkoztam vele. Egy félig őszbe csavarodott munkásember kopogtatott be hozzánk. Kérdezte, hogy nem ismerem-e? Félénk volt a tekintete, barázdás az arca, munkától kérges a keze.

Nem ismertem meg. Előkotorászta zsebéből a munkakönyvét s egy avult sárga bizonyítványt. Néztem, olvastam, s íme, előttem állott a régi elégedetlen Palkó.

- Nagy nyomorúságban vagyok, – mondotta lesütött szemmel. – A mesterségem után nem tudok megélni. A családom lenn van Karánsebesen, én járom az országot. Keresek munkát, nem kapok. Éhes vagyok, tegnap ettem egy darab kenyeret, ma még egy falatot sem.

- Az intézetben négyszer szeltek nekünk napjában kenyeret, s azért nekünk nem kellett reggeltől-estig dolgoznunk. Emlékszel-e, Palkó? Ha leszakadt rólunk a ruha, újat adtak reánk. Emlékszel-e, Palkó? Ha a nagy havasok felől fújt a dermesztő szél, s az ablakokra jégvirágot festett, a nagy teremben, hol száznál több árva fiú ült a hosszú asztalok mellett, két vaskályha ingyen terjesztette a meleget. Emlékszel-e, Palkó?

Mind erre emlékezett Palkó, s a szeméből keserves könny hullott.

Én pedig elmondottam nektek ezt a történetkét s ti bizonyára kitaláljátok, hogy miért mondottam el.

Ha nektek az életben valaki egy darab kenyeret ad ingyen, ne fogjátok a mutató és hüvelykujjatok közé, ne latolgassátok, hogy elég nehéz-e, hanem köszönjétek meg és adjatok hálát a jó Istennek, hogy kirendelte nektek a mindennapi kenyeret!

2011. október 14., péntek

Juhász gyula : Halotti beszéd - Halottak napján - Halottaink - Halott társak üdvözlése


Juhász gyula : Halotti beszéd

Nyár vala, arany napsütés,
Piros pipacsok.
Magyar határban véres aratások
És sok szép halott.

Valami méla pap beszélt,
Szláv, tömjénes, ősz.
Ő mondta ezt a hervatag beszédet,
Mely vén s ösmerős.

Látjátok feleim! S a nép
Hallgatá csöndesen.
Serény csaták sebét büszkén mutatta
A hős tetem.

És a legények eleje
Már a toron mereng,
Hol áldomások esnek, dús ivások,
Tilos nóták, virágénekek!

Halottak napján

Halottak napján, édes jó anyám,
Ha majd utad a temetőbe visz,
Gondolj szelíden elbúsulva rám,
Gondolj szegény, rossz gyermekedre is.
1929

Halottaink


Távol mezőn és dombon és hegyen
Alusznak ők és sírjuk jeltelen.

És tenger mélyén és sivatagon
És nincs kereszt fölöttük, nincs halom!

Négy anyaszélnek minden tájai
Látták harcolni őket s hullani.

Ily aratásod nem volt s ne legyen,
Öreg Kaszás e földi téreken.

S míg annyi gaz és annyi gyom maradt,
Elvittél sorra szépet, fiatalt.

Húszéves lángészt, férfit, aki ép
És nem pótoltad őket semmiképp.

Két kézzel vágtál rendet s rend helyett
Csak gyász, nyomor és ínség született.

Világunk dísze már világtalan,
A temetők odvában oda van.

Ó mily vetés ez, szörnyű, szent vetés,
Érlelni őket tenger könny kevés!

Özvegyek, árvák, fájdalmas anyák
Vert tábora néz vérzőn, sírva ránk,

A kegyeletnek pisla mécse ég
S betegen virraszt az Emberiség.

Halottaink közt legnagyobb halott,
Közös anyánk, hazánk is ott van, ott!

A dús, a boldog, drága szép haza,
Ma csonka, béna, vérző és kusza.

Nincs e világon annyi koszorú,
Mely eltakarjon, áldott szomorú,

Nincs annyi könny, mely méltón elsirat
És sebeinkre írt ad és vigaszt.

Ne is legyen! Szót, könnyet már ne ejts,
Magyar, virágod egy, a nefelejts!

És addig nem lesz élet, béke sem,
Míg föl nem támad ő, győzelmesen!

Halott társak üdvözlése


A temetőkből indultam közétek,
A temetőknek éneklője, én,
Halottakat magasztal ez az ének,
Kik halhatatlanok a hír egén:
Az élők vígak, búsak, ifjak, vének,
Emlék az egyik, a másik remény.
Ők élnek harcokon, kudarcokon túl,
Nekik örök harangok hangja kondul.

  

Először téged hadd köszöntelek fel,
Ki minden márciusi ünnepen
Ódát teremtél a magyar berekben,
Mint a tavasz, ki ibolyát terem.
A zsarnok ellen harcoltál rímekkel
S akartad, hogy a nép boldog legyen!
Forró szívedre hull bár szürke sír,
Lángod hevít még: Ábrányi Emil!

  

Hogy az őskertben
Mélázva jártam,
Egy szelíd, csöndes
Sírra találtam.

Tücsökdaloknak
Szunnyad itt lelke
S kuruc-nótáknak
Örök keserve.

Magyar virág nő
Hű szív porából,
Itt álmodik már
Endrődi Sándor!


Egy harmadik sír havas orma
A Kárpátokra gondol zordonan,
Hol a szabadság bujdokolva
Most a téli szélben rohan.

Egy fáradt harcost rejt e sír ma,
Mely mint a Tarpatak, dacos,
Virrasztva néz bús álmainkra
A bérclelkű Bartók Lajos!



Tüzek költője, Kiss József, idézlek,
Ki elindultál a csegei révnek
Nagy jegenyéi alól és dalolva
Bebotorkáltál a magyar Pantheonba.

Ki színnek, fénynek szerelmese voltál
És szomorú, szürke hamuba holtál,
Megüzenem: a magyar tüzek égnek
S lesz új dala még a régi dicsőségnek!


Az egri földben eggyé vált a röggel
Az áldott test, szívéből rózsa nyit
És viola és rezeda és jácint,
Mely csöndes egri csillagokba int.

De csak a testét kell itten keresni,
Melyet a hant édes puhán borit,
A lelke ott él millió magyarban,
Ki a szívébe zárta Gárdonyit!


Egy új sírnál még meg kell állni hosszan:
Magyar költők tolmácsa hallgat itt,
Ki, mint viharban mély orgonaszólam,
Lelkünkbe búgta jósok dalait,
Ki szózatos ajkával a romokban,
Az égbe tört fel, mint a szikla hit,
A teremtés nagy Michel Angeloja
Formálta nekünk Jászai Marit!


A temetőkbe ünnepelni hív ma
Valami boldog, bús, magyar varázs,
Mert a jövőnek ott szunnyad ma titka,
Mert sírok ormán lesz föltámadás!

Márai Sándor : Halotti beszéd



Márai Sándor : Halotti beszéd

Látjátok feleim, szemtekkel, mik vagyunk:
Por és hamu vagyunk.
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek...
Össze tudod-e rakni még a Margit szigetet?
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat,
A halottnak szakálla nő, a neve számadat.
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.
A pillangó, a gyöngy, a szív nem az már, ami volt,
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt,
És megértették, ahogy a dajkának énekét
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti még.
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,
A gyereknek Toldi-t olvasom, s azt feleli: oké!
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
"A halál gyötrelmei körülvettek engemet..."
Az óhiói bányában megbicsaklik a kezed,
A csákány koppan, s nevedről lehull az ékezet,
A Tyrrén tenger zúgni kezd, s hallod Babits szavát,
Krúdy hárfája zengi be az ausztrál éjszakát...
Még szólnak és üzennek ők mély szellemhangokon,
A tested is emlékezik, mint távoli rokon.
Még felkiáltasz: Az nem lehet, hogy oly szent akarat...
De már tudod: Igen! Lehet!... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen. Halottért sírni kár.
A konzul gumit rág, zabos, törli szemüvegét.
Látnivaló: untatja a sok okmány és pecsét.
Havi ezret kap és kocsit. A missis és a baby
Fényképe áll az asztalán. Mi volt nekik Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava? Rippl színei? Bartók vad szelleme?
Az nem lehet, hogy annyi szív... Maradj nyugodt, lehet!
A nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj! Tudjad: már él a kis sakál,
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál.
Már sarjad a vad kaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.
Még azt hiszed, hogy élsz... Nem... Rossz álom ez is!
Mert hallod a dörgő panaszt: Testvér testvért elad!
S egy hang aléltan közbeszól: Ne szóljon ajakad...!
Egy másik nyög: Nehogy ki távol sír a nemzeten...
Még egy hörög: Megutálni is kénytelen legyen...
Hát így. Keep smiling. És ne kérdezd senkitől, miért?
Vagy rosszabb voltam mint ezek? Magyar voltál. Ezért!
És szerb voltál, litván, román. Most hallgass és fizess!
Kimúltak az aztékok is. Lesz majd hát, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar leletet.
A rádióaktív hamu mindent betemet...
Tűrd, hogy ember nem vagy ott, csak osztályidegen!
Tűrd, hogy ember nem vagy itt, csak szám egy képletben!
Tűrd, hogy Isten tűri ezt, s a vad tajtékos ég!
Nem kell villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség...
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet.
Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet.
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat,
S ne mukkanj, mikor a boss megszámolja fogad!
Szorongasd még rongyaid, a bugyrodat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt...
Mert ez maradt. Zsugorian nég számbaveheted
A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet...
És Jenő nem adta vissza a Shelley kötetet...
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet...
És elszáradnak idegeink, elakad vérünk, agyunk...
Látjátok feleim, szemtekkel, mik vagyunk:
Ime, por és hamu vagyunk.

A Halotti beszéd és könyörgés a legkorábbi latin betűs magyar nyelvű szövegemlék.

Keletkezése 1192 és 1195 közöttre tehető (III. Béla korában), egy latin nyelvű egyházi könyvben, az úgynevezett Pray-kódexben található, a régi magyar írással készült magyar szöveg a 136. lapon maradt fenn.


Eredeti szöveg

Sermo ſup ſepulchrum. Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. yſa pur eſ chomuv uogmuc. Menyi miloſtben terumteve eleve miv iſemucut adamut. eſ odutta vola neki paradiſumut hazoa. Eſ mend paradiſumben uolov gimilcictul munda neki elnie. Heon tilutoa wt ig fa gimilce tvl. Ge mundoa neki meret nu eneyc. yſa ki nopun emdul oz gimilſtwl. halalnec halalaal holz. Hadlaua choltat terumteve iſtentul. ge feledeve. Engede urdung intetvinec. eſ evec oz tiluvtgimilſtwl. es oz gimilſben halalut evec. Eſ oz gimilſnek vvl keſeruv uola vize. hug turchucat mige zocoztia vola. Num heon muga nec. ge mend w foianec halalut evec. Horogu vec iſten. eſ veteve wt ez muncaſ vilagbele. eſ levn halalnec eſ poculnec feze. eſ mend w nemenec. Kic ozvc. miv vogmuc. Hog eſ tiv latiatuv ſzumtuchel. iſa eſ num igg ember mulchotia ez vermut. yſa mend ozchuz iarov vogmuc. Wimagguc uromv iſten kegilmet ez lelic ert. hug iorgoſſun w neki. eſ kegiggen, eſ bulſassa mend w bunet. Eſ

vimagguc ſzen achſcin mariat. eſ bovdug michael archangelt. eſ mend angelcut. hug uimaggonoc erette. Eſ uimagguc ſzent peter urot. kinec odut hotolm ovdonia. eſ ketnie hug ovga mend w bunet. Eſ vimagguc mend ſzentucut. hug legenec neki ſeged uromc ſcine eleut. hug iſten iv uimadſagucmia bulſaſſa w bunet. Eſ zoboducha wt urdung ildetuitvl. eſ pucul kinzotviatwl. eſ vezeſſe wt paradiſu nugulmabeli. eſ oggun neki munhi uruzagbele utot. eſ mend iovben rezet. Eſ keaſſatuc uromchuz charmul. Kirl.

Scerelmeſ bratym uimagomuc ez ſcegin ember lilki ert. kit vr ez nopun ez homuſ vilag timnucebelevl mente. kinec ez nopun teſtet tumetivc. hug ur uvt kegilmehel abraam. yſaac.iacob. kebeleben helhezie. hug birſagnop ivtua mend w ſzentii eſ unuttei cuzicun iov felevl iochtotnia ilezie wt. Eſ tiv bennetuc. clamate III. K.

Egykori olvasat

Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isa, por ës homou vogymuk. Mënyi milosztben terümtevé elevé miü isëmüköt Ádámot, ës odutta volá neki paradicsumot házoá. Ës mënd paradicsumben valou gyimilcsëktül mondá neki élnië. Hëon tilutoá űt igy fá gyimilcsétűl. Gye mondoá neki, mérët nüm ënëik: isa, ki napon ëmdöl az gyimilcstűl, halálnak haláláal holsz. Hadlavá holtát terömtevé Istentűl, gye feledevé. Engedé ürdüng intetüinek, ës ëvék az tilvot gyimilcstűl. Ës az gyimilcsben ha-lálut evék. Ës az gyimilcsnek úl keseröü vala-vizë, hugy turkukat migé szakasztja valá. Nüm hëon mogánek, gye mënd ű fajánek halálut ëvék. Haraguvék Isten ës vetevé űt ez munkás világ belé: ës lëün

halálnek ës pukulnek fëszë, ës mënd ű nemének. Kik ozuk? Miü vogymuk. Hugy ës tiü látjátuk szümtükhel: isa, ës nüm igy embër múlhatja ez vermöt, isa mënd azhuz járou vogymuk. Vimádjuk Uromk Isten këgyilmét ez lélekért, hugy jorgasson ű neki, ës kegyigygyën, ës bulcsássa mënd ű bűnét! Ës vimádjok szen[t] ahszin Máriát ë boudog Miháël arhangyëlt ës mënd angyëlkot, hugy vimádjanak érëttë! Ës vimádjok szent Pétër urat, kinek adot hatalm oudania ës këtnië, hogy oudja mënd ű bűnét! Ës vimádjok mënd szentököt, hugy lëgyenek neki segéd Uromk szinë eleüt Hugy Isten iü vimádságok miá bulcsássa ű bűnét! Ës szobodohha űt ürdüng ildetüitűl ës pukul kínzatujátúl, ë vezessë űt páradicsum nyugalma belí, ës adjon neki münyi uruszág belé utat ës mënd jouben részët! Ës kíássátuk Uromkhuz hármúl: kyrie eleison!

Szerelmes brátim! vimádjomuk ez szëgín embër lilkíért, kit Úr ez napon ez hamus világ timnücë belől menté, kinek ez napon tëstét tömetjök; hogy Úr űt këgyilméhel Ábraám, Izsák, Jakob kebelében helhezjë; hugy bírságnap jutván mënd ű szentëi ës ünüttei küzëkön jou felől johtatnia íleszjë űt! Ës tiü bennetük. Clamate ter: kyrie eleison!

Kosztolányi Dezső : Halotti beszéd


Kosztolányi Dezső : Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Szuhanics Albert : Béke poraikra!

William-Adolphe Bouguereau (1825-1905): 
Halottak napja (1859).

Szuhanics Albert : Béke poraikra!

Őszirózsa-szálak
milliónyi szirma,
Olyan, mintha némán,
könnyek nélkül sírna.

Vén hantok szépülnek,
Holtak napja közel.
Felsóhajt egy szellő,
talán lelkük jön el...

Szívünkben őrizzük
emlékeink által,
Szeretteink lényét
ki nem hunyó lánggal.

Őket már a mennyben
angyalok vezetik.
Örök világosság
fényeskedjék nekik!

Puha csend vigyázza
poraikat, s álom.
Lehunyt szemeikre
örök béke szálljon!

Táncolnak a fények,
viasz s könnyek folynak,
Mécsláng az emlékük,
pedig köztünk voltak!

Sorsunk a körforgás,
Krisztus a kereszten -
Megszülettünk, élünk,
és elmegyünk csendben...

(Debrecen, 2010. október 17.)



Gárdonyi Géza : Utra-készülés. (1901. dec. 27.) - Ha meghalok



UTRA-KÉSZÜLÉS.
(1901. dec. 27.)

Beteg vagyok. Talán meg is halok.
Künn csöndes téli éj van. A kályha morog.
Jégfátyol fehérlik az ablakomon.
Imádkozom

Miatyánk Isten, Mindeneknek Atyja,
kihez hajlunk, mint a fű a Nap felé,
az én szívem kétség nem szorongatja,
midőn indulok végórám elé;
a halál nékem nem fekete börtön,
nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:
egy ajtó bezárul itt-lenn a földön,
s egy ajtó kinyílik ott-fenn az égen, -
ez a halál.

Mért féljek mint az állat?
érzem, hogy fenn sok kedves orca vár.
És mégis ólomkézzel nyom a bánat,
mint búcsuzót, ki a tengerre száll:
nem előre nézek, de mindig hátra.
Óh, sirat engem két szegény kis árva!

Uram, engedd, ha uj testem felöltöm,
uj testem mely a ködnél finomabb,
hadd maradjak, mig könyeik letörlöm!
hadd leheljek arcukra csókokat!
s mikor síromnál ereszkednek térdre,
hadd súgjam nékik: Nézzetek az égre!

Hiszen tudom, hogy kell szenvedniök,
kell sirniok, kell vezekelniök, -
ezért jöttek ők is a Föld színére.
A sárba tévedt kócsag is fehérre
mossa tollát mielőtt hazatérne,
s így száll az égbe hófehér ruhában...
Az ember mosdik könnye harmatában.

De nékem mégis nehéz őket néznem.
Anyjok nem volt és már apjok se légyen
Így áll mint ők a sötétben remegve
az elhagyott, mezőn felejtett bárány.
Ki néz jószívvel az én gyermekemre
ki gondoz mint én, két szegény kis árvám!
*
Ha felülről látom majd ezt a földet,
azt mondom rá: Ne éljek rajta többet!
Mindenkinek hull rája könnye, vére!
szülessen bár lágy hermelin haván,
vagy útszélre vont koldustalyigán,
csak jajkiáltás kezdete s a vége.

És mégis érzem, hogy e zöld pokolba
lekívánkozom hébekorba.

Hőn érdekel, hogy földi útjokat
mint folytatják az én szeretteim?
virágos, mezőn járnak-e sokat?
vagy az élet zord köves térein?
Mint állják ki a zivatarokat?
a szíven sujtó vad villámokat?
s mint szárítják mikor a vész elült
könnyekben ázott bús orcájukat?
És érdekel, hogy egy-egy jóbarátom
mit dolgozik? és hogyan boldogul?
hogy adnak túl a férjhez menő lányon?
nyomunkba milyen nemzedék tolul?
Szeretnék olykor hírlapot átfutni:
mi izgatja az új kornak fiát?
a találmányok fejlődését tudni,
no meg az új magyar politikát!

S kivánnám látni minden esztendőbe,
a tavaszt, a föld virágébredését;
heverészni az első verőfénybe;
hallgatni a méh szelíd zümmögését;
látni a szántóföld nagy négyszögében
a magvetőt, a haladó ekét,
míg a pacsirta a sugaras égben
csicsergi boldog, kedves énekét.

S főképp szeretnék egyszer minden évben
erdőbe szállni május közepében,
mikor a fa már lombba öltözött,
s a gyöngyvirág nyílt a füvek között.
A gyöngyvirág, a fehér gyöngyvirág,
ez az üde, alázatos virág,
amelynek tiszta szűzies havát,
tündérálomba ejtő illatát
boldog mámorban úszva bámulom,
s szemem lehunyva hosszan csókolom

S ha jő az éj, s én ujra visszatérek,
egynéhány szál gyöngyvirágot letépek,
és felviszem a csillagfényes égbe.
Megkeresem a Jézus anyját véle.
A Jézus anyját, kinek képei
oly búsak lenn és olyan szenvedők!
Hadd lássam egyszer mosolyogni őtl
(1901)



HA MEGHALOK.

Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltűnt. A láng, - az voltam én.

Sorsomnak gyászán se könnyezetek,
s ne mondja a pap: "Ime, porba hullt!"
Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult.

S mikor a szónok a sírnál beszél,
és végül kiált: "Hát Isten veled!"
ne le a sírba integessen nékem,
fölfelé nyujtson búcsuzó kezet!

Halottak napja



A halottak napja (latinul Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum) keresztény ünnep. A katolikusok november 2-án tartják, mindenszentek napját követően, a bizánci szertartásban a pünkösd előtti szombaton.

Magyarországon a két egymást követő ünnephez kötődő szokások széles körben élnek a nem katolikusok között is. Ünneplése sok keresztény országban elterjedt a protestánsok közt is és ünneplik az anglikánok is. Az ortodox kereszténység naptárában több halottak napja is szerepel.

Az ünnep már az ókori Rómában is létezett feralia néven. A katolikus egyházban először 998-ban ünnepelték. Szent Odiló clunyi bencés apát kezdeményezése volt, hogy a mindenszentek napja után, amely az üdvözült lelkekre emlékezik, emlékezzenek meg valamennyi elhunyt hívőről is. Az ünnep a 11. században terjedt el széles körben a clunyi bencések hatására, a 14. században vált hivatalossá.

Az ünnepet azért látták szükségesnek, mert a katolikus gondolkodás szerint a kisebb bűnökért a lélek a purgatóriumban bűnhődik és üdvözülését meggyorsíthatja ha az élők könyörögnek érte. Ekklesziológiailag a küzdő egyház (ecclesia militans) megemlékezése a tisztítótűzben időző lelkekre, a szenvedő egyházra (ecclesia patiens).

A halottak napján gyakran mondott imádság a Halottak olvasója, amely öt tizedből áll, Jézus öt sebének emlékezetére.

Memento mori - emlékezz a halálra! Így szól a Középkor figyelmeztetése, és ezt a latin nyelvű mondatot olvashatjuk a temetők kapuin. Ez nem csak azt jelenti, hogy előre tekintünk halálunkra, sokkal inkább szeretteink sírjára tekintve emlékezünk életükre! Bizonyítjuk, hogy nem felejtetjük el őket, mutatja ezt szeretetünk, ragaszkodásunk.

Ima:

Istenünk, gondviselő édes Atyánk! Szomorú szívvel és vigasztalást kereső vággyal jöttünk Hozzád ebben az órában is.

Lelkünkben itt élnek ma is, akik eltávoztak, szellemük, lelkük itt él közöttünk. Ilyenkor, Halottak Napján újra és újra megértjük, hogy a halállal nincs vége min­dennek, nem szakad el minden kötelék, amelyet az élő és a halott között a hit, a példaadás, a remény és szeretet szálai kötöttek össze.

Istenünk, áldd meg emlékeinket, töröld le a könnyeinket. Erősítsd meg hitünket abban a tudatban, hogy nincs mitől rettegnünk, mert akár éljünk akár haljunk, mindig a Tieid vagyunk. Szeretetetedtől semmi nem szakaszthat el sem életünkben, sem halálunkban. Halottaink porainak adj csendességet, zavartalan pihenést, lelkünknek örök üdvösséget atyai kebleden. 
Ámen.

E napon a távolba szakadt családtagok is hazatérnek, emlékeznek. Az ünneplés a gyász napja. Bennem ilyenkor egy kérdés tevődik fel: Elég időt szentelünk-e életükben szeretteinknek? gondolom, mindenki fejében megfordult már - a sír előtt állva az a gondolat, hogy mily rövid az élet.

Ezen a napon minden más

Újra mélyen érint meg a gyász
Nincs már velünk együtt
Kit ismertünk vagy szerettünk
Ma lélekben újra együtt lehetünk.

Eszembe jutnak az együtt töltött napok
Fülemben újra megcsendült a hangod
Szinte látom minden mozdulatod
Nem is tudhatod, mennyire fáj hiányod.

Gyertyákat gyújtunk és mécseseket
Ezek a fények világítsanak Neked
Örök világosságban, békességben nyugodj
Soha el nem felejtünk, biztosan Tudod!

Ady Endre: Halottak napján


Ady Endre: Halottak napján

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk --
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...


Bakos Erika: Vigyél magaddal


Bakos Erika: Vigyél magaddal


Anyám vigyél magaddal...
Ahol csendes sírok között,
mélyen megérint a gyász.
Ott majd megkérdezem tőled,
csonka keresztek mögött,
halottakra, mondd, ki vigyáz?
Mért nem ragyog a fény,
a kopár sírhantok fölött?
Pedig Anyám nézd csak...
A temető csillagkönnyes
ünneplőbe öltözött.
Anyám, mondd, te látod...
A sírokon angyalok ülnek,
halottaknak e szép napon,
lágy zenét hegedülnek.
Anyám szoríts magadhoz...
Nézd, könnyeket sodor a szél,
és suttogó imák hangjaira,
minden holt lélek útra kél.

Szuhanics Albert: Halottak napja



Szuhanics Albert: Halottak napja


Halottak napja, november egy,
sírhantok útján embersereg.
Kezünkben virág, őszirózsa,
szívünk száz emlék hordozója.


A síron innen, a síron túl
könnyek peregnek, bealkonyul.
Szűnik a mezsgye, nincsen határ
ősök költöznek szívünkbe már.


Nagyszülők keze megsimogat,
szemek őriznek mosolyokat.
Búcsúzó kezed újra fogom,
míg holdfény játszik sírhantodon...


Emlékek gyúlnak mint gyertyaláng,
elébünk toppan anyánk, apánk.
Rég elsiratott, szép kedvesünk,
dédi-mamánk is itt van velünk.


Iskolatársad sírhantja vár,
ő vele múlt el számtalan nyár.
Barátod bátor katona volt,
lelkedben élő, soha nem holt...


Mécsesek lángja táncoló fény,
mindegyik sír egy életregény.
Idők tollával szívünkbe írt,
emlékek keze szeretet-hírt.


Éjjel a sírkert csillogó menny,
millió mécses ég idelenn.
Leszállt hozzánk a csillagos ég,
mindent betölt az emlékezés.

Edgar Allan Poe: A holtak lelke


Edgar Allan Poe: A holtak lelke

Lelked majd egymaga marad
A sír sötét gondjainak
Óráján és senkise lesz,
Ki titkaidba beleles.

Viseld csendesen e magányt,
Mely nem egyedüllét - hiszen
Az életben melletted állt
Holtak lelke veled leszen
Holtodban, s akaratuk ott
Ismét árnyba von; légy nyugodt.

A tiszta éjszaka
Kihuny s sok csillaga
Magasló trónusáról
Nem reménysugárral világol,
De a sok fénytelen,
Rőt gömb mint gyötrelem
S láz hullik csömörödre,
S rád ég majd mindörökre.

E gondolatot el ne vesd,
E látomást ne hessegesd;
Soha el nem hagyhatod
Tűnni: mint fű a harmatot!

Isten lehe: a szél elállt,
S a köd - amely a dombra szállt,
S az árnyak, az árnyak szét nem osztják -
A tanújel és a bizonyság.
A fák közt is mily lebegő:
A rejtélyek rejtélye ő!

Tellér Gyula fordítása

2011. október 13., csütörtök

John McCrae : Flanders Mezején - In Flanders Fields


Flanders Mezején

Flanders mezején pipacsok nőnek
Keresztjei közt egy temetőnek
Ez jelöli a mi helyünket; s bár fenn az égen
Még bátran szól a pacsirta ének
Lenn, az ágyúdörgésben nem hallod őket.

Mi vagyunk a halottak, kik pár napja még
Éltünk, elestünk, ragyogott ránk a naplemente
Szerettünk, szerettek minket s most itt a vég,
Flanders mezején.

Viaskodjatok Ti az ellenséggel;
Átadjuk a fáklyát elhaló kézzel;
Vigyétek Ti azt magasra tartva.
De ha hűtlenek lesztek hozzánk, mélyén a sírnak
Mi nem tudunk aludni, bár pipacsok nyílnak
Flanders mezején.

(ford:Nika Géza )

In Flanders Fields

In Flanders fields the poppies blow
Between the crosses, row on row,
That mark our place; and in the sky
The larks, still bravely singing, fly
Scarce heard amid the guns below.

We are the Dead. Short days ago
We lived, felt dawn, saw sunset glow,
Loved and were loved, and now we lie,
In Flanders fields.

Take up our quarrel with the foe:
To you from failing hands we throw
The torch; be yours to hold it high.
If ye break faith with us who die
We shall not sleep, though poppies grow
In Flanders fields.

A vers keletkezésének története

Miért a pipacs az emlékezés - nap szimbóluma?

Bencsics Klára
Montreál, november 1 .

Észak Amerikában minden év november 11-én, tartják az I. Világháború fegyverletételének emlékére a Remembrance Day-t, azaz az Emlékezés Napját. Onnan tudjuk, hogy közeledik ez a nap, ha az üzletekben, utcákon, öreg katonák árulják a pipacsokat, azaz a poppykat.

Nemrég, egy kedves barátomtól megsárgult Montreal Star újságcikket kaptam, 1968-ból.
Egy verset tartalmaz, amit a kanadai Dr.John McCrae alezredes (1872-1918) írt, az I.Világháborúban a lövészárokban, 1915. május3- án. McCrea az I.Kanadai Gyalogos hadtestnél szolgált Ypres –nél , Franciaországban. Az újságcikk lehozta a kézzel és géppel írt változatát a versnek.

A cikk beszámol, ennek a versnek, a montreali Royal Viktoria kórházban történt kiállításáról, egyben az 1968-ban kiadott 6 centes emlékbélyegről is, ami a szerző fényképét és a vers két első sorát ábrázolja. Ugyanis a költő a Royal Viktoria kórházban dolgozott mint orvos, bevonulása előtt.

Dr.J.McCrea a harctérről küldte el a londoni Punch magazinnak költeményét, amit közöltek., még 1915 decemberében. Majd saját kézírással írott versét elküldte barátainak Bostonba, Mr. és Mrs Carlton Noyesnak. Így maradt fenn az eredeti példány.

Dr.John McCrea alezredes, Franciaországban halt meg 1918-ban, tüdőgyulladásban, néhány hónappal a háború befejezése előtt.... eddig szól a vers eredete.

De nem halt el a pipacsok emléke. Mint a szél, úgy kapta föl a világ a pipacs mezőről szóló verset és vitte szét azt mindenhová.

Az amerikai Ms.Moina Michael is olvasta a verset 1915-ben, s egy válasz verset írt rá. Majd a pipacsoktól ihletve, anyagból készített piros pipacsokat, és ő volt az első aki az amerikai hősöknapján viselte. Az volt a véleménye, hogy a háborúk hőseit tiszteljék meg a pipacs viselésével. Élenjárt a pipacsok terjesztésében. Barátainak, kollégáinak készített pipacsokat házilag, amit eladott az elesett hősök családtagjai támogatására.

Franciaországból érkezett egy hölgy az USA-ba, Madame Guerin, aki elvitte a tengerentúlra is ezt a szokást. Mikor visszatért Franciaországba, ő is terjeszteni kezdte és eladta a házilag készített pipacsokat (poppy-kat). Az anyagi hasznot a háborús árváknak adományozták. Nemsokára a pipacsokat Franciaországban és Belgiumban is engedéllyel árulták.

Már 1922-ben, az USA-ban az Emlékezés Napjára a veterán katonák államilag engedélyezve árulták, a rokkant bajtársak segítésére.

1948-ban, Ms. Moina Michael emlékére, aki ott a pipacsok terjesztését bevezette, az amerikai Postahivatal kiadott egy 3 centes emlékbélyeget.

Úgy tudom, Angliában is szokássá vált a veterán katonáknak gyűjtése a pipaccsal, az Emlékezés Napján.

Kanadában, a legújabb hírek szerint, 25 centes pénzérmét adtak ki, melynek közepében ott van a piros pipacs , megemlékezve a háborúkban elesett hősökről.
Ez a hiteles történet tanulság arról, hogyan is vált a pipacs (poppy) világmozgalommá, egy kanadai katona szép verse alapján, amit közel 90 éve írt a lövészárokban, valahol Franciaországban.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...