Október 23. az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kitörésének napja, nemzeti ünnep.
Tamási Lajos
költő
Nagykónyi, 1923.01.01.
- Budapest, 1992.11.26.
Piros a vér a pesti utcán
Megyünk s valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.
Nincs más teendő: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél
valami szent lobogás készül.
Zászlóink föl, ujjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem-színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!
Ismét mienk a bátor ének
parancsolatlan, tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?
Piros a vér a pesti utcán,
munkások-ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?
Kire lövettek összebújva,
ti megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.
S a nép nevében aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen
Gerő Ernő, csak ölni tudsz!?
...Piros a vér a pesti utcán,
eső esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utcák kövei.
Piros a vér a pesti utcán,
munkások-ifjak vére folyt,
- a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.
A háromszín-lobogók mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból, egynek, tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét,
s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
mert úgy született a szabadság,
hogy hullt a könny és hullt a vér.
Budapest,1956. okt. 26-27.
Elhangzott a Kossuth és Petőfi Rádióban október 29-én 16.41-kor A magyar írók szólnak című műsorban (elmondta Balassa György), és este 20.00 órakor; október 30-án este 20.39-kor a Szabad Kossuth Rádióban maga Tamási Lajos olvasta fel.
in memoriam
Halottak napja
Menj el a térre
ahol fekszenek,
mondták - csak menj oda
ha nem hiszed.
Elindultunk
és néztük, hogy dörög
egy helikopter
a város fölött.
Kocsikon fegyver,
tankok, katonák
vonultak
a Szabadság hídon át.
A rádióban,
dobolt a gyászzene.
szél fújt,
a város vad lélegzete.
Esőben csillogtak
a háztetők
amikor megálltunk
a tér előtt.
Sötétedett már,
nem láttuk a vért,
csak gyertyák lobogtak
a holtakért .
S nem tudtuk,
hogy ki ölt és ki a holt?
Hullt az eső,
halottak napja volt.
1956.
Jobbágy Károly:
Mondják, a himnuszt énekelték
Mondják, a himnuszt énekelték
úgy indultak a puskatűznek
s a könnygáz meg a tűzzel telt ég
sem riasztotta vissza őket.
Csorgott a könnyük.
Talán sírtak.
Csorgott a vérük.
Belehaltak.
Diákok voltak.
S ők csinálták
a dicsőséges forradalmat!
1956. október 24.
Márai Sándor:
Mennyből az Angyal
Mennyből az Angyal - menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: "Elég volt."
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- a gyermek, a szamár, a pásztor -
Az álomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik -
mennyből az angyal.
(New York,1956.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése