2011. december 18., vasárnap

Ady Endre : Karácsony


Szeretem Ady verseit .
A Karácsony című verse a lelkemből szól .
Szeretettel ajánlom minden kedves idetévedt látogatómnak .

Ady Endre : Karácsony

I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme sugna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.

De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
És a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomoru útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra...



Kívánok minden Kedves Vendégemnek ! 


Közeleg az éjfél, ismét eltelt egy év, szívünkben feléled egy-egy régi emlék. Felidézzük az elmúlt szép pillanatokat, a tovaszállt, meg nem élt, tűnő álmokat. Titokban reméljük, boldog évek várnak, nem lesz benne többé szomorúság, bánat. Köszöntsük hát együtt a következő évet, Kívánjuk hogy álmunk, sose érjen véget,
Ehhez kívánok nektek nagyon, Boldog Évet !



2011. december 5., hétfő

Móricz Zsigmond : Elbeszélések


LÁBNYOMOK A PORBAN
(Hangulatcsináló novella Csokonai Vitéz Mihály vígjátékához, "Az özvegy Karnyóné"-hoz)

Az alispánnak még a hajdúja is öreg badacsonyit iszik ma, mert ma nagy nap van Csurgón. Ma volt az exámen a gimnáziumban, és a diákok színijátékot csináltak utána, teátrumot az özvegy Karnyónéról meg a két szeleburdiakról. Az epilógust az alispán úrfija, Albertke mondta el, olyan szépen és értelmesen, hogy az asszonyságok és a kisasszonyok majd megették érte.

Az alispán úr örömében az egész exámeni publikumot meghívta vacsorára.

Vacsora alatt a zsidóbanda játszott. Utána tánc volt, de míg a banda jóllakott, addig összeállott az úri társaság, és még egyszer megbeszélték a mai nagy napot.

Az alispán úr elõkiáltotta a fiát, a nap hõsét, s odaállította a tek. és nagyságos urak elé:

Gyere csak, te kis rétor! Mit szól hozzá, domine spectábilis?

A mérges arcú szeptemvir nyájasra húzta az arcát, s megcsípte a piruló fiucska állát.

Azt mondom, hogy a követek asztalánál huszat tudnák mutatni, aki hamarább belesülne az európai konstellációk elõadásába, mint ez a kis discipulus.

Egy Sárközy Albertnek az ördögtõl sem szabad megijedni! mondta az alispán, és tetszéssel nézett végig a fián. Elõre megmondtam Vitéznek, hogy ne kímélje a nebulót, olyan dikciót szerkesszen össze neki, hogy a szeme-szája elálljon annak, aki hallja.

Olyan kedves volt! mondta egy néni, szerényen beleszólva az urak beszédjébe.

Nagyon jó ez a teátrumoskodás! szólt az alispán. Bátorsághoz szoktatja a gyerekeket.

Gyerekeknek jó mordult bele egy kövér szittya, aki húsz esztendeje nem mozdult ki a falujából -, de csak azt szeretném tudni, igaz-é, hogy a londoni teátrumba nem deákok játszanak.

Igaz a mondta az alispán -, hiszen egypár esztendõkkel ezelõtt Pesten is volt egy magyar színjátszó társaság.

Horribile! álmélkodott el a testes úr. Hát mán a magyarok közt is van, amék csepûrágásra adja a fejét?

Voltak, akik nevettek, de a szeptemvir közbemennydörgött.

Approbo! kiáltott, s villámlott a szeme. Teleabajgatták a múltkor, valami öt-hat esztendeje, az egész országot, hogy a pesti magyar teátristák megbuktak, és ezer pengõnél több adósság marad utánok! Hát adakozzanak a nemes magyarok, drága hazafiak, mert az agyarkodó mostoha szerencse összvetapodta helyzetüket. Azt mondtam rá, hogy Isten akarattya. Nem korcsosulhat a magyar annyira, hogy bemázolja a képit, és odaálljon a komédiába, hogy bolondot csináljon magából. A gyerek csak gyerek, nem tudja, mit cselekszik, de mikor már benõtt a feje lágya, akkor ne böcsmölje életével a magyar nemzetet!

Az úr akkora hangon dörögte el ezt, hogy az egész társaság egy szívvel-lélekkel kiáltotta rá, hogy: vivát!

Egy derék magyar úr szólalt fel: gróf Fegyverneky, aki maga is ott volt két kisasszony lányával az exámenen, mert az elsõszülött kis unokája tündért játszott a komédiában.

Ezek a firkáló fiatalok bizony mind amolyan elveszett emberek. Hozzám is eljött a minap valami Tempefõi nevû poéta és arra kért, hogy adjak neki harminc aranyat, mert õ kinyomatta valami írását a régi nemes Fegyverneky nemzetségrõl, de beleveszett a tipográfus.

Azt elhiszem! kiáltották többen. És adott a nagyságos gróf?

Nincs nekem kiloccsantani való harminc aranyom pattant fel a gróf a bizalmas kompánia elõtt. Minden alávalóságra! Annak a hat csikónak, amit most állítottam cúgba, sokba került a szerszámja, csak az ötvösmunka, az ezüstözésért, aranyozásért, sokra megy. Majd a faeton is, ha leérkezik Bécsbõl, elvisz néhány aranyat. Hát még a szobák kirajzolása, a szökõkutak, a diétára való uniformis, mennyibe kerülnek. Meg akkor egynéhány száz úri vendégeket meg kell vendégelni: világosításokat, tûzijátékokat csináltatni! Ó, jó, meg kell a mai világban gondolni, mire adja ki az ember a pénzt.

Meg bizony, de hát ha a Fegyverneky nemzetségrõl írt az a poéta... szólt az alispán, akirõl mindenki tudta, hogy szereti istápolni az ilyen poétaféléket. Hiszen Csokonai Vitézt, aki ezt a mai komédiát csinálta az özvegy Karnyónéról, ezt is õ tette be az iskolába professzornak, pedig az esperes úr váltig rezonérozott ellene, mikor meghallotta, hogy kicsapták a debreceni kollégiumból.

Gróf Fegyverneky fel is csattant az alispán szavára:

Nem a pénzt sajnálom, eb az inge, de nem szorult a Fegyverneky név arra, hogy semmiféle emberek firkáljanak róla. Mert ha igaz volna is, amit az a poéta mesélt, hogy századok múlva is megmarad az õ csinálmánya, akkor se a Fegyvernekyeknek csinálta, mert azoknak a virtusa ezredek múlva is virtus lesz, hanem magának, hát õneki kellett volna megköszönni, hogy megengedtem, hogy az én jeles elõdeimrõl verset csináljon.

Igaz, igaz, úgy van! kiáltottak az urak.

No de azért nem mondom, hiszen nem eresztettem én el alamizsna nélkül a jámbort, de megmondtam néki: fájlalom, hogy a maga balgatagsága miatt ilyen bajba vergõdött. Én kegyelmedet mondtam neki mint poétát fel sem veszem, de mint nyomorultat sajnálom!

Nemes tökkolopi Tökkolopi Menyhárt uram alig várta, hogy közbeszólhasson:

Én csak azt mondom, hogy szép a szép név, kivált ha szép tettek is járulnak hozzá. Az én nevem ugyancsak rövid, de szép tettem, az van elég, ha eljön hozzám az a poéta, szívesen megtraktálom, urasan ellátom dohánnyal, míg él, írja meg a nemes tetteimet! Ha a nemes szemérem nem tartóztatna, hogy elszámoljam, igen sokra menne az. Egy egész kalendárium telnék ki abból, hogy tekintetes nemes Tökkolopi Menyhárt de eadem, minden kompániába szerencsés játszó volt, oly okosan tudott skártolni, hogy négy tarokk mellett megtartotta a pagátot, másszor tíz tarokk mellõl elnyerte. Hat tromfba kötött a társa, s hatot nyert tõle mégis.

Fegyverneky Éva, aki szeretett kötekedni Csokonaival, most odafordult a költõhöz:

No, Vitéz uram, magára csak rápergelnek.

Csokonai csendesen, kissé fanyarul mosolygott. Egyszerre õ lett a terem másik oldalának a középpontja. A lányok mind köréje csoportosultak, és kíváncsian lesték, mit szól a Lilla-dalok költõje arra, ahogy az urak beszéltek a poétákról. Csokonai nem jött zavarba, s nem volt elkeseredve a beszéd miatt, mint várták.

De még mielõtt megszólalt volna, Fegyverneky Róza, az Éva testvérnénje, aki az elõbb emlegetett Tempefõi poétába néhány ével ezelõtt szerelmes volt, érzelmesen megszólalt:

Ó, bizony, kár a poétákat bántani!...

Csokonai elmosolyodott, s olyan fölényesen és természetesen nézett a grófkisasszonyra, mint aki hozzá van szokva, hogy napról napra még a grófkisasszonynál is elõkelõbb, sõt mûveltebb hölgyekkel, a Múzsákkal társalogjon. Sárgásbarna bõrét átsütötté a vér tüze, és nagy gömbölyded orra alatt csalafinta mosolyra húzódott a néhány szálnyi bajusz.

Nagy, álmatag szemei most derûsen villantak ki a sötét karikák közül, s kedves hangja tréfásan csengett:

Bizony, kár a poétát bántani, nagyságos kisasszony, mert a poéta veszedelmes ellenfél: lehet, hogy ma egy szót sem szól, de száz év múlva megnevetteti a válaszával a világot!

Jaj, poéta uram, hogy jutott eszébe annyi sok bolondság, amit ma a deákokkal elkomédiáztatott? kérdezte egy kacagó kis leányka.

Az igazán érdekes! Valósággal boszorkányság! szóltak minden oldalról.

Ugyan, arra való az egész, hogy a dámák ne unatkozzanak, ha már poéta került Somogyba.

Biz azt jól tette! De jól tette! De most nem marad békén, míg meg nem vallja, hogy csinálta!

Játék mosolygott Csokonai -, egy éjszaka ütöttem össze az egészet, és két próbába már el is játszodták a fiúk.

Jaj, de érdekes! De hogy találta ki?

Hát volt egy tanítványom tréfált a költõ -, olyan kövér, mint egy szatócsné, és olyan csintalan, mint egy ördög, ez volt az elsõ gondolatom, hogy ebbõl legyen Karnyóné. Ennek hadd csapjanak kurt két szeleburdiak, éppen jó lesz rá a két Körmendi testvér.

Na hát azok igazán olyan szeleburdiak! kiáltott közbe egy fitos leány, nagy derültséget keltve.

Volt egy kis parasztgyerek az elsõ grammisták közt, ha megijedt, mindig hebegett, ez lesz a Samuka. Biztosan jól fog hebegni, mert félni fog a színpadon. Volt egy fiú, aki jól tud tótosan beszélni, ebbõl legyen Lázár deák. Akkor aztán már mindenki megvolt. Hanem eszembe jutott, hogy Deák Lajos, a Deák asszesszor úr fia, szépen dalol, legyen belõle Boris szolgáló.

Hát a két tündér? kérdezte valaki.

A két tündért azért találtam ki bókolt a költõ a Fegyverneky lányok felé -, mert a nagyságos gróf úrnak akartam kedveskedni azzal, hogy az õ kis unokája legyen a legszebb. Hadd legyen hát tündérfi, mondtam. Ám nagy volt a bökkenõ. Mit csináljon a tündér a Karnyóné boltjában? No de egy poétánál nincs lehetetlenség. Hadd haljanak meg az összes szereplõk, az lesz csak cifra komédia, és a végín hadd támassza fel õket a kis grófi tündér.

Jaj, be kurióz!

Csak még azt kellett kitalálni mondta a költõ -, mért haljanak meg a bolondosok. De ott a lottéria! Azon vesznek össze. Azt pedig ki sem kellett találni, mert csakugyan megesett Kaposváron!

Az ám! kiabáltak a kisasszonykák. Azt is éppen Körmendi Feri tette meg, a szeleburdiak bátyja, hogy kitétette egy öreg németnek a számjait a lottériába. De az csakugyan felment Bécsbe!

Egy tüzes szemû, barna lányka haragosan, szégyentõl piros arccal mondta:

Azért mégse kellett volna csúffá tenni a mi városunkat!

Felkacagtak, s mivel a másik szobában megszólalt a zene, egy pillanat alatt szétrebbent a társaság. Jöttek a gavallérok, s ki-ki vitte a párját táncba.

Csokonai magában maradt.

Átment az öregurak közé.

Itt jön az én édesem! kiáltott rá az alispán úr vidáman, s hatalmas kezét rátette a fiatalember vállára. No, amice, most aztán ne sajnálja a vágott dohányt, hadd halljunk egy jó debreceni tréfát.

Csokonai, szokása szerint, egy kissé félszegen nevetett, s frissen elmondott egy kollégiumi erõs borsos adomát a professzornéról meg a három deákról. Az adomának erõs volt a csattanója, az urak hatalmasan kacagtak rajta, ki az oldalát fogta, ki a szemét törülte.

No, amice mondta az alispán, mikor kinevették magukat -, deferáljon, édesem, egy kicsit a világgusztusának; ha mán elmondja, rendesebb hangon, még benéz valamelyik asszonyszemély.

A .szeptemvir még egyszer kinevette magát kedvére, s akkor így szólt:

Na, hát még azt is megbocsátom ezért a jó mondásért, hogy komédiába avatkozott az ecsém.

Csinált õ egyebet is vette pártfogásába az alispán a védencét. Olyan szép verseket írt a szeretõjéhez, hogy Gyöngyösi óta nem írt olyat magyar poéta.

A szeptemvir egyszerre elkomorodott:

Ne emlegesse, domine spectábilis, Gyöngyösit; nem lehet Gyöngyösihez tenni egy mai fiatalt! Gyöngyösi több vármegyénk táblabírája és Gömör vármegye alispánja volta És olyan verseket, mint a Márssal társalkodó Murányi Vénusz, olyat nem ír többet senki magyar anya szülte.

Csokonai dacosan, mérgesen vetette fel a fejét:

Ej, nagyságos uram, nincsen Gyöngyösivel beszegve a magyar poézis!

A szeptemvir gorombán vágott oda:

Hátrább az agarakkal!... Hallottam bizony, hogy kend is csak két sorra tesz mán rigmust. Bezzeg Gyöngyösi uram nem sajnálotta a fáradságot, mind a négy sor végire odatette... Nem is szeretek hallani ezekrõl a mai fiatalok impertinenciájáról. Gyöngyösihez tenni egy Csokonait! Mi lesz a világból... Különben is nem verset kell írni az embernek a szeretõjéhez, hanem el kell venni feleségül!

A pohara után nyúlt; Csokonai felpattant ültébõl.

Kiment az éjszakába.

Egy savóképû fiatalember, egy jurátus ment utána. Múzsafi volt, aki már verset küldött a magyar szép lelkû poézis kertészéhez, Kazinczyhoz, Széphalomra. A szent lelkû öreg válaszolt is neki, s a német poéták utánzására serkentette. Különösen Bürgert és Mathissont ajánlotta neki.

Odakint szép, csillagos nyári éjszaka volt.

Az alispán hajdúja avval mulattatta a többi vendégek cselédségeit, hogy már harmadszor mondta el szóról szóra, hogy mi minden volt a délelõtti komédiában.

A ludvérc abba a gólyafészek-szurkáló poétikusba! mondta. Olyanokat talált ki, hogy öregapám se hallott olyat. Héj, az a kuruzsló uram, aki ott kínálta a verset, olyan vót, hogy magam is fel akartam mán kiáltani neki, hogy hajja kend; nekem is aggyon egy polturáért. De Belzebub faragjon villanyelet a lelkibõl, a volt csak cifra, mikor akik meghóttak, mind eccerre talpra ugrottak, de még kántálni is rákezdtek!

Hogy lehet mán a? kérdezte a gróf inasa.

Kotty belé! Hász mit értesz te ahho, mi a csízió! Deákok voltak azok, fel kellett azokat támasztani, mert mi lett vón abból, ha nem mennek haza vakációra? No, ha százszor elcsinálnák azt a komédiát; százszor megnézném! Meg, istenuccse!

Csokonai távolabb ment a kert fái közé. A tisztelõje, a szerény Múzsafi, mint az árnyék, húzódott utána.

Boldog lehet, mester! Azért mégis mély nyomokat hagyott a lelkekben.

Csokonai kissé hallgatott. Aztán felsóhajtott:

Nyomokat hagytam a porban! Jön az elsõ szél, mindet elsepri! De ha irgalmasabbak lettek volna az istenek lennék a vízcsepp, amely szétporlasztja a kõsziklát... Mi ez abból, amit tenni szeretnék!... Magyar föld, magyar átok!... A mai napnak vége, eltûnt, elfeledték... S ezzel a nappal el vagyok temetve én magam is... Hová lesz az az erõ, ami itt feszít belülrõl?... Hová ez a világ, ami itt van körülöttem, amit olyan könnyen tudnék komédiában megörökösíteni?... Talán sose írok többet effélét, és ki játszaná újra? Én magam sem láttam soha semmiféle színielõadást a main kívül... Talán száz esztendõ múlva lesz olyan boldog kor, mikor kíváncsiak lesznek, s megpróbálják, mit is, hogy is experimentálunk... Ah, vestigia lena... Könnyû lábnyomok a porban... Ez a, Karnyóné... Itt járt valaki... Valaki járt itt.

1911

Móricz Zsigmond : Elbeszélések



KI SZÉP, KI JÓ

A síksági kis állomás a ragyogó, átlátszóan harmatos reggelen már tisztára söpörve várta a személyvonatot. Mihály, az újonnan kinevezett vasúti szolga boldogan, megelégedett arccal nézte végig munkáját. Kézben tartotta a nagy nyírág seprût, amelynek vonásai olyan szépen meglátszanak a porban, mintha rajzolva volnának. Kár azt eltaposni:

No, Mihály szólt rá a forgalmi tiszt, aki a vonatot várva ott sétált le s föl -, maga már kész ember. Csak meg kell házasodnia.

A legény katonásan kihúzta magát.

Igenis, csak vóna kit! felelt.

Ej, hát nincs babája a faluban?

A legény oldalra billenti a fejét.

Hát, instálom, én már nemigen veszek el parasztjánt!

A tiszt úr nevet. Persze, egy hete már, hogy "véglegesítve" van Mihály úr. Amint bejött a vonat, meg is mondta bizalmasan a vicináliskalauzoknak:

Ajánljanak ennek a fiúnak egy neki való, rangbéli lyánt, mert ez már nem vesz el parasztot.

Komendálok én magának, Mihály! szólt egy öreg, jóízû altiszt. Ojan egy jányt, mind a tíz ujját megszopja utána.

Ki lenne az? kérdezte Mihály, mint aki nem könnyen áll kötélnek.

A 37-es õrnek van két lánya. A nagyobbik jó vón magának. Nemigen csúnya, de nagyon dógos. A kisebbik igen szép, csakhogy nem szereti a munkát, csak a cifrálkodást.

Hm.

Gyüjjön be az esti vonattal, majd a tizenegyessel visszagyün. Addig úgysincs dolga itt.

Megeshetik.

Megalkudtak mán? kiáltott feléjük a forgalmi tiszt.

Meg.

Akkor mehet.

S a takaros ,;kávédaráló" döcögve, nyögve, szuszogva megindult. Így történt, hogy Mihály estére elkéredzett, s bement a szomszéd városba a nagyállomásra. Ott már várta az öreg altiszt, aki mindjárt gondja alá is vette Mihályt, s kivitte a szomszédos 37-es õrházhoz.

Jóestével köszöntek be.

Nini, András koma, hol jár itt? fogadta õket a roppant nagy termetû õr, a túlságosan kicsiny és lányos csecsebecsékkel telezsúfolt szobában. Számos vasutas-ruhadarab tette ismerõssé s szépen díszített házioltár tette ünnepélyessé a szobát.

András koma bemutatta a vendéget, ki légyen, mi légyen, mi járatban vagyon. Mihály sorra parolázott, s jól megfogta a lány kezét; mindjárt látta, hogy ez a nagyobbik, mert nemigen volt szép.

A másik lányt sehol nem lehetett látni.

Na, tessék leülni... Csorba úr a jármi állomáson van?

Csorba úr, mármint Mihály, kihúzta a derekát, hátraszegte a nyakát, s torokhangon beszélt, hivatalosan. S olyan szakszerû fejtegetésekbe merültek, mintha a vizsgáló bizottság elõtt volnának. A 37-es õr nagy fejével bólongatott, meg volt elégedve a fiatalember felfogásával, és azt mondta neki:

Jövõje van magának, barátom!

A nagyobbik lány ott ült a sarokban, egy karosszéken az anyja mellett, s elõrehajolva közömbösen hallgatta a pohár mellett okosan diskurálók beszédét. Mihály buzgón beszélt, s oda se nézett rá, azon törte a fejét, hol lehet a kisebbik lány.

Egyszer csak fölállt és kiment. A konyhára volt kíváncsi. Jól számított; ott hevert a kisebbik lány az ágyon. Csinos, hétköznapi ruha volt rajta.

Hát maga miért nem jön be?

Minek? vont vállat a lány, s összébb igazította magán a ruhát.

Hát diskurálni.

Minek menjek? Sz maga Julcsához jött, nem énhozzám.

"Ahá! gondolta magában Mihály. Hát a másik a Julcsa. Derék lány."

Elnézte ezt is.

"Takaros cseléd!" gondolta róla, s megszólalt:

Én ahhoz jöttem, aki nekem tetszik. Nem Julcsához, se nem Borcsához.

Haha kacagott fel a lány -, én nem vagyok Borcsa!

Hát?

Majd bolond vagyok megmondani.

Hát csak mondja meg, ha nem szégyelli.

Majd.

A lány felült. Restellt olyan sokáig ott fetrengeni a legény szeme elõtt.

Igazán formás, gömbölyû, piros arcú, nevetõ szemû lányka volt; olyan hamis nézésû volt a szeme, hogy Mihály mindig nevetett, ha bepillantott.

Na, gyüjjön be, na.

Itt is jó.

Persze. Minek vóna jó itt, ha odabe is lehetünk?

Mihály már csak azért beszélt, hogy ne hallgasson. Elkapta a lány kezét, s húzta. De ez nem hagyta magát.

Körmére ütök.

De visszaütöm.

Majd elõ is veszem a seprût.

De összetöröm.

Haggya mán a kezem, mer olyat kiáltok!...

De be is tapasztom a száját!

Beleharapok.

Na!... és odatartotta nagy barna öklét, amelyben elveszett a lány gyermekkeze, annak az arca felé.

A lány a dulakodásban lefordult az ágyról, s egyszerre csak ott volt a legény ölében. A két karja közt. Most már igazán nem volt menekülés. A Mihály fejét megcsapta valami hõség, s hirtelen úgy átölelte a lányt, majd összetörte.

Ebben a pillanatban kattant a kilincs. Mire kinyílt az ajtó, már kibontakoztak. Julcsa jött ki. Az összeszorított szájú nagylánynak villogott a szeme.

Hívom, osztán nem gyün szólt Mihály mentegetõzve.

Mér nem jössz? Egy-kettõ. Tessék! szólt rá a húgára Julcsa.

Az lesütötte a fejét, hogy eltakarja az égõ arcát.

Én nem vagyok úgy kicsípve, mint te mondta.

Mer lusta vagy.

Nem is vagyok olyan friss az ötözésre...

Nem! éppen te nem vagy! Egyebet se szeret, csak a cifrálkodást.

Mihály közbeszólt:

Jó magának így is. Így is elég szép.

Rögtön megbánta, amit mondott.

Elég szép õ. Kivált mikor felhúzza az orrát, mint a pulyka. Olyankor kell látni.

A kisebbik lány csípõre tette a kezét, és visszanyelvelt:

Tessék innen bemenni, hogy szedem rendbe magam. Olyan vagyok, mint egy izé.

Egy borzaskati! szólt Mihály.

A két lány elnevette magát. A nagyobb epésen, a kisebbik vidáman.

Katinak híjják? eszmélt fel Mihály.

Úgy hát! mondta Julcsa.

De bizony nem úgy, hanem Katicának! felelt a kisebbik.

Katica! pittyesztette el a száját a Julcsa. Azzal kinyitotta az ajtót, s elõreeresztette a Mihályt.

A legény elfojtotta mosolygását, s az asztalhoz ment; mindenki a helyére ült.

A két férfi a vasút mentén való tehénlegeltetésrõl beszélt, amibe az asszony is beleszólt néha, hogy az álmosságától szabaduljon. Mihály ránézett a kövér asszonyra, s látta, hogy a pillája majd lecsukódik, s egyre ásít. Ettõl õrá is átragadt az ásítás. Elfojtotta, de könny gyûlt a szemébe az erõltetéstõl.

Álmos, öcsém?

Én? Dehogy.

És egyre jobban elálmosodva hallgatta a diskurzust. Még neki nincs tehene, nem érdekli a kérdés.

Mennyit fizettünk tavaly szénáért, lányom? kérdezte az apa, s a lány komolyan, nyugodtan, biztosan felelt.

Elõször hét forintot, azután ötöt, tavasszal huszat.

Derék lányi bólintott Mihály, és újra ásított.

Végre bejött a kis borzas Kati is, aki most "helyre Kati" lett, amilyen csinosan átöltözött. Egész kisasszony.

Mán fölöltözött? kérdezte Mihály, s már egy cseppet sem volt álmos.

Katica elnevette magát:

Idebe halotti tort tartanak?

Micsoda beszéd ez? szólt rá szigorúan az apja, de a kislány nem respektálta a szigorú ráncokat.

Na, hát hogy ilyen csöndben üldögélnek.

Mihály hangosan felkacagott.

A mán igaz! kiáltotta.

Katica felsrófolta a lámpát, s amint világos lett a szobában, mindenkinek felderült az arca.

Játsszunk valamit! Tud maga kártyázni? kérdezte Katica.

Filkózni tudok.

Azt elhiszem, hisz olyan filkó maga is.

Ez a lány nem tud becsületet mondta Julcsa.

A többiek nevettek.

Pár perc múlva olyan parázs ütõsdijáték folyt négy közt az asztalon, hogy na!

Olyan hirtelen elrepült az idõ, hogy mindenki elámult, mikor bejött a tizenegy órás vonat.

Mihály ezután sûrûn eljárt a 37-es õrékhez. Mindjárt második jöttekor valami furcsa megfigyelést tett. Julcsa alig vetett ügyet rá, egészen átengedte õt a Katicának. Mihály csak mosolygott, s erõsen megszorította a Julcsa kezét, amit ez kelletlenül engedett oda neki. S amíg Katicával hancúrozott, bolondozott, jól látta, hogy Julcsa egy percig sem pihen, dolgozik, mintha õ ott sem volna.

Már feltûnõen sokszor volt itt. Jókedvûen jött, fütyörészve, mint aki tudja, hogy félve várják. Az õrék nem tudták mire vélni, hogy még most sem nyilatkozik. De Mihály nem hagyta apró megjegyzésekkel, tûszúrásokkal kivétetni magából, amit nem akart.

A szülõk egy ideig sajnálták, hogy Julcsa megint árván maradt, de lassan beletörõdtek, azt nem lehet parancsolni, ki kit szeressen.

Így húzódott a dolog egészen õszig.

Akkor a nagy darab ember, a 37-es õr, megharagudott, õ nem hagyja tovább orránál fogva vezettetni magát.

Hát, öcsém rukkolt ki -, száz szónak is egy a vége. Szeretném tudni, mi céllal, szándékkal jár a házamba.

Hát, kedves bátyámuram, tudhatja azt maga, ha akarja.

Tudni nem tudom, de gondolom. A lyányom miatt...

Igen. Feleségül szeretném venni a Julcsa lyányát.

A Katicát.

Nem. A Julcsát.

A 37-es õr elámult.

Julcsát?

Azt.

Az apa fölállott, s körüllépegetett a szobában. Akkor kikiáltott a konyhába:

Hé! Gyertek csak be, lyányok.

Bejött mindenik, Katica frissen, nevetve, Julcsa mogorván, kelletlenül. Az apjok kézen fogta mindeniket, s Katicát odapenderítette a legény elé.

Hát ezt akarod, ugye?

Nem én... aztat! és fölkacagott. Hát ha mondom, hogy a Julcsát; akkor a Julcsát! Általános elámulás.

Katica elképedve vetette szemét az ott álló legényre.

Hát akkor mit bolondított engem nyár óta?

Én nem bolondítottalak. Nem eleget cicáztam veled?

Hisz épp a! Cicázzon avval, akit el akar venni!

Há mondta okosan Mihály -, nem értesz te ahhoz, húgám! Van, akivel cicázunk. Van, akit feleségül veszünk. Mert hát olyanok a jányok, ki szép, ki jó...

És vidáman megfogta a Julcsa hirtelen boldogságtól remegõ, becsületes, dolgos kezét.

1909

Móricz Zsigmond : Elbeszélések

Hornok Magdolna festménye - A halász

CSITT-CSATT

Mihály nagy gonddal figyelte a merítõhálót. A Tisza szõke habja csak úgy sodorta bele a halat; egykettõre megelevenedett a háló, s Mihály tele marokkal szedte ki a pompás, kövér potykákat. Csak úgy dúskált bennük, az apraját visszahányta a vízbe, hadd nõjenek. Egy-két harcsa is belekerült a fogságba, s nagy bajuszát módosan meresztgette; utoljára még kecsege is akadt, szép, fehér hátú, karcsú kecsege.

Hõ, uramisten kiáltott fel Mihály -, micsoda paprikás lesz ebbõl!

És a kicsi feleségére gondolt, akivel mindenképp meg volt elégedve, már ahogy egy hónap alatt kiismerheti az ember az élete társát, de azt sehogy sem szerette, hogy az asszony nemigen kapott a halon. Hogy lehet az, hogy valaki a halat nem szereti? Két szent étel van a Tiszaháton: az aratási búzapép meg a paprikás hal. Ezt a két ételt úgy kell venni, mint az Isten fõ-fõ jótéteményét: egyik a föld magvát, a másik a vizek áldását jelenti az asztalon. De úgy is kell elkészíteni. Vagy nagyon jól, vagy sehogy, különben szentségtörés.

Mihály tarisznyára rakta a halat, kievezett a partra, a ladikot kikötötte a vízimalom cölöpjéhez, a molnárnak bekiáltott:

Gergõ bátyám, isten áldja! Köszönöm a szívességét!

Vót legalább hasznod benne? kiáltotta ki a molnár az ablakon.

Hát akadt egy-két kis rossz keszeg, cigányhal, miegymás kurjantotta be Mihály. Nem kell azt a halászmesternek tudni, hogy milyen nagy az elnézésbõl engedett zsákmány. Így is szíja a fogát miatta, de a patvarba is, tán õ csinálta a Tiszát, hogy abból másnak nem szabad egy ebihalat se kifogni!

Vígan kocogott haza a jól megrakott vászontarisznyával, s otthon maga emelt le a falról egy kis fateknõt, abba öntötte a halat.

No, hékám szólt a fanyar arccal nézõ kis feleségéhez -, ebbül jó paprikás legyék!

Az asszonyka elfordult, úgy fintorgatta az orrát, szerette volna az egész tálat kihajítani az udvarra, az urával együtt. De hát fiatalasszony nemigen mer ellene mondani a gazdájának, mert még nem tudja, mi lakik az emberben. Kivált meg hogy Mihály nem is falubéli. Más faluba való. A farsangon egy lakodalomra átjöttek a szomszéd kóródi legények, köztük volt Mihály is, akkor ismerkedtek meg. Megszerették egymást, és kapáláskor, mezõn, aratási kalákán újra találkoztak, egykettõre házasság lett a játékból. A lány szüleinek az volt a kikötésük, hogy Mihály idejön lakni a faluba. Õ kész is volt rá, mert otthon úgyis kicsi volt a ház, nagy a család, itt meg egy egész külön kis házacskát kapott az asszonnyal, mert ezeknél se fértek.

De így meg az lett, hogy Mihály csak úgy vendégformán költözött be a feleségéhez. Nem volt neki semmije, még csak a ruháját is otthon fogták az öccsei számára. Õ csak egy új gubát hozott magával, meg ami rajta volt; az asszonynak már az elsõ héten ruhát kellett varrni az urára, ha le akarta váltani róla a szennyest. Az anyjok meg azt izente a fiatalasszonynak, varrjon, nincs más dolga, õnála még négy legényfiú van, nem pazarolhat. Elég, hogy kétökrös szekeret adtak a fiokkal, azt is igen megsínylik.

Lett ebbõl nagy harag; de az is lecsendesedett. Az asszonyka nem zúgott soká, mert látta, hogy jó puha ember az ura, persze erõsen asszonykéz alá volt szoktatva otthon is. Azért még mindig csínján kellett vele bánni egy s más dologban, így a nagy halazás kedvében is, ha úgy bele volt bomolva a halba!

Mihály odahátul, az ól körül talált magának dolgot, míg az ebédet fõzte az asszony. Már jó délutánra hajlott a nap; a parasztember harap, ha éhes, de csak akkor eszik, mikor kész az étel; csak az uraknak korog órára a gyomruk.

A paprikás nem sikerült.

Mihály kanalazta, mártogatta, nem ízlett neki. Már az elsõ falat se volt kedvére való, sajtalan volt-e, borsatlan, hagymátlan, de valami híja volt az ízének. Oda is kapta egy kicsit a tûz, az isten pusztítana el minden vaslábast, bezzeg az anyja cseréplábasaiban nem ég oda semmi, hanem a feleségének mán vasedény kell.

Nem ízlett sehogy. Már az elsõ kóstolás után megérezte Mihály, hogy ma baj lesz, ebbõl nagy veszedelem lesz, mert ezt õ nem hagyja szó nélkül, hogy azt a fájntos halat így elpocsékolta az asszony. Isten ellen való vétek ez.

De ha mán úgyis veszekedés lesz belõle, hát legalább "bepofáz" annyit, amennyit bír. De minden kanál után megeresztett egy-egy szót:

Nem jó e, Zsuzsi! Híja van! Sajnálottad alá a zsírt! Só sincs benne.

Van azon minden.

Van ezen frász! Nincs ezen semmi. Nincs ennek annyi íze se mint a töreknek. Hej, mit csinált vón az én anyám ebbül a halbul! Micsoda paprikást!

A fiatalasszonyt már a hideg lelte, ha az ura az anyjával hozakodott elõ. Az mindent jobban tudott az ura szemében az egész világnál, különösen meg a feleségénél.

Mit csinált vón ebbül az én anyám! ismételte Mihály, s egy szép falat kecsegét vett a szájába.

Az asszonykából kitört a pulykaméreg:

Vidd haza! Vidd haza! Mért nem vitted haza az anyádnak?!

Bizony kár vót mondta Mihály, s újabb kecsegedarabot kotorászott elõ a piros lébõl.

Na, hát nekem ne hányd mindig az anyádat! Eriggy hazai Nem megyek utánad! Sose is mentem. Vigyen a szösz...

Mihály elhallgatott. Ez kényes pont. Maga az asszony se folytatta; félt, hogy nagyon erõset talál mondani. Csak azt morogta még oda:

Annyit mindig tudok, mint az anyád!

Mihály belepiszkált a lábasba, turkált benne, mint a jóllakott malac a moslékosdézsában.

Látom!... Ilyen halat elrontani! Sokat tudsz! Megmutattad! Jól megtanultad az anyádtól!... Persze, û maga se igen sejt hozzá.

Hallod! Hagyj békét az anyámnak!

Az anyád! Az öreganyád se tudott egy paprikás halat megcsinálni. A hetvenedik öreganyád se piszkálódott Mihály.

Az asszony elképedve állott, s azt nézte, mit vágjon a szerelmes ura fejéhez.

Ez pedig nagy hidegvérrel bicskára szúrt egy szép darabot, s bekapta.

Hal ez? pöfögte tele szájjal. Hal ez? Pröff-phü-trcsfiha!...

Szálka akadt a torkán, és elkezdett prüszkölni, krákogni, köpködni, mint a macska.

Levágta a kést, kanalat, felugrott, s az egész szobát telefújta. Az asszonykának se kellett több, kacagásra fakadt, úgyhogy hol az asztalra borult nevettében, hol az ágyra, szinte szédelgett.

Végre keservesen rendbe jött az emberke, szemébõl is kitörölte a könnyet, s a torkán egyet-egyet köszörülve, repedt hangon nyögte:

Mit? Nevetsz? Kinevetsz? Az uradat kineveted? Egy paprikás halat nem tudsz megcsinálni, az uradat ki tudod nevetni? Ilyen teremtéssel éljek én? Soha én! Sohase kínlódok én veled! Nem én! Van két ökröm, szekerem, van egy új gubám, az az enyém. Azt elviszem, te meg dögöjj magadnak! Amit fõztél, edd meg!

Kapta a gubáját a kis ágyról, s kiment. A két pici kis ökrét kivezette az ólból, befogta a fakó szekere elé, a gubát is fellökte, maga is felült a szekéroldalra, és se szó, se beszéd, kihajtott az udvarról csendesen, még a kaput se zárta be maga után.

Az asszonyka ott leskelõdött az ablakban, de ahogy meglátta az ura mérges arcát, újra meg újra elfogta a kacagás, ki se tudott szólni.

Ellenben a két kis ökör ment, mendegélt végig a kis falun. Az iskola elõtt letért a kóródi útra, s lassacskán kiértek a máléskertig, a nagy diófáig.

Hopp! rikkantott az emberke, mert valami jutott az eszébe. Baj van!

Mindjárt szólította az ökreit, visszatérítette. Magyarázatképpen meg is mondta nekik:

A kemencét én csináltam, azt letöröm!

Úgy is tett. Hazaballagott a két ökörrel; még a kapu is nyitva volt. Dühös is lett érte. Az az asszony csakugyan nem tud rendet, be se teszi a kaput az ura után. Nem baj, már mindegy. Úgyse hajt be rajta. Megállott a ház elõtt, leugrott a szekérrõl, felment az udvaron, végig a kertre, lent a szilvásban volt a paticsból font sütõház, abban a kemence, amit õ csinált. Bedûtötte az oldalát, azzal, mint aki jól végezte a dolgát, ki a szekérre! Felült, elhajtatott, most már örökösen.

Jól fenn volt a vacsoracsillag, mikor hazaért a szülei házába a két kis ökörrel.

Hát te hogy kerülsz haza? támadtak rá. Halljátok, ezt elkergette az asszony!... Mondtam én, hogy kardos kis menyecske az!... No, fiam, hama kitõtt a komenció!... Ez elmehetett hazulról házasodni egy hétre így lármáztak rá nevetve, apja; anyja, testvéröccsei.

Mihály izgett-mozgott; nemigen hirdette, mi volt, hogy volt, mért kellett otthagyni az asszonyt.

Nem fértünk össze dünnyögte, mikor mégis színt kellett vallani: Nekem elég vót.

Jó van, fiam, itthon vagy. Helyed van itt! mondta az anyja, aki, persze, mint a jó kotlós, mindig maga mellett szeretné látni a gyerekeit; úgyis eleget siratta a Mihálykáját, hogy olyan messzire vitte a sorsa; haj, bizony, fél óra járás gyalog, ökrös szekéren három óra, mert meg kell kerülni a Halvány-mocsárt.

Mihály nem merte vóna elhinni magamagának is, hogy sehogy sincs õ már itthon a régi jó otthonában.

Hanem mikor kiment az ólba, és bekötötte a két kis ökröt a régi helyére, azt mondta nekik, megveregetve a tomporukat:

Nem baj! De letörtem a kemencét!

Eltelt egy nap, két nap, el egy hét. Már éppen beleszoktak, hogy jól van úgy, ahogy van, csak Mihálynak volt mindig új meg új baja... Már olyan jól megszokta, hogy õ gazda, aki egy szép kis asszonycselédnek úgy parancsol, ahogy neki tetszik, s most egyszerre visszacseppent legénysorba, az apja keze alá. Már olyan szépen rákapott volt a felesége jóízû fõztjére, hisz az új asszony mindent megtett, hogy az ura szeresse az ételét s most újra itt van az anyja sovány kosztján, mert itt bizony nem sok falat jut egyre! S ami a legnagyobb baj volt, újra kint kellett hálni az ólban, a szájas öccsei közt; a kemény, görbe vesszõdikón, ahol oly keservesen lehetett elgondolni, hogy valahol milyen szerelmesen várja õt egy puha, dunnás, melegített ágy! Szóval szombaton hajnalban valami jutott a Mihály eszébe.

Hopp kiáltott fel -, baj van!

Rögtön szólította a kis ökröket, s befogta a szekere elé a járomba. Még a gubáját is felvetette a szekérre. Restelkedett egy kicsit a jámbor állatok elõtt, hogy félreértik más nem látta -, hát magyarázóan odavetette:

Menjünk vissza, picikéim! A kemencét meg kell csinálni, mert nem tud az asszony hétfõn kenyeret sütni!...

A két ökör bizonnyal jónak látta a dolgot, mert rögtön megindult csendesdeden a poros úton. Hát persze, hétfõn kenyérsütés, így szokott ez lenni rendes gazdasszonynál.

A kapu már nem volt nyitva, takarosan be volt téve, még a vesszõgúzs is fönt volt rajta: ez a sövénykapu zárója. Hanem az asszony meglátta az ablakon, hogy itt a gazda. Kiszaladt, kinyitotta a kaput, s az ember egy szó nélkül beállott az udvarra.

Leugrott, hátrament a kertbe, s nekigyürkõzött sárt csinálni, napraforgókórót szabni a kemencéhez.

Délre készen is lett vele. Nagyon takarosan sikerült, maga is megcsóválta rá a fejét. "Még ha sokszor próbálnám gondolta magában -, túltennék a cigányon a mesterségében."

Felballagott az udvarra a kertbõl.

De az ökör is az ólba, a guba is lekerült a szekérrõl.

Az asszony jön elibe, mintha semmi sem történt volna.

Gyûjjön, na, befelé, édes uram. Kész a paprikás hal...

Az emberke megvakarta a fejét a kalap alatt, restellt szót szaporítani.

Bement, leült a lábas mellé, s belekóstolt.

Ó, e mán jó! E mán gusztusomra való. Látod, hékám!...

És az asszonyka csendesen, édesen mosolyogva nézte az emberét, aki jóízûen falatozott. Várta, hogy neki is hagyjon a pompás halas paprikásból. Az se baj, ha nem hágy, csak itthon ragassza a drága hala, egye meg.

De eszi is, nyeli, mint a gém. Mert hát hiába, mindig jó az, ami jó!

1909

Móricz Zsigmond : Elbeszélések

FILLENTŐ

Volt az én kis pajtásomnak, "Fillentõ"-nek más neve is, de már arra nem is emlékszem. Csak így hívták õt, mert sose mondott igazat. Mikor pedig erõsen ráripakodtak egy-egy hazugság után, lesütötte kis konok fejét, s rendesen azt dunnyogta:

Én nem hazudok.

Hát?

Csak fillentettem.

A sok füllentés után rászáradt a Fillentõ név, s még a tanító úr is így szólította:

No, Fillentõ, tudod-e a leckét?

Amire õ rövidesen azt füllentette, hogy:

Tudom.

Pedig bizony nem tudott õ soha egy leckét sem. Hanem ezért kifüllentette magát a legnehezebb kérdés után is, mert ehhez aztán úgy értett, hogy mindenki bámult rajta. Még a tanfelügyelõ is azzal jött iskolát látogatni, hogy:

Na, hadd lássam, hol az a híres füllentõ!

A mi kis pajtásunk felállott, borzas fején százfelé meredezett a kócos haj, s pisze orrát olyan komikusan rángatta, hogy mi, többiek, rögtön elkezdtünk vihogni. Még a tanító úr is mosolygott a bajusza alatt, de a tanfelügyelõ úr nemhiába volt vaskalapos, komoly maradt.

Hát te vagy az? Mért nem fésülködtél ma, fiam?

Fésülködtem én füllentett õ egész komolyan, mi pedig vígan lestük, mi fog ebbõl kisülni.

Ne hazudj! szólt a tanfelügyelõ úr, ki még nem volt hozzászokva, hogy kell a kis Fillentõvel beszélni.

De igen, édesanyám fésült meg, van neki egy aranyfésûje, amit a királytól kapott ajándékba.

A nagy szakállú úrnak egész elnyúlt a képe bámulatában erre a nyilvánvalóan képtelen hazugságra. A tanító úr odafordult hozzá, s így szólt mosolyogva:

Nincs is édesanyja, egész kicsi baba volt, mikor meghalt, most a falu tartja sorkoszton, mindenki szereti, mert különben jó gyerek, és igen mulatságosan tud füllenteni.

A tanfelügyelõ úr soká komolyan nézett rá, s így szólt:

De kisfiam, te már elég nagy vagy ahhoz, hogy belásd, senki sem él hazugságból, sõt az Isten legjobban bünteti azt, aki hazudik. Hát miért nem szoksz le errõl a csúnya rossz szokásról? Látod, pajtásaid sohasem hazudnak, senki sem hazudik, hát te miért teszed? Jobb volna, ha a leckéd megtanulnád, és szorgalmas, okos ember lenne belõled.

Megtanulok én minden leckét mondta bûnbánóan Fillentõ.

Igazán? No, hát akkor mondd meg nekem, halottad-e hírét az igazságos Mátyás királynak.

Hogyne.

Na, beszélj valamit róla.

Az egész iskola Fillentõ felé fordult, úgy lestük ragyogó szemmel a gyönyörû feleletet. Õ pedig elkezdte:

Tegnapelõtt kimentem az erdõbe (halk kacagás hallatszott, mert a falunk határában nincs is erdõ, sehol sincs, csak arra a mádi hegyeken), és ott minden fára fel volt írva krétával, hogy itt járt Mátyás király, és az utolsó fához oda volt kötve a kolozsvári bíró, és Mátyás király egy vastag nádpálcával fenekelte, amiért édesanyámnak nem engedte, hogy fát szedjen az erdõben.

Dõltünk a kacagástól jobbra-balra. Az iskolai rend teljesen felbomlott, hahotáztunk, visongattunk, a könyveket csapdostuk, a tanító úr is kacagott, a tanfelügyelõ úr is kacagott. Csak a kis Fillentõ volt komoly, s úgy nézett elõre, mintha tiszta színigazságot mondott volna, mikor pedig látta; milyen sikert ért el, szelíden elkezdett mosolyogni.

De hát ha mégolyan mulatságos volt is a vizitáció így, a tanfelügyelõ úr belátta, hogy Fillentõvel szemben nem tudja megõrizni a komolyságát.

Ketten nem férnek egy csárdában, hát szépen kiparancsolta a gyereket az iskolából. Meghagyta neki, hogy iskola után maradjon benn, mert beszélnivalója lesz vele.

Aztán elkövetkezett a vizitáció komoly része, de errõl nem beszélek, nem volt mulatságos, sõt rám nézve szomorú emlékû, mert ekkor történt velem meg, hogy a krumpliról semmit sem tudtam felelni.

De akármilyen komoly is volt ez a délelõtt, mégis arra voltunk legjobban kíváncsiak, hogy vajon mit akar a tanfelügyelõ úr Fillentõvel iskola után. Szerencsére tanítóné asszony ottfogta Fillentõt vizet merni a kútból, mert most, hogy az egész iskola le volt foglalva, nem volt segítsége; hát így Fillentõ uram csakugyan bevárta az iskola végét, s szépen berendeltetett a tanfelügyelõ úrhoz. Mi nem bírtunk szétoszlani, a kapu elõtt csoportosan vártuk, mi lesz, hogy jön ki Fillentõ; biztosra vettük, hogy õt fogják elrakni a mai feleletért. Egyszer jön ki. Komoly volt és csendes; mikor a tornácról lejött.

No mondogattuk -, jól kikapott és nevettünk rajta.

De amikor körülfogtuk, s száz kérdéssel támadtuk meg, visszakapta a régi hamis szemû Fillentõ-arcát, és hozzáfogott mesélni:

Tudjátok, azért hívott be a tanfelügyelõ úr, mert meg akart prezentálni, amiért olyan jól megnevettettem.

Ne fillents! kiabáltuk.

De bizony, azt mondta, hogy máskor is ilyen jó legyek, adott egy narancsot, a tanítóné asszony egy pohár kávét meg kalácsot, azért voltam olyan soká, mert ezt mind meg kellett enni.

A hallgatóság egy része kacagott, más része hitt neki.

Bizony, akár hiszitek, akár nem, adott egy hatost is emlékül.

Hol van, hol van? Mutasd meg!

A kis Fillentõ elkezdett a zsebében kotorászni, egyszer csak felderült az arca:

Nagyszerû, hisz azt már elkötöttem a bótba! Kovács Zsuzsi is evett abból a cukorból, amit vettem.

Ezzel aztán be volt fejezve az ügy. Kovács Zsuzsi éppen betegen feküdt odahaza, nem is volt iskolában.

Így beszélt Fillentõ koma mindig, még véletlenül sem mondott igazat soha.

De rossz szándékból nem hazudott, csak tréfából. Örökös tréfa volt az egész élete, ezért szerette mindenki. És azért is, mert az is tréfa volt neki, hogy magára vegye akárkinek a hibáját.

Én is hálával és nagy szeretettel emlékszem rá egy jótettéért. Nálunk volt egy téli délután. Bent játszottunk a kisszobában. Ott volt a pohárszék is, és hogy, hogy nem, egyszer leütöttem szeleskedésbõl a nagyanyám legkedvesebb kávéscsészéjét. Úgy szerette azt, hogy sose ivott másból, sõt azt mondta nekünk, gyerekeknek, hogy beteg lenne, ha eltörnék.

És az bizony eltört, négy-öt darabban hevert a földön. Elsápadtam a nagy ijedségtõl, és síri csend lett a szobában. Odaát nagyanyám meghallotta a csörömpölést s a hirtelen csendet, és bejött vészjósló arccal.

Mi az?

Meglátta szegény a cserepeket s az én fakó arcomat, és mindent kitalált.

Mit tettél? mondta hangosan.

Ekkor elõállt a kis Fillentõ.

Én tettem mondta csendesen -, meg akartam mutatni, hogy meg tudom az orromon tartani, mint a szerencsi cirkuszban a komédiás.

Felemelte tömpe kis orrát, s két karjával jelezte, hogy akart egyensúlyozni.

Olyan komikus volt, olyan mulatságos, hogy haragos nagyanyám elkezdett mosolyogni, és barackot nyomott a fejére.

De azért láttam, hogy mindent tud, s uzsonnakor Fillentõ kapott kávét, nem én. Mikor pedig ócska, nagy embertõl örökölt ködmönében elment, mint egy kis manó, azt mondta nekem nagyanyám:

Jobb fiú ez a kis Fillentõ nálad!

S olyan mélységes szemrehányás volt a hangjában, hogy egész éjjel sírtam utána. De a kis Fillentõt még jobban szerettem. Az egész falu szerette. Kézrõl kézre adták, meséltették; kukoricahántáskor, fonóban, dörzsölõben õ volt az elsõ személy. Kifogyhatatlan volt a mulatságos ötlete, kivált mikor beletanult a nagy emberek dolgába, s összevissza füllentett legényekrõl, lányokról mindenféle badarságot. Jutalmul úgy etették, mint a madarat, ami csak szemének-szájának ízlett. Igyekezett is kedvében járni mindenki, mert ártatlan tréfákkal ugyan, de alaposan ki tudott nevettetni valakit.

Volt a faluban egy szörnyen fösvény asszony: Balogné; ettõl ritkán kapott valamit, legfeljebb sült krumplit, azt is akkor, ha már senkinek se kellett. Egy ilyen ebéd után beállított a fonóba Fillentõ pajtás. Beszélget, beszélget, s csak nyalogatja a száját, mint a kiskutya, ha jóízûen evett. Addig-addig, míg valaki észrevette.

Eh, be jó ebéden voltál ma!

Fillentõ koma:

Bizony jón.

Ugyan kinél?

Balognénál. Három tál ételt ettem, azért nyalogatom a számat.

No, beszélj már, mi volt.

Elsõ tál: leves, jó tiszta, friss kútvízbõl. Második tál: tegnap sült krumpli. Harmadik: pecsenye, harmadnapos sült tök.

Még ma is emlegetik nálunk, ha nincs jó ebéd, hogy:

Ez után is nyalogatná Fillentõ a száját.

Szegény kis Fillentõ, nem tudtuk meg, hogy milyen ember lett volna belõle. Jött egy irtózatos hideg tél, s a senki gyermekének átjárta ringy-rongy ruháját. Beteg lett, gyulladást kapott, s kilenc napra már az angyalok között keltett nevetést bizonyosan, mikor betoppant füllentésre kész pisze orrocskájával. Utolsó szava is méltó volt egész életéhez. Nagy lázban, lefogyva, meredezõ szemmel feküdt, én éppen ott voltam hozzá látogatóban; a bíróné állott mellette, és ápolta a kis beteget.

Mit érzel, fiacskám? kérdezte tõle.

Rávetette még egyszer hamiskásan a szemét:

Édesanyám itt volt az elébb, hozott bíró néninek aranyguzsalyt, aranyorsót, aranyszöszt..., ott van a másik szobában, nézze meg... A bíró néninek könny csordult le az arcán, s kiment a másik szobába, megnézni az aranyguzsalyt, aranyorsót, aranyszöszt. Mire bejött, a kis Fillentõ nem füllentett többet.

Szegény kis pajtásom, mennyit emlegetjük. Mintha csak élne, s olyan maradt volna, mint akkor volt.

Hányszor mondtuk, ha valamelyik öcsém elbódorgott az igazsák útjáról:

Ne fillents már!

És ha senkinek sincs mit beszélni a fonóban, hányszor mondják:

Volna csak itt a kis Fillentõ!

1906

Móricz Zsigmond : Elbeszélések


Móricz önmagáról

A szeretet és az elismerés szava fakadt fel bennem, mikor ifjú emberek jelentek meg nálam, s felkerestek a magyar ifjúság nevében, s ennek az ünnepélynek a gondolatát közölték velem.

Én magam nem vagyok az ünneplésnek barátja, bár elismerem, szép a nagy emberi érzés; szép az, tömegbe gyûlni, s együtt dicsérni az Istent. Szép az, ha az emberi lelkek összefonódnak, egységbe tömörülnek, együtt emelik szemüket az égre, és egy ütemben dobban a szívük a magasság felé. Mert hisz ennek a kis emberi életnek, amelybe belepottyantunk, az ad mélyebb értelmet s értéket; ha legalább vágyni, érezni s ihletni bírjuk a Létezés kozmikusságát...

Bennem van hajlam a magasztosra, ezért az ifjak kívánságát respektáltam, s átnyújtottam magamat ennek a szép örömkeresõ akaratuknak: hogy az én huszonöt évem alkalmából áldozzanak a saját elkövetkezendõ huszonöt éveik elõreérzésének.

Mióta megütötték szívemet ezzel a meggazdagítóan szép támadással, azóta szakadatlanul tûnõdöm, mi is volt tehát ez a huszonöt esztendõ.

Ma negyvennyolc éves vagyok... Az ember ebben az évben már nem fiatal, túl van rég az ifjúkoron, s túl talán az emberi kor delén.

És ha visszanézek, íme, ez a huszonöt év csak úgy tûnik fel, mint egy szemeszter; huszonöt év s negyven kötet, egy szakadatlan munkaév volt; egy pihenés nélküli lázas tevékenység; valami hallatlan vad ujjongás... Huszonnyolc éves voltam, mikor az elsõ sikert értem el; sikert önmagammal szemben, mert akkor volt, hogy elõször sikerült tisztán s teljesen kiönteni érzésemet... S az azóta eltelt húsz év csak arra való volt, hogy a színig megtöltött lélekmedence tartalmát szabadon kizuhogni engedjem... Minden írásom, minden könyvem keresés nélkül, szabadon, magától zuhant ki, valami belsõ nyomás, természeti törvény következtében. Elannyira, hogy soha nem volt idõm az utolsó huszonöt év alatt elmélkedni s filozofálni, folyton hajtott a lélek, s nagy kedvemben cselekedtem s cselekedtem...

Bizonyára el fog következni az idõ a megállásra s az önmagam felett való ítélettartásra is: egyelõre még ma is az a keresõ ifjú vagyok, aki vak bátorsággal rohan a jövõnek, s az az elszánt férfiember, aki végrehajtja a lélek parancsait. Várom az öregkor nyugalmát, amikor a bírói székbe ülök önmagam fölött.

Ma még csak annyit tudok, hogy életemet az írásban éltem ki, mert azért vettem tollat a kezembe, hogy leírott gondolatokba újra s egyre izzóbban éljem át az életet. Mert nekem az írás: az élet megsokszorozásának egy formája.

S ahogy most ezeknek az én fiatal barátaimnak a szemébe néztem, s ott láttam fényleni foszforeszkáló titokzatos fénnyel a jövõ ragyogását, visszagondoltam önmagamnak erre a korára, s kerestem az idõt, amikor eldõlt, hogy író leszek és semmi más.

Hogy ez mikor történt, nem tudom. Nem tudom, huszonöt éve vagy harmincöt éve vagy negyvenöt vagy ezer éve, hogy írok: mert ha visszakutatok a gyermekkor legrégibb emlékeiig, mindig ugyanannak az írói nézésnek, megnézésnek s újra és újra továbbérzésnek a formáit találom, ahogy ma cselekszem. Mintha elõzõ életekben a végtelenségig, mindig csak író lettem volna...

De azt tudom: mikor mondtam ki elõször életemben, szóval, hangosan, emberi élet tanúsága elõtt s magam számára örökké döntõen azt, hogy író akarok lenni.

Az édesanyámnak súgtam meg, mikor 1896-ban hazamentem a millenniumi kiállításról.

Én akkor tizenhét éves voltam, s hatodik gimnazista Sárospatakon. Szüleim nagyon szegények voltak; apám ácsmester volt, s én büszke voltam a mesterségére, mert urunk Jézus Krisztus apja is ács volt Názáretben... Arról szó sem lehetett, hogy õ engem fel tudjon vinni vagy küldeni Budapestre, a kiállítást s a fõvárost látni... De a lelkemben valami égõ szomjúság volt, ahogy a Krisztus ment Jeruzsálembe, úgy vágytam a magyarok ezeréves fõvárosát látni... Tanítványt vállaltam vakációra, s egész nyáron boldogan dolgoztam azért a tíz forintért, ami elég volt az útra... S aztán jött egy pillanat, amikor úgy volt, hogy ezt is fel kell áldozni a családi élet oltárán, s én akkor elõször szembeszállottam az apai akarattal, s az anyám segítségével elértem... elértem, hogy egy esõs, borús õszi napon mégis eljutottam a szennybe, füstbe és elázott korteszászlókba öltözött Budapestre, s láttam.

Nekem a külsõségek nem számítottak. Engem a kiállítási tarka bódék meg nem szédítettek. Én kibocsátottam a saját lelkem ragyogó fényét a városra, s roppanttá növeltem képét, színét és jelentõségét. Ennek a magyarságnak tündérien csodálatos létezését akkor ismertem fel, hogy miként él itt a világ édes kertjében, egyedül és társtalanul, testvértelenül, az emberiség ezermilliónyi tömegében, mint egy édeni sziget... Epikus harsonával köszöntötte szívem ezt a drága kis fajtát, a magyart, és boldog voltam.

S ilyen érzésekkel mentem haza édesanyámhoz. S az õszi alkonyatban kísértem õt szobából udvarra, udvarról szobába s minden munkája közben, és beszéltem, beszéltem lelkendezve, és nem mérsékeltem magam sem a kritikában, sem a tombolásban. S akkor történt, hogy egyszer anyám visszaijedt az én különösségemtõl... Ah, ismerni kellene ahhoz, ki volt az én anyám... Kis, gyönge testû, szívbajos, szépség nélküli hamupipõke volt, aki lemondott minden nõi hiúságról, de akinek kemény, fekete szemeiben fanatikus tûz égett, prédikátor õseinek akarata s õsanyáink mágnásgõgje: hármas isten imádatában vezekelt, mint egy mártírnõ, a református vallás, a magyar hazája és hét gyermeke imádatában. Különös és rendkívüli nõ volt, aki cseléd nélkül nevelte fel hét gyermekét, s a konyhában Aristoteles Politikáját olvasta s minden filozófusokat...

Én még ma sem olvastam Bergsont, õ már régen lelkesített olvasására... Különös valaki volt, akinek sejtelme sem volt a forintok beosztásáról, de vérzõ s égõ szavakba tudta ostromolni a létezés problémáit. Olyan volt, mintha a csipkebokorban égõ tûz lett volna, s különösen engem, elsõszülöttet, tudott abban az ifjúkorban valósággal fanatizálni.

És még õ is visszaijedt, visszatorpant attól a szenvedélytõl és szertelenségtõl, amely bennem a millennium idején kigyúlt. S egy ilyen rapszodikus tombolásom után kérdezte egyszer, összetöppedve s maga elé dermedve:

Mi lesz belõled, fiam?

S én, aki már öt éve biztosan tudtam, mi leszek, de oly mélyen õriztem a titkot, mint valami szentséget, és soha senkinek a legtávolabbról is, a célzás legcsekélyebb õszinteségével sem ismertem be: most a nyakába hajoltam az anyámnak, s a fülébe súgtam, egész halkan s egész rémült boldogsággal:

Író akarok lenni...

És elfutottam, ki a szabadba, a mezõre, remegve...

Mit jelentett nekem ez a szó, s ez a cél?

A legtöbbet, amire én s az ember képes lehet. Nekem az írás az élet minden gazdagságát jelentette: magát az életet. Az életet összes hegyeivel és völgyeivel, felhõivel és óceánjaival, s az emberi életet, minden akciójával, filozófiájával s népmeséivel és absztrakt tudományaival. Együtt vettem és adtam s éltem valóban mindenkor írásban az egész életet, a napsugártól a tömlöc sötétségéig, a magányos szív boldog szenvedésétõl a tömegek viharáig. Nekem valóban sokat adott az írás, mert én nem egy életet éltem át, hanem mindig úgy éreztem, ezer s ezer s ezer formájú életet. Kaptam, átéltem s továbbadtam. Mindig, mintha az egyetemes élet közlõje volnék az egyetemes emberiség számára. Ha írok, sohasem látok egyetlen arcot: az emberiség arca van elõttem, mintha az emberiség szíve figyelne rám. Úgy érzem, az élet lámpása vagyok, s szavam közvetlen a világûrbe száll, mint a napsugár, s akin megáll, annak fényesnek kell lennie a rávetített igazságtól... Már akkor, egészen ifjan, tudtam, éreztem, hogy sohasem fogok tudni mást tenni, mint átadni magamat az érzelmeknek: az örömnek, a szenvedésnek, a lelkesedésnek és a felháborodásnak s mindenekfölött a magam áldozatos odaadásának... Hogy sohasem leszek pártoknak, csoportoknak az embere, de a magam fajiságán keresztül: az Ember...

Nekem ez volt az írás. Nekem arra kellett az írás, hogy ember lehessek.

S most nektek, barátaim, ifjak, testvérek, köszönöm, hogy ifjúságotok tüzével felújítottátok bennem, ifjúságom régi lángjait. S ha az édesanyám most idenéz, s újra azzal az ijedt anyai szerelemmel, féltéssel, e világnak kis bajaitól való életremegéssel kérdi:




Fiam, mi lesz belõled?...

Ma is csak azt rebegem a fülébe:

Anyám, író szeretnék lenni.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...