LÁBNYOMOK A PORBAN
(Hangulatcsináló novella Csokonai Vitéz Mihály vígjátékához, "Az özvegy Karnyóné"-hoz)
Az alispánnak még a hajdúja is öreg badacsonyit iszik ma, mert ma nagy nap van Csurgón. Ma volt az exámen a gimnáziumban, és a diákok színijátékot csináltak utána, teátrumot az özvegy Karnyónéról meg a két szeleburdiakról. Az epilógust az alispán úrfija, Albertke mondta el, olyan szépen és értelmesen, hogy az asszonyságok és a kisasszonyok majd megették érte.
Az alispán úr örömében az egész exámeni publikumot meghívta vacsorára.
Vacsora alatt a zsidóbanda játszott. Utána tánc volt, de míg a banda jóllakott, addig összeállott az úri társaság, és még egyszer megbeszélték a mai nagy napot.
Az alispán úr elõkiáltotta a fiát, a nap hõsét, s odaállította a tek. és nagyságos urak elé:
Gyere csak, te kis rétor! Mit szól hozzá, domine spectábilis?
A mérges arcú szeptemvir nyájasra húzta az arcát, s megcsípte a piruló fiucska állát.
Azt mondom, hogy a követek asztalánál huszat tudnák mutatni, aki hamarább belesülne az európai konstellációk elõadásába, mint ez a kis discipulus.
Egy Sárközy Albertnek az ördögtõl sem szabad megijedni! mondta az alispán, és tetszéssel nézett végig a fián. Elõre megmondtam Vitéznek, hogy ne kímélje a nebulót, olyan dikciót szerkesszen össze neki, hogy a szeme-szája elálljon annak, aki hallja.
Olyan kedves volt! mondta egy néni, szerényen beleszólva az urak beszédjébe.
Nagyon jó ez a teátrumoskodás! szólt az alispán. Bátorsághoz szoktatja a gyerekeket.
Gyerekeknek jó mordult bele egy kövér szittya, aki húsz esztendeje nem mozdult ki a falujából -, de csak azt szeretném tudni, igaz-é, hogy a londoni teátrumba nem deákok játszanak.
Igaz a mondta az alispán -, hiszen egypár esztendõkkel ezelõtt Pesten is volt egy magyar színjátszó társaság.
Horribile! álmélkodott el a testes úr. Hát mán a magyarok közt is van, amék csepûrágásra adja a fejét?
Voltak, akik nevettek, de a szeptemvir közbemennydörgött.
Approbo! kiáltott, s villámlott a szeme. Teleabajgatták a múltkor, valami öt-hat esztendeje, az egész országot, hogy a pesti magyar teátristák megbuktak, és ezer pengõnél több adósság marad utánok! Hát adakozzanak a nemes magyarok, drága hazafiak, mert az agyarkodó mostoha szerencse összvetapodta helyzetüket. Azt mondtam rá, hogy Isten akarattya. Nem korcsosulhat a magyar annyira, hogy bemázolja a képit, és odaálljon a komédiába, hogy bolondot csináljon magából. A gyerek csak gyerek, nem tudja, mit cselekszik, de mikor már benõtt a feje lágya, akkor ne böcsmölje életével a magyar nemzetet!
Az úr akkora hangon dörögte el ezt, hogy az egész társaság egy szívvel-lélekkel kiáltotta rá, hogy: vivát!
Egy derék magyar úr szólalt fel: gróf Fegyverneky, aki maga is ott volt két kisasszony lányával az exámenen, mert az elsõszülött kis unokája tündért játszott a komédiában.
Ezek a firkáló fiatalok bizony mind amolyan elveszett emberek. Hozzám is eljött a minap valami Tempefõi nevû poéta és arra kért, hogy adjak neki harminc aranyat, mert õ kinyomatta valami írását a régi nemes Fegyverneky nemzetségrõl, de beleveszett a tipográfus.
Azt elhiszem! kiáltották többen. És adott a nagyságos gróf?
Nincs nekem kiloccsantani való harminc aranyom pattant fel a gróf a bizalmas kompánia elõtt. Minden alávalóságra! Annak a hat csikónak, amit most állítottam cúgba, sokba került a szerszámja, csak az ötvösmunka, az ezüstözésért, aranyozásért, sokra megy. Majd a faeton is, ha leérkezik Bécsbõl, elvisz néhány aranyat. Hát még a szobák kirajzolása, a szökõkutak, a diétára való uniformis, mennyibe kerülnek. Meg akkor egynéhány száz úri vendégeket meg kell vendégelni: világosításokat, tûzijátékokat csináltatni! Ó, jó, meg kell a mai világban gondolni, mire adja ki az ember a pénzt.
Meg bizony, de hát ha a Fegyverneky nemzetségrõl írt az a poéta... szólt az alispán, akirõl mindenki tudta, hogy szereti istápolni az ilyen poétaféléket. Hiszen Csokonai Vitézt, aki ezt a mai komédiát csinálta az özvegy Karnyónéról, ezt is õ tette be az iskolába professzornak, pedig az esperes úr váltig rezonérozott ellene, mikor meghallotta, hogy kicsapták a debreceni kollégiumból.
Gróf Fegyverneky fel is csattant az alispán szavára:
Nem a pénzt sajnálom, eb az inge, de nem szorult a Fegyverneky név arra, hogy semmiféle emberek firkáljanak róla. Mert ha igaz volna is, amit az a poéta mesélt, hogy századok múlva is megmarad az õ csinálmánya, akkor se a Fegyvernekyeknek csinálta, mert azoknak a virtusa ezredek múlva is virtus lesz, hanem magának, hát õneki kellett volna megköszönni, hogy megengedtem, hogy az én jeles elõdeimrõl verset csináljon.
Igaz, igaz, úgy van! kiáltottak az urak.
No de azért nem mondom, hiszen nem eresztettem én el alamizsna nélkül a jámbort, de megmondtam néki: fájlalom, hogy a maga balgatagsága miatt ilyen bajba vergõdött. Én kegyelmedet mondtam neki mint poétát fel sem veszem, de mint nyomorultat sajnálom!
Nemes tökkolopi Tökkolopi Menyhárt uram alig várta, hogy közbeszólhasson:
Én csak azt mondom, hogy szép a szép név, kivált ha szép tettek is járulnak hozzá. Az én nevem ugyancsak rövid, de szép tettem, az van elég, ha eljön hozzám az a poéta, szívesen megtraktálom, urasan ellátom dohánnyal, míg él, írja meg a nemes tetteimet! Ha a nemes szemérem nem tartóztatna, hogy elszámoljam, igen sokra menne az. Egy egész kalendárium telnék ki abból, hogy tekintetes nemes Tökkolopi Menyhárt de eadem, minden kompániába szerencsés játszó volt, oly okosan tudott skártolni, hogy négy tarokk mellett megtartotta a pagátot, másszor tíz tarokk mellõl elnyerte. Hat tromfba kötött a társa, s hatot nyert tõle mégis.
Fegyverneky Éva, aki szeretett kötekedni Csokonaival, most odafordult a költõhöz:
No, Vitéz uram, magára csak rápergelnek.
Csokonai csendesen, kissé fanyarul mosolygott. Egyszerre õ lett a terem másik oldalának a középpontja. A lányok mind köréje csoportosultak, és kíváncsian lesték, mit szól a Lilla-dalok költõje arra, ahogy az urak beszéltek a poétákról. Csokonai nem jött zavarba, s nem volt elkeseredve a beszéd miatt, mint várták.
De még mielõtt megszólalt volna, Fegyverneky Róza, az Éva testvérnénje, aki az elõbb emlegetett Tempefõi poétába néhány ével ezelõtt szerelmes volt, érzelmesen megszólalt:
Ó, bizony, kár a poétákat bántani!...
Csokonai elmosolyodott, s olyan fölényesen és természetesen nézett a grófkisasszonyra, mint aki hozzá van szokva, hogy napról napra még a grófkisasszonynál is elõkelõbb, sõt mûveltebb hölgyekkel, a Múzsákkal társalogjon. Sárgásbarna bõrét átsütötté a vér tüze, és nagy gömbölyded orra alatt csalafinta mosolyra húzódott a néhány szálnyi bajusz.
Nagy, álmatag szemei most derûsen villantak ki a sötét karikák közül, s kedves hangja tréfásan csengett:
Bizony, kár a poétát bántani, nagyságos kisasszony, mert a poéta veszedelmes ellenfél: lehet, hogy ma egy szót sem szól, de száz év múlva megnevetteti a válaszával a világot!
Jaj, poéta uram, hogy jutott eszébe annyi sok bolondság, amit ma a deákokkal elkomédiáztatott? kérdezte egy kacagó kis leányka.
Az igazán érdekes! Valósággal boszorkányság! szóltak minden oldalról.
Ugyan, arra való az egész, hogy a dámák ne unatkozzanak, ha már poéta került Somogyba.
Biz azt jól tette! De jól tette! De most nem marad békén, míg meg nem vallja, hogy csinálta!
Játék mosolygott Csokonai -, egy éjszaka ütöttem össze az egészet, és két próbába már el is játszodták a fiúk.
Jaj, de érdekes! De hogy találta ki?
Hát volt egy tanítványom tréfált a költõ -, olyan kövér, mint egy szatócsné, és olyan csintalan, mint egy ördög, ez volt az elsõ gondolatom, hogy ebbõl legyen Karnyóné. Ennek hadd csapjanak kurt két szeleburdiak, éppen jó lesz rá a két Körmendi testvér.
Na hát azok igazán olyan szeleburdiak! kiáltott közbe egy fitos leány, nagy derültséget keltve.
Volt egy kis parasztgyerek az elsõ grammisták közt, ha megijedt, mindig hebegett, ez lesz a Samuka. Biztosan jól fog hebegni, mert félni fog a színpadon. Volt egy fiú, aki jól tud tótosan beszélni, ebbõl legyen Lázár deák. Akkor aztán már mindenki megvolt. Hanem eszembe jutott, hogy Deák Lajos, a Deák asszesszor úr fia, szépen dalol, legyen belõle Boris szolgáló.
Hát a két tündér? kérdezte valaki.
A két tündért azért találtam ki bókolt a költõ a Fegyverneky lányok felé -, mert a nagyságos gróf úrnak akartam kedveskedni azzal, hogy az õ kis unokája legyen a legszebb. Hadd legyen hát tündérfi, mondtam. Ám nagy volt a bökkenõ. Mit csináljon a tündér a Karnyóné boltjában? No de egy poétánál nincs lehetetlenség. Hadd haljanak meg az összes szereplõk, az lesz csak cifra komédia, és a végín hadd támassza fel õket a kis grófi tündér.
Jaj, be kurióz!
Csak még azt kellett kitalálni mondta a költõ -, mért haljanak meg a bolondosok. De ott a lottéria! Azon vesznek össze. Azt pedig ki sem kellett találni, mert csakugyan megesett Kaposváron!
Az ám! kiabáltak a kisasszonykák. Azt is éppen Körmendi Feri tette meg, a szeleburdiak bátyja, hogy kitétette egy öreg németnek a számjait a lottériába. De az csakugyan felment Bécsbe!
Egy tüzes szemû, barna lányka haragosan, szégyentõl piros arccal mondta:
Azért mégse kellett volna csúffá tenni a mi városunkat!
Felkacagtak, s mivel a másik szobában megszólalt a zene, egy pillanat alatt szétrebbent a társaság. Jöttek a gavallérok, s ki-ki vitte a párját táncba.
Csokonai magában maradt.
Átment az öregurak közé.
Itt jön az én édesem! kiáltott rá az alispán úr vidáman, s hatalmas kezét rátette a fiatalember vállára. No, amice, most aztán ne sajnálja a vágott dohányt, hadd halljunk egy jó debreceni tréfát.
Csokonai, szokása szerint, egy kissé félszegen nevetett, s frissen elmondott egy kollégiumi erõs borsos adomát a professzornéról meg a három deákról. Az adomának erõs volt a csattanója, az urak hatalmasan kacagtak rajta, ki az oldalát fogta, ki a szemét törülte.
No, amice mondta az alispán, mikor kinevették magukat -, deferáljon, édesem, egy kicsit a világgusztusának; ha mán elmondja, rendesebb hangon, még benéz valamelyik asszonyszemély.
A .szeptemvir még egyszer kinevette magát kedvére, s akkor így szólt:
Na, hát még azt is megbocsátom ezért a jó mondásért, hogy komédiába avatkozott az ecsém.
Csinált õ egyebet is vette pártfogásába az alispán a védencét. Olyan szép verseket írt a szeretõjéhez, hogy Gyöngyösi óta nem írt olyat magyar poéta.
A szeptemvir egyszerre elkomorodott:
Ne emlegesse, domine spectábilis, Gyöngyösit; nem lehet Gyöngyösihez tenni egy mai fiatalt! Gyöngyösi több vármegyénk táblabírája és Gömör vármegye alispánja volta És olyan verseket, mint a Márssal társalkodó Murányi Vénusz, olyat nem ír többet senki magyar anya szülte.
Csokonai dacosan, mérgesen vetette fel a fejét:
Ej, nagyságos uram, nincsen Gyöngyösivel beszegve a magyar poézis!
A szeptemvir gorombán vágott oda:
Hátrább az agarakkal!... Hallottam bizony, hogy kend is csak két sorra tesz mán rigmust. Bezzeg Gyöngyösi uram nem sajnálotta a fáradságot, mind a négy sor végire odatette... Nem is szeretek hallani ezekrõl a mai fiatalok impertinenciájáról. Gyöngyösihez tenni egy Csokonait! Mi lesz a világból... Különben is nem verset kell írni az embernek a szeretõjéhez, hanem el kell venni feleségül!
A pohara után nyúlt; Csokonai felpattant ültébõl.
Kiment az éjszakába.
Egy savóképû fiatalember, egy jurátus ment utána. Múzsafi volt, aki már verset küldött a magyar szép lelkû poézis kertészéhez, Kazinczyhoz, Széphalomra. A szent lelkû öreg válaszolt is neki, s a német poéták utánzására serkentette. Különösen Bürgert és Mathissont ajánlotta neki.
Odakint szép, csillagos nyári éjszaka volt.
Az alispán hajdúja avval mulattatta a többi vendégek cselédségeit, hogy már harmadszor mondta el szóról szóra, hogy mi minden volt a délelõtti komédiában.
A ludvérc abba a gólyafészek-szurkáló poétikusba! mondta. Olyanokat talált ki, hogy öregapám se hallott olyat. Héj, az a kuruzsló uram, aki ott kínálta a verset, olyan vót, hogy magam is fel akartam mán kiáltani neki, hogy hajja kend; nekem is aggyon egy polturáért. De Belzebub faragjon villanyelet a lelkibõl, a volt csak cifra, mikor akik meghóttak, mind eccerre talpra ugrottak, de még kántálni is rákezdtek!
Hogy lehet mán a? kérdezte a gróf inasa.
Kotty belé! Hász mit értesz te ahho, mi a csízió! Deákok voltak azok, fel kellett azokat támasztani, mert mi lett vón abból, ha nem mennek haza vakációra? No, ha százszor elcsinálnák azt a komédiát; százszor megnézném! Meg, istenuccse!
Csokonai távolabb ment a kert fái közé. A tisztelõje, a szerény Múzsafi, mint az árnyék, húzódott utána.
Boldog lehet, mester! Azért mégis mély nyomokat hagyott a lelkekben.
Csokonai kissé hallgatott. Aztán felsóhajtott:
Nyomokat hagytam a porban! Jön az elsõ szél, mindet elsepri! De ha irgalmasabbak lettek volna az istenek lennék a vízcsepp, amely szétporlasztja a kõsziklát... Mi ez abból, amit tenni szeretnék!... Magyar föld, magyar átok!... A mai napnak vége, eltûnt, elfeledték... S ezzel a nappal el vagyok temetve én magam is... Hová lesz az az erõ, ami itt feszít belülrõl?... Hová ez a világ, ami itt van körülöttem, amit olyan könnyen tudnék komédiában megörökösíteni?... Talán sose írok többet effélét, és ki játszaná újra? Én magam sem láttam soha semmiféle színielõadást a main kívül... Talán száz esztendõ múlva lesz olyan boldog kor, mikor kíváncsiak lesznek, s megpróbálják, mit is, hogy is experimentálunk... Ah, vestigia lena... Könnyû lábnyomok a porban... Ez a, Karnyóné... Itt járt valaki... Valaki járt itt.
1911
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése