2011. június 16., csütörtök

Kék madár


Kormányos Sándor: Kék madár

Lágy fényű szavakba bújtatnám a csöndet,
és megfognám újra nagyapám kezét,
hallgatnám tágra nyílt, csillogó szemekkel
az ezerszer hallott, élet-szőtt mesét.

Mesét a lüktető, messze hívó vágyról
mely időtlen zenélt szíve rejtekén,
és újra meg újra, más utakra vitte
végig kísérte az egész életén.

Mesét az égről, a szőke napsugárról,
egy nyárról amely már régen elveszett,
és arról a fénylő kék tollú madárról
amit az úton hiába kergetett.

Az élet manapság nem sző új meséket,
nagyapám emléke vissza-vissza jár,
elveszett nyarakról álmodunk a csöndben
tűnődve, hol lehet a fényes kék madár.

Kormányos Sándor :Nem siratlak

Fuss, fuss messze, nem siratlak,
hisz az elbitangolt vágyak,
tudom, úgyis visszahoznak,
ha vége lesz a nyárnak.

Fuss, fuss, rejtőzz álmaidba,
hol gyermekszemű kis csodát
bújtatnak még vak remények,
s lelked csendbe ringhat át.

Fuss, fuss, hagyj itt újra engem,
és ne sajnálj, ha eltakar
a magány fülledt félhomálya:
Foszló kék köd lesz a dal.

Fuss, fuss messze, nem siratlak,
hisz az elbitangolt vágyak,
tudom, úgyis visszahoznak,
ha vége lesz a nyárnak.

Kormányos Sándor : Hallgatások

1.

Én vagyok az ősz ölében
rekedt vágyak holt nyara
végtelenné elsóhajtott
távolságok dallama.

Nem hallhatsz, a némaság már
úgy őriz mint titkokat.
Könnyed vagyok, hűs harmattá
perget majd a virradat.

Már gördülök, s tán különös,
arról kell most vallani,
hogy azért rekedt bent a szó
mert nincsen már mit mondani...

2.

Vágyod amit már nem lehet,
és azt hiszed, megéget
a régi tűz, ha rádobod
az elhasznált meséket.

Talpig félelem vagy megint,
a csended már nem áldás,
s ha szólni próbálsz, ihleted
csak versnyi szemrehányás.

3.

Elhagysz megint, már távolodsz,
és többé el nem érlek,
ha utam állják nyugtalanná
növesztett semmiségek.

Mosolyod mögé bújt a csend
s most úgy hallgat a lélek
mint verstelen napok dallamán
jajgató messzeségek...

Ady Endre:Elfogyni az ölelésben - Robert Herrick : A venyige - Mészöly Dezső - Haldokolni karjaidban- Francois Berolade de Verville- Francois Berolade de Verville



Elfogyni az ölelésben: Ady Endre

Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, víg halott.
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Robert Herrick : A venyige

Azt álmodtam éjjel, hogy testem
átváltozott: szőlőtő lettem,
rügyet neveltem, lombot, szárat,
s beleptem velük Lúciámat,
indáimmal combját és pöttöm
lábát is átöleltem többször,
majd sok mohó, de lágy kacsommal
hátulját is magához fontam,
koszorúnak sok zöldessárga
fürtöt aggattam homlokára,
míg úgy állt mellettem a drága
lány, mint venyigék közt mezítlen,
fiatal, ittas bacchus isten.
Csavarodó indákkal közben
kezét-lábát is megkötöztem,
hogy zsákmányommá lett a rablány
minden testrésze: s mikor aztán
levéllel fedtem ama részét,
mit másnak nem mutat a szépség,
kirázott a gyors kéj, s egyszerre
nem voltam többé puha, szende,
jámbor venyige: sokat akaró
vesszőm felállt, mint a szőlőkaró.

(Faludy György fordítása )

Haldokolni karjaidban: Mészöly Dezső


Szerettem haldokolni karjaidban
Szerettem a két merénylő kezed
Mikor följebb-följebb merészkedett
Szakítva szoknyám és szorítva combom
Csak arra vártam - Jupiterre mondom -
Hogy mennykő módra vágódjál belém
Fénycsíkot írva méhem éjjelén.

Francois Berolade de Verville: Francois Berolade de Verville

Hogy immár fakad a szerelem tavasza,
S azt rendeli nekünk, hogy ültessünk derék, szép
Májusfát mihamar: kövessük rendelését
S fogadjuk íziben meg parancsát, nosza.

Májusfám vastag is, hosszú is, jókora,
Fölmereszti sudár, duzzadó frisseségét,
Hegyével böködi a tündökletes ég kék
Sátrát, s beverni őt nem kell épp nagy csoda.

Mármost, hogy a kegyed kertjébe felállítsam,
Csak nyittasson kaput, s én ott majd ama kis hant
Tövénél beverem, szép hölgyem, azt a fát;

Könyöklője alatt egyenest oda döfném,
Hol fürtös koptató fogad s egy drága ösvény,
Minél szebbet sosem ismert a nagyvilág.

2011. június 15., szerda

A szív


Móra Ferenc – A szív


A szív a legfurcsább csavargó,
Vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
De mindig kész van útra kélni,
Ha nyílik rája alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,
A tolvaj-utat kedveli,
Hiába tiltja tilalomfa,
Nem hajt veszélyre, tilalomra,
Még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,
Minden lépése új talány:
Onnan szalad, hol rája várnak,
S hívatlanul oson be másnap
Pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,
Ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elűzték egyszer,
Hívhatják vissza bár ezerszer,
Nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -
Dölyfös kacajjal elszalad,
Hogy megalázva, elgyötörve
Visszalopóddzék a küszöbre,
Hol csupa dacból megszakad.

Őszirózsák


Szilágyi Domokos : Őszirózsák

Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.


Sárközi György: Őszirózsa

Szép voltál kinn a kertben
sokszirmú őszirózsa,
földedben megfogózva,
kényesen ringatózva,
büszkén és letöretlen.
Fejed borzongva, fázva
s illattal lebeg, de
színed a szem szerette,
s elmélázott felette,
hogy már az ősz csatáz a

lombszaggató szelekkel,
de te, mint hősi nyáron,
föltartod mindenáron
fejed a gyenge száron,
amíg le nem tör egyszer
egy kéz...S mostan letörve
haldokolsz a pohárban,
fonnyadtan és ziláltan,
mind sápadtabbra váltan
és szárad is már görbe,
mint egy piciny púposnak
gerince és zörögnek,
fakultan pöndörödnek
leveleid s letörnek
egy érintésre, poshadt
és bűzös a pohár víz,
amelyben állsz, a romlás
kikezdett, néma bomlás
pusztít, halk összeomlás
borzong föl koponyádig.
Jaj rózsa, rózsa, rózsa,
ne hullj le még, ne múlj ki,
romjaidból virulj ki,
gyilkos ősz, tavaszulj ki,
halálnak hírhozója!

2011. június 9., csütörtök

Pünkösd


Kosztolányi Dezső : Pünkösd

Lángszárnyakon röpül felénk a nyár,
az éj meleg s már perzselő a reggel,
bolygunk az éjbe álmodó szemekkel,
s ritkán találunk bűvös árnyra már.

Az ég fakó, az éjjel is rövid,
alig bújik el a nap egy bokorba,
aztán ragyogva, új erőbe forrva
kiszáll az égre lánguszályt röpít.

A róna várja a hűsfényű holdat,
leng a kalász, vérszínű rózsa lángol,
leszáll a boldogság a másvilágból.

A néma csillagok reánk hajolnak,
és álmodó, fáradt fejünk körül
színes, aranyló lepkeraj örül.

Pilinszky János: Pünkösd egy új templom falai között



Szép ünnep volt Pünkösdvasárnap a Vecsés-Andrássy-telep híveinek. A templom építkezése 1949–56 között szünetelt s csak a hívek rendkívüli áldozata tette lehetővé, hogy a falak fölépüljenek, s a templom tető alá kerüljön. Végeérhetetlenül lehetne sorolnunk e nagyszerű áldozatosság példáit, de elég talán csak egyet említenünk. Az egyik hívő felajánlásának hiányzó összegét a Vöröskeresztnek nyújtott véradás díjából pótolta. Tette jelképes erővel világítja meg a telep valamennyi adományozójának templomépítő hitét. Az ünnepélyes szentmisét Várkonyi Imre prépost, az Actio Catholica országos igazgatója mutatta be nagy papi segédlettel. Mise közben ő mondotta a szentbeszédet is. Az ünnepélyes szentmisén a segédkezők között jelen volt dr. Radó Polikárp akadémiai tanár is. A fényes asszisztencia kíséretében érkező főpapot a templom kapujában virágcsokros kislányok és a vecsési egyházközség világi elnöke köszöntötte. Az üdvözlések elhangzása után a celebráns a hatalmas templomhajót zsúfolásig megtöltő hívek sorfala közt vonult az oltárhoz és kezdetét vette az ünnepélyes szentmise.

Az országos igazgató szentbeszédében azt emelte ki, hogy a Szentlélek Úristen eljövetele vihar és tűz. Vihar, amely elseper minden értéktelent, minden kétséget, minden sötétséget az emberből, s amely világosságot gyújt az emberi lélekben. Felnyitja az emberi szemet, hogy ne csak alkotni tudjon, hanem valóban boldog legyen és az Isten útján tudjon járni. Szent Pál a galatabeliekhez írt levelében leírja, hogy az emberi lélek a Szentlélek vihara és tüze nélkül csak mire képes. Azt mondja az apostol: „Lélek szerint éljetek, akkor nem fogjátok teljesíteni a test kívánságait. A test a lélek ellen tusakodik, a lélek pedig a test ellen…”

Tűz a Szentlélek Isten eljövetele. Az isteni szeretet az ember lelkét feltüzesíti, hogy ne csak szájjal, de tettekkel is szeresse az Istent. Erre kell a Szentlélek tüze és ezt kapták az apostolok Pünkösd ünnepén. Azóta jár körül és tüzesíti a mi lelkünket is a nagy parancsban: a felebaráti szeretetben.

A vecsési templom valóban a vecsésieké, s minden téglája valóságosan őrzi az építők keze nyomát. Falai még csupaszon állnak, de már ezeket a csupasz falakat is a szeretet, az odaadás láthatatlan, megható freskói népesítik be. És nem zavaró a sarokban álló hatalmas vaskályha, sem a burkolat nélküli mennyezet. Aki itt térdepelhet, nem azt látja, hogy félig kész templomban van, hanem valamiképp az alkotó szeretet műhelyében érzi magát.

Az új vecsési templomot a hit és a szeretet emelte s ennek a hitnek és szeretetnek a jelenléte a templomlátogató legszebb és legmaradandóbb élménye.

(Új Ember, 1959. május 24.)

Pünkösd


Ady Endre : Szent Lélek karavánja

Egy Szent Lélek nevű kereskedő
Egykor sürgős, nagy rendelést adott.
Jövünk száz sarkából a világnak
Villámmal, gőzzel, szekérrel, gyalog.

Tevékkel vágtuk át a Szaharát,
Drága portékánk részben megavult.
De Szent Lélek már ezt így kivánta:
Egy kicsi Jövő, egy kicsi Mult.

Buddha, Mózes, Jézus éltek velünk:
Igemálhákkal rakott az agyunk.
Miként igérted, vedd át az árut,
Fizess, Szent Lélek, éhesek vagyunk.

Oh, mi, szegény, szomoru kupecek,
Eszmék vivői, büszke Szolonok.
Krőzusok élnek víg dőzsöléssel
S a mi kincsünk és sorsunk: a homok.

Hosszú tíz nap volt: sok ezer éves.
Hazudtak minden Pünkösd hajnalán.
Tüzes nyelvekre, meleg aranyakra
Rászolgált immár ez a karaván.

Becsületes, részeg, okos fejünk
Mindig másért fáj. Megejti a Szó
S úgy futunk el ön-boldogságunknál,
Mint szép tájnál bamba kéjutazó.

Elherdáljuk a vérünk és inunk,
Minket kezdettől jégeső mosott,
Földet szereznek, bankót csinálnak
Sok ezer év óta az okosok.

Hajh, Szent Lélek, nem vár a karaván,
Éppen elég volt az eszme-evés.
Viharverten és sakáltépetten
Várjuk: jöjjön hát a kitöltetés.

Fizess, Szent Lélek. Sok volt egy kicsit
Ez a bús, bolond, ingyen-szerelem.
Ím, megérkeztünk s véres árnyékok
Cikkáznak rózsás Pünkösd-reggelen.

Benedek Elek : Pünkösdi harangok

Olyan szépen cseng a harang,
Mintha nem is harang volna,
hanem ezer harangvirág
Imádságos szava szólna.

Piros pünkösd vasárnapján
Piros rózsa nyíl a kertben,
Kis szívünkben tiszta öröm
Imádsága énekeljen.

Piros pünkösd vasárnapján
Szálljon reánk a szentlélek,
S térde hullva mondjunk hálát
A mindenség Istenének.

Pünkösd


Arany János :Az ünneprontók

Zendűl, kondul szent harangszó,
Csengve, búgva messze hangzó:
"Imára! imára!"
Jámbor népe a kis helynek
Halkan lépve gyűlnek, mennek
Imára, imára.

Szép piros a pünkösd reggel,
Mintha tűzzel, Szentlélekkel
Menny-föld tele volna;
E napot fent s lent megűlik.
E nap oly ragyogva nyílik;
Mint hajnali rózsa.

De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
Rekegő szitok és otromba kacaj,
Hogy reszket az egyház tornya?...
Szembe' Isten hajlokával,
Nem törődve a szent mával,
Foly tegnapi dőre tivornya.

"Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom."
"A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét
Eszem ezt a pirosítós képét:
A kufercest majd vele járom."

Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
Tömlője degeszre fújva;
Füle táján két kis szarva gidának,
- Mintha neki volna szarva magának -
Sípján már billeg az újja.

"Ide, a Jebuzéus pofádat!
Mert megkeserűli a hátad."
"Uraim, de papolnak ott-benn..."
"Hát baj neked az; pogány hitünek?
Az enyém - ha töröm, ha nem - ez ünnep
Enyém, ha szidom; ez az Isten!"

Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
S rákezdi dudáját halkal a vén,
Minden sark billeg a táncra;
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
A tánc is utána pörébb, hevesebb,
Amint kopog és szaporázza.

De vége szakadni mikor fog, ugyan?...
"Hagyd el - riad egy rá - aki szele van!
Kihasítom kecske-dudádat."
Hanem a muzsikás mindég fujja,
Mindég szilajabban pörög ujja -
Az egész tivornya kifáradt.

Lankadva leűlne az is, meg ez is,
Hívnák haza őket ebédjekhez is:
Nem, nem lehet; ugrani kell csak.
Szidják a dudást, - verik, öklözik őt -
Verik bizony a nagy üres levegőt; -
Gyors híre szaladt e csudának.

Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
"Jössz...? vagy dobom - itt ez a villa - beléd..."
Vasvilla kezébe ragadt ám;
Fut lyány, fiu, és anya és feleség:
"Apám, fiam, apjokom! untig elég..."
S kezeit töri, szíve szakadtán.

Már józanon a fiu, az apa, férj
Mennének is - íme, közelget az éj -
Nyújtják kezöket nagy-epedve;
A táncosok arcán vérkönyü hull:
De a láb még egyre bokázza vadul,
Viszi a tánc ördögi kedve.

Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
Kénkő fojtó szaga terjedez el;
S mint szél ha forogva ragad port:
Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
(Mondják, a pokol tüzes fenekére)
Az egész örjöngő csoport.


Illyés Gyula: Pünkösdi ének

Osvát Ernőnek

Hajlongva, szaporán szivattyúzza a hű
földből a kankalin, ládd! a szomjazott reményt -
Ó, pünkösdi ünnep, földből mennybeszálló! - mint friss vizű kútra
hajlok e virágra, kortyolnám vigaszát...

Nem részegít el, nem! Nem, nem vagyok boldog,
bár száz okom volna.
Homlokomon nem enged föl leány-kedvesem
karjának barna koszorújában sem. -

...Túl, túl e hegyeken, lent a hegyek alján
egy bús napszámos vár kis előlegért az ünnepi fényben
ragyogó kastély söpört udvarában... várja, hogy szólítsák... erre kell gondolnom.
Égő arcom a morzsás földre hajtva gondolok apámra.

Hiába, hiába ragadnák magukkal a mennyei táncba
rohanó szép felhők sóvár képzeletem'
hiába kocint gyöngyöző fényt reám ezer csengő levél!
- menjetek el felhők, vonuljatok el gyorsan én fölülem -

nem feledhetem én népemet ott alant!
A porzó utakat, a fortyogó várost, melyen áthaladtam!
Nyirkos falak alól nézett egy vén munkás a sustorgó napba
és itta pislogva, mint jó rumos teát,

ezt láttam jöttömben... Sokfelé jártam én s ime bizonyságot tehetek arról
akár az Istennek! hogy lent a völgyben gőzölgve nyíló földön a földmíves
ragadó tenyérrel tólva a végtelen grófi barázdán az ekét
undorral rúgja szét a villogó hantot -

és tudom, ha kiér és alkonyattájban két ökre előtt hazafelé ballag
s a jó tavaszi szél inge alá lehel
ő csak nyomorának pállott szagát érzi
és a szennyes csöppet, mi bordái közt siet -

az út két oldalán ibolyák langalnak,
félrehajlik lángjuk ahogy ő elvonul dús trágyaszagában
lehajtott fővel cipelve súlyos, érett gondolatjait
át a zajongó évszakokon, lassan, erjedt keservében, némán, ki-kiköpve.

Nem ismer ő téged, mennybéli Uristen! Vidám ünnepeden
ő sötét tolvajként tekerg az aranyhullámokkal csengő földeknek partjain
vagy ül az istálló megett... lent, lent nagy mélységben... föl-fölveti fejét, századok ködén át
nem látja a házat, melyből a tizenkét férfiú kilépett lángnyelveddel fején.

Ezzel számot adhatsz... Mert, nézd, még fia is, ki egykor megérté
a szót, amely onnan rebbent minden népnek és minden nyelveken,
kedvese ölében, dicsősége csúcsán, egyetlen emléktől
úgy hánytorog fénylő, gyönyörű meződben, mint aki mérget nyelt.


2011. június 8., szerda

Pünkösd


József Attila : Pünkösd előtt

Szent, éhes lelkem, pünkösd ünnepére,

Mint jóllakott tuzok, magadba hullva

Feledd, hogy büszke, forró szárnyadat

Cibálja, tépi vérek irigy ujja.

Hiszen tudod már mi a Végtelenség:

A Végtelenség az a magyar bánat

S hiába vergődsz haló hattyuként,

Szomorúbb lélek búsul majd utánad.

Ha idejöttél, tündökölj s dalolj csak,

E végtelen vizen büszkébben usszál

S csudáljanak, hogy méltóbban repül

Zilált szárnyad az égi Sziriusznál.

Szent vagy s ha mégis lenyilaz az Éhség,

Mint vadludat rozsdás vessző találja,

Ne sírj, dalold el híres éneked,

Hogy nyögve várjanak ujabb csodára!

1923. máj. 18

Benedek Elek: Pünkösdi harangok

Olyan szépen cseng a harang,
Mintha nem is harang volna,
hanem ezer harangvirág
Imádságos szava szólna.

Piros pünkösd vasárnapján
Piros rózsa nyíl a kertben,
Kis szívünkben tiszta öröm
Imádsága énekeljen.

Piros pünkösd vasárnapján
Szálljon reánk a szentlélek,
S térde hullva mondjunk hálát
A mindenség Istenének.

Blog / ÖRÖKIFJU BARÁTNŐIMNEK

Fiatalon azonnal és mindent akarunk Istentől, aki éppolyan fiatal, mint mi. Aztán megöregszünk, és az Isten is lassúbbá válik. Végtére is elég időt adott nekünk, hogy lehiggadjunk.

Giuseppe Pontiggia

Megfontolandó szavak az öregedésről

Egy nap, egy fiatal barátnőm azt kérdezte tőlem, milyen érzés öregedni.
Meghökkentem kérdésén, mert én sosem gondoltam arra, hogy öreg lennék. Az
ifjú hölgy, látván reakciómat, rögtön zavarba jött, de megmagyaráztam neki,
hogy számomra ez egy érdekes kérdés, elgondolkodom rajta és majd később
válaszolok neki.

Végülis úgy döntöttem, hogy az öregedés egy ajándék.

Tulajdonképpen életemben most lehetek először az, aki mindig is szerettem
volna lenni. . Persze, nem a testem! Időnként én is kétségbeesem a ráncaim,
a táskás szemem, a megereszkedett fenekem miatt. És gyakran meghökkenek azon
az öreg nőn, aki visszanéz rám a tükörből /aki pont úgy néz ki, mint az
anyám/, de nem sokáig gyötrődöm ezek felett.

Sosem cserélném el az én nagyszerű életemet, a szerető családomat, az én
csodálatos barátaimat a kevésbé ősz hajért vagy egy feszes hasért. Ahogy
korosodtam, egyre kedvesebb lettem a magam számára és kevésbé kritikus
magammal szemben. A saját barátommá váltam. Nem tolom le magam, ha több
süteményt eszem a kelleténél, vagy nem vetem be az ágyat, vagy megveszem azt
a virágtartót az erkélyre, amire semmi szükség nincs, de jól néz ki.
Felhatalmazva érzem magam, hogy élvezkedjek, hogy rendetlen legyek, hogy
extravagáns legyek.

Annyiszor megéltem, hogy legkedvesebb barátaim idő előtt elmennek; mielőtt
még megérték volna azt a szabadságot, amit az öregség hoz magával.

Ki törődik azzal, hogy hajnali 4 -ig olvasok, vagy játszom a computeren?

Táncolhatok a régi muzsikára, ha úgy tartja a kedvem és sírhatok a régi
szerelem emlékén.....és meg is teszem.

Sétálok a vízparton egy olyan fürdőruhában, amiben kidomborodnak a
testrészeim, és önfeledten vetem bele magam a hullámokba, ha jól esik, és
nem törődöm a motorcsónakokból rám vetett sajnálkozó pillantásokkal.Ők is
lesznek öregek.

Tudom, persze, azt is, hogy időnként feledékeny vagyok. És hát van is néha
mit, elfelejteni az életből. De azért a legfontosabb dolgokra emlékszem.

Hát igen, életem során azért megtört néhányszor a szívem. Hogyne tört
volna meg, amikor elveszítesz valakit, akit szerettél, amikor egy gyerek
szenved, vagy elüti a cicádat egy autó? De a megtört szív az, ami erőt ad
és megértést és részvétet kelt. Egy olyan szív, mely sosem szenvedett,
érzéketlen maradt minden iránt, az sosem fog örömöt érezni a tökéletlenség
felett.

Én nagyon boldog vagyok, hogy elég soká éltem ahhoz, hogy megőszülhessek,
hogy a fiatalos nevetésem mély ráncokat mart az arcomra. Oly sokan vannak,
akik soha nem nevettek és oly sokan, akik nem érték meg, hogy ősz hajszálaik
legyenek.

Ahogy múlnak az évek, úgy egyre könnyebb pozitív lenni. Egyre kevesebbet
kell törődni azzal, mit gondolnak mások. . .Én nem teszek fel magamnak se
kérdéseket. Ráadásul fenntartom magamnak a jogot, hogy ne legyen igazam.

Nos, válaszolva ifjú barátnőm kérdésére, elmondhatom, hogy nem bánom, hogy
öregszem. Szabaddá tesz. Szeretem azt, akivé váltam. Nem akarok örökké
élni, de amíg itt vagyok, nem fecsérlem olyanra az időmet, mint, hogy mi
lett volna ha... vagy azon izgassam magam, mi lesz majd. És minden áldott
nap
eszem édességet /már ha kedvem van hozzá/.

Mindig mosolyogj és a szívből fakadó igaz barátságokra nagyon vigyázz!

Szeretettel ajánlom a fenti gondolatokat kor- és kórtársaimnak.

És ajánlom még, hogy mindig nevessetek a saját hülyeségeiteken, mert a
nevetés az élet legnagyobb adománya és erősíti az immunrendszert.

Idézetek az " öregedésről....."

Az időskor nem csupán a hanyatlás és a romlás időszaka, ahogyan azt sok fiatal gondolja. Az idősebbek gyakran fejlesztenek ki új készségeket, és sok esetben bölcsebbek és szociálisan is ügyesebbek, mint fiatalabb korban voltak.

Norman Doidge

Valahogy minél öregebb leszek, és minél többet látok, embereket, szomorúságot, betegséget, meg mindent, annál jobban sajnálok mindenkit. Mondhatom, néha nem tudom, mi lett azokból a jó öreg, szigorú elvekből, amelyekre a nénikém nevelt. Igen vallásos asszony volt és módfelett kényes. Nem volt olyan szomszédunk, akinek ne tudta volna oda-vissza az összes hibáit.

Agatha Christie

Néha, amikor megöregszik az ember (...) amire gondol, vagy amit kíván, valóságosnak tetszik. A végén elhiszi magának, amit állít, és még mielőtt ráeszmélne, már az élettörténetéhez tartozik. Ha valaki aztán kérdőre vonja és hazugságnak bélyegzi a dolgot... nos, akkor mélyen megbántódik.

Sara Gruen

Az a jó az öregségben, hogy már nem halhatok meg fiatalon.

Vavyan Fable


Az ember csak szánt, vet, kapál, arat. Ganét hord, újra szánt, újra vet, újra meg újra. S egyszer csak észreveszi, hogy a hajában szürke szálak vannak, megszélesedett a homloka, szakálla szürke már s bajusza bozontos. Az ember csak észreveszi, hogy a csikóból csontos öreg ló lett, a gyermekek szakállt eresztettek és bajuszt. A bölcsőben síró leánykák férjhez mennek és új bölcsők ringanak. Az ember, ha ezeket észreveszi, meglepetve megtorpan és elcsodálkozik. Istenem, mondja, hát így... hát így vagyunk már. Eltelt az idő.

Wass Albert

 " hogy vénülünk - itt ez a rendje -
csak a víz jár a végtelenbe
meg az Idő. Mert mind elmúlunk,
a gyökerünkből kifordulunk;
mi termő volt mibennünk itten,
 magához hívja majd az Isten."

Somogyváry Gyula

Pünkösd


Reviczky Gyula :Pünkösd

Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.

Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába' támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed'
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe', homályba':
Világitó sugaradat áldja.

Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!

Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!

Dsida Jenő - Pünkösdi várakozás

Kész a világ,
Feszült ünnepi várás
Tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
Sóhajt az Isten Lelke.
Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét...
De jaj, sötét van,
Mélységes, iszonyú sötét!
A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering útjain,
S csak egyet tud és egyet érez...
Most váratlanul vágyón megvonaglik
És felzúg Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, színt adj nekünk,
Mert epedünk!
Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy alkotónk, oh mondd ki szent igédet
Legyen világosság!...
És ismétlik mindig erősebben
A felviharzott étheren keresztül
És felharsan az egek harsonája
S a végtelennek zsolozsmája zendül
Zsibongva, zsongva...
És nagy szavát az Úr - kimondja!

Reményik Sándor: Pünkösdi szomorúság

A Lélek ünnepén
A Lelket lesem én.
A Lelket, amely több, mint költemény.
A Lelket, amely sosem volt enyém.
A Lelket, amely sosem lesz enyém.
A Lélek ünnepén
Szomorún zendül egyetlen igém:
"Hogy születhetik újjá, aki vén?"...

Túrmezei Erzsébet - Pünkösd után

Pünkösd előtt - sóvárgás titkos mélye.
Pünkösd előtt - ígéretek zenéje.
Pünkösd előtt - esedezés, esengés.
Pünkösd előtt - halk hajnali derengés.
Pünkösd előtt - szent vágyak mozdulása.
Pünkösd előtt - koldusszív tárulása.
Csendesen várni - várni, hinni, kérni!
Aztán - boldog pünkösd utánba érni!
S pünkösd után - szent égi erőt-vetten,
pünkösd után - Lélekkel telítetten.
pünkösd után - bátor tanúvá lenni,
pünkösd után - régit kárnak ítélni.
Krisztusnak élni és másoknak élni,
minden mennyei kincset elfogadni,
és pünkösd után - adni, adni, adni!


A legszebb, legsokoldalúbb tavaszi ünnep a pünkösd, amelyhez sok énekes játék, vetélkedő, népdal, rituális cselekvés kapcsolódik még ma is, pedig hosszú időn át nem tartozott az állami ünnepek közé. Nem is csoda, hogy a pünkösdi szokások egy része más naphoz került át, mint például a zöldfa készítés, a májusfa állítás.

Pünkösd a húsvét utáni hetedik vasárnapon köszönt ránk változó ünnepként, és időpontja a tavaszi napforduló függvénye, így a tavaszi ünnepkört zárja és a nyár beköszöntét hirdeti. Nevének eredete mára homályba veszett, de tudjuk, hogy a görög pentékoszté (ötvenedik) szóval függ össze. Vagyis a húsvét utáni ötvenedik nap kezdődik a pünkösd. a görög szó magyar vltozatát a liturgikus nyelv magyarrá válásának idején, a 16. században már megtaláljuk, így nevezték elődeink az ünnepet, ha anyanyelven írtak vagy beszéltek róla.

A kereszténység ezen a napon ünnepli a szentlélek eljövetelét, az egyház születését egy igen összetett, mélyértelmű liturgikus ünnep keretében.

És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, a hol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, a mint a Lélek adta nékik szólniok.


Apostolok cselekedetei 2. fejezet, Károli Biblia

2011. június 7., kedd

Várnai Zseni versek

Várnai Zseni: Csillagos ég alatt.

Én e földnek mulandó része,
rá gondolok a mindenségre.
Jó ily nagyságon mélázni olykor,
meg tisztulni a földi portól,
és minden rosszat el feledve,
képzeletben fölemelkedve,
néma szavakat dadogni
Néki,aki nem hallja, és nem érti.

Élsz mint önmagad alkotója,
Örökmozgó óra mutatója,
benned kering, forog a Minden,
méreteidről mértékünk nincsen.
Voltál, mert mindig lenned kellett!
Voltál és vagy az örök kezdet,
vagy, és leszel,sokszorozódol,
de nem tudsz a rosszról és a jóról.
A földi lét csak fuvallat néked,
mert te a nagy egészet nézed,
nézed ha látod,
vagy nem is látsz semmit,
önlétedből is csak csupán ennyit.

Jelek és számok beszélnek rólad
vágyunk ismeri igaz valódat,
profán rakéták,földi holdak
műszerei beléd hatolnak...
tér és idő már nem védi titkod,
bármily keményen véded és tiltod.

De miért is mondom mind e szavakat
a csillagfényes nyári ég alatt,
mikor mezők vad illata árad,
s a tücskök végtelen dalt muzsikálnak,
s olykor különös e szüntelen zene...
mintha ez is... ez is...keringene!

Várnai Zseni: Levél helyett.

Táviratok...levelek...levelek...
Mily jók is vagytok hozzám emberek:
köszöntő sorok, baráti szavak
repülnek felém,mint a madarak.

E sok levél mind a válaszomra vár,
írok...írok...de egyre több madár dalol nekem,
ó mily nagy jutalom
e megbecsült virágos alkonyom.

Köszönöm,hát ezerszer köszönöm,
hogy megosztjátok vélem örömöm:
a sugarat, mely homlokomra hullt,
s feledteti,mily szőrnyű volt a múlt!

Barátaim,de megbocsássatok,
mindőtöknek felelni nem tudok
külön külön nagy munka lenne az,
e vers szívemből csordul és igaz.

Hiszen tudjátok ez a lényegem,
benne a hálám,forró köszönetem
hozzátok,vegyétek név szerint...
fáradt szívem,most nyugalomra int.

Mögöttem oly sok küzdés szenvedés,
érzem rám férne egy kis pihenés...
megpróbálom....s küldöm e versemet
levél helyett: köszönet...köszönet!

Várnai Zseni: Álmok...

Vasárnap csöndje
sutyorog köröttem.
Föl keljek?
Ne keljek?
oly messziről jöttem
az álmok ködéből,
hol szárnyaim nőttek,
és neki vágtam
az örvénylő levegőnek.

Mi mindent álmodtam!
Már szinte el feledtem,
csak úsztam a levegőben
ez maradt meg bennem,
oly könnyen repültem,
szinte testetlen voltam,
hol merre lebegtem?
Tán' éppen a holdban.

A földre lenéztem;
kék csillagot láttam,
különös álmokat
álmodom mostanában.

Várnai Zseni: Szeretni.

Szeretni ezt az életet,
az egyetlent a végest,
Szeretni még ha bánt is,
ha mostohánk is néhanap,
de kék az ég, és süt a nap,
van benne boldogság is.

E szép és szőrnyű kor során
csodákat tesz a tudomány
a titkok titka tárul,
a tudás fája lombosul,
de atom felhő tornyosul:
mérges gyümölcs a fárul.

Nem ölni, vért nem ontani,
a tüzeket eloltani,
s nem gyújtani,hogy égjen
ország és város,hol a nép
gyönge megvédi életét
s hogy békességben éljen.

Még harcok dúlnak lángban ég
a megbolygatott messzeség,
madár se leli fészkét
futnak az erdő vadjai,
csak borzalomról..hallani:
Világ teremts már békét!

Fogyó hold már az életem,
de dolgom még töméntelen,
még tenni, adni vágyom...
Csak lenne még erőm elég,
zengni a béke énekét...
e felbolydult világon!

Csak élni, élni emberek!
Időnk oly gyorsan el pereg,
egy perc csupán az élet...
de ez a perc lehet csodás
teremtő munka, alkotás
amely megőriz téged!

Várnai Zseni: Novemberi napsütés.

Délben mégis győzött a nap sugárka,
az ősz ködét átfúrta, mint a dárda
s a szürke ködmön fénylő díszt kapott
magára tűzte ékül a napot.

S míg a fénygömb ott tündökölt az égen
én földi porszem megigézve néztem,
olyan volt mint egy óriási mosoly
s szerte foszlott tőle a ködgomoly.

Így harcol ő a köddel és sötéttel,
s mikor a föld elfordul tőle éjjel,
ő akkor is ott virraszt őrhelyén,
s rést vág az egek sötét függönyén.

Ó, jól tudom,hogy nem miattunk fénylik,
de a gyümölcs, mégis csak nékünk érik,
belőle árad minden, ami élet:
a kezdettől változó őstenyészet.

Tudom,de mindig újra meg csodálom,
mikor áttör a ködlő láthatáron,
tavaszidőn dicsfényben tündökölve,
s ősszel,mikor búcsúzva néz a földre.

Várnai Zseni: Virágos ág...


Virágos ág az az asszony élete,
tavasszal könnyű szirmokkal tele,
s mikor lehullnak róla díszei,
virág helyett gyümölcse terheli.

Termése érik, pirul, gömbölyül,
pillék és méhek zsongják őt körül,
szellő ringatja, eső öntözi,
s a nap tüzén csillognak könnyei.

Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
csupasz testét vad esők verdesik,
reszket, amikor tépázza a szél,
de nedvei forrók, akár a vér.

S mikor csillogó fátylat sző a hó,
s belepi őt e puha takaró,
már újra szép, és arról álmodik,
hogy tavaszra tündérré változik.

S az lesz belőle, tündér csakugyan,
ezernyi szép, feslő virága van,
ő bennük éli újra tavaszát,
s nyáron a nap deleje hatja át.

Így ringatja a változó idő,
a mag, ha pattan, az is újra ő,
kikél a földből, húzza őt a fény,
újjászüli az örök televény.

S ha teste már csak tűzre lenne jó,
olyan öreg, száraz és korhadó...
ifjú fákban tovább él lényege...
gyümölcsös ág az asszony élete...

Várnai Zseni : Csodák csodája.

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár még rámragyog,
s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem ez illatot,
e fényt, e nagy zenét, e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés..... tavasz!

Várnai Zseni versek


Várnai Zseni: Az időm sürget

Ha le nem írom,elszáll a gondolat.
Ha el nem fogom: az ihlet el repül,
mint felhő,amely fölöttem göndörül,
mint szellő,ahogy elsuhan az éjben.

Időm sürget:-Ne tétovázz hát tétlen,
csak írd, amit az éj sugall neked,
míg ébren virraszt nyugtalan szellemed...
adj jelt,míg éled a percnyi életed!

Várnai Zseni: Anyánk a fény.

Ó, mennyi csillag fönt az égen,
ó, mennyi ember itt a földön,
élünk sugarak ösztönében,
anyánk a fény s az élet ösztön!

A csillagok szavát meg értem,
az emberektől sokszor féltem,
a csillagok szép, messzi fények...
a gonoszok a földön élnek.

A csillagok dalát megértem,
a csillagok üzennek nékem,
ó, mennyi jóság,mennyi szépség!
A földön is ragyog reménység!

Várnai Zseni: Ne irigyelj. / 1934/

Ne irigyelj púpos ember,
amiért egyenes vagyok,
A lelkemen olyan nagy púp van,
Hogy majd bele szakadok.

Te nem látod,de én érzem,
hogy ez a púp mily nehéz,
Bele van ám gyömöszölve
egy mázsányi szenvedés.

Te vak ember ne haragudj,
én se látok messzire,
Bukdácsolok,botorkálok,
s nem haladok semmire.

Fogadj engem testvérednek,
szegény néma, s hidd el nekem,
Én is csak dadogva szólok,
s nem érti meg senki sem.

Szeressetek engem bénák,
nyomorultak szegények,
Ügye fogyott vagyok én is
össze vissza beszélek.

Képzelődöm,álmodozom,
mint az őrült,s azt hiszem
üvegből van, s össze törik,
Össze törik a szívem.

Várnai Zseni: A magasból nézve.

Mondják: a föld magasból nézve
bolygók között is szépnek szépe:
kék mint az álmok tündér csillaga
.Dús anyaföld,de mennyi kín szülője:
élő az élőnek lett a megölője.
Küzd itt a fény s vaksötét éjszaka.

Forrong a lét, mint a tűzhányók pokla.
Ős ösztönök vad lángjai lobogva
s vészt lihegve futnak a földkörül.
De ember még nem ért föl ily magasra.
Vad ellentétek különös viadala időnk,
mely most a melyből fölmerül.

Lerombolt falak házakká magasodnak..
.és már egeket ostromol e korszak:
ember kering a légi tér körén.
Új eszközök formálják át a földet,
de föl nem támad az, akit megöltek,
bár rózsaliget virul Lidércén...
piros rózsák a véres föld szívén.

Mély fájdalom,hogy poruk fölött éled
nagy vajúdással az emberibb élet,
de nékik ebből nem jut semmi már...
S hiába minden kőbe vésett emlék,
nem tud róla,kit már az örök nemlét sötét,
időtlen mélységbe zár.

De jók a jóért szót váltanak újra:
merre haladjon hát az embert útja,
hogy békét leljen,ki a földön él!?
Gyógyítani,de sohase feledni,
a népek kötöz erős hidakat verni,
hogy mit lerombolt ádáz szenvedély,
újjá legyen, s élhessen, aki él!

Várnai Zseni: Csillagos ég alatt.

Én e földnek mulandó része,
rá gondolok a mindenségre.
Jó ily nagyságon mélázni olykor,
meg tisztulni a földi portól,
és minden rosszat el feledve,
képzeletben fölemelkedve,
néma szavakat dadogni
Néki,aki nem hallja, és nem érti.

Élsz mint önmagad alkotója,
Örökmozgó óra mutatója,
benned kering, forog a Minden,
méreteidről mértékünk nincsen.
Voltál, mert mindig lenned kellett!
Voltál és vagy az örök kezdet,
vagy, és leszel,sokszorozódol,
de nem tudsz a rosszról és a jóról.
A földi lét csak fuvallat néked,
mert te a nagy egészet nézed,
nézed ha látod,
vagy nem is látsz semmit,
önlétedből is csak csupán ennyit.

Jelek és számok beszélnek rólad
vágyunk ismeri igaz valódat,
profán rakéták,földi holdak
műszerei beléd hatolnak...
tér és idő már nem védi titkod,
bármily keményen véded és tiltod.

De miért is mondom mind e szavakat
a csillagfényes nyári ég alatt,
mikor mezők vad illata árad,
s a tücskök végtelen dalt muzsikálnak,
s olykor különös e szüntelen zene...
mintha ez is... ez is...keringene!

Várnai Zseni versek


Várnai Zseni:
Egy női szív kering a Föld körül.

E pillanatban fönt az égi térben,
hol női szív nem dobbant soha még!
E pillanatban fönn a magas égen
új korszakunk fényes csillaga ég!

Egy hang csendült az örök éjszakában,
hol női hang nem zengett még soha...
Egyedül fönt a jeges némaságban
szólni vágyott az egek vándora.

Egy női hang szólott az emberekhez,
és köszöntötte földi társait:
-Világ népe,ím teljesült az álom,
a lélek kitárta széles szárnyait!

A földi és az égi tér határán
férfi és nő Egy cél felé röpül:
BÉKÉT! BÉKÉT!
Haljátok földi népek!-
Fehér galamb kering a föld körül!
1963 Január 16

Várnai Zseni :Szolgálj, szívem !

Csak kis kitartás! - biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen,
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este, ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok,
estére már milyen fáradt vagyok.

Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam; eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
csak este, ha ágyamba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

Csak kis kitartás, - kip-kop... pontosan,
holnap sikerül minden biztosan,
a félúton, szívem, jaj meg ne állj,
kip-kop... tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg-megállok s felfohászkodom:
- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, még egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!

(1836.)
Várnai Zseni: Mama.

Halott anyámról álmodtam az éjjel,
mióta meghalt, sokszor visszatér,
meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom.,
és mégis úgy jön, mintha élne még,
s azt is tudom, hogy ébredésem percén
elhalványítja őt a messzeség.

Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,
mintha nem volna többé már szava,
s csak bólogat, mikor fölsír belőlem :
- bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

Sokat vétettem ellened, míg éltél,
nehéz adósság nyomja lelkemet,
nem tudtalak oly végtelen szeretni,
mint te szerettél, Mama, engemet.

Egész szívem szülötteimnek adtam,
amint te tetted, ó, szegény Mama,
s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
amit néked vétettem valaha.

Te értem, én meg őérettük éltem,
ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,
én is előre megbocsátom nékik,
amit majd ők vétkeznek ellenem

Várnai Zseni: Őszi dal.

A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja már nem éget,mint a láng
csak simogat,mint egykor jó anyánk,
szívünkre könnyű,enyhe fénye hull...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.

Az ősz szerelme,mint a kósza szél,
hol lágy zene,hol vészes szenvedély,
a fény, az árny oly gyorsan változó,
mint életünk,e hullámzó folyó,
még kék az ég,de már is el borul...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.
Bús könnyet ont a szürke őszi ég,
zordan borong a felhős messzeség,
egy csonka ágra csapzott varju száll,
mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj...
csak nézem és szívem elszorul:
jaj,minden nap korábban alkonyul...
korábban alkonyul..

Várnai Zseni: Mért sír a gyermek

Mért sír a gyermek mikor köldökét
anyja ölétől eltépi a lét?
Mert szenvedéssel kezdi életét,
mikor el hagyja meleg rejtekét.

A zord világ hidegét érzi már,
nem tudja még, hogy lenni, élni fáj...
csak sír, mert fázik, éhes is szegény...
aztán megnyugszik anyja kebelén.

Szerelmes versek


Váci Mihály: Ha rádgondolok - virágzom

Harangszó ver szíven:
mintha bennem zuhogna.
Hol vagy mellőlem? Hiányzol.
Minden Téged kérdez:
ha madár szól,
hol hagytalak? - rámszól.
Milyen messze vagy!
Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
s bármit mondhatok,
nem hallom csak a Te hangodat.

Te vagy az el nem ért vidék,
melyet bejárni vágyom,
a hegyentúli ég,
hegyekből kibukkanó tenger,
hajózható láthatárom.

Bezárd szárnyaid,
bennem fájnak,
sírásaid
mindenütt elérnek,
fűzfáim alattuk áznak.

Bennem egy hegedű
érintetlenül,
- óvja puha bársony.
Csodafád vagyok,
ha rádgondolok - virágzom.

Mi él, éltet
- Neked virít.
Kristályként bezár
sorsom magába,
s rózsaként kinyit.

Opatija, 1965.

Váci Mihály: Mit elrontottam

Már nem segít az utazás sem.
Mindenütt Te jössz vélem szembe.
Jajonghatok körül a földön:
- mindenütt Te fúródsz szívembe.

Belém ivódtál - édes sírás!
Eső ivódik így a földbe.
Ha mag fogan bennem: - te táplálsz.
S ha gondolat: - Te vagy a zöldje.

Ahogy a sors íródik tenyérre,
- arcomra TE úgy rajzolódtál:
járok fényeddel világítva
a Föld körül - ahogy a Hold jár.

Nem szerelem ez már, - könyörgés:
- engedd, hogy magam visszaadjam,
hisz mindazt, mi lehettem volna,
- bár elrontottam - Tőled kaptam.

Váci Mihály: Te vagy

Előttem jársz a csúcsforgalom
zűrzavarában, vissza-visszaintesz,
s bárhol csavargok, - van egy telefon,
beléd fogózni, s hogy biztass megint.

De szép is ez már-már gyerekes
katonásdi, - szinte nyomkeresés:
- versek után kószálok s te vezetsz,
mint távolról éneklő vízesés.

*
Te vagy szemembe hullt hajam,
és minden esti csavargásom,
ha néha rámsípol a rendőr
az úttesten - ott is te vagy.

Te nézel oly furcsán szememből,
hogy nem köszönnek a barátok,
s csak rám tekint és máris hozza
a konyakot a szótlan pincér.

*
A csend tükör, s hiába nézem,
nélküled nem látom már önmagam.
Szép szomorúságod érett, egészen
tökéletes lett és hiánytalan.

Ne hagyj magamra - félek,
attól, mi véled együtt élve - múlt már,
s még jobban attól, ami jönne
tenélküled, ha másfelé indulnál.

Egyszerre kétfelől rohan rám
a büntető idő:
- a véled átsírt győzelem,
s a nélküled rideg jövő.

*
Még vissza-visszatér könyörgő
fájdalmakkal kulcsolva szívemet,
a múltból sírva, s a jövőből,
mi nem lehetett s ami nem lehet.

*
A magányosra egyenetlen
nehezül rá minden teher,
s eltorzul, mint a féloldalt járt
cipő, mit nyomorék visel.

Lehajtott fejű rózsák nyílnak
amerre járok - arcaid.
Kettőnket összekötve ível
fájdalmam s emel, mint a híd.

Nem közéleti bánatomnak
sóvár jeleit hova véssem?
Belül kihúnytam, - hogy ragyogjak
e homlokzati tündöklésben?


2011. június 6., hétfő

Szerelmes versek


Váci Mihály: Vigyél el innen

Egész nap rádgondolok,
Vigyél el engem innen.
Emlékeink szénapadlásán
tedd fejem alá a karod.
Vigyél el - szavaid úgy ringatnak,
mintha vinne régi fiáker.
Csontomat összetörték,
megtaposták az arcom,
gázoltak a szemembe,
kioltották a homlokom,
letérdeltettek engem,
kaján dereseikre húztak,
kötöztek kalodába,
kutyámat elzavarták,
tereltek a terekre,
és legelték a lelkem.

Egész nap téged várlak,
a haragod is meggyógyít.
Szerettem volna kiáltozni,
orvoshoz elrohanni,
ha lenne még oly kocsma,
ha lenne még oly templom.
Szerettem volna sírni,
széjjelverni az arcuk,
a térdüket étfogni,
a kegyelmüket kérni,
géppuskát keríteni,
vagy egy templomi zászlót:
ügyészt, védőügyvédet,
papot, anyámat hívni:
menlevelet szerezni,
vallást, új hitet, törvényt,
érveket: - ne bántsuk egymást.
Nincs igazatok! - magyaráztam.
Nekem is igazam van! - kértem.
Befogtam a fülemet végül,
könyörgésem ne halljam.

Egész nap téged várlak.
Vigyél el engem innen.
Te tudsz helyet a Földön,
hol nélkülük is van élet.

Váci Mihály: Hűség

Ha szereted magad azért,
mert az enyém vagy,
becsülöd tisztaságodért,
mely nekem fényt ad:

ha akarod, hogy büszke légy
magadra s joggal,
s magadig naponként felérj
tiszta homlokoddal:

Ha akarod, hogy az maradj,
ki vagy - szemedben,
s nyitott szemmel nézhess - magad
magaddal szembe:

ha önmagadhoz hű maradsz:
- hű énhozzám is:
maradj mindég az, aki vagy,
s a szívem már hisz.

Váci Mihály: Minden Teérted

Minden Teérted, minden csak Tenéked.
Veled vitázik minden gondolat.
És mindenik csak tebelőled éled,
te vagy, kit szoroz, kivon, összead

az elme, - pontos összeg csak tevéled
lesz a világ: - tökéletes , ha vagy!
Míg észreveszel, látsz - csak addig élek:
benned, veled hiszem még harcomat.

Épülő sorsod világot megértet
velem - s milliók sorsára mutat:
szerelem bennem már csak érted ébred,

s csak tetőled kelhet bennem harag.
Te bátoríthatsz csak, hogy másokért éljek:
így adva - csak tenéked magamat.

Váci Mihály: Semmi az egész

Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
- Semmi az egész!

Semmi az egész,
Minden volt - ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
- arra emlékezünk.

Váci Mihály: Tollászkodó csillag

Véremen hintáztál,
szálltál szívemen.
Széllel kerítettelek: -
szabad voltál szerelmem.

Leveles ujjakkal
kerestem homlokod,
mint térdelő bodza
kérlel ablakot.

Gyökerek közt gyalogút,
hemperegtem érted,
porban, egek harmatában
kérleltem a térded .

Tördelt téli vaspatkó,
gyalult vihar éle,
- arcom kintről ráfagyott
ablakod jegére.

Lámpa voltál, vetkeztél:
tollászkodó csillag.
- Csókoltam forró sebét
levett szárnyaidnak.

Váci Mihály: Mert nincs erőm egyedül

A fájdalom sápadt lepedőiből kigöngyölt
egy sortüzek fényével hódító tavasz.
Támolyogva, mint friss búza énekel a földből,
föltérdelt bennem a kalász, a magtól súlyos, naptól sugaras.

Fényből, virágporzivatarból, sugarakból
támadt áttetsző test, - indultam imbolyogva,
gomolygón, áradón, formálva széltől, naptól,
- nem volt, mi forró áhítatom összefogja.

Az elvadult, vágtató idő megfeszült nyakán
lobogtam csak, zilált, lángoló sörény.
Zivatarokból szelídült esővíz-patakocska:
szipogtam elfolyva törpe füvek éhes tövén.

Szétportyázó, elvesző erőim nomád
vágtái előtt messze vezérlőn felderengett
a jófűvű mezők, édesvízű folyók hazát
igérő földrésze: - hit övezte szerelmed.

Ezerfelé rebbent volna dalra készülő
életem, mint szétriasztott madárraj,
s az égen áthúzó ének súlyos uszálya helyett
sírásom csipogta volna bokor, ág, gally.

Lebegett felettem annyi sugárzó város.
elektromos izzású lomha rája:
Nélküled bénává ütne varázsa, s hináros
mélyvízi virágok telepednének a számra.

Mert nincs erőm egyedül, ha a szörnyeteg,
a torz, suta, szorongó szív a torkomon át
kimászik, ugat, átvonítja az éjjeleket,
hogy elcsitítsd, mint a jó kéz a kutya nyakát.

Elsápad az arc, beletompul az elme,
olykor az értő ember eszmélete kihagy:
- már csak a felelősség űz, s a félelem fegyelme:
rettegjük, nem uraljuk már a fellázadt dolgokat.

Szerelmem már a Mindenségtől hajszolt
lélek utolsó lázadása: - Téged karolva szembeszegül
mindennel, ami volt - Isten, égbolt, küzdelem, hit, harc volt...
Minden csak volt - s már csak te vagy, Te maradsz egyedül.

Szerelmes versek


Váci Mihály: Kicsordulsz forrón a szememből

Kicsordulsz forrón a szememből,
végigragyogsz az arcomon.
Mint hű kutya - fényes szelekből,
édes nyomod kiolvasom.

Azt hittem, hogy majd Te emelsz föl
a bűneidhez angyalom.
Messze vagyok az istenektől,
és az ember nem rokonom.

A mivel magamhoz kötnélek,
csak engem fojt, vág, köt a gúzs.
Én fuldoklom, már alig élek,
S Te egyre jobban szabadulsz.

Váci Mihály: Két szárny

Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullana ez az égreszálló madár,
ha a két szárny elválna.

Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
együtemben.

Szállj hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
- szárnyak lettünk egymással.

Váci Mihály:A tél suttogó halk szava

A tél suttogó halk szava
a holtak utolsó szava,
félig kimondott elhaló
jéggé virágzott szó a hó.
Amit a holt hiába szólt,
a némaság a szélbe szórt,
s mit nem mondhattak soha el,
hull a sóhaj, némán lep el,
arcomon olvad, ajkamon,
szemem veri, a homlokom:

"Szeretlek! Légy hű! Ne feledj!
Élni még! -Szorítsd kezemet!
Még ne! - Még élni akarok!
Csókolj, élek, ha akarod!
Még! Még! Csókolj! Adj levegőt!
Felezd velem a Te időd!
Oszd ketté - add most a felét!
Mit ér majd, ha csak a tiéd!"

Barátok , most bíztassatok.
Oxigént ad egy szavatok!

Váci Mihály: Egy szó

Ahogy bicska az asztalba áll,
egy ordítással beleütve,
- egy-egy szó néha úgy talál,
s remegve áll meg a szívünkben.

Egy-egy szó, mint szájon a vér,
ízéről érezzük: - halálos!
Felbuggyan, - s tudjuk, utolér
egy köhögéssel a halál most.

Nevedet, - mint a végső görcsöt,
érzem gyűrűzni már a mélyből,
a kín kezét: - szívemig ér föl,
hogy leszakítsa, mint gyümölcsöt.

Váci Mihály: A szó fogan...

A szó fogan, nő, mint fű éled,
s követ magáról félre nyom,
a fecskék készülnek így Délnek
gyűlve halálos drótokon,
ahogy szárnyát feszíti Érted
idegeken a fájdalom.

Éjszakáim hűvös favödre
emelte Neved ajkamig.
Túlsó part! - miattad törött le
nyugalmam, a mohos fahíd.
Teérted gyűjtötte fürtökbe
a szív ért dobbanásait.

Olyan imát susogtam én föl,
- lombja most erdőként suhog:
felsírtam érted olyan mélyről,
hogy ott most is friss kút csobog.

Váci Mihály: Aztán

Emlékszel? Aztán milyen jó volt
hozzád fordulni - és Te édes! -
hogy doromboltál hogyha csókot
súgtam égő füled tövéhez.

S alvás előtt egymás ölében
még fészkelődni, s megfordulva
fel-felkérdezni, félig ébren:
"Szeretsz?" "Szeretsz még?" - újra, újra.

Emlékszel? Engem elfeledhetsz.
De a percekre emlékezzél,
mikor odabújtál szívemhez
és magadról megfeledkeztél.

Váci Mihály: Szerelem

Szerelem , szeress jobban:
mert egyre jobban gyűlölök.
Szelíden törj be engem:
- éljek az emberek között.

Mert értük élni könnyű:
de köztük, velük - nehéz.
Szerelmem szeresd őket,
védd őket - jó ügyész.

Szerelmem terelgesd rajtam
mediterrán időd,
éltesd a pár füvet,
mi karsztjaimon kinőtt.

Vedd pártfogásba őket,
szeress, hitesd velem:
lehet szeretni őket.
Adj erőt szerelem.

Könnyű a prófétáknak.
Fenn laknak a hegyen.
Én rájuk is haragszom.
Üss számra - szerelem.

Kiválasztottak ők
- a szegények közül.
Kiváltak közülünk,
ragyognak egyedül.

Álmodnak boldogságot
minékünk: - nélkülünk:
megteremtik, elérik,
élik - de nem velünk.

Én lenn a gyűlöletben
akartam, akarom
a lehetséges élet
mosolyát arcomon.

Adj nagylelkűséget:
a szerelem - hatalom.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...