Kék madár

Kormányos Sándor: Kék madár

Lágy fényű szavakba bújtatnám a csöndet,

és megfognám újra nagyapám kezét,

hallgatnám tágra nyílt, csillogó szemekkel

az ezerszer hallott, élet-szőtt mesét.

Mesét a lüktető, messze hívó vágyról

mely időtlen zenélt szíve rejtekén,

és újra meg újra, más utakra vitte

végig kísérte az egész életén.

Mesét az égről, a szőke napsugárról,

egy nyárról amely már régen elveszett,

és arról a fénylő kék tollú madárról

amit az úton hiába kergetett.

Az élet manapság nem sző új meséket,

nagyapám emléke vissza-vissza jár,

elveszett nyarakról álmodunk a csöndben

tűnődve, hol lehet a fényes kék madár.

Kormányos Sándor :Nem siratlak

Fuss, fuss messze, nem siratlak,

hisz az elbitangolt vágyak,

tudom, úgyis visszahoznak,

ha vége lesz a nyárnak.

Fuss, fuss, rejtőzz álmaidba,

hol gyermekszemű kis csodát

bújtatnak még vak remények,

s lelked csendbe ringhat át.

Fuss, fuss, hagyj itt újra engem,

és ne sajnálj, ha eltakar

a magány fülledt félhomálya:

Foszló kék köd lesz a dal.

Fuss, fuss messze, nem siratlak,

hisz az elbitangolt vágyak,

tudom, úgyis visszahoznak,

ha vége lesz a nyárnak.

Kormányos Sándor : Hallgatások

1.

Én vagyok az ősz ölében

rekedt vágyak holt nyara

végtelenné elsóhajtott

távolságok dallama.

Nem hallhatsz, a némaság már

úgy őriz mint titkokat.

Könnyed vagyok, hűs harmattá

perget majd a virradat.

Már gördülök, s tán különös,

arról kell most vallani,

hogy azért rekedt bent a szó

mert nincsen már mit mondani...

2.

Vágyod amit már nem lehet,

és azt hiszed, megéget

a régi tűz, ha rádobod

az elhasznált meséket.

Talpig félelem vagy megint,

a csended már nem áldás,

s ha szólni próbálsz, ihleted

csak versnyi szemrehányás.

3.

Elhagysz megint, már távolodsz,

és többé el nem érlek,

ha utam állják nyugtalanná

növesztett semmiségek.

Mosolyod mögé bújt a csend

s most úgy hallgat a lélek

mint verstelen napok dallamán

jajgató messzeségek...