2011. július 28., csütörtök

Gyermekversek


Zelk Zoltán:Tavaszi dal

Egy, kettő, három, négy,
kis őzike, hová mégy?
- Elég hogyha tudom én:
tavasz elé futok én!

Egy, kettő, három, négy,
te kis nyuszi, hová mégy?
- Se erdőbe, se rétre:
a szép tavasz elébe!

Egy, kettő, három, négy,
te kis madár, vígan légy:
olyan szép dalt daloljál,
szebb legyen a tavasznál!

Zelk Zoltán: Ákombákom

Egyszer régen az irkámon,
született egy ákombákom.
Hát egyszer csak látom, látom:
két lábra az irkámon,
úgy indul el ákombákom.

Azt hittem, már sose látom,
oly messze ment ákombákom,
de mikor az erdot járom,
ül az ágon ákombákom,
s rajta van a nagykabátom.

Szólok hozzá: "Ákombákom,
mért vitted el a kabátom?
Eso esik, mindig ázom,
hideg szél fúj, mindig fázom...

Légy olyan jó, ákombákom:
add vissza a nagykabátom!"
S képzeljétek, jövő nyáron,
eljött hozzám ákombákom:
s visszaadta nagykabátom.

Zelk Zoltán: Hová szaladsz, vízipók?

- Hová szaladsz, vízipók?
- Keresem a békát!
- Mért nem húzol kiscipőt?
- Gyorsabb így mezítláb!

- Miért futsz ily sebesen?
- Én leszek a násznagy:
ma tartják a lagziját
a békakirálynak...

- Hol lesz a lakodalom?
- A királyi házban:
sásból, nádból épített
tavi palotában...

- Hát a menyasszony ki lesz
békakirály párja?
- Hetedhét mocsárnak a
legszebb békalánya...

Zelk Zoltán: A kis kertész


Kora reggel talpon vagyok,
kis kertembe kiszaladok,
várnak énrám a virágok,
rózsák, szegfűk, tulipánok.

Hogyha beszélni tudnának,
tán jóreggelt kívánnának,
hangos szóval köszönnének
szomszéd kertnek, napnak, szélnek.

De én így is értem őket,
látom, milyen vígan nőnek,
látom, milyen vígan élnek -
színnel, illattal beszélnek.

Este alusznak a fák is,
mind elalszik a virág is,
nincs paplanuk, nincs párnájuk,
mégis gyönyörű az álmuk.

Faludy György


Faludy György: 
Tanuld meg ezt a versemet

Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég –
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacillusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó –
memóriádból szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed –
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.

Faludy György: Kalkuttai Teréz

Hogy Krisztus szenvedését látja minden
haldoklóban, vagy csak az emberi
lét nyomorát, s a dogmák szövedéke
közt mint teremtett ilyen mennyei

rendet magában, titok; de csak így
tudta Káli kolera-sújtott papját
roskadó, öreg vállára felvenni
a kalkuttai pocsolyából; másként

rég megtört volna India ezernyi
borzalma s kínja közt – és máshogyan
nem törölgetné szemsarkát mindenki

e tőle olyan idegen, sovány
albán vénasszony láttán, ki a jóság
szépségét hordja ezüst homlokán.

(1982)

2011. július 27., szerda

Anyáknapjára


Mint szülők, úgy érezzük, hogy állandóan kezünkben kell tartani a dolgokat. Azt hisszük, hogy mindig tudatosnak, szeretetteljesnek és "felnőttnek" kell lennünk. Nincs ember, aki erre képes lenne. De nincs is rá szükség. A legnagyobb ajándék, amelyet a gyerekeidnek adhatsz, hogy valóságos, hiteles személy vagy. Ne titkold előttük, hogy te is küzdesz az élettel, neked is vannak érzelmeid, te is sebezhető vagy. Ez nem azt jelenti, hogy problémáiddal terheld a gyerekeidet, csak oszd meg velük saját élettapasztalataidat. Mondd el nekik, ha nehéz napod van, vagy bánatos vagy, esetleg dühös, magyarázd el, hogy nem ők tehetnek róla. Boldog pillanataidat is oszd meg velük. Ne félj őszintének lenni a gyerekeiddel.
(Shakti Gawain)



Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítõt old az ég vizében.

József Attila
(1934. október)

Édesanyám

A Tisza partján él egy özvegyasszony;
Szeméből könnyet egyet se fakasszon
A nyomorúság, a gond és a bánat:
Ó áldd meg Isten, édes jó anyámat!

A Tisza partján él egy özvegyasszony...
Tudom, hogy bút hoz néki minden alkony,
Mert ő a jóság, szenvedés, a bánat:
Holtig siratja édes jó apámat!

Juhász Gyula

Hauser Gáspár

Ne nézzetek e folt hátán folt köpenyre,
Valamikor rég bársonyruha volt.
Fényes, finom. Az édesanyám vette,
Ki arany hárfán altatót dalolt.
Édesanyám hercegnő volt szegény
És alkonyatkor sírva csókolt engem,
Arany haj és glória volt fején.
És én elvesztettem.

Ne nézzetek e koravén ábrázatra,
Valamikor olyan volt, mint a hó,
Szelíd, finom. Az édesapám arca,
Ki herceg volt, csodaszép, csodajó.
Úr és beteg. Fehér kendő fején.
Búcsúzó csókkal csókolt mindig engem.
Úgy csókolt, mint a haldokló remény.
És én elvesztettem!

Most keresem a régi palotánkat
És a hercegi édenkertemet.
Az álmokat az arany nyoszolyában,
Tört játékomat, tűnt reményemet.
És dalolom az édesanyám dalát
És apám csókját csókolom. Felettem
Szállnak az évek s én várom tovább,
Amit elvesztettem!

Juhász Gyula

Anyámhoz

Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szivedből szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként ömlik szét szavad.
Buzdíts a jóra, ójj a küzdelemben,
Szeretni, hinni ó, taníts meg engem!
Szivedbe Isten lelke költözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!
Bár most levert és bús vagyok,
Lesz még idő - ne félj! - midőn dicsőség
Övedzi majd e büszke homlokot!
Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,
Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod
És drága könnyeiddel öntözöd!...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Tenszíved az, mi téged fölmagasztal,
Virágok nyílnak lábaid nyomán,
Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly,
Amerre jársz mint égi látomány:
S hol szebb világok tiszta üdve támad,
Te oda szállsz. Kivívtad koronádat,
Körötted minden fénybe öltözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Üdvöz légy, jó anyám! Malaszttal teljes
Szivedhez járul boldogan fiad.
Szivem remeg, mert üdvössége teljes,
Szivem zokog, de az öröm miatt.
Ó, mert áldás nő az áldás helyén:
Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én!
Várnak reánk nem ismert gyönyörök...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Komjáthy Jenő

Petőfi Sándor



A XIX. század költői

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját.
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.
Petőfi Sándor
(Pest, 1847. január)

Petőfi Sándor


A farkasok dala

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se`, hol
Meghúzhatnók magunk.

Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;

S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!
Petőfi Sándor
(Pest, 1847. január)

A kutyák dala

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.

S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.

Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.

S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!
Petőfi Sándor
(Pest, 1847. január)

Sors, nyiss nekem tért...

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
Az emberiségért valamit!
Ne hamvadjon ki haszon nélkûl e
Nemes láng, amely ugy hevit.

Láng van szivemben, égbül-eredt láng,
Fölforraló minden csepp vért;
Minden sziv-ütésem egy imádság
A világ boldogságaért.

Oh vajha nemcsak üres beszéddel,
De tettel mondhatnám el ezt!
Legyen bár tettemért a díj egy
Uj Golgotán egy új kereszt!

Meghalni az emberiség javáért,
Mily boldog, milyen szép halál!
Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet
Minden kéjmámorainál.

Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,
Ily szentül!... s én elkészitem
Saját kezemmel azon keresztfát,
Amelyre fölfeszíttetem.
Petőfi Sándor
(Pest, 1846. április 24–30.)

Petőfi Sándor,


Ha férfi vagy, légy férfi...

Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne hitvány gyönge báb,
Mit kény és kedv szerint lök
A sors idébb-odább.
Félénk eb a sors, csak csahol;
A bátraktól szalad,
Kik szembeszállanak vele...
Azért ne hagyd magad!

Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne szád hirdesse ezt,
Minden Demosthenesnél
Szebben beszél a tett.
Építs vagy ronts, mint a vihar,
S hallgass, ha műved kész,
Mint a vihar, ha megtevé
Munkáját, elenyész.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Függetlenségedet
A nagyvilág kincséért
Árúba ne ereszd.
Vesd meg, kik egy jobb falatért
Eladják magokat.
"Koldusbot és függetlenség!"
Ez légyen jelszavad.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Erős, bátor, szilárd.
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt.
Légy tölgyfa, mit a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.
Petőfi Sándor
(Pest, 1847. január)

Ha én kedvesemről gondolkodom...
Ha én kedvesemről gondolkodom,
Egy-egy virág minden gondolatom,
Gondolkodom rólad, szép kedvesem,
Ezt teszem napestig, egyebet sem.

Foly a lemenő nap arany vére
Violaszín hegyek tetejére.
Még messzebb van tőlem, kit szeretek,
Mint azok a violaszín hegyek.

Mért jár a nap keletről nyugatra?
Ha nap volnék, nem járnék én arra,
Nyugatról járnék én kelet felé,
Mert a legszebb lyány ott keleten él.

Feljött az égre az esti csillag,
Ma megint oly különösen csillog,
Felöltözött ünnepi ruhába,
Tán azért, mert kedvesemet látta.

Mikor látlak, mikor látlak, rózsám?
Mikor leszesz megint közel hozzám?
Vajjon mikor nézek már szemedbe,
Szép szemedbe, hetedik egembe?
Petőfi Sándor
(Pest, 1847. május)

Az álom...

Az álom
A természetnek legszebb adománya.
Megnyílik ekkor vágyink tartománya.
Mit nem lelünk meg ébren a világon.
Álmában a szegény
Nem fázik és nem éhezik,
Bibor ruhába öltözik,
S jár szép szobák lágy szőnyegén.
Álmában a király
Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál...
Nyugalmat élvez.
Álmában az ifju elmegy kedveséhez,
Kiért epeszti tiltott szerelem,
S ott olvad égő kebelén. -
Álmamban én
Rabnemzetek bilincsét tördelem!
Petőfi Sándor
(Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt)

Nem csoda, ha ujra élek...

Nem csoda, ha ujra élek,
Mert hisz ujra láttam őt!
Visszaszállt belém a lélek,
Eszmélek, mint azelőtt.

Kín s reménység kebelemben
Ujra fáklyát gyujtanak,
És e fénynél e teremben
Kergetőznek, játszanak. -

Tudni most csak az szeretném:
Mi volt e találkozás?
Csak azon tünődik elmém:
Véletlen vagy számitás?

Oh e lyányka oly rejtélyes,
Szíve olyan mély folyam,
Hogy szemem, bármilyen éles
Néz beléje hasztalan!

Rejtély vagy te, lyányka, nékem,
S állsz megfejthetetlenűl;
Kárhozatom? üdvességem?
Egyik a kettő közül.

Oh de melyik?... törhetetlen
Lánc körűlem e titok;
Vonna már el sorsom innen,
És nem szabadúlhatok.

Bontsd ki, lyányka, e titoknak
Fátyolából homlokod,
Mert én addig el nem hagylak,
Míg le nem hull fátyolod...

Jaj de kell, kell mennem, bárha
Bizonytalanság kisér;
Úr a sors, hajlok szavára,
Ő parancsol és nem kér.

Elmegyek, de nem örökre!
Majd ha fris virágokat
Hint a tavasz fürteidre,
Dalnokod meglátogat.

Én leszek az első fecske,
Mely tihozzátok röpűl,
S minden reggel, minden este
Cseveg ablakod körűl.

Le a kertbe, a mezőre
Együtt járunk, úgyebár?
S nézzük, lyányka, a föld vére,
A patak, mi pezsgve jár.

Nézzük majd a sok virágot,
Amint nyílnak kelyheik,
S ha ezeket nyílni látod,
Szíved is tán megnyilik.
Petőfi Sándor
(Nagykároly, 1846. október 22-23.)

Jehova neve a magyar lírában,


Arany János
/ 1847-1852 / A BETYÁR

II

Csongorádi Pista magában
Válogat a ménes lovában;
Mint a kanász pergő dolgában,
Válogat a csikók javában.

Válogathat benne, van elég.
Kiereszti pányvás kötelét,
Sárga csikó hurkon megakad,
Mond a betyár ilyen szavakat:

Hej keserves, láncos, lobogós!
Tud-e imádkozni a csikós?...
Uram Isten! lásd meg dolgomat:
Most lopom az utolsó lovat.

Ezt az egyet nézd el, Jehova!
Nem cselekszem többé, de soha;
Ezt se teszem, bár is, magamért:
Teszem... a jó Isten tudja mért.

Nagy-nehezet sóhajt utána,
Veti magát sárga lovára,
Vágtat a ló messzi határra,
Csak úgy bámul a hold utána.

Arany János / AZ ELVESZETT ALKOTMÁNY
1845 / Negyedik ének

Már szilaj indúlat megvillanyzotta karokkal
Reszket az éhes vad felölelni a nagybecsü zsákmányt:
S hah!... az igéző lyány rút egyszemü vén banya lőn, ki
Feltartván zörögős kezeit, mint Éden örökre
Zárt kapuin kardját Jehovának visszafenyítő
Angyala, ott állott, kiaszott tilalomjegyezőként.
Visszariad, s mielőtt tisztán eszmélne Hamarfy,
Hármat tapsol a nő tenyerével, s a pofozott lég
Háromszor veri föl visszhangjait a ligeteknek.
Ekkor az éj minden rém állata zúgva előjön:
Ronda füles-baglyok, denevérek nagy sokasága
Röpdesnek körülötte, varangyok tábora tesped
Lába elé, iszonyú mérget kérődzve tokáik
Sejtjeiből, kígyók csúszkálnak, vértarajokkal,
Öltögető nyelvvel, dühösen, mert épen a titkos
Kő-fúvást kellett elhagyniok: ördögi pillék,
Tarka török kendőt vetvén berovott derekukra;
Pókok, hátaikon hordván aszkéta keresztet,
Ellenben hasukat táplálvá rabolt zsiradékkal
Ádáz skorpiusok, meleg égalj élet-eloltó
Szörnyei, mellyeknek lassú hada krími tatáros
Száguldói gyanánt jőnek fene tőrü darázsok.
Mindezen undok nép hősünket közre szorítá.


Petőfi Sándor / 1848 / KÉSZÜLJ, HAZÁM!

KÉSZÜLJ, HAZÁM!


Készülj, hazám,
Készülj, boldog haza!
Oly ünnep vár reád, amilyet
Még nem pipázott magyar ember,
Amely majd hét országra szól,
Mint a lőcsei kalendáriom.
Készülj hazám!

A bécsi német
Egytől-egyik mind megveszett,
Istentül elrugaszkodott, az
Ördögnek adta lelkét,
És mostan e bélpoklosok
Ezt kurjogatják:
"Minékünk a szabadság
Árnyéka nem kell,
Maga a szabadság kell minékünk,
Teljes szabadság minden áron!"
Igy kurjogatnak
E sátán cimborái,
S mi lesz a vége e históriának?
Az lesz a vége, hogy császárjokat,
Kegyelmes jó császárjokat,
Elkergetik,
Családostúl elkergetik,
Isten Jehova ugyse'
Elkergetik!

De ez lesz a magyarra nézve a
Szerencse napja,
A boldogságnak égi ünnepe!
Közénk fog jőni
A császár és családja,
A fölséges család!
Igy fognak hozzánk szólani:
"Hű magyarok,
Mi mindig bíztunk bennetek,
Mindig szerettünk titeket,
Legjobban, legatyaiabban
Szerettünk népeink között;
Im kebletekre borulunk,
Öleljetek meg,
Kedves hű fiaink!"
És kell-e több minékünk,
Nékünk hű magyaroknak?
Letérdelünk előttök,
Vándorsarúikról a port
Lenyalják csókjaink
S a hála és öröm könyűi,
Melyek majd, mint egy második Duna,
Fognak keresztülfolyni a hazán,
És egy kiáltás lesz a nemzet:
(Egy olyan óriás kiáltás,
Melytől a csillagok potyognak)
"Vitam et sangvinem
Pro rege nostro!"
Mint hajdanában
Bőgtek dicső apáink. -
S ha lesz közöttünk olyan vakmerő,
Kinek eszébe jut,
Hogy három század óta úr
Hazánkon a Habsburg-család,
S azóta a hazának
Nem volt egy gondolatja,
Nem volt egy érzeménye,
Mely édesebb a kárhozatnál,
Az ilyen vakmerőt,
Az ilyen szemtelent,
Az ilyen háladatlant
Honárulónak deklaráljuk
És nyársra húzzuk!

Készülj hazám, ez ünnepélyre,
Készülj, és örvend, oh boldog haza!

S ti elcsapott királyok
Itt Európában valamennyien,
Jertek mihozzánk,
A jó magyar nép szívesen lát,
Dicsőségének tartja, ha
Hizlalhat bennetek,
Jertek mihozzánk!
Kosztot, kvártélyt adunk,
S az elveszett királyi címek
Kárpótlása végett
Majd táblabírákká teszünk!

Pest, 1848. április

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...