Petőfi Sándor

A farkasok dala

Süvölt a zivatar

A felhős ég alatt,

A tél iker fia,

Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság

Ez, amelyben lakunk;

Nincs egy bokor se`, hol

Meghúzhatnók magunk.

Itt kívül a hideg,

Az éhség ott belül,

E kettős üldözőnk

Kinoz kegyetlenül;

S amott a harmadik:

A töltött fegyverek.

A fehér hóra le

Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk

S átlőve oldalunk,

Részünk minden nyomor...

De szabadok vagyunk!

Petőfi Sándor

(Pest, 1847. január)

A kutyák dala

Süvölt a zivatar

A felhős ég alatt;

A tél iker fia,

Eső és hó szakad.

Mi gondunk rá? mienk

A konyha szöglete.

Kegyelmes jó urunk

Helyheztetett ide.

S gondunk ételre sincs.

Ha gazdánk jóllakék,

Marad még asztalán,

S mienk a maradék.

Az ostor, az igaz,

Hogy pattog némelykor,

És pattogása fáj,

No de: ebcsont beforr.

S harag multán urunk

Ismét magához int,

S mi nyaljuk boldogan

Kegyelmes lábait!

Petőfi Sándor

(Pest, 1847. január)

Sors, nyiss nekem tért...

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek

Az emberiségért valamit!

Ne hamvadjon ki haszon nélkûl e

Nemes láng, amely ugy hevit.

Láng van szivemben, égbül-eredt láng,

Fölforraló minden csepp vért;

Minden sziv-ütésem egy imádság

A világ boldogságaért.

Oh vajha nemcsak üres beszéddel,

De tettel mondhatnám el ezt!

Legyen bár tettemért a díj egy

Uj Golgotán egy új kereszt!

Meghalni az emberiség javáért,

Mily boldog, milyen szép halál!

Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet

Minden kéjmámorainál.

Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,

Ily szentül!... s én elkészitem

Saját kezemmel azon keresztfát,

Amelyre fölfeszíttetem.

Petőfi Sándor

(Pest, 1846. április 24–30.)