2011. szeptember 29., csütörtök

Ady Endre: Október 6.

Thorma János : Aradi vértanúk, vázlat

Ady Endre: Október 6.

Őszi napok mosolygása,
Őszi rózsa hervadása,
Őszi szélnek bús keserve
Egy-egy könny e szentelt helyre,
Hol megváltott- hősi áron -
Becsületet, dicsőséget
Az aradi tizenhárom.

Az aradi Golgotára
Ráragyog a nap sugára,
Oda hull az őszi rózsa,
Hulló levél búcsú csókja:
Bánat sír a száraz ágon,
Ott alussza csendes álmát
Az aradi tizenhárom.

Őszi napnak csendes fénye,
Tűzz reá a fényes égre,
Bús szívünknek enyhe fényed
Adjon nyugvást, békességet:
Sugáridon szellem járjon
S keressen fel küzdelminkben
Az aradi tizenhárom:


  • Knezić Károly, 
  • Nagysándor József, 
  • Damjanich János, 
  • Aulich Lajos,
  • Láhner György, 
  • Poeltenberg Ernő, 
  • Leiningen-Westerburg Károly, 
  • Török Ignác,
  • Vécsey Károly, 
  • Kiss Ernő, 
  • Schweidel József, 
  • Dessewffy Arisztid, 
  • Lázár Vilmos


Tisztelet az emléküknek ! 

Látó Endre - Aradi vértanúk



    Louis Mercier: Szeptemberi csend


    Louis Mercier: Szeptemberi csend

    Szeptember. A nap fényes, tiszta halvány.
    Az ősz csak nyári bús emlékezet.
    A holt levél békésen csüng a gallyán.

    Az ég mint nagy kristálypohár rezeg.
    A földnek áldott arca dús erőbe
    leheli a teljes, mély életet.

    Lenn a folyón látszik az őszi tőke.
    Kacéran nézdeli magát a domb,
    gazdag szőlőlevéllel telenőve.

    Egy kisváros tarkítja a vadont:
    vakítva ég az izzó kőtetőzet,
    álmos baromfiak bús zaja dong.

    Lélek se jár. Ez ideje az ősznek,
    künn a mezőn a titkos munka forr,
    a szorgalmas sugarak kergetőznek,

    s nyomukba édesen csorog a bor.

    /Ford.: Kosztolányi Dezső/

    Konczek József: Szeptember



    Konczek József: Szeptember

    Sárga a kukorica, csörren a levele,
    hamvas a szilva, édes már.
    Surrog a szőlők közt a seregélyek serege,
    fácán röppen, mélyen száll.
    Hajlik a napraforgó, súlyos az arca,
    morzsolja magvait a naptányér,
    csordul a tök aranya, kerék megy át rajta,
    onnan száll az égre ez a sárgás fény?
    Utcasorokká rakták a répát,
    letörik a kukoricát, behordják a krumplit,
    tiporják a szőlőfürtöt, dalolva, mezítláb,
    míg a leve, édes leve hordókba kezd folyni.
    Bottal verik a diót, kihasad a burka,
    amott géppel préselik már a sok szőlőfürtöt,
    s még a darázs se marad a pincefali lyukban,
    puttony körül bóklál, részegen dünnyög.
    Jaj de szép az őszi ünnep, száz színe ha harsan,
    begyűjtik a dolgos időt gazdag alkonyok,
    csöves kukorica szeme pattog a lángokban,
    dudorászva forgatják a gyerekpásztorok.

    Sárközi György: November


    Sárközi György: November

    Több már a fák alján a lomb, 
    mint fönt a görbe ágakon.
    Mintha bíbor-arany ruhájuk
    ledobnák haldokló királyok
    s állnának csontra-bőrre vált
    tagokkal, várván a halált.

    A nap felhők között úszik,
    tengerentúlra utazik,
    kivándorol, menekül innen,
    hol lassan veszni indul minden,
    keres magának jobb hazát,
    odacsempészi aranyát.

    Ősz vicsorog rám, messzeküld.
    "Meghalsz, ha el nem menekülsz!"
    Csikorgó szelek noszogatnak,
    bekopognak, remeg az ablak.
    De én csak állok, mint a fák,
    kopaszon várom a halált.

    Vas István: Szeptember


    Vas István: Szeptember

    Szeptember van, napról-napra fogy a fény,
    Gyullad már az alkonyat a tó vizén.
    Kék tükrére kétnapos eső után
    Kettős ívet épített a szivárvány,
    S vetül a tó halkabb hullámaiba
    Az a fenti narancsbarna, zöld-lila.
    Sötétedő út kanyarog idefenn,
    Terászozott szőllők rakott köveken.
    Ez az út, a kőfalak, a lenti hab -
    Frascatiban sem lehetne latinabb.
    De a kihűlt láva-táj, a láng, a méz
    Távolabbi, régibb tájakat idéz,
    S a hajdani csonka tűzhányó hegyek
    S ez az édesség, mely tűzből született ,
    A korán kelő hold és a piros ég
    Valamely görög szigetre illenék,
    A nem csodálnám, ha a forduló után
    Szembejönne fehér lepelben egy leány
    Amforával a fején. - És már kilép,
    De nem fehér peplonban: napszítta kék
    Térdigérő karton, rózsaszín kötő,
    S nem amforát, csak vizesvödröt vivő.
    Keskeny ajkának szemérmes mosolya -
    Rómáért, Hellasért sem adnám oda.
    Jó, hogy nem Hellasban éltem, jó, hogy most
    Itt látom szemét, az enyhén mongolost.
    A mélyúton jöhetett: a lösz-agyag
    Kecses, kerek lábikráján ott ragadt.
    A szőllőkben férfiak és asszonyok,
    Útrakelnek teli kádak, puttonyok,
    Levetik a tőkék érett terhüket,
    Szeptember van, megkezdődött a szüret.

    Szép Ernő: Könyv


    Szép Ernő: Könyv

    Nincs könyv olyan drága,
    Hogy olcsó ne lenne,
    Annyi, annyi kincs van benne.

    Annyi gyönyörű vers,
    Annyi szép történet,
    Annyi mese, annyi élet.

    Hipp-hopp Londonban jársz,
    Meg az Indiákon,
    Mindenütt jársz e világon.

    Élsz a messzi múltban,
    Az örök jövőben,
    Jut így néked élet bőven.

    Könyv vigasztal bajban,
    Ha beteg vagy, gyógyít,
    Jót tesz azzal, ki kínlódik.

    Megnevettet a könyv
    S néha könnyre indít,
    Ez is gyönyörűség mindig.

    Olyan jó pajtásunk,
    Hogy ott lakik nálunk,
    Tőle soha el nem válunk.

    2011. szeptember 22., csütörtök

    Az orchidea legendás növény



    A mitológia szerint neve a vakmerő ifjút, Orchist idézi, aki egy bacchanálián meg akarta erőszakolni Bacchus egyik papnőjét.

    A papnő őrző-védői (már akkor is dívott ez a szakma) az ifjút széttépték és a teste virággá, orchideává lényegült át. Az orchideát azóta a képzőművészek, a költők, az álmodozók a virágok királynőjének tartják és azt is szívesen állítják, hogy az orchidea ékszer a virágok között.

    Az orchideák a Kárpát-medencének is endemikus növényei. Nálunk díszlik a Boldogasszony papucsa (Cypripedium calceolus), a madársisak (Cephalanthera species), a madárfészek (Neottia nidus-avis), a bangó (Ophris species). Védett, szigorúan védett növényritkaságok. De az orchideák egyébként valódi világpolgárok, amelyek a sarkok és a sivatagok kivételével az egész Földön honosak és hihetetlen változatosságot tudhatnak a magukénak. Sok közülük fákon lakik, mások a talajon, lápokon, erdőkben, pusztafüves területeken élnek. Egyesek ragadozásra, rovarfogásra szocializálódtak.

    Ők talán a legcsodálatosabb virágok: színeik, formájuk olykor szemérmetlenül hivalkodó, máskor szerényen hátrahúzódó. Jelentős részük bódítóan illatos. Alexander von Humboldt, a világhírű botanikus, egy brazíliai felfedezőútjának naplójában azt jegyezte fel, hogy némely orchidea hasonló egy félig megromlott húsdarabhoz !

    Méreteik is roppant különbözőek. Egyes fajok, mint pl. a Grammatophylum hajtásai 3-4 méteresek, míg a Bulbophyllum alig néhány milliméteres. Vannak nagy tömegben élők és akadnak szoliterek is.

    Az orchideák csak a 18. században kerültek Európába. Linné Károly svéd botanikus a Species plantarum című, 1753-ban megjelent művének első kiadásában 16 trópusi orchideafajt ír le. A második kiadásban már 90 faj szerepel. Ez úgy lehetséges, hogy időközben szenvedélyesen folyt az orchideák vadászása a trópusokon. A felfedező botanikusok és pénzéhes kalandorok a maláriával fertőzött vidékeken sokszor életükkel fizettek a zsákmányért. Mert zsákmány és a szó szoros értelmében vadászat volt ez, hiszen a toronymagas fák ágairól puskával lőtték le a megkívánt, gyönyörű növényeket.

    Az első orchideagyűjtők gyarmatosító angolok voltak, akik azután hónapokig tartó hajóúton, kajütök mélyén, egyáltalán nem kedvező körülmények között szállították a horribilis értékű növényeket hazájukba vagy más országokba. Egyre másra jöttek létre a gyűjtemények Angliában, Franciaországban, Spanyolországban és a trópusi országokban. A világ egyik leggazdagabb orchidea gyűjteménye Thaiföld fővárosában, Bangkokban van.

    Ma már üzemi módszerekkel , főleg merisztéma-tenyésztéssel szaporítják az orchideákat és hatalmas kertészetek jöttek létre. Az amatőr orchideatenyésztők társaságokat hoztak létre, akik nagy szakértelemmel és szeretettel nevelik a növényeiket.

    Az első trópusi és szubtrópusi orchideák a 19. század első felében érkeztek Magyarországra. 1820-ban gróf Forgách Ferenc birtokában volt néhány Vanilla aromatica (a vanília is orchidea-faj!) Széchenyi Pál gróf 1831-ben már birtokolt Cymbidium ensifoliumokat, amelynek pompás virágait a bálozó hölgyek estélyi ékszerként viselték ruházatukon vagy hajkoronájukban.

    Gazdag orchidea-gyűjteménye volt Várkertészetnek, ahol Somogyi István főkertész vezetésével nemesítettek is orchideákat, sőt árutermelést is folytattak. De ez már a 20. század harmincas éveinek története. A Várkertészet a második világháború bombázásainak esett áldozatul és az értékes növényállomány teljesen megsemmisült. Szép gyűjtemények alakultak viszont ki a budapesti Füvészkertben, a debreceni, a szegedi és a kolozsvári egyetemek botanikus kertjeiben és a Kertészeti Akadémián. A legnagyobb orchidea szakértők között tartja a világirodalom számon a magyar Soó Rezső akadémikust.

    A dália



    A kertek legpompásabb virágai a dáliák, amelyek - a kék kivételével - minden színben és változatos nagyságban, virágformában nyílnak.

    Nem csoda, hogy egyre gyarapszik a dáliakedvelők és a dáliagyűjtők népes tábora!

    A dália sokhasznú virág: az alacsony, kisvirágú fajták, amelyeket magvetéssel is lehet szaporítani, a balkonládákban vagy virágágyak szegélynövényeként is jól érzik magukat. A magasra növő fajták a kertet gazdagítják, de a félig nyílt virágok vázában tartós csokordíszt alkotnak.

    A dáliák a napos, meleg helyet kedvelik. A pangó talajvizet nem tűrik el, ezért jó vízáteresztő helyre kell ültetni a gumóikat és egész nyáron gondoskodni ki a bőséges öntözésükről. Szeretik a tápanyagokkal bőkezűen ellátott termőhelyet, de a trágyát ültetés előtt tegyük a talajba: nyáron a sok nitrogén a lombozat fejlesztésére ösztönzi, de kevesebb virágot fog hozni. A magasnövésű dálianövényeket feltétlenül karóval kell megtámasztani, mert különben kidőlnek a földből, elfekszenek és a virágaik satnyák, deformáltak lesznek.

    Ha igazán szép virágú dáliára van igényünk, akkor az oldalbimbókat ki kell csípni, hogy csak a központi, fő bimbó fejlesszen virágot. Az ilyen virág a tövön és vázában is tartósabb lesz.

    Az őszi fagyok közeledtével a dáliagumókat fel kell szedni a földből, mert télen, az átfagyott talajban elpusztulnának. A gumókat megszikkasztás után tisztogassuk meg, és a zöld szárakat 10-15 cm-es csonk meghagyásával vágjuk le róluk, majd a gumókat a téli hónapokban tároljuk fagymentes helyen, tőzegbe, homokba vagy fűrészporba ágyazva. A dáliákat gyakran megtámadja a zöld levéltetű, amely a száron és a leveleken jelenik meg tömegesen. Mostanában a kertben járva gyakran láthatunk fehér lepkéket lengedezni. Ezek a káposztalepkék, amelyek a dáliákra, de főképpen a káposztafélék leveleinek a fonákára rakják le sárga tojáscsomóikat. Az ezekből kikelő, és roppant falánk, zöldszínű hernyók a növények leveleit rágják meg szabálytalan formában.

    A kártételük olyan mértékű, hogy gyakran a fejeskáposztát, a karfiolt tarra rágják, csak a száruk marad meg. Ellenük Bancol, Fendona, Karate, Decis, vagy Unifosz kipermetezésével lehet, és kell védekezni.

    Hogyan teleltessem át a dáliagumókat?

    A dália fagyérzékeny növény, ezért a gumóit ősszel, a fagyok beállta előtt fel kell szedni.

    Sokan elmulasztják, hogy a gumókat jeltáblával lássák el, pedig tavasszal, az ültetés idején sok bosszúságot okoz, ha nem tudjuk, hogy a gumókból milyen magasságú növény, milyen színű és formájú virág fog fejlődni.

    A gumókat meg kell tisztítani a földtől és a száraz gumóktól. A több gumóból álló töveket ne szedje szét; erre majd csak tavasszal, az ültetés előtt kerüljön sor. A gumókat csak akkor mossa meg, ha sárosak, szennyezettek; mosás után néhány órán át szikkasztani kell a gumókat.

    A megtisztított gumókat rakja fa, vagy műanyag rekeszbe fűrészpor vagy tőzeg közé, ahol nem száradnak ki tavaszig. A rekeszt fagymentes, de hűvös raktárban, illetve egyéb helyiségben helyezze el.

    Ősszel ültessük a kikericset kertünkben.



    A nyár végén augusztusban vagy szeptember elején a kertben apró kis ciklámen színű virágok bukkannak elő a semmiből.

    Bár ekkor már az ősz közeledik, mégis a kikerics virága a tavasz hangulatát hozzák el számunkra. Az őszi kikerics (Colchicum autumnale) az egyik legszebb hagymás növény, amelyet gyakran összetévesztünk a crocussal, hiszen a virágok hasonlítanak egymásra.

    De míg a crosus tavasszal nyílik addig a kikerics, pont a nyár végén, mint egy szimfónia befejezése, kell életre a kertben. A pompás színvilággal rendelkező növény, amely fehér, lila, rózsaszín árnyalatokban tündököl, a fák árnyékában vagy a cserjék alatt is jól érzi magát.

    A kikerics apró kis hagymáit már a nyár végén vagy az ősz elején is elültethetjük kertünkben, amelyek így a következő év augusztusában fognak nyílni. A kert félárnyékos tápanyagban gazdag földjébe ültessük a hagymákat, egymástól kb. 20 cm távolságra, és kb. 10-15 cm mélységben.

    A kikericset ültethetjük más őszi dísznövények társaságában is, így pl. jól mutat a szintén őszi erdei ciklámennel, vagy a törpe dáliákkal és őszirózsákkal közösen. De a hagymákat ültethetjük a gyep területére is, vagy a teraszra elhelyezett cserépben is szépen mutatnak csoportosan ültetve.

    A kikerics télire visszahúzódik a föld alá, majd tavasszal az első meleg napsugarai újra előcsalogatják, ám ekkor csak a levelek jelennek meg. Mivel a hagymák teljesen télállók, így nincs szükség ősszel bolygatni a növényt, hagyjuk a földben a hagymákat tovább fejlődni és szaporodni. Végül augusztus közepétől már az apró kis virágok is újra kezdenek nyílni.


    Vigyázat az őszi kikerics minden része erősen mérgezett, a benne található colchicin tartalom miatt.

    A kardvirág ültetése és gondozása

    A kardvirág (Gladiolus) a nyár egyik fő hagymás kerti növénye, amely eredetileg a nőszirmok családjába tartozik.

    Őshazája Dél Afrika, innen indult el világhódító útjára, majd a XIX.századtól kezdték el keresztezni egymással a különböző fajtákat. Ma már szinte szemet kápráztató a hatalmas szín és fajta választék, amelyből válogathatunk.

    A nagy virágú nemes grandiflorus és holland kardvirág 80-150 cm magasra is megnőhet, sűrű és hosszú kalászán 10-18 cm .-es virágok nyílnak.

    A Butterfly vagy más néven pillangókardvirág 60-100 cm hosszú és a virágok valamivel kisebbek az előző fajtáénál.

    A kisebb kertekbe ajánljuk a törpe vagy bébi kardvirágokat, amelyek mindössze 50-60 cm magasak, és mindössze 4-5 cm.-es virágokkal rendelkeznek. A kardvirág hagymákat április közepétől május végéig folyamatosan ültethetjük a kertbe, egy-egy hagymát 10- 15 cm mélyre ültessünk el.

    Ha az adott hónapban épp nincs elég természetes csapadék, már az ültetéskor érdemes öntözni a növényt, ám ha rendszeresen esik az eső, nincs szükség bő locsolásra. Nyáron adhatunk az öntözővíz mellé kevés tápoldatot is, így serkentve a növényt még dúsabb virágzásra. A hagymákat ültethetjük csoportosan akár színek szerint, hiszen a sárga, piros, fehér, lila, cirmos és sok más változatos színvilág igen jól mutat kertünkben.

    A nyár végén hagyjuk, hogy a kardvirág elkezdjen visszaszáradni, majd október közepén kezdjük el felszedni a hagymákat, úgy hogy a szármaradványokat vágjuk vissza kb. 5 cm magasságra. Ezután tisztítsuk meg a hagymákat és egy hűvös kb. 5-10 fokos szellős helyen ládába vagy újságpapírba csomagolva tegyük el télire. Mivel a kardvirág is évente hoz új sarjhagymákat, ezeket érdemes ősszel leválasztani az anyatőről és külön osztályozva eltenni télre, majd következő év tavaszán elültetni őket. A betegségek elkerülése végett a kardvirág hagymákat érdemes minden évben más területre ültetni kertünkbe.

    A kardvirág mellé ültehetünk más hagymás növényt, de nagyon szépen mutat mellette pár évelő is, mint pl. a szarkaláb, a kúpvirág, vagy a margaréta.

    2011. szeptember 18., vasárnap

    Az ősz szépsége: Ciklámen

    Az ősz szépsége: Ciklámen

    Lassan a nyári virágok pihenni térnek, de az ősz beköszöntével, a borús és hideg napokon is érdemes otthonunkat dekorálni. Erre a legalkalmasabb a ciklámen.



    Több féle színben kapható pl.: piros, rózsaszín, fehér, és ciklámen színben, választhatunk mini vagy óriás ciklámen között is. Ezüstös levelei között nyílnak a szép illatos virágok, amelyek egész télen át díszítik otthonunkat. A ciklámen egy gumós és évelő növény.

    Ezt még kevesen tudják és sok szakkönyv is azt a tanácsot adja, hogy elvirágzás után a cikláment dobjuk ki, pedig egy kis gondozással jövőre is gyönyörű virágzó ciklámenünk lesz. Tehetjük kaspóba, vagy csoportosan összeültethetjük kosárba is.

    A ciklámen éves gondozási naptára:

    A növény szeptembertől januárig virágzik. Ilyenkor érdemes ablakba helyezni, mert fontos a sok fény, és a hideg környezet. Csak alulról öntözzük, mert a gumót nem érheti víz. Ősztől tavaszig tápoldatozzuk rendszeresen, hetente egyszer. Januárban, ha elvirágzott a ciklámen, vegyük vissza a locsolást, és hagyjuk a növényt pihenni.

    Ilyenkor az összes tápanyag visszahúzódik a gumóba. Tavasszal ültessük át a gumót friss földbe, de a felső egyharmada maradjon a föld felett. Majd tegyük ki a kert vagy terasz egy árnyékos részére, és kezdjük el picit öntözni, szintén csak alulról. Nyáron nem virágzik, de szép zöldnövényt kapunk. Ősszel újra vigyük be, és kezdjük el tápoldatozni.

    Hőmérséklet: Télen az ideális hőmérséklet: 10-15 fok, ha ennél melegebb van, a bimbók lehullanak, és a levelek sárgulnak. Csak hűvös helyre tegyük a cserepét.




    Fényigény: Nyáron védjük a tűző naptól, télen pedig világos szobába tegyük, vagy ha kevés a fény, mesterségesen pótoljuk.

    Öntözés: Csak alulról öntözzük a növényt, a két locsolás között hagyjuk a földjét kissé kiszáradni. Január végén vegyük vissza az öntözést, és csak márciusban folytassuk a szabadban.

    Tápoldat: Ősztől tavaszig tápoldatozzuk hetente egyszer, virágos dísznövényekhez való tápoldattal.

    A növény betegségei: Levélsárgulás: Túl locsolás, meleg hőmérséklet, fényhiány.

    A legszebb őszi cserje a tűztövis

    A legszebb őszi cserje a tűztövis


    A tűztövis az ősz egyik legszebb cserje növénye, amely gyönyörű narancssárga bogyóival díszít kertünkbe.

    Akár 2-3 méter magasra is megnövő erőteljes gyorsan növő cserje, amely komoly tüskékkel rendelkezik. Nyáron júniustól tömegesen nyílnak a fehér virágok, és ősszel a narancssárga bogyók adják a színfoltot.

    Sövénynövénynek, de akár szoliter növénynek is kiváló, kedvünkre nyírhatjuk és formázhatjuk. Sokan összetévesztik a madárbirssel, de ha egy kicsit megnézzük, közelebbről láthatjuk, hogy a tűztövis levelei fogazott szélűek, és hajtásai erősen tövisesek.

    Ismertebb fajtái:

    P. coccinea és a p. Orange mindkettő narancssárga bogyókkal rendelkeznek.

    A P. atalantioides és a P. watereri piros bogyókkal rendelkezik.

    A növény főbb igényei:

    Talaj: Talajban nem válogatós a meszes talajt is jól viseli.

    Metszés: A virágzás után érdemes visszavágni, de csak mértékkel, hogy a termésdísz ne csökkenjen.

    A metszéshez használjunk erős kesztyűt, mert a tüskék veszélyes sérülést okozhatnak.

    Szaporítás: Magvetéssel vagy dugványról is szaporíthatjuk.

    Fényigény: napos és félárnyékos helyre is ültethetjük, jól tűri a város szennyezett levegőt.

    Gondoskodjunk a kertben élő állatokról!

    Gondoskodjunk a kertben élő állatokról!


    Hamarosan beköszönt a hideg zord téli időjárás, amikor is a madarak és más hasznos állatok már nem találnak természetes élelmet. Ideje nekünk gondoskodni ezekről a hasznos kis segítőtársakról.

    Miért érdemes rendszeres etetni a madarakat kertünkben? Nos ha oda szoktatjuk, őket kertünkben nyáron megeszik a kártevőket, így máris nagy segítésünkre vannak a kertben.

    A bogyós és színes terméssel rendelkező cserjék és bokrok nem csak szép látványt nyújtanak kertünkben, de a madarak is szívesen csemegéznek a termésükből. A madarak nem csak szépek és kedvesek, de etetésük örömteli foglalkozás is lehet az egész család számára, és nyáron meghálálják a gondoskodást.

    Elég télen etetni őket madáreleséggel így nyáron sem tágítanak kertünkből és nyáron beérik a természetese eleséggel, bogarakkal és más kártevőkkel.

    A széncinegék és a kék cinegék pl. imádják a földi mogyorót, ám ezt csak télen tegyük az etetőbe, mert tavasszal a fiókák könnyen megfulladnak tőle.

    Elég elhelyezni néhány madáretetőt a kertben és a ház körül, amelyeket megtöltünk vegyes madáreleséggel így minden madár jól lakik kertünkben.

    Ma már számtalan fedett tetővel ellátott madáretetőt vásárolhatunk, meg amelyek még csapadékos időben is megvédi a madarakat. De választhatunk fára akasztható dróthálós madáretetőt, amely azért jó, mert más rágcsálók és kisebb állatok nem férnek, hozz az eleséghez.

    Ültessünk kertünkbe alma és bogyós termésű növényeket pl. tűztövist, mert ezek is a madarak kedvence lesz. A borbolya a som és a madárbirs is ideális lehet a madarak számára.

    Tehát ne sajnáljuk az időt és pénzt hogy egy kis csemegével kedveskedjünk a kerti állatok számára a téli hideg zord időjárásban.
    (forrás:http://www.kertvarazsmagazin.hu)

    Juhász Gyula: A Tiszánál


    Juhász Gyula: A Tiszánál

    Te még enyém vagy, és enyém maradsz.
    A földemet elvették, de vizem még
    - Vér és könny úszik benned s annyi emlék -
    Híven kitartasz, mint gyász s panasz.

    Te még enyém vagy, és velem haladsz...
    A házamat elvették, drága társam
    A búcsúzásban és bujdosásban,
    Velem maradsz te, és magyar maradsz!

    Te még enyém vagy, és testvér velem.
    Az emberek oly messze, messze estek.
    Az emberek ma nem minket keresnek,
    Mi dúdoljunk, s haljunk meg csendesen!

    Szabó Lőrinc: Tenger



    Szabó Lőrinc: Tenger

    Egymás alatt s egymás felett
    s egymásba nyílva meztelen
    omlásban, mintha testtelen
    hangok érkeznek süppeteg
    s oly földöntúli szerelem
    lelkével lüktetik tele
    a levegőt, hogy a zene
    megszületik a semmiben,

    egymás alatt s egymás felett
    s egymásba nyílva mindig új
    vágyban, mely lankadtan borul
    új s új szomjakkal telített
    ölelkezéseinkbe, hol
    ezer mozdulat egyesül
    s kielégíthetetlenül
    szétválik s újra egybefoly,

    egymás alatt s egymás felett
    nyitódva és csukódva szent
    törvény szerint, mert messze bent,
    bent is kitárják testüket,
    úgy ringva-úszva kívül és
    belül, hogy minden tétova
    mozdulatuk csók és csupa
    egymáson átbújt ölelés:

    hullám alatt s hullám felett
    örök-sóváron a meztelen
    hullámok úsznak, testtelen
    gondolatok, szerelmesek,
    forrón, buján, reménytelen,
    hullámok végtelen sora,
    boldogtalan hullámok a
    szerelmes tengeren.

    Kányádi Sándor: A tenger


    Kányádi Sándor: A tenger

    Nagy ember a tenger,
    nagyon nagy.
    Minden gondolat
    súlya, mélye,
    súlyosan mélyül
    hozzá mérve.

    Emberként él, emberként érez,
    nincsen fogható erejéhez.
    Láttam, hajnalban a napot
    égre emelte:
    izzott az óriás kerék,
    szinte sisteregve
    hányta tüzét a hullámokra,
    s ő, a tenger-ember, higgadtan
    a horizontra paszította.
    Aztán, mint egy nagyapó,
    fecsegett, magyarázott,
    mikor ölébe hulltak a hálás,
    ujjongó sirálysikoltások.
    Van derűje, van humora.
    Hangja némelykor nagydob,
    máskor fuvola.

    Nyugalma is emberi,
    szelíd nyugtalanság.
    Bőszült ember,
    hogyha felbosszantják.
    Ó, mennyire ember!
    Nem békül,
    csak a maga szabta renddel.
    A partja,
    amilyennek ő akarja. -
    Nem a hajókért van,
    a hajók születtek érte,
    s belevész, ki másképpen remélte.

    2011. szeptember 11., vasárnap

    William Shakespeare: Ha bronz, kő s a föld s a nagy tengerek


    William Shakespeare: 
    Ha bronz, kő s a föld s a nagy tengerek

    Ha bronz, kő s a föld s a nagy tengerek
    hatalmát is bús romlás töri le,
    ily dühvel hogyan birkózhatna meg
    a szépség halk, sziromnyi ereje?
    Óh, hogy állja az Idő, a napok
    zord ostromát a mézillatú nyár,
    ha érckapuk gőgje is összerogy,
    s mállik a zúzhatatlan sziklaszál?
    Szörnyű gondolat! Mi mentheti meg
    az Idő kincsét az Idő elől?
    S ha szépséget meglopni siet,
    gyors lábait mely vaskéz tartja föl?
    Egy se!...vagy csoda lesz, s a fekete
    tinta neved fénnyel ragyogja be.

    /Ford.:Szabó Lőrinc/

    William Shakespeare: Ha százszorszép és szarkaláb


    William Shakespeare: Ha százszorszép és szarkaláb
    Dal a Lóvátett lovagokból


    Kakukk: Ha százszorszép és szarkaláb
    meg kék ibolya, sárga som
    meg hamvas-pelyhes barkaág
    virít a völgyi tájakon:
    kakukk ül akkor fönn a fán,
    s a házas-embert gyötri ám:
    Kakukk!
    Kakukk! kakukk! - ó, fertelem! -
    hideg fut át a férjeken.

    Ha zab-szár sípot fúj a pór
    és víg pacsirta-szóra kél,
    ha csóka párzik, gerle szól,
    s a lányok inge hófehér:
    kakukk ül akkor fönn a fán,
    s a házas-embert györti ám:
    Kakukk!
    Kakukk! kakukk! - ó, fertelem -
    hideg fut át a férjeken.
    Bagoly: Ha már virít a jégvirág,  
    s markába Dick nagyot lehel,
    ha Tom behordja mind a fát,
    s a sajtárban fagyott a tej,
    s az út jeges, s a vére se forr -
    éjente szól a vak bagoly:
    Huhú!
    Huhú, de víg a hangja, haj,
    míg szurtos Janka sört nyakal!

    Ha szerte-széjjel szél fütyül,
    s a tisztelendő úr kehes,
    ha hómezőkön varjú ül,
    és Marcsa orra vérveres,
    s a tűzön forr az almabor -
    éjente szól a vak bagoly:
    Huhú!
    Huhú, de víg a hangja, haj,
    míg szurtos Janka sört nyakal!

    /Ford.: Mészöly Dezső/

    William Shakespeare: Zúgj tél


    William Shakespeare: Zúgj tél

    ( Dal az Ahogy tetszikből )


    Zúgj, tél, zúgj, viharozz,
    nem lehetsz oly gonosz,
    mint az emberi szív:
    nem látni, hogy ki vagy,
    nem látni a fogad,
    mikor belénk hasít.
    Hajhó! ihajhó! a zöld tavasz ébred:
    a barát elárul, a csók csupa méreg:
    hajhó, tavasz ébred!
    Oly édes az élet!

    Fagyj meg, keserü ég,
    fagyodnál jobban ég
    az a kín, az a seb,
    mellyel a rossz barát
    emléke üti át
    a csalódott szívet.
    Hajhó! ihajhó! a zöld tavasz ébred:
    a barát elárul, a csók csupa méreg:
    hajhó, tavasz ébred!
    Oly édes az élet!

    /Ford.: Szabó Lőrinc/

    Shakespeare: Színház az egész világ



    Shakespeare: Színház az egész világ
    (Az "Ahogy tetszik"-ből )

    .....Színház az egész világ,
    és színész benne minden férfi és nő:
    fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
    életében, melynek hét felvonása
    a hét kor. Első a kisded, aki
    dajkája karján öklendezik és sír.
    Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,
    táskás nebuló: csigamódra és
    kelletlen mászik iskolába. Mint a
    kemence, sóhajt a szerelmes, és
    bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.
    Jön a párduc-szakállú katona:
    cifra szitkok, kényes becsület és
    robbanó düh: a buborék hírért
    ágyúk torkába bú. És jön a bíró:
    kappanon hízott kerek potroh és
    szigorú szem és jól ápolt szakáll:
    bölcseket mond, modern közhelyeket,
    s így játssza szerepét. A hatodik kor
    papucsos és cingár figura lesz:
    orrán ókula, az övében erszény,
    aszott combjain tágan lötyög a
    jól vasalt dendi-nadrág: férfihangja
    gyerekessé kezd visszavékonyodni,
    sípol, fütyül. A végső jelenet,
    mely e furcsa s gazdag mesét lezárja,
    megint gyermekség, teljes feledés,
    vak, süket, buta megsemmisülés.

    /Ford.: Szabó Lőrinc/

    Szabó Lőrinc: Ébredés


    Szabó Lőrinc: Ébredés

    Áttetsző arany ingében ragyogva
    jött a nyári hajnal az égen át:
    azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
    házam elé ért, elmosolyodott,
    körülnézett s a nyitott ablakon
    nesztelenül beugrott a szobámba,
    aztán könnyű ingét ágyamra dobva
    bebújt hozzám a takaró alá.
    Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
    s én mozdulni se mertem, félve, hogy
    felébredek és álomnak remélve,
    hogy ébren vagyok...és húnyt szemmel és
    mozdulatlanul és remegve tűrtem,
    hogy karjaimba fészkelje magát,
    s mintha egyetlen érzék erejébe
    gyűlt volna testem-lelkem minden éhe
    és szomja és a beteljesedés
    minden ígérete, csak a tapintás
    néma ajkával s vak szemeivel
    szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
    az égi vendég ajándékait:
    ujjainak játékában a napfény
    lobogó lepkéit, karjában a
    rét illatának harmatos husát
    s egész testében az egymásbaringó
    felhők mindenütt egyforma ölét.
    Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
    feküdtem ott gyanútlan karokban,
    de mikor végre álom s ébredés közt
    félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
    megloptam az istenek gyönyörét,
    nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
    és felütöttem a szememet...Ő
    ép fölnézett rám: A kedves mosoly
    megüvegesedett rémült szemén,
    arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
    Te meglestél!... - sikoltotta s felugrott
    és menekült, már az ablakhoz ért
    és belefoszlott a hajnali égbe.
    Én felültem és értelmetlenül
    és soká bámultam magam elé:
    szénaszag csapott be az ablakon,
    messziről zúgott a hegyi patak,
    a szoba még sötét volt, de a nap már
    ágyamra tűzött, és a takarón
    úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
    egy odadobott könnyű arany ing.

    Ady Endre: Kaffka Margit versei



    Ady Endre: Kaffka Margit versei

    Ha ez a név: Kaffka Margit, “nom de guerre" lenne, sok jó, igaz olvasó töprengne, tanakodna: ki ez a nyugtalan, nagyon erős író? Asszonyoskodó férfiú, aki játékos komolysággal szeszélyes mintázatú, drága vásznakat sző, vagy férfias erejű asszony, de a nagy örök asszonyhibával: valamit ingathatatlanul fölépíteni nem tud? De a Kaffka Margit neve, személyisége, írósága, rendkívülisége, nagyszerűsége úgy-e nem vitás? Különben is én most a Kaffka Margit regényeire, novelláira gondoltam, emlékeztem s a verseiről akarnék írni.

    Bizonyos, hogy Kaffka Margit is verseiben hiszi magát legjobbnak, legélőbbnek, hiszen ez már régi dal. Imádja őket s érzem a régi versei elé állított első, vallomásos sorokban a nagy szomorúságot. Miért nem láthatja mindahányat együtt, kik tizenöt év óta vettek szárnyaló életet tőle? - de ő “szűzzé sírta szívét" és boldog.

    Igen-igen, az utolsó évek verseiben majdnem ingerítően dicsekszik a boldogságával, de végig a könyv: egy kálváriás ember-élet. Jaj, egy asszony, aki ember s mégis egy túlságos asszonyt kell vagy kellene önmagában lebírnia. Nem is volna szebb gőg, mint a Kaffka Margité, ha volna, egy asszony-emberé, kit úgy lehet, sőt muszáj mérni, mint hasonló sorsú férfiú-embert. Avagy megvan az a gőg s azért hogy a legcsalogatóbb, szinte bűvészi, leggyönyörűbb szavú Kaffka-verseken se tudtam nagyon megindulni? Megkövült talán a saját intellektusának csodálatában, holott lám például Ignotus némely versében milyen szépen megfeledkező, szinte elalélt. Teljes kiömlést, lávát Kaffka Margitnál ne keress, ha még olyan boszorkányosan is utánozza mindezt. Éppen a pompás szavak s a pompás illatokat kereső hosszú sorok az ő eltakarói és leleplezői.

    Mégis szeresse és írja tovább a verseit Kaffka Margit, mert ezek a versek mégis gyönyörűségek, hiszen nekem is azok voltak a kritikusan is olvasónak. Még az is majdnem galádság volna, ha a regényhez, a novellához küldeném vissza ezt a gazdag, ragyogó szavú, ritka magyar költőnőt, azaz költőt. Ő határoz, ő parancsol, mert művész s ha néhány vers-sora visszacseng most, éppen most, bennem-belőlem: talán nem is volt egészen igazam.

    "És megbékélni bizony
    Eljön-e az Úr, majd ha hívom?
    Ha felhőkben, vizek sodrán, föld hűsén keresek
    Két óriás, merítő, lágy, nyitott, örök tenyeret,
    Mely kitárul se adva, se kérve,
    Lehajthatom-e egyszer fejemet?
    Feszült lelkem besímulhat-e végre
    Az Isten óriás köd-tenyerébe?"

    Gyönyörű: nem cáfol meg talán egészen engem, de gyönyörű s költő tud ilyen sorokat írni, aki bűvös rhétor is. És Kaffka Margit könyve nagyon szép könyv, történet, szomorúság, lemondásos hit a boldogságban: művészet.

    Örüljünk Kaffka Margitnak, mert ő feminizmus már megérkezett magyar diadala, egy asszony-író, akinek nem kell udvarias, hazug bókokat mondani. Erős ember, művész, kinek jó és biztos sorsa van s minden kritikák se tarthatnák vissza az életében adva-adott, kijelölt útjában, mely minden lendületében az övé.

    Tersánszky J. Jenő: Kaffka Margit

    Kaffka Margit (Nagykároly, 1880. június 10. – Budapest, 1918. december 1.) író, költő.

    Tersánszky J. Jenő: Kaffka Margitv
     Elmondtam a Nyugat-Barátok Körében

    A néhai Palermó-kávéházban, a Kabos Ede-asztalnál ismerkedtem meg Kaffka Margittal. Ez 1910-ben vagy 11-ben volt.
    Ha tettem rá egyáltalán valami benyomást, az alig lehetett kedvező. Ugyanis a következő történt.
    Hogy a jeles írónő előtt a modern irodalomban való készültségemmel fitogjak és hogy egyúttal valami kellemeset mondjak neki, hát elkezdtem előtte magasztalni egy verset, amit régebben a Hét-ben olvastam tőle.
    Eddig rendben lett volna.
    De Kaffka Margit mindjárt examinálni kezdett, hogy melyik verse volt az?
    - A címét elfeledtem... valami izé... - nyögök ottan.
    - Na, de tud talán idézni a tartalmából pár sort? - firtatja Kaffka Margit.
    - Hogyne! - mondom. - Egy sellőről szól a vers, aki a tenger mélyén fekszik korallpalotában, hullámvánkoson...
    - Hogyan? - hökken meg erre Kaffka Margit. - Tengeri sellő? Tőlem a Hétben, régebben? Várjon csak!
    És Kaffka Margit erősen gondolkodik, hogy őneki egy régebbi verse egy tengeri sellőről szóljon.
    Ekkor végre nekem eszembejut a vers címe:
    - Undine!
    Máig sem tudom, hogy ez a név egy görög najádé, amit Undiné-ne kell kiejteni, vagy egy francia hableány, aki csak úgy érti meg, ha Ünden-nek szólítják, vagy pedig csak a vers szerzője találta ki ezt a tündérnevet... elég az hozzá, hogy ez a gyalázatos vizi-némber iszonyúan blamált engem.
    Ugyanis kiderült, hogy ezt a verset nem Kaffka Margit írta, hanem, - ha szabad ezt a kifejezést használnom itten és egyáltalán az irodalomban, - hát a verset Kaffka Margit legkomolyabb női riválisa írta.
    És én előbb ezt a verset agyonmagasztaltam Margit asszony előtt.
    El lehet képzelni, hogy ez nem valami kedvező szituáció arra, hogy az ember egy hölgykollégával megkedveltesse magát.
    Dehát Kaffka Margit egy rezignált legyintéssel elintézte a dolgot és később sem dörgölte az orrom alá ezt a beköszöntő ostobaságomat, mint értő, aranyszívű teremtés.
    §
    Igen, Kaffka Margit egy értő, aranyszívű teremtés volt. Magammal szemben legtöbbször ilyennek tapasztaltam őt. De hogy külön megjegyzem ezt, benne van az is, hogy nem mindig és nem mindenkivel szemben láttam őt ilyen megbocsájtónak és egyáltalán nagyon kiegyensúlyozott és nehezen zaklatódó lelkű embernek.
    Ha lehet egy formulát húzni egy élő emberi énre és szabad valami jellegzetességében megrögzíteni őt, hát, ha visszaidézem magam elé Kaffka Margitot, akkor ő éppen az az ember, akinél jobban senkinél sem láttam, hogy a valóságot és pedig a legbecsesebb valóságot a szavak jelentik számára. Tehát sohsem közömbösek neki azok.
    Ő az éppen, akit mindenha a nyers horzsolás érzékenységével láttam reagálni szavakra. Kaffka Margit volt még eddig a legszenvedélyesebb vitatkozó, akit életemben láttam. És éppenséggel nem olyan, aki fukarkodik a csipkelődéssel, megrovással, visszavágással.
    Kaffka Margit nem volt ám az a fortélyoskodással, ügyeskedéssel, szabálytalan riposztozó ellenfél, amilyennek, pláne húsz és egynehány év távolából, a női érvgyártást látjuk. Nem! Margit asszony tényleg afféle masculin rendszerességgel, nagy tudással és néha az eredeti értelemben vett selfkontroll minden látszatával tudta megvédeni álláspontjait.
    Ady Endre is mondott valami olyasfélét Kaffka Margitra, hogy ő már olyan okos és főképp tárgyilagos, hogy nem is nő már. Ez bizonyára a hétköznapi eszességen fölülvalóságot és nagyobb magasból átfogó szempontokat jelentette, amire a legutóbbi időkig valóban csak férfiszellem volt képes és ami egészen más, mint a tehetség.
    Amiben Kaffka Margitnak ez a tulajdona az írásainál is jobban kitünhetett, az annak a zárt kis társaságnak a vitái voltak.
    A tárgy igazán nem jelentett ezekben a vitákban semmit. Lehetett ez a filozófiától, az asztaltáncoltatáson át, az irodalmon, képzőművészeten, matézisen kezdve, a szerelemig mindenféle. Ez mindegy volt. Mert hiszen néha úgy föstöttek ezek a viták, mintha egy szörnyszülöttre a legnagyszerűbb szabászattal készítenének egyre újabb ruharemekeket.
    Úgy volt, hogy egészen képtelen semmiségek, sőt direkte ostobaságok szembeállításának folyamata is mozgósította ezekben a vitákban, ragyogó, értékes, elmés, mélységes érveknek hadseregét.
    Mondjak konkrét eseteket, amire emlékszem?
    Hát például elkezdődött délután, a Palermó páholyában, uzsonnaközben az a vita, hogy:
    melyik férfifajta rokonszenvesebb? Az úgynevezett huszáros, gáláns, kényurasan gyöngéd és nem túlművelt férfifajta-e, vagy a fínom szellemű, de tanáros, bátortalan, aggályos férfitípus?
    Az utcán még mindig tartott a vita. Ha a társaság Kaffka Margithoz ment, vagy valami budai kocsmába, a vacsoránál tovább folyt ez a vita és vacsora után és hajnalban egy másik kávéházban, vagy újra a Palermóban, még mindig nem zárult le.
    De ennek a komikusan szétfolyó értékű tételnek a kétoldalú bizonyítása fölkotorta a bölcselet és történelem, természettudomány és költészet száz értékes eszméjét és szépségét.
    Nekem úgy tetszik, Kaffka Margit ilyenfajta vitákban élte ki legtartalmasabb önmagát. És ha talán nem tartalmasabb énje herdálódott el ezekre a vitákra, mint amilyet az írásai őriznek, hát megint úgy tetszik nekem, hogy ez azért volt, mert ezeknek a vitáknak lendülete merszében, vagy elhallgatott megfigyeléseiben és gondolatcikáiban fogantak meg és nyertek vázlatos, de lényegben többé nem másult formát Kaffka Margit írásainak leggazdagabb és legszuggesztívebb oldalai.
    Igen, Kaffka Margitnál a kimondott és a kimondás lendületében felsorakoztatott szavaknak mintegy kipróbáltan meggyőző valószerűsége volt az, ami a bizonytalan, belső érzéséletet beirányította határozott megrögzíthetőségbe.
    Azt hiszem, általában ezt fordítva képzeli el az ember. Úgy, hogy valakinek inkább a magány órái adnak belső meglátásokat és érzései ereje lendít biztosságot mondanivalóiba. Dehát Kaffka Margit nem egyhelyütt vallja magáról, hogy legbensőbb énjét fehér, szenvtelen gyémántlapnak érzi, amit az élet, a külső hatások pompáztathatnak meg csupán szivárványossá, sőt azok adják valamiféle értelmét is.
    Nem tudom, hogy voltakép nem ez-e leginkább az, amit vérbeli művész- vagy legalábbis írói kedélynek mondanak. Ahol a minden-mindegy szava a leguralkodóbb érzés, a hittelen-hitre való készség, a szempontok ellentétes végletei latra vetve, a passzivitásra vagy éppenséggel médiumitásra való beállítottság, a hamisan őszinte hév... egyszóval valami ilyen lelki-berendezettséggel tudom legjobban elképzelni, hogy valaki képessé legyen mint valami lárvákat venni magára és élni meg teljesen jellemeket, helyzeteket.
    Ha pedig valakiben ez a lelki adottság szinte nyomasztólag van meg, mint Kaffka Margitban, akkor érthető, hogy mint a cseppfolyós érc, a kijegecesedésre impulzust kívülről vár és önmagának is csodákat rejteget, ha aztán formákba pattan át.
    Kaffka Margit szerette és kereste a vitát, mert önmagának kellett elsősorban alkalom a meggyőzöttségre, nem más, csak önmaga által, de mondom, mintegy próbaképpen ellenőrző asszisztencia mellett.
    Láttam őt vitában lázban-tűzben, láttam fölényes gúnyorosságúnak, láttam marónak, láttam készakartan és kajánul elfogultságokhoz ragaszkodni, láttam saját nagyszerű sziporkázásán ámulónak és ujjongónak, láttam makacsul, hidegen küzdeni és éppígy meggondolatlan vaksággal, csak egyet nem láttam! Azt, hogy Kaffka Margit közönyös maradt volna, vagy únottságból, vagy okosságból kitért volna a legbanálisabb, legelcsépeltebb vita-alkalom elől és ne talált volna rögtön tíz új és különös szemszöget, amikbe bele lehet helyezkedni a kérdésnél.
    Ő valóban joggal érezte és tudta, hogy abban a pillanatban egy más, különb, erősebb valaki lesz, mihelyst a szavak sorakoztatásának virtuózává lehet.
    §
    Határozottan úgy tetszik nekem, hogy Kaffka Margit egész lelki berendezése a logika, a valóságlátás, szinte maguk az érzékei is két lehetőségben éltek. Az író Kaffka és a vele azonos vitázó Kaffka és Kaffka Margit az ember, egészen különböző és furcsa együttes volt. Nála nem volt ez, mint másoknál, összevegyülve és átmeneteiben elmosódva, hanem éles elválasztottságban.
    Mondok itt erre egy nagyon eklatáns példát.
    Annak a társaságnak a hölgytagjai, amelyben Kaffka Margit forgott, egyöntetűleg kedvezőtlen véleménnyel voltak Kaffka Margitnak, a nőnek, a dámának, a háziasszonynak öltözködés és más női dolgokban való szakértelméről és érzékéről.
    No jó! Én is tudom, hogy nők általában szívesen hoznak kifogásokat egymásról, pláne ízlésbeli dolgokban, akár grófnők, akár mosónők, akár a muzsák papnői legyenek. Dehát én nem erről beszélek. És rólam csak el lehet hinni, hogy ha csak úgy hallom, hát hidegen hagynak azok az égbekiáltó különbségek, amik egy jó zajmerli és klotűr és berakás közt vannak és amin a nők sötét megrónivalókat lelnek egymáson.
    Nem! A Kaffka Margit barátnőit egészen más hangon hallottam többször beszélni arról, hogy Kaffkának egyáltalán a csín, sőt a praktikusság iránt is nagyon kevés tehetsége van.
    Ebben a társaságban voltak hölgyek és melyikben nincsenek?... akik régi holmikból és úgyszólván krajcárokért, pusztán ízlésük és ügyességük révén nemcsak elegánsak tudtak lenni, de úttörők és hangadók voltak elég nagy körben a divat terén és, mondom, én teszem tűzbe a kezem értük, hogy néha a rosszindulat paránya nélkül állapították meg, hogy Kaffka Margit nagyon drágán és nagyon rosszul vásárolt színben, formában kalapokat és öltözékeket és dísztárgyakat és mittudom miket...
    Még olyan barátnőit is, akik száz megcáfolhatatlan módon adták jelét Kaffka Margit iránt való szeretetüknek, ebben a kérdésben, mindig úgy hallottam beszélni róla, mint aki egy makacs gyerek, akit szeszélyei, gyakorlatiatlansága, beugrathatósága, vagy konoksága ezer, sokszor megkeserült kényelmetlenségbe ránt bele.
    Ezzel szemben, Margit asszonynak fő vesszőparipája volt mindig férfi írókollegákkal szemben az, hogy rémesek az írásaik női alakjai. Ámde nemcsak a női lélekről volt szó, mert ez hagyján lett volna. Hanem Kaffka Margit inkább direkte arra vetette magát, ahogy a férfiírók külsőleg jelenítik meg hölgyalakjaikat:
    - Az istenért! Csak férfiíró egy női toalettet le ne írjon. Egyenesen irtózatos, hogy férfiírók milyen lehetetlen toalettekben látják imádandóaknak női eszményeiket. Nem gondolják meg, hogy milyen illuzióromboló az, hogyha egy különben elviselhető hősnőjüket valami maskarába öltöztetik. Minek részletezik a nőiket, ha nem értenek hozzá? Írják oda, hogy gyönyörűen, egyszerűen, választékosan, elegánsan volt öltözve a hősnő. De ne kezdjék el, hogy ilyen színű és amolyan szabású és csipkéjű és szalagú és virágú öltöny volt a hősnőn, mert az ember elájul ettől.
    Ezt a kifakadást nem egyszer hallottam a Kaffka Margit szájából idegesen, epésen. És érdekes, ilyennemű kifogás ellen sohasem hallottam Kaffka Margit nőbaráti körében egyetlen ellenvetést. Az egészen más volt, ha Kaffka Margit, az írónő ruházott föl munkáiban nőket és helyezte őket megfelelő életkeretbe. Ezt már barátnői is tényleg olyan kifogásolhatatlannak tartották, hogy mellette a férfiírók hősnői csak maskarába bujtatott pléhhölgyek lehettek.
    §
    Hogy ezt a furcsa kettősséget más vonatkozásban is élesen meg tudtam mindig különböztetni Margit asszonyban, arra nézve magamon keresztül mondhatok valamit.
    Kaffka Margit engem, az elég kedvezőtlen elővezetés ellenére is, elejétől fogva láthatóan őszinte barátságába fogadott.
    Egy kicsikét meglepett, mikor ennek magyarázatául azt hallottam, hogy Kaffka Margit úgy nyilatkozott rólam, hogy én vagyok az a bizonyos hamisítatlan vidéki úrigyerek.
    Honnan veszi ezt ennyire kihangsúlyozottan rólam? Talán onnan, hogy a legnagyobb nővéremmel ugyanazon zárdába jártak Szatmáron és ennek olyan úri szaga van? Vagypedig egy közös barátnőnk látott el engem nemesi származással és kúriával és négyessel? Tényleg volt a társaságban egy máig is nagyon kedves barátnőm, aki tiszta jóindulatból mindig ősnemes dzsentrinek akar megtenni engem, aki csak otthonfelejtettem véletlen a nagybirtokomat Erdélyben.
    Dehát engem egy kicsikét, mondom, zavarba hozott ez a rangemelés. Egyáltalán nagyon kismértékben volt meg bennem, életemben az, hogy más színeket kívánjak a pajzsomra, mint az enyimek, még ha előnyösebbek voltak is. Azért tehát úgy emlékszem, nehányszor szerényen igyekeztem fölvilágosítani Kaffka Margitot, hogy kissé rosszul képzel engem afféle predikátumos, kúriás, nemzetes urak sarjadékának. Minden pereputtyom csupa kisember, ameddig tudomásom elér. Szekeresgazdák, kincstári altisztek, tanítók, erdővédek, akiket igazán nehéz nagyon kifejezetten és hangsúlyozottan hamisítatlan úri népnek tartani. Legföllebb megtollasodott kispolgárokról lehet szó, akik nem lefelé csúsztak a lateinervilágba, hanem éppenséggel föltornászták magukat abba, egy-egy mérnökké, orvossá stb. A nevem sem nemesi név. És így tovább...
    Dehát Kaffka Margit, úgylátszott, nem akarta tudomásul venni vallomásomat. Ő hamisítatlan vidéki úrigyereknek akart engem látni és neki annak kellett maradnom.
    Mikor egyszer egy csomó kezdő írókollegámat hívta meg magához és azok ott, állítólag nagyon szabadosan viselkedtek, hát hallottam, hogy Margit asszony kijelentette, hogy: egyetlenegy igazi, hamisítatlan úrigyerek van az ifjú írók közt és ez Józsi Jenő.
    De többször, amikor a társaságban a Kaffka kedvenc témája, a vidéki úriházak levegője, mulatságai, szokásai kerültek szóba, sokszor zavarba hozott Kaffka Margit azzal, hogy ilyenkor egyenesen nekem adresszálta beszédét, mintegy tanuság, ellenőrzés végett, mint aki valóban otthon vagyok a vidéki úriházak levegőjében.
    És aztán, ha egyedül beszélgetett velem, akkor is mindig valahogy önkéntelen rátért a hamisítatlan vidéki úriházak virtusainak, erkölcsének emlegetésére és hát, mondom, akarva, nem akarva el kellett fogadnom, hogy engem annak a világnak a fiaként emel magával egy közösségbe.
    De talán nem eléggé föstöm meg a hátterét, hogy megérzékeltessem ennek a helyzetnek a furcsaságát.
    Tulajdonképpen az embereknek azt a rétegét, amelyhez Kaffka engemet így odaragasztott, én tényleg kitünően ismertem és hát annyiban valóban vállalhattam közösséget ezzel a néppel, hogy eleget forogtam köztük és sohasem éreztem, hogy nem vagyok egészen magamszőrű emberek közt és gőgöt és lenézést kell nyelnem, mint ez sok más, hozzám hasonló származású egyénnek élete legnagyobb dühének és keserűségének tapasztaltam. De ha valami respektusom volt, azt tényleg tisztán a személyemnek köszönhettem és nem annak, hogy a családom ezer holdról és alispáni elődöktől csúszott le a hétszilvafák és napidíjak közé.
    No jó! De hát éppen ez a hamisítatlan úrifajta emberréteg volt (akkoriban pláne élesen rikítva és nagyon kevés, derék kivétellel), amely előtt gyűlölt, vagy nevetséges, vagy pedig teljesen közömbös figurák voltak a Kaffka Margitok és Ady Endrék és hát a sok közt csekélységem is.
    Tehát érthető, hogy furcsállottam, minek kelljen olyan nagyon és büszkén hangsúlyozni az embernek ehhez az emberréteghez való odatartozását?
    Dehát Margit asszonynál nem lehetett segíteni ebben a dologban. És hát nagyon erélyesen nem is volt miért tiltakoznom olyasvalami ellen, ami voltakép avanzsírozás volt nekem. Nem igaz?
    Azonkívül, mondom, hogy Kaffka Margitnál csak énje egy részének volt lefoglalva ez a furcsa életszemlélet, vagyis pontosan annak, amit a művészből az embernek lehet tartani.
    Mert Kaffka Margit, az író, a vitázó, éppúgy vallotta a progresszivitás, az emberi közösségnek egészen más, új alapokra fektetése, a műveltség alapfogalmainak jobb átírása, az általános társadalmi evolúció és egyszóval a modern gyüjtőnév alá helyezhető életelveket, ahogyan annak a kis társaságnak minden, vagy legtöbb tagja tette. Talán úgy is mondhatnánk, hogy Kaffka Margitnak, az írónak hite, meggyőződése, ideálja volt az új ember, az új nő, az új társadalom, de az ember, Kaffka Margit mégis kifejezett szeretettel és nosztalgiákkal tömjénezte körül a régi bálványt, vagyishát nem egyebet, mint azt a bizonyos hamisítatlan úri levegőt, amelyben pedig maga is progresszivitásával és ideáljaival, műveltségével, tehetségével együtt gyűlölt, vagy nevetséges, közönyös, vagy lebecsült figura volt.
    Akármilyen furcsa, de így volt. Például bármennyire belátta, megvetette, kigúnyolta az író Kaffka Margit az Akadémiát, impotens társaságaival és formalizmusokban való haldoklásával, azért az ember Kaffka Margit a haladószellemű kritikusok, ujságok, olvasók minden megbecsülését, szeretetét, szóval az igazi sikert odaadta volna a komikus, vén, de úri Akadémia egyetlen dicsérő szaváért.
    §
    Ez a kép az, ami a legjellegzetesebben tudja mindig előttem eggyé foglalni Kaffka Margit jellemét.
    Dehát, gondolom, a legjobb formulázásnál is jobban jelenít meg az élő történet, élmény bárki életéből, még anekdotikus kiragadottságban is.
    Elmesélek tehát inkább nehány esetet, amikre Kaffka Margit társaságában emlékszem.
    §
    Egyszer egy körúti moziban ülünk vagy öten. Lesznai Anna, ha jól emlékszem, Tihanyi, talán Balázs Béla és aztán Kaffka Margit, Fémes Beck Vilmosné, akkor még vőlegényével, Vilkóval és én.
    A mozivásznon egy burleszk megy, amelyen Fémes Mária, akinek kitünő kedélye ismert és én, pukkadásig kacagtuk magunkat. Az hagyján, hogy a moziban. De kinn az utcán is könyökkel lökdöstük egymást és hangosakat nevettünk Máriával.
    Kaffka Margit ezen szertelenül megbotránkozott. Szidott és korholt bennünket. Hogyan lehet tisztességes úri népeknek utcán, hangosan vihogni? És Kaffka Margit röstellt bennünket és hátra maradt tőlünk. És aztán alapos, hosszú leckét kaptunk, hogy tisztességes úri népek begombolkoznak a nyilvánosság előtt érzelmeikkel és a feltünést kerülik és így tovább.
    Ezzel szemben azonban emlékszem egy másik esetre, amikor előbb egy kocsmában vacsoráztunk és hát, amennyire kultúrpublikum közt lehet, leittuk magunkat. Azzal fölmentünk a társaság egyik tagjának a lakására. Ez egy elegáns, garszon úriember volt. Műgyüjtő és mittudom én, miféle. Elég az hozzá, hogy a finom, szőnyeges, vitrines szobákban rémítő dolgot művelt a társaság. Isten őrzött, hogy nem döftük ki egymás szemét a kétségbeesett házigazda ó-damaszkuszi pengéivel, amik a falat díszítették, meg hát a többi. És mondhatom, az utcán sem viselkedtünk rendesebben.
    Ez alkalommal azonban Kaffka Margit egyetlen illedelmi vétójára sem emlékszem. És soha, más alkalommal sem, amikor szeszes volt a társaság.
    Ez is egészen pontosan vág előttem abba a képbe, amely mindig jól formulázza előttem Kaffka Margit jellemét.
    Valóban, ő, mint ember, a legkisebb részleteiben is azonosította magát azzal a tisztességes úri életnézettel.
    Ennek pedig egy igen-igen jelentős tétele az, hogy disznóságokat csak bizonyos megszabott formák közt lehet elkövetni. Így például aki színjózanon átadja magát kedélykilengéseknek, az bolond, vagy bűnös. Arra, hogy az ember disznóságokat csinálhasson, ott az alkoholos állapot.
    Ez nem tréfa! Aki csak egy kissé ismer bizonyos fajta emberi köröket, köztük elsősorban azt a bizonyos hamisítatlan úrit, az tudja, hogy ez igen jelentős társadalmi törvény volt.
    Nem csak így negatíve, hogy kilengésekre ott az alkoholos állapot, hanem pozitíve ajánlatos, majdnem jeles dolog volt az alkoholos kilengés. Hiszen voltakép ennek a világnak az alkohol volt igazi uralkodója. Pláne akkoriban és bizonyos helyütt valóságos kényura.
    Amennyire én magam visszaemlékszem arra az időre, amit kizárólag az úgynevezett tisztességes vidéki úri népek szárnyai árnyékában töltöttem, hát teljes lelkiismerettel mondhatom, hogy az életnek egyáltalán jobbik és szebbik és tartalmasabbik fele zajlott le számomra a mámoros órákban.
    Ez nem megrovás, nem gúny, nem sopánkodás. Hiszen egészen jól éreztem magam ott, mondom.
    De meg kell állapítanom, hogy így volt. Az úgynevezett tisztességes úri népek közt a hétköznapban, józanságban ezer embertelen feszély és tekintet szorongatott velem együtt mindenkit. Csak a szesszel megrakott asztal védnöksége alatt lehetett az ember valamelyest önmaga.
    Nemcsak szabadosságokra, bizalmaskodási alkalmakra, sikamlósságokra, vagy éppen trágárságokra gondolok. Hanem arra, hogy ha az élet egyáltalán tűrt bátrabb, őszintébb, elmésebb, tehát értékesebb kontrollt, abban a hamisítatlan úri körben, hát ez csak a pohárral a kézben történt.
    Én el merek menni még addig is, hogy azt állítom, hogyha ebben az emberkörben volt egy kis fogékonyság, értés és érzék még a művészet, még az irodalom iránt is, értve az újat, az igazit,... hát megválasztva a kellő pillanatot, inkább közeledtem volna ugyanahhoz a társasághoz, direkte komolyságot várva tőle, boros állapotában, mint egy józan összejövetelen. Mert akkor reménytelen volt minden.
    Dehát ez hipotézis. Ellenben az tény volt, hogy bizonyos fajta emberi körök keblébe egyáltalán nem lehetett más úton bejutni, csak ha valaki egy kissé alkoholista volt. Ugyancsak hozzátartozott a fiatal férfiember erényeihez, hogy hogyan bírja az italt, milyen mulatságos és okos tud lenni a mámor adta bódulatokban. No, hogy antialkoholista is boldogulhatott, az meglehet. Mindenesetre több gáncs érte és több alkalmat mulasztott el valaki a boldogulásra, ha kivonta magát az ivásokból. Mert volt-e egyáltalán jelentős hely és alkalom, ahol nem ittak?
    Egyszóval megint nem negatívumokat, hanem pozitívumokat véve, állapítsam meg, hogy ebben a bizonyos tisztességes úri világban az a bizonyos jóképű, kicsikét zülledésre hajlamos, italos egyén nagyon komoly faktor volt. Karriérek tömege kelt ki ebből a szivárvány-csillogású mocsárból. És egyáltalán csak arról volt szó, hogy valaki okosan issza el néha az eszét és dobálja a pénzt és dirigálja a cigányt és viszi hajnalonta ablakok alá,... vagy pedig ostobán, úgy ad példát ezzel, mint ami tönkretesz és lecsúsztat.
    Csak azért locsogok ennyit erről a témáról, mert különben úgy érzem, sokak előtt érthetetlen és hevenye lennék most következő mondandóimmal.
    §
    Többször is hallottam Margit asszony házában egy titokzatos személyt emlegetni, aki megcsináltatta az ablakokat, aki a gyereknek hintalovat vett, aki megvédte Margit asszonyt a házmester okvetetlenkedéseitől, mikor zajt csinált vendégeivel éjjel, és így tovább...
    Ez a titokzatos egyén az: Erdész úr volt. Maga Margit asszony említette például így.
    - Itt volt az Erdész úr és megigérte, hogy kárpitost küld, behúzatni a szófámat, hogy ne kelljen szégyellni a kopást a vendégeimtől.
    Megtudtam aztán, hogy az Erdész úr a Margit asszony férje, akitől elvált, de akivel a válás óta is gyöngéd barátságban maradt.
    - Tudja, egyetlen egy derék ember van az életemben, akiben megbízhatom. A férjem. Mert aztán körülöttem férfiakból vagy undok kultúrpuhányok, vagy szélhámosok vannak csupán.
    Ilyen nyilatkozatokat hallottam néha Kaffka Margittól a környezetebeli férfiakról.
    Természetes volt az érdeklődésem, hogy: hát akkor minek él külön attól az embertől, akit legtöbbre becsül minden férfi közt?
    Erre Kaffka Margit, azzal a velem szemben sokszor használt kifejezéssel intézett el:
    - Maga nem érti ezt még, Józsi. Maga egy fölnyúrgult és megbajuszosodott kamasz.
    Hát hiszen ez ellen is szörnyen kiábrándító ellenvetéseim lehettek volna elég korai bokros élettapasztalaimból. Dehát Margit asszonnyal nehéz volt és kár volt vitázni. Az én bizonyos dolgokban való naivságom előtte szintén beletartozott abba a keretbe, amely engem a tisztességes, hamisítatlan, vidéki úrifiúnak látott. Hát Istenem!
    De most várjunk!
    Kaffka Margit előttem kevés kivétellel csak a lebecsülés hangján nyilatkozott a környezetebeli férfiakról. No jó, hiszen tudom, hogy ez nem volt százszázalékosan komoly és hiteles. Dehát igazán kiváló férfiegyedekre, valóságos hódítókra is mindig hallottam kivetnivalókat Kaffkától. Még maga Ady Endre sem volt ideál a számára.
    Egyszer aztán Kaffka Margitot hallottam egy férfiről beszélni.
    - Ez az ember - mondta nekem Kaffka - az a bizonyos talpig úriember. Elhiheti nekem, hogy százszor többet tud is ezeknél a mi kultúrsakáljainknál. Könyvtárakban, képtárakban, zenetermekben ez az ember otthon van. De ez az ember úr. Ez nem tülekszik. Éli a maga rendes életét. Nézze meg, itt a társaságban olyan, mintha háromig sem tudna számolni. Pedig csak látná őt, amint kiveszi a prímás kezéből a vonót. És hallaná őt játszani a banda előtt és nótázni. De persze ehhez az kell, hogy előbb három nap és három éjjel mulasson!
    Nos itt van! Ez volt az az igazi férfi, akiről Kaffka Margit előttem csak bensőséggel, melegséggel, büszkeséggel tudott beszélni.
    §
    Itt megint vissza tudom vezetni a dolgot formulámhoz a Margit asszony kettősségéről.
    Kaffka Margit az ember, a nő, romantikát, vagy gyakorlatiatlanságot jelentő, de határozott nosztalgiákat a szerény, de bizonyára boldog ismeretlenségben meghúzódó életforma után hordozott magában.
    Hogy Kaffkára, az írónőre ezt nem lehetett mondani, ennek igazán lehetek a tanuja.
    Én láttam egyszer, hogy mekkora keserűséget, haragot, meghasonlást, levertséget jelentett Kaffka Margit számára az, amikor (ha jól tudom) első novellás kötetével a sajtó nagyon mostohán bánt.
    Én sejtelmekkel sem voltam erről, mikor átvettem ezt a könyvet Osváttól azzal, hogy: ha akarok, írjak róla kritikát.
    Írtam aztán egy figyelőt a Kaffka könyvéről, aminél legföljebb az tünhetett föl kissé, hogy a rovat élére tette Osvát. Különben könnyen napirendre térhettem fölötte.
    Így találkoztam közben Kaffka Margittal.
    Mondhatom, egészen meglepett, hogy mennyire hálásnak mutatkozik Margit asszony egy semmi figyelőért, amit majdnem kötelesség megírni az embernek és a jutalma a honorárium utóvégre is.
    De Margit asszony csaknem elérzékenyült a figyelőm szépségein és magasztalásain. Egész biztosan mondta, hogy: ilyen figyelőt csak egy igazi értő, finomérzékű úri gyerek írhatott. És aztán, ami sokkal érdekesebb volt előttem, be engedett pillantani abba a fájdalomba, amit novellás könyve sajtómellőzése miatt tűrt.
    - Tudja, - mondta nekem, - az nem fájt úgy, hogy ezek a szennyes napilapok és a mi limonádé revüink nem vettek rólam tudomást, vagy elintéztek egy pár foghegyről odavetett, vagy piszkolódó sorral. De hogy a Nyugat hónapokig nem írt erről a kötetről, sohsem bocsátom meg nekik.
    Mondhatom, hogy nekem meglepetésszerű volt, hogy Kaffka Margitnak olyan szörnyen fontos munkájának kritikája. Hiszen, ahogy ő engem némileg alaptalan afféle hétszilvafás-bajardnak látott, én is olyan képet csináltam róla magamnak: egy hamisítatlan vidéki úrinő, akinek csak kényszer és golgota a nyilvános szereplés és igazán boldoggá egy ismeretlen vidéki úriház környezete tenné őt.
    §
    Vagy egy év múlva ruccantam föl újra Pestre és akkor meglátogattam Margit asszonyt.
    Nem tudok emlékezni, hogy valaha furcsábban és visszásabban hatott volna rám a viszontlátás.
    Úgy tetszett nekem: Kaffka Margit egy rövid év alatt iszonyúat változott. Én rá mint egy fiatal, élénk nőre emlékeztem. És ez, akit láttam, egy kúszált vonású, megtört pillantású matrona volt.
    Becsületemre mondom, hogy egyszerre beleállt a sírás nyeldeklőmbe, amikor észrevettem, hogy a Margit asszony gsztenyehaja csupa fehér szál. Alig tudtam megfegyelmezni magam.
    Máig sem tudom, hogy micsoda testi-lelki kórok, válságok okozták Margit asszonynál ezt a rikító változást. Tőle firtatni és egyáltalán nagyon észrevenni, jóízlésem tiltotta.
    Fáradtságról és életcsömörről panaszkodott, úgy tetszik, Margit asszony. Máskülönben, mint mindig, nagyon szíves, kedves, marasztaló volt hozzám. Csak nem volt egészen megelégedve velem.
    De ennek az elégedetlenségnek aztán egészen sajátságos és sajátos volt az oka.
    Tudniillik én az ilyen pesti felruccanásoknál rémes, igazi úri dorbézolásokat rögtönöztem. Rendesen majdnem semmit nem aludtam napokig, mert délelőtt dolgom volt, délután pedig már elkezdtem a lebujozást és más dicső kicsapongásaimat, amik rendesen a reggeli napvilágnál értek véget. A pihenést néha pár órai gőzfürdői szendergés, vagy csak egy mosakodás jelentette ilyenkor.
    Hát ha valaha lenyúzottan föstöttem, akkor az ilyen kis pesti utak közben okvetlen.
    No és akkor egyáltalán gyalázatosnak éreztem a külsőmet, becsületesen megállapítottam, hogy olyan, mint egy züllött mesterlegényé.
    - Józsi! Nem szeretem magát ilyennek, amilyennek most látom!
    Hát ha ezt mondta Kaffka Margit beköszöntésem ideje alatt, akkor meg lehettem győződve, hogy ez korhely képemnek és lehetetlen tavaszi öltönyömnek szól.
    De mit hallok tovább?
    - Én látom, - mondja tovább Kaffka Margit, - hogy magát, Józsi, ott vidéken egészen magába kebelezi az a jó úri levegő. Máris ilyen dendis, ilyen elegáns és ilyen ildomos, jó úri gyerek kiabál a maga egész mivoltáról. Igazán úgy néz ki, mint egy olyan jó, vidéki, református káplán, aki előtáncos és a mamák reménye. Majd valami erélyes és erényes vidéki kisasszony végleg a csipkekötényéhez gombostűzi magát.
    Ilyennek lát engem Kaffka Margit, a legnagyobb ámulatomra! Nem hogy nyúzottnak, rossz ruhájúnak, hanem elegánsnak és háziasnak.
    És végül azt mondja, egészen őszinte rezignációval:
    - Többet lehetett bízni magában, Józsi, amíg pesti szilaj csirkefogó volt. Nekem is jobban tetszett úgy. És az írásai fogják majd megsinyleni a túlságos rendet. Én már tudom ezt, hogy van az, vidéki úri népek közt élni.

    §

    Éveken át volt aztán módom gondolkodni Kaffka Margitnak ezen az egészen különös rólam való vélekedésén. Mert aztán nem láttam őt már csak a háborúban.
    Egy kis, akkor megjelent füzetében rólam is ír, hogy mint frontkatona, aki legkompetensebbül nyilatkozhatom a háborúról, hát nem sok szépséget látok benne.
    Igazán nem emlékszem ennek a háborús találkozásnak semmi körülményére. Később, mikor már az olasz frontról járogattam haza és Kaffka Margit már Bauer doktorné volt, tudom, mégegyszer háza vendége voltam.
    De sokkal emlékezetesebb maradt az, amikor Kaffka Margit halála hírét vettem.
    Fogságban voltam. Rosszul voltam. Úgy tetszett, elevenen, részletekben fogok meghalni és ezt végig fogom nézni. Elkezdett kihülni és érzéketlenné válni a lábam és kezem. Az olasz orvos engem mutatott meg a kommandónak, hogy szabad-e ilyen roncsokat tartani a lágerekben? Ez elég talán állapotom illusztrálásra.
    Akkor kaptam egy levelet Pestről, amiben egyszerre értesítettek gondolom Ady Endre, Fémes Beck Vilmos és Kaffka Margit haláláról. Stílszerű volt igazán. Tömeges halál.
    Meghalt Vilkó, és meghalt Kaffka Margit és a kisfia is vele együtt.
    Nem gondoltam és nem éreztem semmit. Nem tudtam érezni. Pedig a fronton sírtam néha azon is, ha egy idegen bakám megsebesült. És Kaffka Margit halála meg se rebbentett.
    Mondhatom azonban, hogy ez a közöny, amivel akkor két ilyen jó barátom halálát fogadtam, szinte most is fáj.



    Egyebekben záradékul okvetlen meg kell jegyeznem erről a nagy íróról, hogy ő is egyike volt azoknak, akiket ha kevéssé kényeztetett el az életük, a halál sem kegyesebb hozzájuk, miután Kaffka Margit távolról sem foglalja el ma igazán örvendetesen burjánzó irodalmunkban azt a helyet, ami őt megilletné. A legnagyobb magyar írónő helyét és minőségét.

    2011. szeptember 10., szombat

    Kaffka Margit : Augusztus


    Kaffka Margit : Augusztus

    Szőke buza között pipacsos kis kalap,
    Hiába süt a nap, - árnyék van az alatt.
    Sétál a kisasszony komlóba, buzába,
    Lengő a ruhája, pipacsbokrétája.
    Nézi Csere Jóska: Ej, be szemrevaló
    Picike cipellő, - szűkráncú viganó!
    Hogy libeg, közeleg ott az árokszélen!
    Idetart, itt terem... Cseng a szava: "Kérem,
    Maga talán olyan - falubeli legény?
    Nem lelem az utat, úgy eltévedtem én.
    Mutassa meg merre! Vagy inkább - vezessen!
    Ilyen nagy mezőbe sose jártam Pesten."

    Szőke buzaföldön lemenőben a nap,
    Szőke lány hajárul lekerül a kalap.
    Gyenge, puha szellő játszva bomlik vele,
    Pipacsbokrétának hullong a levele,
    Rebben a fürjmadár nád megett, sás alatt...
    Egyszer csak a legény visszanéz, elmarad.
    Hangos szavú rigó csúfságra jár véle:
    - De belenéztél a kisasszony szemébe!
    Kacag a kisasszony: "Ej de messzire jár!
    Széles ez az árok! Átsegít, ugyebár?
    Köszönöm, köszönöm! Már jól van! Eresszen!
    Ilyen erős ember nincs az egész Pesten!"

    Megeste a tarlót gyöngy estveli harmat,
    Csere Jóska hallgat, - szegett fővel ballag,
    Szemügyre vesz minden útszéli virágot,
    - "Lám, egy se törik le, amire ráhágott!
    Több kárt tenne benne fiókmadár lába -"
    - És indul utána, - és lép a nyomába.
    Útszéli virágot tapossa azér' is, -
    Ki szánja? Ki bánja? Így pusztulok én is!
    - A kisasszony szava mesemondás, álom:
    - "Sohase volt nekem ilyen szép virágom,
    De nem is lesz többet! Nincs is hol keressem!
    Vadkomlót, pipacsot nem árulnak Pesten."

    Megeste az utat sírószemű harmat,
    A legény is csendes, a leány is hallgat,
    Nyugtalan fellegek bomolnak az égen,
    Valami bús nóta szól a faluvégen, - -
    Felnéz a kisasszony gondba, gondolatba:
    - "Rojtos keszkenőjét vajon kitől kapta?
    Lám, van aki varrja, - lám, van aki szőjje!
    Szépséges, hűséges barna szeretője!" -
    Csere Jóska szeme odatéved lesbe:
    - "Hej, azt a virágot vajon kinek szedte?
    Van akinek adja! Van akit szeressen!
    Sok cifra uraság azon a nagy Pesten."


    Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...