Tersánszky J. Jenő: Kaffka Margit

Kaffka Margit (Nagykároly, 1880. június 10. – Budapest, 1918. december 1.) író, költő.

Tersánszky J. Jenő: Kaffka Margitv

 Elmondtam a Nyugat-Barátok Körében

A néhai Palermó-kávéházban, a Kabos Ede-asztalnál ismerkedtem meg Kaffka Margittal. Ez 1910-ben vagy 11-ben volt.
Ha tettem rá egyáltalán valami benyomást, az alig lehetett kedvező. Ugyanis a következő történt.
Hogy a jeles írónő előtt a modern irodalomban való készültségemmel fitogjak és hogy egyúttal valami kellemeset mondjak neki, hát elkezdtem előtte magasztalni egy verset, amit régebben a Hét-ben olvastam tőle.
Eddig rendben lett volna.
De Kaffka Margit mindjárt examinálni kezdett, hogy melyik verse volt az?
- A címét elfeledtem... valami izé... - nyögök ottan.
- Na, de tud talán idézni a tartalmából pár sort? - firtatja Kaffka Margit.
- Hogyne! - mondom. - Egy sellőről szól a vers, aki a tenger mélyén fekszik korallpalotában, hullámvánkoson...
- Hogyan? - hökken meg erre Kaffka Margit. - Tengeri sellő? Tőlem a Hétben, régebben? Várjon csak!
És Kaffka Margit erősen gondolkodik, hogy őneki egy régebbi verse egy tengeri sellőről szóljon.
Ekkor végre nekem eszembejut a vers címe:
- Undine!
Máig sem tudom, hogy ez a név egy görög najádé, amit Undiné-ne kell kiejteni, vagy egy francia hableány, aki csak úgy érti meg, ha Ünden-nek szólítják, vagy pedig csak a vers szerzője találta ki ezt a tündérnevet... elég az hozzá, hogy ez a gyalázatos vizi-némber iszonyúan blamált engem.
Ugyanis kiderült, hogy ezt a verset nem Kaffka Margit írta, hanem, - ha szabad ezt a kifejezést használnom itten és egyáltalán az irodalomban, - hát a verset Kaffka Margit legkomolyabb női riválisa írta.
És én előbb ezt a verset agyonmagasztaltam Margit asszony előtt.
El lehet képzelni, hogy ez nem valami kedvező szituáció arra, hogy az ember egy hölgykollégával megkedveltesse magát.
Dehát Kaffka Margit egy rezignált legyintéssel elintézte a dolgot és később sem dörgölte az orrom alá ezt a beköszöntő ostobaságomat, mint értő, aranyszívű teremtés.
§
Igen, Kaffka Margit egy értő, aranyszívű teremtés volt. Magammal szemben legtöbbször ilyennek tapasztaltam őt. De hogy külön megjegyzem ezt, benne van az is, hogy nem mindig és nem mindenkivel szemben láttam őt ilyen megbocsájtónak és egyáltalán nagyon kiegyensúlyozott és nehezen zaklatódó lelkű embernek.
Ha lehet egy formulát húzni egy élő emberi énre és szabad valami jellegzetességében megrögzíteni őt, hát, ha visszaidézem magam elé Kaffka Margitot, akkor ő éppen az az ember, akinél jobban senkinél sem láttam, hogy a valóságot és pedig a legbecsesebb valóságot a szavak jelentik számára. Tehát sohsem közömbösek neki azok.
Ő az éppen, akit mindenha a nyers horzsolás érzékenységével láttam reagálni szavakra. Kaffka Margit volt még eddig a legszenvedélyesebb vitatkozó, akit életemben láttam. És éppenséggel nem olyan, aki fukarkodik a csipkelődéssel, megrovással, visszavágással.
Kaffka Margit nem volt ám az a fortélyoskodással, ügyeskedéssel, szabálytalan riposztozó ellenfél, amilyennek, pláne húsz és egynehány év távolából, a női érvgyártást látjuk. Nem! Margit asszony tényleg afféle masculin rendszerességgel, nagy tudással és néha az eredeti értelemben vett selfkontroll minden látszatával tudta megvédeni álláspontjait.
Ady Endre is mondott valami olyasfélét Kaffka Margitra, hogy ő már olyan okos és főképp tárgyilagos, hogy nem is nő már. Ez bizonyára a hétköznapi eszességen fölülvalóságot és nagyobb magasból átfogó szempontokat jelentette, amire a legutóbbi időkig valóban csak férfiszellem volt képes és ami egészen más, mint a tehetség.
Amiben Kaffka Margitnak ez a tulajdona az írásainál is jobban kitünhetett, az annak a zárt kis társaságnak a vitái voltak.
A tárgy igazán nem jelentett ezekben a vitákban semmit. Lehetett ez a filozófiától, az asztaltáncoltatáson át, az irodalmon, képzőművészeten, matézisen kezdve, a szerelemig mindenféle. Ez mindegy volt. Mert hiszen néha úgy föstöttek ezek a viták, mintha egy szörnyszülöttre a legnagyszerűbb szabászattal készítenének egyre újabb ruharemekeket.
Úgy volt, hogy egészen képtelen semmiségek, sőt direkte ostobaságok szembeállításának folyamata is mozgósította ezekben a vitákban, ragyogó, értékes, elmés, mélységes érveknek hadseregét.
Mondjak konkrét eseteket, amire emlékszem?
Hát például elkezdődött délután, a Palermó páholyában, uzsonnaközben az a vita, hogy:
melyik férfifajta rokonszenvesebb? Az úgynevezett huszáros, gáláns, kényurasan gyöngéd és nem túlművelt férfifajta-e, vagy a fínom szellemű, de tanáros, bátortalan, aggályos férfitípus?
Az utcán még mindig tartott a vita. Ha a társaság Kaffka Margithoz ment, vagy valami budai kocsmába, a vacsoránál tovább folyt ez a vita és vacsora után és hajnalban egy másik kávéházban, vagy újra a Palermóban, még mindig nem zárult le.
De ennek a komikusan szétfolyó értékű tételnek a kétoldalú bizonyítása fölkotorta a bölcselet és történelem, természettudomány és költészet száz értékes eszméjét és szépségét.
Nekem úgy tetszik, Kaffka Margit ilyenfajta vitákban élte ki legtartalmasabb önmagát. És ha talán nem tartalmasabb énje herdálódott el ezekre a vitákra, mint amilyet az írásai őriznek, hát megint úgy tetszik nekem, hogy ez azért volt, mert ezeknek a vitáknak lendülete merszében, vagy elhallgatott megfigyeléseiben és gondolatcikáiban fogantak meg és nyertek vázlatos, de lényegben többé nem másult formát Kaffka Margit írásainak leggazdagabb és legszuggesztívebb oldalai.
Igen, Kaffka Margitnál a kimondott és a kimondás lendületében felsorakoztatott szavaknak mintegy kipróbáltan meggyőző valószerűsége volt az, ami a bizonytalan, belső érzéséletet beirányította határozott megrögzíthetőségbe.
Azt hiszem, általában ezt fordítva képzeli el az ember. Úgy, hogy valakinek inkább a magány órái adnak belső meglátásokat és érzései ereje lendít biztosságot mondanivalóiba. Dehát Kaffka Margit nem egyhelyütt vallja magáról, hogy legbensőbb énjét fehér, szenvtelen gyémántlapnak érzi, amit az élet, a külső hatások pompáztathatnak meg csupán szivárványossá, sőt azok adják valamiféle értelmét is.
Nem tudom, hogy voltakép nem ez-e leginkább az, amit vérbeli művész- vagy legalábbis írói kedélynek mondanak. Ahol a minden-mindegy szava a leguralkodóbb érzés, a hittelen-hitre való készség, a szempontok ellentétes végletei latra vetve, a passzivitásra vagy éppenséggel médiumitásra való beállítottság, a hamisan őszinte hév... egyszóval valami ilyen lelki-berendezettséggel tudom legjobban elképzelni, hogy valaki képessé legyen mint valami lárvákat venni magára és élni meg teljesen jellemeket, helyzeteket.
Ha pedig valakiben ez a lelki adottság szinte nyomasztólag van meg, mint Kaffka Margitban, akkor érthető, hogy mint a cseppfolyós érc, a kijegecesedésre impulzust kívülről vár és önmagának is csodákat rejteget, ha aztán formákba pattan át.
Kaffka Margit szerette és kereste a vitát, mert önmagának kellett elsősorban alkalom a meggyőzöttségre, nem más, csak önmaga által, de mondom, mintegy próbaképpen ellenőrző asszisztencia mellett.
Láttam őt vitában lázban-tűzben, láttam fölényes gúnyorosságúnak, láttam marónak, láttam készakartan és kajánul elfogultságokhoz ragaszkodni, láttam saját nagyszerű sziporkázásán ámulónak és ujjongónak, láttam makacsul, hidegen küzdeni és éppígy meggondolatlan vaksággal, csak egyet nem láttam! Azt, hogy Kaffka Margit közönyös maradt volna, vagy únottságból, vagy okosságból kitért volna a legbanálisabb, legelcsépeltebb vita-alkalom elől és ne talált volna rögtön tíz új és különös szemszöget, amikbe bele lehet helyezkedni a kérdésnél.
Ő valóban joggal érezte és tudta, hogy abban a pillanatban egy más, különb, erősebb valaki lesz, mihelyst a szavak sorakoztatásának virtuózává lehet.
§
Határozottan úgy tetszik nekem, hogy Kaffka Margit egész lelki berendezése a logika, a valóságlátás, szinte maguk az érzékei is két lehetőségben éltek. Az író Kaffka és a vele azonos vitázó Kaffka és Kaffka Margit az ember, egészen különböző és furcsa együttes volt. Nála nem volt ez, mint másoknál, összevegyülve és átmeneteiben elmosódva, hanem éles elválasztottságban.
Mondok itt erre egy nagyon eklatáns példát.
Annak a társaságnak a hölgytagjai, amelyben Kaffka Margit forgott, egyöntetűleg kedvezőtlen véleménnyel voltak Kaffka Margitnak, a nőnek, a dámának, a háziasszonynak öltözködés és más női dolgokban való szakértelméről és érzékéről.
No jó! Én is tudom, hogy nők általában szívesen hoznak kifogásokat egymásról, pláne ízlésbeli dolgokban, akár grófnők, akár mosónők, akár a muzsák papnői legyenek. Dehát én nem erről beszélek. És rólam csak el lehet hinni, hogy ha csak úgy hallom, hát hidegen hagynak azok az égbekiáltó különbségek, amik egy jó zajmerli és klotűr és berakás közt vannak és amin a nők sötét megrónivalókat lelnek egymáson.
Nem! A Kaffka Margit barátnőit egészen más hangon hallottam többször beszélni arról, hogy Kaffkának egyáltalán a csín, sőt a praktikusság iránt is nagyon kevés tehetsége van.
Ebben a társaságban voltak hölgyek és melyikben nincsenek?... akik régi holmikból és úgyszólván krajcárokért, pusztán ízlésük és ügyességük révén nemcsak elegánsak tudtak lenni, de úttörők és hangadók voltak elég nagy körben a divat terén és, mondom, én teszem tűzbe a kezem értük, hogy néha a rosszindulat paránya nélkül állapították meg, hogy Kaffka Margit nagyon drágán és nagyon rosszul vásárolt színben, formában kalapokat és öltözékeket és dísztárgyakat és mittudom miket...
Még olyan barátnőit is, akik száz megcáfolhatatlan módon adták jelét Kaffka Margit iránt való szeretetüknek, ebben a kérdésben, mindig úgy hallottam beszélni róla, mint aki egy makacs gyerek, akit szeszélyei, gyakorlatiatlansága, beugrathatósága, vagy konoksága ezer, sokszor megkeserült kényelmetlenségbe ránt bele.
Ezzel szemben, Margit asszonynak fő vesszőparipája volt mindig férfi írókollegákkal szemben az, hogy rémesek az írásaik női alakjai. Ámde nemcsak a női lélekről volt szó, mert ez hagyján lett volna. Hanem Kaffka Margit inkább direkte arra vetette magát, ahogy a férfiírók külsőleg jelenítik meg hölgyalakjaikat:
- Az istenért! Csak férfiíró egy női toalettet le ne írjon. Egyenesen irtózatos, hogy férfiírók milyen lehetetlen toalettekben látják imádandóaknak női eszményeiket. Nem gondolják meg, hogy milyen illuzióromboló az, hogyha egy különben elviselhető hősnőjüket valami maskarába öltöztetik. Minek részletezik a nőiket, ha nem értenek hozzá? Írják oda, hogy gyönyörűen, egyszerűen, választékosan, elegánsan volt öltözve a hősnő. De ne kezdjék el, hogy ilyen színű és amolyan szabású és csipkéjű és szalagú és virágú öltöny volt a hősnőn, mert az ember elájul ettől.
Ezt a kifakadást nem egyszer hallottam a Kaffka Margit szájából idegesen, epésen. És érdekes, ilyennemű kifogás ellen sohasem hallottam Kaffka Margit nőbaráti körében egyetlen ellenvetést. Az egészen más volt, ha Kaffka Margit, az írónő ruházott föl munkáiban nőket és helyezte őket megfelelő életkeretbe. Ezt már barátnői is tényleg olyan kifogásolhatatlannak tartották, hogy mellette a férfiírók hősnői csak maskarába bujtatott pléhhölgyek lehettek.
§
Hogy ezt a furcsa kettősséget más vonatkozásban is élesen meg tudtam mindig különböztetni Margit asszonyban, arra nézve magamon keresztül mondhatok valamit.
Kaffka Margit engem, az elég kedvezőtlen elővezetés ellenére is, elejétől fogva láthatóan őszinte barátságába fogadott.
Egy kicsikét meglepett, mikor ennek magyarázatául azt hallottam, hogy Kaffka Margit úgy nyilatkozott rólam, hogy én vagyok az a bizonyos hamisítatlan vidéki úrigyerek.
Honnan veszi ezt ennyire kihangsúlyozottan rólam? Talán onnan, hogy a legnagyobb nővéremmel ugyanazon zárdába jártak Szatmáron és ennek olyan úri szaga van? Vagypedig egy közös barátnőnk látott el engem nemesi származással és kúriával és négyessel? Tényleg volt a társaságban egy máig is nagyon kedves barátnőm, aki tiszta jóindulatból mindig ősnemes dzsentrinek akar megtenni engem, aki csak otthonfelejtettem véletlen a nagybirtokomat Erdélyben.
Dehát engem egy kicsikét, mondom, zavarba hozott ez a rangemelés. Egyáltalán nagyon kismértékben volt meg bennem, életemben az, hogy más színeket kívánjak a pajzsomra, mint az enyimek, még ha előnyösebbek voltak is. Azért tehát úgy emlékszem, nehányszor szerényen igyekeztem fölvilágosítani Kaffka Margitot, hogy kissé rosszul képzel engem afféle predikátumos, kúriás, nemzetes urak sarjadékának. Minden pereputtyom csupa kisember, ameddig tudomásom elér. Szekeresgazdák, kincstári altisztek, tanítók, erdővédek, akiket igazán nehéz nagyon kifejezetten és hangsúlyozottan hamisítatlan úri népnek tartani. Legföllebb megtollasodott kispolgárokról lehet szó, akik nem lefelé csúsztak a lateinervilágba, hanem éppenséggel föltornászták magukat abba, egy-egy mérnökké, orvossá stb. A nevem sem nemesi név. És így tovább...
Dehát Kaffka Margit, úgylátszott, nem akarta tudomásul venni vallomásomat. Ő hamisítatlan vidéki úrigyereknek akart engem látni és neki annak kellett maradnom.
Mikor egyszer egy csomó kezdő írókollegámat hívta meg magához és azok ott, állítólag nagyon szabadosan viselkedtek, hát hallottam, hogy Margit asszony kijelentette, hogy: egyetlenegy igazi, hamisítatlan úrigyerek van az ifjú írók közt és ez Józsi Jenő.
De többször, amikor a társaságban a Kaffka kedvenc témája, a vidéki úriházak levegője, mulatságai, szokásai kerültek szóba, sokszor zavarba hozott Kaffka Margit azzal, hogy ilyenkor egyenesen nekem adresszálta beszédét, mintegy tanuság, ellenőrzés végett, mint aki valóban otthon vagyok a vidéki úriházak levegőjében.
És aztán, ha egyedül beszélgetett velem, akkor is mindig valahogy önkéntelen rátért a hamisítatlan vidéki úriházak virtusainak, erkölcsének emlegetésére és hát, mondom, akarva, nem akarva el kellett fogadnom, hogy engem annak a világnak a fiaként emel magával egy közösségbe.
De talán nem eléggé föstöm meg a hátterét, hogy megérzékeltessem ennek a helyzetnek a furcsaságát.
Tulajdonképpen az embereknek azt a rétegét, amelyhez Kaffka engemet így odaragasztott, én tényleg kitünően ismertem és hát annyiban valóban vállalhattam közösséget ezzel a néppel, hogy eleget forogtam köztük és sohasem éreztem, hogy nem vagyok egészen magamszőrű emberek közt és gőgöt és lenézést kell nyelnem, mint ez sok más, hozzám hasonló származású egyénnek élete legnagyobb dühének és keserűségének tapasztaltam. De ha valami respektusom volt, azt tényleg tisztán a személyemnek köszönhettem és nem annak, hogy a családom ezer holdról és alispáni elődöktől csúszott le a hétszilvafák és napidíjak közé.
No jó! De hát éppen ez a hamisítatlan úrifajta emberréteg volt (akkoriban pláne élesen rikítva és nagyon kevés, derék kivétellel), amely előtt gyűlölt, vagy nevetséges, vagy pedig teljesen közömbös figurák voltak a Kaffka Margitok és Ady Endrék és hát a sok közt csekélységem is.
Tehát érthető, hogy furcsállottam, minek kelljen olyan nagyon és büszkén hangsúlyozni az embernek ehhez az emberréteghez való odatartozását?
Dehát Margit asszonynál nem lehetett segíteni ebben a dologban. És hát nagyon erélyesen nem is volt miért tiltakoznom olyasvalami ellen, ami voltakép avanzsírozás volt nekem. Nem igaz?
Azonkívül, mondom, hogy Kaffka Margitnál csak énje egy részének volt lefoglalva ez a furcsa életszemlélet, vagyis pontosan annak, amit a művészből az embernek lehet tartani.
Mert Kaffka Margit, az író, a vitázó, éppúgy vallotta a progresszivitás, az emberi közösségnek egészen más, új alapokra fektetése, a műveltség alapfogalmainak jobb átírása, az általános társadalmi evolúció és egyszóval a modern gyüjtőnév alá helyezhető életelveket, ahogyan annak a kis társaságnak minden, vagy legtöbb tagja tette. Talán úgy is mondhatnánk, hogy Kaffka Margitnak, az írónak hite, meggyőződése, ideálja volt az új ember, az új nő, az új társadalom, de az ember, Kaffka Margit mégis kifejezett szeretettel és nosztalgiákkal tömjénezte körül a régi bálványt, vagyishát nem egyebet, mint azt a bizonyos hamisítatlan úri levegőt, amelyben pedig maga is progresszivitásával és ideáljaival, műveltségével, tehetségével együtt gyűlölt, vagy nevetséges, közönyös, vagy lebecsült figura volt.
Akármilyen furcsa, de így volt. Például bármennyire belátta, megvetette, kigúnyolta az író Kaffka Margit az Akadémiát, impotens társaságaival és formalizmusokban való haldoklásával, azért az ember Kaffka Margit a haladószellemű kritikusok, ujságok, olvasók minden megbecsülését, szeretetét, szóval az igazi sikert odaadta volna a komikus, vén, de úri Akadémia egyetlen dicsérő szaváért.
§
Ez a kép az, ami a legjellegzetesebben tudja mindig előttem eggyé foglalni Kaffka Margit jellemét.
Dehát, gondolom, a legjobb formulázásnál is jobban jelenít meg az élő történet, élmény bárki életéből, még anekdotikus kiragadottságban is.
Elmesélek tehát inkább nehány esetet, amikre Kaffka Margit társaságában emlékszem.
§
Egyszer egy körúti moziban ülünk vagy öten. Lesznai Anna, ha jól emlékszem, Tihanyi, talán Balázs Béla és aztán Kaffka Margit, Fémes Beck Vilmosné, akkor még vőlegényével, Vilkóval és én.
A mozivásznon egy burleszk megy, amelyen Fémes Mária, akinek kitünő kedélye ismert és én, pukkadásig kacagtuk magunkat. Az hagyján, hogy a moziban. De kinn az utcán is könyökkel lökdöstük egymást és hangosakat nevettünk Máriával.
Kaffka Margit ezen szertelenül megbotránkozott. Szidott és korholt bennünket. Hogyan lehet tisztességes úri népeknek utcán, hangosan vihogni? És Kaffka Margit röstellt bennünket és hátra maradt tőlünk. És aztán alapos, hosszú leckét kaptunk, hogy tisztességes úri népek begombolkoznak a nyilvánosság előtt érzelmeikkel és a feltünést kerülik és így tovább.
Ezzel szemben azonban emlékszem egy másik esetre, amikor előbb egy kocsmában vacsoráztunk és hát, amennyire kultúrpublikum közt lehet, leittuk magunkat. Azzal fölmentünk a társaság egyik tagjának a lakására. Ez egy elegáns, garszon úriember volt. Műgyüjtő és mittudom én, miféle. Elég az hozzá, hogy a finom, szőnyeges, vitrines szobákban rémítő dolgot művelt a társaság. Isten őrzött, hogy nem döftük ki egymás szemét a kétségbeesett házigazda ó-damaszkuszi pengéivel, amik a falat díszítették, meg hát a többi. És mondhatom, az utcán sem viselkedtünk rendesebben.
Ez alkalommal azonban Kaffka Margit egyetlen illedelmi vétójára sem emlékszem. És soha, más alkalommal sem, amikor szeszes volt a társaság.
Ez is egészen pontosan vág előttem abba a képbe, amely mindig jól formulázza előttem Kaffka Margit jellemét.
Valóban, ő, mint ember, a legkisebb részleteiben is azonosította magát azzal a tisztességes úri életnézettel.
Ennek pedig egy igen-igen jelentős tétele az, hogy disznóságokat csak bizonyos megszabott formák közt lehet elkövetni. Így például aki színjózanon átadja magát kedélykilengéseknek, az bolond, vagy bűnös. Arra, hogy az ember disznóságokat csinálhasson, ott az alkoholos állapot.
Ez nem tréfa! Aki csak egy kissé ismer bizonyos fajta emberi köröket, köztük elsősorban azt a bizonyos hamisítatlan úrit, az tudja, hogy ez igen jelentős társadalmi törvény volt.
Nem csak így negatíve, hogy kilengésekre ott az alkoholos állapot, hanem pozitíve ajánlatos, majdnem jeles dolog volt az alkoholos kilengés. Hiszen voltakép ennek a világnak az alkohol volt igazi uralkodója. Pláne akkoriban és bizonyos helyütt valóságos kényura.
Amennyire én magam visszaemlékszem arra az időre, amit kizárólag az úgynevezett tisztességes vidéki úri népek szárnyai árnyékában töltöttem, hát teljes lelkiismerettel mondhatom, hogy az életnek egyáltalán jobbik és szebbik és tartalmasabbik fele zajlott le számomra a mámoros órákban.
Ez nem megrovás, nem gúny, nem sopánkodás. Hiszen egészen jól éreztem magam ott, mondom.
De meg kell állapítanom, hogy így volt. Az úgynevezett tisztességes úri népek közt a hétköznapban, józanságban ezer embertelen feszély és tekintet szorongatott velem együtt mindenkit. Csak a szesszel megrakott asztal védnöksége alatt lehetett az ember valamelyest önmaga.
Nemcsak szabadosságokra, bizalmaskodási alkalmakra, sikamlósságokra, vagy éppen trágárságokra gondolok. Hanem arra, hogy ha az élet egyáltalán tűrt bátrabb, őszintébb, elmésebb, tehát értékesebb kontrollt, abban a hamisítatlan úri körben, hát ez csak a pohárral a kézben történt.
Én el merek menni még addig is, hogy azt állítom, hogyha ebben az emberkörben volt egy kis fogékonyság, értés és érzék még a művészet, még az irodalom iránt is, értve az újat, az igazit,... hát megválasztva a kellő pillanatot, inkább közeledtem volna ugyanahhoz a társasághoz, direkte komolyságot várva tőle, boros állapotában, mint egy józan összejövetelen. Mert akkor reménytelen volt minden.
Dehát ez hipotézis. Ellenben az tény volt, hogy bizonyos fajta emberi körök keblébe egyáltalán nem lehetett más úton bejutni, csak ha valaki egy kissé alkoholista volt. Ugyancsak hozzátartozott a fiatal férfiember erényeihez, hogy hogyan bírja az italt, milyen mulatságos és okos tud lenni a mámor adta bódulatokban. No, hogy antialkoholista is boldogulhatott, az meglehet. Mindenesetre több gáncs érte és több alkalmat mulasztott el valaki a boldogulásra, ha kivonta magát az ivásokból. Mert volt-e egyáltalán jelentős hely és alkalom, ahol nem ittak?
Egyszóval megint nem negatívumokat, hanem pozitívumokat véve, állapítsam meg, hogy ebben a bizonyos tisztességes úri világban az a bizonyos jóképű, kicsikét zülledésre hajlamos, italos egyén nagyon komoly faktor volt. Karriérek tömege kelt ki ebből a szivárvány-csillogású mocsárból. És egyáltalán csak arról volt szó, hogy valaki okosan issza el néha az eszét és dobálja a pénzt és dirigálja a cigányt és viszi hajnalonta ablakok alá,... vagy pedig ostobán, úgy ad példát ezzel, mint ami tönkretesz és lecsúsztat.
Csak azért locsogok ennyit erről a témáról, mert különben úgy érzem, sokak előtt érthetetlen és hevenye lennék most következő mondandóimmal.
§
Többször is hallottam Margit asszony házában egy titokzatos személyt emlegetni, aki megcsináltatta az ablakokat, aki a gyereknek hintalovat vett, aki megvédte Margit asszonyt a házmester okvetetlenkedéseitől, mikor zajt csinált vendégeivel éjjel, és így tovább...
Ez a titokzatos egyén az: Erdész úr volt. Maga Margit asszony említette például így.
- Itt volt az Erdész úr és megigérte, hogy kárpitost küld, behúzatni a szófámat, hogy ne kelljen szégyellni a kopást a vendégeimtől.
Megtudtam aztán, hogy az Erdész úr a Margit asszony férje, akitől elvált, de akivel a válás óta is gyöngéd barátságban maradt.
- Tudja, egyetlen egy derék ember van az életemben, akiben megbízhatom. A férjem. Mert aztán körülöttem férfiakból vagy undok kultúrpuhányok, vagy szélhámosok vannak csupán.
Ilyen nyilatkozatokat hallottam néha Kaffka Margittól a környezetebeli férfiakról.
Természetes volt az érdeklődésem, hogy: hát akkor minek él külön attól az embertől, akit legtöbbre becsül minden férfi közt?
Erre Kaffka Margit, azzal a velem szemben sokszor használt kifejezéssel intézett el:
- Maga nem érti ezt még, Józsi. Maga egy fölnyúrgult és megbajuszosodott kamasz.
Hát hiszen ez ellen is szörnyen kiábrándító ellenvetéseim lehettek volna elég korai bokros élettapasztalaimból. Dehát Margit asszonnyal nehéz volt és kár volt vitázni. Az én bizonyos dolgokban való naivságom előtte szintén beletartozott abba a keretbe, amely engem a tisztességes, hamisítatlan, vidéki úrifiúnak látott. Hát Istenem!
De most várjunk!
Kaffka Margit előttem kevés kivétellel csak a lebecsülés hangján nyilatkozott a környezetebeli férfiakról. No jó, hiszen tudom, hogy ez nem volt százszázalékosan komoly és hiteles. Dehát igazán kiváló férfiegyedekre, valóságos hódítókra is mindig hallottam kivetnivalókat Kaffkától. Még maga Ady Endre sem volt ideál a számára.
Egyszer aztán Kaffka Margitot hallottam egy férfiről beszélni.
- Ez az ember - mondta nekem Kaffka - az a bizonyos talpig úriember. Elhiheti nekem, hogy százszor többet tud is ezeknél a mi kultúrsakáljainknál. Könyvtárakban, képtárakban, zenetermekben ez az ember otthon van. De ez az ember úr. Ez nem tülekszik. Éli a maga rendes életét. Nézze meg, itt a társaságban olyan, mintha háromig sem tudna számolni. Pedig csak látná őt, amint kiveszi a prímás kezéből a vonót. És hallaná őt játszani a banda előtt és nótázni. De persze ehhez az kell, hogy előbb három nap és három éjjel mulasson!
Nos itt van! Ez volt az az igazi férfi, akiről Kaffka Margit előttem csak bensőséggel, melegséggel, büszkeséggel tudott beszélni.
§
Itt megint vissza tudom vezetni a dolgot formulámhoz a Margit asszony kettősségéről.
Kaffka Margit az ember, a nő, romantikát, vagy gyakorlatiatlanságot jelentő, de határozott nosztalgiákat a szerény, de bizonyára boldog ismeretlenségben meghúzódó életforma után hordozott magában.
Hogy Kaffkára, az írónőre ezt nem lehetett mondani, ennek igazán lehetek a tanuja.
Én láttam egyszer, hogy mekkora keserűséget, haragot, meghasonlást, levertséget jelentett Kaffka Margit számára az, amikor (ha jól tudom) első novellás kötetével a sajtó nagyon mostohán bánt.
Én sejtelmekkel sem voltam erről, mikor átvettem ezt a könyvet Osváttól azzal, hogy: ha akarok, írjak róla kritikát.
Írtam aztán egy figyelőt a Kaffka könyvéről, aminél legföljebb az tünhetett föl kissé, hogy a rovat élére tette Osvát. Különben könnyen napirendre térhettem fölötte.
Így találkoztam közben Kaffka Margittal.
Mondhatom, egészen meglepett, hogy mennyire hálásnak mutatkozik Margit asszony egy semmi figyelőért, amit majdnem kötelesség megírni az embernek és a jutalma a honorárium utóvégre is.
De Margit asszony csaknem elérzékenyült a figyelőm szépségein és magasztalásain. Egész biztosan mondta, hogy: ilyen figyelőt csak egy igazi értő, finomérzékű úri gyerek írhatott. És aztán, ami sokkal érdekesebb volt előttem, be engedett pillantani abba a fájdalomba, amit novellás könyve sajtómellőzése miatt tűrt.
- Tudja, - mondta nekem, - az nem fájt úgy, hogy ezek a szennyes napilapok és a mi limonádé revüink nem vettek rólam tudomást, vagy elintéztek egy pár foghegyről odavetett, vagy piszkolódó sorral. De hogy a Nyugat hónapokig nem írt erről a kötetről, sohsem bocsátom meg nekik.
Mondhatom, hogy nekem meglepetésszerű volt, hogy Kaffka Margitnak olyan szörnyen fontos munkájának kritikája. Hiszen, ahogy ő engem némileg alaptalan afféle hétszilvafás-bajardnak látott, én is olyan képet csináltam róla magamnak: egy hamisítatlan vidéki úrinő, akinek csak kényszer és golgota a nyilvános szereplés és igazán boldoggá egy ismeretlen vidéki úriház környezete tenné őt.
§
Vagy egy év múlva ruccantam föl újra Pestre és akkor meglátogattam Margit asszonyt.
Nem tudok emlékezni, hogy valaha furcsábban és visszásabban hatott volna rám a viszontlátás.
Úgy tetszett nekem: Kaffka Margit egy rövid év alatt iszonyúat változott. Én rá mint egy fiatal, élénk nőre emlékeztem. És ez, akit láttam, egy kúszált vonású, megtört pillantású matrona volt.
Becsületemre mondom, hogy egyszerre beleállt a sírás nyeldeklőmbe, amikor észrevettem, hogy a Margit asszony gsztenyehaja csupa fehér szál. Alig tudtam megfegyelmezni magam.
Máig sem tudom, hogy micsoda testi-lelki kórok, válságok okozták Margit asszonynál ezt a rikító változást. Tőle firtatni és egyáltalán nagyon észrevenni, jóízlésem tiltotta.
Fáradtságról és életcsömörről panaszkodott, úgy tetszik, Margit asszony. Máskülönben, mint mindig, nagyon szíves, kedves, marasztaló volt hozzám. Csak nem volt egészen megelégedve velem.
De ennek az elégedetlenségnek aztán egészen sajátságos és sajátos volt az oka.
Tudniillik én az ilyen pesti felruccanásoknál rémes, igazi úri dorbézolásokat rögtönöztem. Rendesen majdnem semmit nem aludtam napokig, mert délelőtt dolgom volt, délután pedig már elkezdtem a lebujozást és más dicső kicsapongásaimat, amik rendesen a reggeli napvilágnál értek véget. A pihenést néha pár órai gőzfürdői szendergés, vagy csak egy mosakodás jelentette ilyenkor.
Hát ha valaha lenyúzottan föstöttem, akkor az ilyen kis pesti utak közben okvetlen.
No és akkor egyáltalán gyalázatosnak éreztem a külsőmet, becsületesen megállapítottam, hogy olyan, mint egy züllött mesterlegényé.
- Józsi! Nem szeretem magát ilyennek, amilyennek most látom!
Hát ha ezt mondta Kaffka Margit beköszöntésem ideje alatt, akkor meg lehettem győződve, hogy ez korhely képemnek és lehetetlen tavaszi öltönyömnek szól.
De mit hallok tovább?
- Én látom, - mondja tovább Kaffka Margit, - hogy magát, Józsi, ott vidéken egészen magába kebelezi az a jó úri levegő. Máris ilyen dendis, ilyen elegáns és ilyen ildomos, jó úri gyerek kiabál a maga egész mivoltáról. Igazán úgy néz ki, mint egy olyan jó, vidéki, református káplán, aki előtáncos és a mamák reménye. Majd valami erélyes és erényes vidéki kisasszony végleg a csipkekötényéhez gombostűzi magát.
Ilyennek lát engem Kaffka Margit, a legnagyobb ámulatomra! Nem hogy nyúzottnak, rossz ruhájúnak, hanem elegánsnak és háziasnak.
És végül azt mondja, egészen őszinte rezignációval:
- Többet lehetett bízni magában, Józsi, amíg pesti szilaj csirkefogó volt. Nekem is jobban tetszett úgy. És az írásai fogják majd megsinyleni a túlságos rendet. Én már tudom ezt, hogy van az, vidéki úri népek közt élni.

§

Éveken át volt aztán módom gondolkodni Kaffka Margitnak ezen az egészen különös rólam való vélekedésén. Mert aztán nem láttam őt már csak a háborúban.
Egy kis, akkor megjelent füzetében rólam is ír, hogy mint frontkatona, aki legkompetensebbül nyilatkozhatom a háborúról, hát nem sok szépséget látok benne.
Igazán nem emlékszem ennek a háborús találkozásnak semmi körülményére. Később, mikor már az olasz frontról járogattam haza és Kaffka Margit már Bauer doktorné volt, tudom, mégegyszer háza vendége voltam.
De sokkal emlékezetesebb maradt az, amikor Kaffka Margit halála hírét vettem.
Fogságban voltam. Rosszul voltam. Úgy tetszett, elevenen, részletekben fogok meghalni és ezt végig fogom nézni. Elkezdett kihülni és érzéketlenné válni a lábam és kezem. Az olasz orvos engem mutatott meg a kommandónak, hogy szabad-e ilyen roncsokat tartani a lágerekben? Ez elég talán állapotom illusztrálásra.
Akkor kaptam egy levelet Pestről, amiben egyszerre értesítettek gondolom Ady Endre, Fémes Beck Vilmos és Kaffka Margit haláláról. Stílszerű volt igazán. Tömeges halál.
Meghalt Vilkó, és meghalt Kaffka Margit és a kisfia is vele együtt.
Nem gondoltam és nem éreztem semmit. Nem tudtam érezni. Pedig a fronton sírtam néha azon is, ha egy idegen bakám megsebesült. És Kaffka Margit halála meg se rebbentett.
Mondhatom azonban, hogy ez a közöny, amivel akkor két ilyen jó barátom halálát fogadtam, szinte most is fáj.

Egyebekben záradékul okvetlen meg kell jegyeznem erről a nagy íróról, hogy ő is egyike volt azoknak, akiket ha kevéssé kényeztetett el az életük, a halál sem kegyesebb hozzájuk, miután Kaffka Margit távolról sem foglalja el ma igazán örvendetesen burjánzó irodalmunkban azt a helyet, ami őt megilletné. A legnagyobb magyar írónő helyét és minőségét.