Szerelmes versek

Váci Mihály: Ha rádgondolok - virágzom

Harangszó ver szíven:

mintha bennem zuhogna.

Hol vagy mellőlem? Hiányzol.

Minden Téged kérdez:

ha madár szól,

hol hagytalak? - rámszól.

Milyen messze vagy!

Mindennek arca sírásoddal fordul felém,

s bármit mondhatok,

nem hallom csak a Te hangodat.

Te vagy az el nem ért vidék,

melyet bejárni vágyom,

a hegyentúli ég,

hegyekből kibukkanó tenger,

hajózható láthatárom.

Bezárd szárnyaid,

bennem fájnak,

sírásaid

mindenütt elérnek,

fűzfáim alattuk áznak.

Bennem egy hegedű

érintetlenül,

- óvja puha bársony.

Csodafád vagyok,

ha rádgondolok - virágzom.

Mi él, éltet

- Neked virít.

Kristályként bezár

sorsom magába,

s rózsaként kinyit.

Opatija, 1965.

Váci Mihály: Mit elrontottam

Már nem segít az utazás sem.

Mindenütt Te jössz vélem szembe.

Jajonghatok körül a földön:

- mindenütt Te fúródsz szívembe.

Belém ivódtál - édes sírás!

Eső ivódik így a földbe.

Ha mag fogan bennem: - te táplálsz.

S ha gondolat: - Te vagy a zöldje.

Ahogy a sors íródik tenyérre,

- arcomra TE úgy rajzolódtál:

járok fényeddel világítva

a Föld körül - ahogy a Hold jár.

Nem szerelem ez már, - könyörgés:

- engedd, hogy magam visszaadjam,

hisz mindazt, mi lehettem volna,

- bár elrontottam - Tőled kaptam.

Váci Mihály: Te vagy

Előttem jársz a csúcsforgalom

zűrzavarában, vissza-visszaintesz,

s bárhol csavargok, - van egy telefon,

beléd fogózni, s hogy biztass megint.

De szép is ez már-már gyerekes

katonásdi, - szinte nyomkeresés:

- versek után kószálok s te vezetsz,

mint távolról éneklő vízesés.

*

Te vagy szemembe hullt hajam,

és minden esti csavargásom,

ha néha rámsípol a rendőr

az úttesten - ott is te vagy.

Te nézel oly furcsán szememből,

hogy nem köszönnek a barátok,

s csak rám tekint és máris hozza

a konyakot a szótlan pincér.

*

A csend tükör, s hiába nézem,

nélküled nem látom már önmagam.

Szép szomorúságod érett, egészen

tökéletes lett és hiánytalan.

Ne hagyj magamra - félek,

attól, mi véled együtt élve - múlt már,

s még jobban attól, ami jönne

tenélküled, ha másfelé indulnál.

Egyszerre kétfelől rohan rám

a büntető idő:

- a véled átsírt győzelem,

s a nélküled rideg jövő.

*

Még vissza-visszatér könyörgő

fájdalmakkal kulcsolva szívemet,

a múltból sírva, s a jövőből,

mi nem lehetett s ami nem lehet.

*

A magányosra egyenetlen

nehezül rá minden teher,

s eltorzul, mint a féloldalt járt

cipő, mit nyomorék visel.

Lehajtott fejű rózsák nyílnak

amerre járok - arcaid.

Kettőnket összekötve ível

fájdalmam s emel, mint a híd.

Nem közéleti bánatomnak

sóvár jeleit hova véssem?

Belül kihúnytam, - hogy ragyogjak

e homlokzati tündöklésben?