Pünkösd

Arany János :Az ünneprontók

Zendűl, kondul szent harangszó,

Csengve, búgva messze hangzó:

"Imára! imára!"

Jámbor népe a kis helynek

Halkan lépve gyűlnek, mennek

Imára, imára.

Szép piros a pünkösd reggel,

Mintha tűzzel, Szentlélekkel

Menny-föld tele volna;

E napot fent s lent megűlik.

E nap oly ragyogva nyílik;

Mint hajnali rózsa.

De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,

Rekegő szitok és otromba kacaj,

Hogy reszket az egyház tornya?...

Szembe' Isten hajlokával,

Nem törődve a szent mával,

Foly tegnapi dőre tivornya.

"Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?

Ha különb nem akad, dudaszó is elég:

Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom."

"A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét

Eszem ezt a pirosítós képét:

A kufercest majd vele járom."

Hát íme, kapóra, dudás közeleg.

Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,

Tömlője degeszre fújva;

Füle táján két kis szarva gidának,

- Mintha neki volna szarva magának -

Sípján már billeg az újja.

"Ide, a Jebuzéus pofádat!

Mert megkeserűli a hátad."

"Uraim, de papolnak ott-benn..."

"Hát baj neked az; pogány hitünek?

Az enyém - ha töröm, ha nem - ez ünnep

Enyém, ha szidom; ez az Isten!"

Ravaszul mosolyog fél szája hegyén

S rákezdi dudáját halkal a vén,

Minden sark billeg a táncra;

Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;

A tánc is utána pörébb, hevesebb,

Amint kopog és szaporázza.

De vége szakadni mikor fog, ugyan?...

"Hagyd el - riad egy rá - aki szele van!

Kihasítom kecske-dudádat."

Hanem a muzsikás mindég fujja,

Mindég szilajabban pörög ujja -

Az egész tivornya kifáradt.

Lankadva leűlne az is, meg ez is,

Hívnák haza őket ebédjekhez is:

Nem, nem lehet; ugrani kell csak.

Szidják a dudást, - verik, öklözik őt -

Verik bizony a nagy üres levegőt; -

Gyors híre szaladt e csudának.

Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:

"Jössz...? vagy dobom - itt ez a villa - beléd..."

Vasvilla kezébe ragadt ám;

Fut lyány, fiu, és anya és feleség:

"Apám, fiam, apjokom! untig elég..."

S kezeit töri, szíve szakadtán.

Már józanon a fiu, az apa, férj

Mennének is - íme, közelget az éj -

Nyújtják kezöket nagy-epedve;

A táncosok arcán vérkönyü hull:

De a láb még egyre bokázza vadul,

Viszi a tánc ördögi kedve.

Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,

Kénkő fojtó szaga terjedez el;

S mint szél ha forogva ragad port:

Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,

(Mondják, a pokol tüzes fenekére)

Az egész örjöngő csoport.

Illyés Gyula: Pünkösdi ének

Osvát Ernőnek

Hajlongva, szaporán szivattyúzza a hű

földből a kankalin, ládd! a szomjazott reményt -

Ó, pünkösdi ünnep, földből mennybeszálló! - mint friss vizű kútra

hajlok e virágra, kortyolnám vigaszát...

Nem részegít el, nem! Nem, nem vagyok boldog,

bár száz okom volna.

Homlokomon nem enged föl leány-kedvesem

karjának barna koszorújában sem. -

...Túl, túl e hegyeken, lent a hegyek alján

egy bús napszámos vár kis előlegért az ünnepi fényben

ragyogó kastély söpört udvarában... várja, hogy szólítsák... erre kell gondolnom.

Égő arcom a morzsás földre hajtva gondolok apámra.

Hiába, hiába ragadnák magukkal a mennyei táncba

rohanó szép felhők sóvár képzeletem'

hiába kocint gyöngyöző fényt reám ezer csengő levél!

- menjetek el felhők, vonuljatok el gyorsan én fölülem -

nem feledhetem én népemet ott alant!

A porzó utakat, a fortyogó várost, melyen áthaladtam!

Nyirkos falak alól nézett egy vén munkás a sustorgó napba

és itta pislogva, mint jó rumos teát,

ezt láttam jöttömben... Sokfelé jártam én s ime bizonyságot tehetek arról

akár az Istennek! hogy lent a völgyben gőzölgve nyíló földön a földmíves

ragadó tenyérrel tólva a végtelen grófi barázdán az ekét

undorral rúgja szét a villogó hantot -

és tudom, ha kiér és alkonyattájban két ökre előtt hazafelé ballag

s a jó tavaszi szél inge alá lehel

ő csak nyomorának pállott szagát érzi

és a szennyes csöppet, mi bordái közt siet -

az út két oldalán ibolyák langalnak,

félrehajlik lángjuk ahogy ő elvonul dús trágyaszagában

lehajtott fővel cipelve súlyos, érett gondolatjait

át a zajongó évszakokon, lassan, erjedt keservében, némán, ki-kiköpve.

Nem ismer ő téged, mennybéli Uristen! Vidám ünnepeden

ő sötét tolvajként tekerg az aranyhullámokkal csengő földeknek partjain

vagy ül az istálló megett... lent, lent nagy mélységben... föl-fölveti fejét, századok ködén át

nem látja a házat, melyből a tizenkét férfiú kilépett lángnyelveddel fején.

Ezzel számot adhatsz... Mert, nézd, még fia is, ki egykor megérté

a szót, amely onnan rebbent minden népnek és minden nyelveken,

kedvese ölében, dicsősége csúcsán, egyetlen emléktől

úgy hánytorog fénylő, gyönyörű meződben, mint aki mérget nyelt.