Várnai Zseni versek

Várnai Zseni: Az időm sürget

Ha le nem írom,elszáll a gondolat.

Ha el nem fogom: az ihlet el repül,

mint felhő,amely fölöttem göndörül,

mint szellő,ahogy elsuhan az éjben.

Időm sürget:-Ne tétovázz hát tétlen,

csak írd, amit az éj sugall neked,

míg ébren virraszt nyugtalan szellemed...

adj jelt,míg éled a percnyi életed!

Várnai Zseni: Anyánk a fény.

Ó, mennyi csillag fönt az égen,

ó, mennyi ember itt a földön,

élünk sugarak ösztönében,

anyánk a fény s az élet ösztön!

A csillagok szavát meg értem,

az emberektől sokszor féltem,

a csillagok szép, messzi fények...

a gonoszok a földön élnek.

A csillagok dalát megértem,

a csillagok üzennek nékem,

ó, mennyi jóság,mennyi szépség!

A földön is ragyog reménység!

Várnai Zseni: Ne irigyelj. / 1934/

Ne irigyelj púpos ember,

amiért egyenes vagyok,

A lelkemen olyan nagy púp van,

Hogy majd bele szakadok.

Te nem látod,de én érzem,

hogy ez a púp mily nehéz,

Bele van ám gyömöszölve

egy mázsányi szenvedés.

Te vak ember ne haragudj,

én se látok messzire,

Bukdácsolok,botorkálok,

s nem haladok semmire.

Fogadj engem testvérednek,

szegény néma, s hidd el nekem,

Én is csak dadogva szólok,

s nem érti meg senki sem.

Szeressetek engem bénák,

nyomorultak szegények,

Ügye fogyott vagyok én is

össze vissza beszélek.

Képzelődöm,álmodozom,

mint az őrült,s azt hiszem

üvegből van, s össze törik,

Össze törik a szívem.

Várnai Zseni: A magasból nézve.

Mondják: a föld magasból nézve

bolygók között is szépnek szépe:

kék mint az álmok tündér csillaga

.Dús anyaföld,de mennyi kín szülője:

élő az élőnek lett a megölője.

Küzd itt a fény s vaksötét éjszaka.

Forrong a lét, mint a tűzhányók pokla.

Ős ösztönök vad lángjai lobogva

s vészt lihegve futnak a földkörül.

De ember még nem ért föl ily magasra.

Vad ellentétek különös viadala időnk,

mely most a melyből fölmerül.

Lerombolt falak házakká magasodnak..

.és már egeket ostromol e korszak:

ember kering a légi tér körén.

Új eszközök formálják át a földet,

de föl nem támad az, akit megöltek,

bár rózsaliget virul Lidércén...

piros rózsák a véres föld szívén.

Mély fájdalom,hogy poruk fölött éled

nagy vajúdással az emberibb élet,

de nékik ebből nem jut semmi már...

S hiába minden kőbe vésett emlék,

nem tud róla,kit már az örök nemlét sötét,

időtlen mélységbe zár.

De jók a jóért szót váltanak újra:

merre haladjon hát az embert útja,

hogy békét leljen,ki a földön él!?

Gyógyítani,de sohase feledni,

a népek kötöz erős hidakat verni,

hogy mit lerombolt ádáz szenvedély,

újjá legyen, s élhessen, aki él!

Várnai Zseni: Csillagos ég alatt.

Én e földnek mulandó része,

rá gondolok a mindenségre.

Jó ily nagyságon mélázni olykor,

meg tisztulni a földi portól,

és minden rosszat el feledve,

képzeletben fölemelkedve,

néma szavakat dadogni

Néki,aki nem hallja, és nem érti.

Élsz mint önmagad alkotója,

Örökmozgó óra mutatója,

benned kering, forog a Minden,

méreteidről mértékünk nincsen.

Voltál, mert mindig lenned kellett!

Voltál és vagy az örök kezdet,

vagy, és leszel,sokszorozódol,

de nem tudsz a rosszról és a jóról.

A földi lét csak fuvallat néked,

mert te a nagy egészet nézed,

nézed ha látod,

vagy nem is látsz semmit,

önlétedből is csak csupán ennyit.

Jelek és számok beszélnek rólad

vágyunk ismeri igaz valódat,

profán rakéták,földi holdak

műszerei beléd hatolnak...

tér és idő már nem védi titkod,

bármily keményen véded és tiltod.

De miért is mondom mind e szavakat

a csillagfényes nyári ég alatt,

mikor mezők vad illata árad,

s a tücskök végtelen dalt muzsikálnak,

s olykor különös e szüntelen zene...

mintha ez is... ez is...keringene!