Volt az én kis pajtásomnak, "Fillentõ"-nek más neve is, de már arra nem is emlékszem. Csak így hívták õt, mert sose mondott igazat. Mikor pedig erõsen ráripakodtak egy-egy hazugság után, lesütötte kis konok fejét, s rendesen azt dunnyogta:
Én nem hazudok.
Hát?
Csak fillentettem.
A sok füllentés után rászáradt a Fillentõ név, s még a tanító úr is így szólította:
No, Fillentõ, tudod-e a leckét?
Amire õ rövidesen azt füllentette, hogy:
Tudom.
Pedig bizony nem tudott õ soha egy leckét sem. Hanem ezért kifüllentette magát a legnehezebb kérdés után is, mert ehhez aztán úgy értett, hogy mindenki bámult rajta. Még a tanfelügyelõ is azzal jött iskolát látogatni, hogy:
Na, hadd lássam, hol az a híres füllentõ!
A mi kis pajtásunk felállott, borzas fején százfelé meredezett a kócos haj, s pisze orrát olyan komikusan rángatta, hogy mi, többiek, rögtön elkezdtünk vihogni. Még a tanító úr is mosolygott a bajusza alatt, de a tanfelügyelõ úr nemhiába volt vaskalapos, komoly maradt.
Hát te vagy az? Mért nem fésülködtél ma, fiam?
Fésülködtem én füllentett õ egész komolyan, mi pedig vígan lestük, mi fog ebbõl kisülni.
Ne hazudj! szólt a tanfelügyelõ úr, ki még nem volt hozzászokva, hogy kell a kis Fillentõvel beszélni.
De igen, édesanyám fésült meg, van neki egy aranyfésûje, amit a királytól kapott ajándékba.
A nagy szakállú úrnak egész elnyúlt a képe bámulatában erre a nyilvánvalóan képtelen hazugságra. A tanító úr odafordult hozzá, s így szólt mosolyogva:
Nincs is édesanyja, egész kicsi baba volt, mikor meghalt, most a falu tartja sorkoszton, mindenki szereti, mert különben jó gyerek, és igen mulatságosan tud füllenteni.
A tanfelügyelõ úr soká komolyan nézett rá, s így szólt:
De kisfiam, te már elég nagy vagy ahhoz, hogy belásd, senki sem él hazugságból, sõt az Isten legjobban bünteti azt, aki hazudik. Hát miért nem szoksz le errõl a csúnya rossz szokásról? Látod, pajtásaid sohasem hazudnak, senki sem hazudik, hát te miért teszed? Jobb volna, ha a leckéd megtanulnád, és szorgalmas, okos ember lenne belõled.
Megtanulok én minden leckét mondta bûnbánóan Fillentõ.
Igazán? No, hát akkor mondd meg nekem, halottad-e hírét az igazságos Mátyás királynak.
Hogyne.
Na, beszélj valamit róla.
Az egész iskola Fillentõ felé fordult, úgy lestük ragyogó szemmel a gyönyörû feleletet. Õ pedig elkezdte:
Tegnapelõtt kimentem az erdõbe (halk kacagás hallatszott, mert a falunk határában nincs is erdõ, sehol sincs, csak arra a mádi hegyeken), és ott minden fára fel volt írva krétával, hogy itt járt Mátyás király, és az utolsó fához oda volt kötve a kolozsvári bíró, és Mátyás király egy vastag nádpálcával fenekelte, amiért édesanyámnak nem engedte, hogy fát szedjen az erdõben.
Dõltünk a kacagástól jobbra-balra. Az iskolai rend teljesen felbomlott, hahotáztunk, visongattunk, a könyveket csapdostuk, a tanító úr is kacagott, a tanfelügyelõ úr is kacagott. Csak a kis Fillentõ volt komoly, s úgy nézett elõre, mintha tiszta színigazságot mondott volna, mikor pedig látta; milyen sikert ért el, szelíden elkezdett mosolyogni.
De hát ha mégolyan mulatságos volt is a vizitáció így, a tanfelügyelõ úr belátta, hogy Fillentõvel szemben nem tudja megõrizni a komolyságát.
Ketten nem férnek egy csárdában, hát szépen kiparancsolta a gyereket az iskolából. Meghagyta neki, hogy iskola után maradjon benn, mert beszélnivalója lesz vele.
Aztán elkövetkezett a vizitáció komoly része, de errõl nem beszélek, nem volt mulatságos, sõt rám nézve szomorú emlékû, mert ekkor történt velem meg, hogy a krumpliról semmit sem tudtam felelni.
De akármilyen komoly is volt ez a délelõtt, mégis arra voltunk legjobban kíváncsiak, hogy vajon mit akar a tanfelügyelõ úr Fillentõvel iskola után. Szerencsére tanítóné asszony ottfogta Fillentõt vizet merni a kútból, mert most, hogy az egész iskola le volt foglalva, nem volt segítsége; hát így Fillentõ uram csakugyan bevárta az iskola végét, s szépen berendeltetett a tanfelügyelõ úrhoz. Mi nem bírtunk szétoszlani, a kapu elõtt csoportosan vártuk, mi lesz, hogy jön ki Fillentõ; biztosra vettük, hogy õt fogják elrakni a mai feleletért. Egyszer jön ki. Komoly volt és csendes; mikor a tornácról lejött.
No mondogattuk -, jól kikapott és nevettünk rajta.
De amikor körülfogtuk, s száz kérdéssel támadtuk meg, visszakapta a régi hamis szemû Fillentõ-arcát, és hozzáfogott mesélni:
Tudjátok, azért hívott be a tanfelügyelõ úr, mert meg akart prezentálni, amiért olyan jól megnevettettem.
Ne fillents! kiabáltuk.
De bizony, azt mondta, hogy máskor is ilyen jó legyek, adott egy narancsot, a tanítóné asszony egy pohár kávét meg kalácsot, azért voltam olyan soká, mert ezt mind meg kellett enni.
A hallgatóság egy része kacagott, más része hitt neki.
Bizony, akár hiszitek, akár nem, adott egy hatost is emlékül.
Hol van, hol van? Mutasd meg!
A kis Fillentõ elkezdett a zsebében kotorászni, egyszer csak felderült az arca:
Nagyszerû, hisz azt már elkötöttem a bótba! Kovács Zsuzsi is evett abból a cukorból, amit vettem.
Ezzel aztán be volt fejezve az ügy. Kovács Zsuzsi éppen betegen feküdt odahaza, nem is volt iskolában.
Így beszélt Fillentõ koma mindig, még véletlenül sem mondott igazat soha.
De rossz szándékból nem hazudott, csak tréfából. Örökös tréfa volt az egész élete, ezért szerette mindenki. És azért is, mert az is tréfa volt neki, hogy magára vegye akárkinek a hibáját.
Én is hálával és nagy szeretettel emlékszem rá egy jótettéért. Nálunk volt egy téli délután. Bent játszottunk a kisszobában. Ott volt a pohárszék is, és hogy, hogy nem, egyszer leütöttem szeleskedésbõl a nagyanyám legkedvesebb kávéscsészéjét. Úgy szerette azt, hogy sose ivott másból, sõt azt mondta nekünk, gyerekeknek, hogy beteg lenne, ha eltörnék.
És az bizony eltört, négy-öt darabban hevert a földön. Elsápadtam a nagy ijedségtõl, és síri csend lett a szobában. Odaát nagyanyám meghallotta a csörömpölést s a hirtelen csendet, és bejött vészjósló arccal.
Mi az?
Meglátta szegény a cserepeket s az én fakó arcomat, és mindent kitalált.
Mit tettél? mondta hangosan.
Ekkor elõállt a kis Fillentõ.
Én tettem mondta csendesen -, meg akartam mutatni, hogy meg tudom az orromon tartani, mint a szerencsi cirkuszban a komédiás.
Felemelte tömpe kis orrát, s két karjával jelezte, hogy akart egyensúlyozni.
Olyan komikus volt, olyan mulatságos, hogy haragos nagyanyám elkezdett mosolyogni, és barackot nyomott a fejére.
De azért láttam, hogy mindent tud, s uzsonnakor Fillentõ kapott kávét, nem én. Mikor pedig ócska, nagy embertõl örökölt ködmönében elment, mint egy kis manó, azt mondta nekem nagyanyám:
Jobb fiú ez a kis Fillentõ nálad!
S olyan mélységes szemrehányás volt a hangjában, hogy egész éjjel sírtam utána. De a kis Fillentõt még jobban szerettem. Az egész falu szerette. Kézrõl kézre adták, meséltették; kukoricahántáskor, fonóban, dörzsölõben õ volt az elsõ személy. Kifogyhatatlan volt a mulatságos ötlete, kivált mikor beletanult a nagy emberek dolgába, s összevissza füllentett legényekrõl, lányokról mindenféle badarságot. Jutalmul úgy etették, mint a madarat, ami csak szemének-szájának ízlett. Igyekezett is kedvében járni mindenki, mert ártatlan tréfákkal ugyan, de alaposan ki tudott nevettetni valakit.
Volt a faluban egy szörnyen fösvény asszony: Balogné; ettõl ritkán kapott valamit, legfeljebb sült krumplit, azt is akkor, ha már senkinek se kellett. Egy ilyen ebéd után beállított a fonóba Fillentõ pajtás. Beszélget, beszélget, s csak nyalogatja a száját, mint a kiskutya, ha jóízûen evett. Addig-addig, míg valaki észrevette.
Eh, be jó ebéden voltál ma!
Fillentõ koma:
Bizony jón.
Ugyan kinél?
Balognénál. Három tál ételt ettem, azért nyalogatom a számat.
No, beszélj már, mi volt.
Elsõ tál: leves, jó tiszta, friss kútvízbõl. Második tál: tegnap sült krumpli. Harmadik: pecsenye, harmadnapos sült tök.
Még ma is emlegetik nálunk, ha nincs jó ebéd, hogy:
Ez után is nyalogatná Fillentõ a száját.
Szegény kis Fillentõ, nem tudtuk meg, hogy milyen ember lett volna belõle. Jött egy irtózatos hideg tél, s a senki gyermekének átjárta ringy-rongy ruháját. Beteg lett, gyulladást kapott, s kilenc napra már az angyalok között keltett nevetést bizonyosan, mikor betoppant füllentésre kész pisze orrocskájával. Utolsó szava is méltó volt egész életéhez. Nagy lázban, lefogyva, meredezõ szemmel feküdt, én éppen ott voltam hozzá látogatóban; a bíróné állott mellette, és ápolta a kis beteget.
Mit érzel, fiacskám? kérdezte tõle.
Rávetette még egyszer hamiskásan a szemét:
Édesanyám itt volt az elébb, hozott bíró néninek aranyguzsalyt, aranyorsót, aranyszöszt..., ott van a másik szobában, nézze meg... A bíró néninek könny csordult le az arcán, s kiment a másik szobába, megnézni az aranyguzsalyt, aranyorsót, aranyszöszt. Mire bejött, a kis Fillentõ nem füllentett többet.
Szegény kis pajtásom, mennyit emlegetjük. Mintha csak élne, s olyan maradt volna, mint akkor volt.
Hányszor mondtuk, ha valamelyik öcsém elbódorgott az igazsák útjáról:
Ne fillents már!
És ha senkinek sincs mit beszélni a fonóban, hányszor mondják:
Volna csak itt a kis Fillentõ!
1906
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése