Móricz önmagáról
A szeretet és az elismerés szava fakadt fel bennem, mikor ifjú emberek jelentek meg nálam, s felkerestek a magyar ifjúság nevében, s ennek az ünnepélynek a gondolatát közölték velem.
Én magam nem vagyok az ünneplésnek barátja, bár elismerem, szép a nagy emberi érzés; szép az, tömegbe gyûlni, s együtt dicsérni az Istent. Szép az, ha az emberi lelkek összefonódnak, egységbe tömörülnek, együtt emelik szemüket az égre, és egy ütemben dobban a szívük a magasság felé. Mert hisz ennek a kis emberi életnek, amelybe belepottyantunk, az ad mélyebb értelmet s értéket; ha legalább vágyni, érezni s ihletni bírjuk a Létezés kozmikusságát...
Bennem van hajlam a magasztosra, ezért az ifjak kívánságát respektáltam, s átnyújtottam magamat ennek a szép örömkeresõ akaratuknak: hogy az én huszonöt évem alkalmából áldozzanak a saját elkövetkezendõ huszonöt éveik elõreérzésének.
Mióta megütötték szívemet ezzel a meggazdagítóan szép támadással, azóta szakadatlanul tûnõdöm, mi is volt tehát ez a huszonöt esztendõ.
Ma negyvennyolc éves vagyok... Az ember ebben az évben már nem fiatal, túl van rég az ifjúkoron, s túl talán az emberi kor delén.
És ha visszanézek, íme, ez a huszonöt év csak úgy tûnik fel, mint egy szemeszter; huszonöt év s negyven kötet, egy szakadatlan munkaév volt; egy pihenés nélküli lázas tevékenység; valami hallatlan vad ujjongás... Huszonnyolc éves voltam, mikor az elsõ sikert értem el; sikert önmagammal szemben, mert akkor volt, hogy elõször sikerült tisztán s teljesen kiönteni érzésemet... S az azóta eltelt húsz év csak arra való volt, hogy a színig megtöltött lélekmedence tartalmát szabadon kizuhogni engedjem... Minden írásom, minden könyvem keresés nélkül, szabadon, magától zuhant ki, valami belsõ nyomás, természeti törvény következtében. Elannyira, hogy soha nem volt idõm az utolsó huszonöt év alatt elmélkedni s filozofálni, folyton hajtott a lélek, s nagy kedvemben cselekedtem s cselekedtem...
Bizonyára el fog következni az idõ a megállásra s az önmagam felett való ítélettartásra is: egyelõre még ma is az a keresõ ifjú vagyok, aki vak bátorsággal rohan a jövõnek, s az az elszánt férfiember, aki végrehajtja a lélek parancsait. Várom az öregkor nyugalmát, amikor a bírói székbe ülök önmagam fölött.
Ma még csak annyit tudok, hogy életemet az írásban éltem ki, mert azért vettem tollat a kezembe, hogy leírott gondolatokba újra s egyre izzóbban éljem át az életet. Mert nekem az írás: az élet megsokszorozásának egy formája.
S ahogy most ezeknek az én fiatal barátaimnak a szemébe néztem, s ott láttam fényleni foszforeszkáló titokzatos fénnyel a jövõ ragyogását, visszagondoltam önmagamnak erre a korára, s kerestem az idõt, amikor eldõlt, hogy író leszek és semmi más.
Hogy ez mikor történt, nem tudom. Nem tudom, huszonöt éve vagy harmincöt éve vagy negyvenöt vagy ezer éve, hogy írok: mert ha visszakutatok a gyermekkor legrégibb emlékeiig, mindig ugyanannak az írói nézésnek, megnézésnek s újra és újra továbbérzésnek a formáit találom, ahogy ma cselekszem. Mintha elõzõ életekben a végtelenségig, mindig csak író lettem volna...
De azt tudom: mikor mondtam ki elõször életemben, szóval, hangosan, emberi élet tanúsága elõtt s magam számára örökké döntõen azt, hogy író akarok lenni.
Az édesanyámnak súgtam meg, mikor 1896-ban hazamentem a millenniumi kiállításról.
Én akkor tizenhét éves voltam, s hatodik gimnazista Sárospatakon. Szüleim nagyon szegények voltak; apám ácsmester volt, s én büszke voltam a mesterségére, mert urunk Jézus Krisztus apja is ács volt Názáretben... Arról szó sem lehetett, hogy õ engem fel tudjon vinni vagy küldeni Budapestre, a kiállítást s a fõvárost látni... De a lelkemben valami égõ szomjúság volt, ahogy a Krisztus ment Jeruzsálembe, úgy vágytam a magyarok ezeréves fõvárosát látni... Tanítványt vállaltam vakációra, s egész nyáron boldogan dolgoztam azért a tíz forintért, ami elég volt az útra... S aztán jött egy pillanat, amikor úgy volt, hogy ezt is fel kell áldozni a családi élet oltárán, s én akkor elõször szembeszállottam az apai akarattal, s az anyám segítségével elértem... elértem, hogy egy esõs, borús õszi napon mégis eljutottam a szennybe, füstbe és elázott korteszászlókba öltözött Budapestre, s láttam.
Nekem a külsõségek nem számítottak. Engem a kiállítási tarka bódék meg nem szédítettek. Én kibocsátottam a saját lelkem ragyogó fényét a városra, s roppanttá növeltem képét, színét és jelentõségét. Ennek a magyarságnak tündérien csodálatos létezését akkor ismertem fel, hogy miként él itt a világ édes kertjében, egyedül és társtalanul, testvértelenül, az emberiség ezermilliónyi tömegében, mint egy édeni sziget... Epikus harsonával köszöntötte szívem ezt a drága kis fajtát, a magyart, és boldog voltam.
S ilyen érzésekkel mentem haza édesanyámhoz. S az õszi alkonyatban kísértem õt szobából udvarra, udvarról szobába s minden munkája közben, és beszéltem, beszéltem lelkendezve, és nem mérsékeltem magam sem a kritikában, sem a tombolásban. S akkor történt, hogy egyszer anyám visszaijedt az én különösségemtõl... Ah, ismerni kellene ahhoz, ki volt az én anyám... Kis, gyönge testû, szívbajos, szépség nélküli hamupipõke volt, aki lemondott minden nõi hiúságról, de akinek kemény, fekete szemeiben fanatikus tûz égett, prédikátor õseinek akarata s õsanyáink mágnásgõgje: hármas isten imádatában vezekelt, mint egy mártírnõ, a református vallás, a magyar hazája és hét gyermeke imádatában. Különös és rendkívüli nõ volt, aki cseléd nélkül nevelte fel hét gyermekét, s a konyhában Aristoteles Politikáját olvasta s minden filozófusokat...
Én még ma sem olvastam Bergsont, õ már régen lelkesített olvasására... Különös valaki volt, akinek sejtelme sem volt a forintok beosztásáról, de vérzõ s égõ szavakba tudta ostromolni a létezés problémáit. Olyan volt, mintha a csipkebokorban égõ tûz lett volna, s különösen engem, elsõszülöttet, tudott abban az ifjúkorban valósággal fanatizálni.
És még õ is visszaijedt, visszatorpant attól a szenvedélytõl és szertelenségtõl, amely bennem a millennium idején kigyúlt. S egy ilyen rapszodikus tombolásom után kérdezte egyszer, összetöppedve s maga elé dermedve:
Mi lesz belõled, fiam?
S én, aki már öt éve biztosan tudtam, mi leszek, de oly mélyen õriztem a titkot, mint valami szentséget, és soha senkinek a legtávolabbról is, a célzás legcsekélyebb õszinteségével sem ismertem be: most a nyakába hajoltam az anyámnak, s a fülébe súgtam, egész halkan s egész rémült boldogsággal:
Író akarok lenni...
És elfutottam, ki a szabadba, a mezõre, remegve...
Mit jelentett nekem ez a szó, s ez a cél?
A legtöbbet, amire én s az ember képes lehet. Nekem az írás az élet minden gazdagságát jelentette: magát az életet. Az életet összes hegyeivel és völgyeivel, felhõivel és óceánjaival, s az emberi életet, minden akciójával, filozófiájával s népmeséivel és absztrakt tudományaival. Együtt vettem és adtam s éltem valóban mindenkor írásban az egész életet, a napsugártól a tömlöc sötétségéig, a magányos szív boldog szenvedésétõl a tömegek viharáig. Nekem valóban sokat adott az írás, mert én nem egy életet éltem át, hanem mindig úgy éreztem, ezer s ezer s ezer formájú életet. Kaptam, átéltem s továbbadtam. Mindig, mintha az egyetemes élet közlõje volnék az egyetemes emberiség számára. Ha írok, sohasem látok egyetlen arcot: az emberiség arca van elõttem, mintha az emberiség szíve figyelne rám. Úgy érzem, az élet lámpása vagyok, s szavam közvetlen a világûrbe száll, mint a napsugár, s akin megáll, annak fényesnek kell lennie a rávetített igazságtól... Már akkor, egészen ifjan, tudtam, éreztem, hogy sohasem fogok tudni mást tenni, mint átadni magamat az érzelmeknek: az örömnek, a szenvedésnek, a lelkesedésnek és a felháborodásnak s mindenekfölött a magam áldozatos odaadásának... Hogy sohasem leszek pártoknak, csoportoknak az embere, de a magam fajiságán keresztül: az Ember...
Nekem ez volt az írás. Nekem arra kellett az írás, hogy ember lehessek.
S most nektek, barátaim, ifjak, testvérek, köszönöm, hogy ifjúságotok tüzével felújítottátok bennem, ifjúságom régi lángjait. S ha az édesanyám most idenéz, s újra azzal az ijedt anyai szerelemmel, féltéssel, e világnak kis bajaitól való életremegéssel kérdi:
Fiam, mi lesz belõled?...
Ma is csak azt rebegem a fülébe:
Anyám, író szeretnék lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése