2011. október 15., szombat

Gaál Mózes: Palkó



Gaál Mózes: Palkó

Emlékszem, hogy az árvák intézetében Palkó, aki a negyedik osztályba járt, nagyon elégedetlen volt a koszttal. Erős fiú volt, mindig éhes. A kenyérszeleteket reggel, délben, uzsonnakor és este mindig a mutató és hüvelykujja közé fogva latolgatta, hogy vajon elég nehéz-e? Ha egy kissé vékonyabb volt: összeráncolta a homlokát, irigykedve nézett a szomszédjaira. Ha azok valamelyikének nagyobb darab kenyér jutott, még jobban elkeseredett és így szólott:

- Az embert agyon éheztetik!

Olyan jól emlékszem erre a dologra, mintha csak tegnap történt volna. Palkónak azonban nem volt igaza. Abban az időben nagyobb volt az étvágya, mint a hála a szívében. Az élelmezőnek napjában négyszer kellett százhetven gyermeknek egy-egy darab kenyeret szelni. Az élelmező hetenkint kétszer sütött. Emlékszem, hogy ilyen napokon tömérdek kenyér volt a sütőházban a polcokon. Azt is láttam, mikor a kenyérdarabokat vágta a hosszú, éles késsel. Én is segítettem megszámlálni, a kerek kosárba rakni, mert nagy tisztesség jutott osztályrészemül: én is kenyérhordó voltam.

Mi pedig, kenyérhordók, a négy darab kenyeret, naponta ingyen kaptuk, ingyen kaptuk délben a levest, a főzeléket, a főtt húst, ingyen kaptuk vacsorára a galuskát, a savanyú leveshúst, a krumplit. No hát ezért nem volt Palkónak igaza.

Egyszer aztán, mikor már sokszor elégedetlenkedett, behívatta az igazgató úr s így szólott hozzá:

- Fiam, az intézeti koszt neked nem ízlik; a tanulás sem igen ízlik neked. Válassz valami mesterséget, amihez kedved van. Kezdj új életet, kóstold meg azt a kenyeret, amelyért reggeltől-estig dolgoznod kell. Azt hiszem: ez igen üdvös dolog lesz reád nézve.

Palkó az esztergályos mesterséget választotta s ugyanazon a napon megérkezett a városból egy hosszú bajuszú esztergályosmester és elvitte Palkót.

Az ingyenkenyért felváltotta a munkával megszerzett kenyér. Előbb-utóbb minden emberre nézve elkövetkezik ez az idő. Kikopunk az ingyenkenyérből és verejtékes munkával kell megkeresnünk azt, amiben válogatnunk nagy oktalanság.

*

De miért is jutott eszembe Palkónak a története?

Nemrégiben találkoztam vele. Egy félig őszbe csavarodott munkásember kopogtatott be hozzánk. Kérdezte, hogy nem ismerem-e? Félénk volt a tekintete, barázdás az arca, munkától kérges a keze.

Nem ismertem meg. Előkotorászta zsebéből a munkakönyvét s egy avult sárga bizonyítványt. Néztem, olvastam, s íme, előttem állott a régi elégedetlen Palkó.

- Nagy nyomorúságban vagyok, – mondotta lesütött szemmel. – A mesterségem után nem tudok megélni. A családom lenn van Karánsebesen, én járom az országot. Keresek munkát, nem kapok. Éhes vagyok, tegnap ettem egy darab kenyeret, ma még egy falatot sem.

- Az intézetben négyszer szeltek nekünk napjában kenyeret, s azért nekünk nem kellett reggeltől-estig dolgoznunk. Emlékszel-e, Palkó? Ha leszakadt rólunk a ruha, újat adtak reánk. Emlékszel-e, Palkó? Ha a nagy havasok felől fújt a dermesztő szél, s az ablakokra jégvirágot festett, a nagy teremben, hol száznál több árva fiú ült a hosszú asztalok mellett, két vaskályha ingyen terjesztette a meleget. Emlékszel-e, Palkó?

Mind erre emlékezett Palkó, s a szeméből keserves könny hullott.

Én pedig elmondottam nektek ezt a történetkét s ti bizonyára kitaláljátok, hogy miért mondottam el.

Ha nektek az életben valaki egy darab kenyeret ad ingyen, ne fogjátok a mutató és hüvelykujjatok közé, ne latolgassátok, hogy elég nehéz-e, hanem köszönjétek meg és adjatok hálát a jó Istennek, hogy kirendelte nektek a mindennapi kenyeret!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...