Zelk Zoltán: Lány, akit szerettem
Homlokod: emlék. Kezed él,
ujjaid pihegnek az asztalon -
arcod nem értem, de ujjaid remegése
elmondja életed s napok fuldokolnak
mély, mély árkaik közt.
Csuklódon kibuggyan a vér,
csuklódon ibolya pattan -
ágyás ez, melynek virágait
villanykörte öntözi,
ápolja tekintet s papirral vont csillár.
Kezed él, csuklódon ibolya pattan,
szemeid messze néznek - hegyek között zápor -
arcod szomorú mező:
szekér baktat rajta s magányos könnycsepp,
mely gurul örökkön. Homlokod: emlék.
Zelk Zoltán: Én téged tudlak
Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.
S hogy még gonosznak sem kell lennem
ha futni vágysz, én futni hagylak
S mily könnyű szívvel! hisz tudom már
emlékeimtől visszakaplak.
Egy mozdulat, egy szó, tekintet...
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.
Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot... Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.
Mit rejthetnél el már előlem?
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.
S a guruló vizgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.
Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod,
s bőröd alatt az eret, izmot.
S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.
Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az Isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
újból és újból megteremtlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése