Zelk Zoltán: Ez már az ősz
Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsuszó.
Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közelg a rozsdaszínü áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.
Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmult ajkunktól a nyár!
S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserü sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.
Csügged az ág, ejti leveleit. -
Ó, ha az ember is a büneit
igy hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!
Dideregve didergő fák között
úgy türni deret, havat, vak ködöt,
tudni, tavasszal élni támadok. -
Nehéz a szívem. Mást nem mondhatok.
Zelk Zoltán: Ha kérdik egyszer
Kertben szerettem volna ülni,
így álmodtam én őszömet,
nagy csend fényében elmerülni,
míg lassún hulló levelek
vállig, homlokig borítnának,
szépen halni megtanítnának -
az elmerengő képzelet
esztendeim kemény szálából
ily lágynak szőtte őszömet.
Szerettem volna ülni lócán
alkonyidőn, a ház előtt
hallgatni utak csobogását,
köszönteni az elmenőt.
így lettem volna gazda s vendég,
így mondtam volna szép jóestét
mindenkinek, mikor az ég
a sárguló napot leejti,
mint őszi ág a levelét.
Nem kertben, nem ház előtt lócán,
ülök a világ küszöbén,
s ha kérdik egyszer, mi járatban,
mit végeztem e földtekén,
ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? -
de a szegénynek szava voltam,
ezért voltam, lehettem én
egyszerre alkony s pirkadó nap,
egyszerre bánat és remény.
A légben lenge vé alak,
úgy vélnéd, vándor vadludak -
de nézd: szárnyuk mily ingatag
s nem is rikoltnak, nem libák:
a sűrű, alvadt csenden át
csak pelyhes felhők szállnak -
majd ők is csendé mállnak.
Mert ág se moccan, szél se jár,
mozdulatlan piheg a táj.
De a tenyérny fű alatt
népekkel dús országutak:
munkába indul, harcbaszál
hangya, cincér, szarvasbogár.
S mélyebben, a föld húsát
ezer csatorna sebzi át:
rejtett utcák, terek között
vakondok és hörcsögök
s fürge mezei egerek -
mit tudsz róluk, mond, ismered
e bújó s örök életet,
amely harcol, szorong, remeg
ott, hol már szemednek: a túl
s hol a szemednek már: alul?
S ti füvek, lombok, levelek,
tudhatod milyen óriás,
ha egy hangya útjába áll,
a páncélos szarvasbogár?
S ti füvek, lombok, levelek,
ha érthetném a nyelvetek,
a zizegést, a lombsúgást,
a lengő nádat és a sást -
bókol az erdő, vagy perel,
ha ezer levél kerepel?
Gőzölög az alkony. Merülök.
Megszólal fennen egy tücsök.
Cérnányi hangja, mint patak
futkos még a lombok alatt.
De egyre, egyre szélesebb
s hogy már kútmélyű este lett:
csattog s szétömlik, mint az ár -
tücsökzenévé vált a táj!
Őt zengik rétek, fák, hegyek,
holdként ő száll a föld felett,
hold-szemmel nézi: mily parány,
ki én vagyok most, a magány...
s úgy tűnik immár, fű alatt
fekszem... fölöttem pók szalad.
Zelk Zoltán: Fénytelen múlik el napunk
Milyen beteg - szinte köhécsel
ez a rozsdamart délután
s a béna fák tátogva nyúlnak
az ég a fény után
tátogva, mint akváriumban
a tépett pikkelyű halak:
várva, hogy a zord plafonon
átsüt talán a nap...
Csak egy pillanatra törné át
acélburkát az őszi Nap:
úgy hullna alá a rozsda, mint
az öreg vakolat
s micsoda pírral égne a város!
s hulló hajuk kibontanák
a körút koldus leányai,
a járdaszéli fák.
Csak pillanatra... de nincs vigasz.
Vacognak a sikátorok
s a morcos Ég esőt jósolva
szakállába morog.
Fénytelen múlik el napunk! Már
setteng az éj az ormokon
s a nyögő ágakat belepi
az estéli korom.
Haldokló ejti úgy le karját,
ahogy aláhull most a galy,
Sóhajt a város - s a Földeken
szárnyra kél az avar.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése