Gárdonyi Géza: A mint itt ülök
A mint itt ülök, s nézem arczodat,
árnyék gyanánt száll rám egy gondolat:
hogy egykor, édes Vilmám, angyalom
eljön a tél, te gyönge liliom,
s mindenre, a mi tavasszal virul,
bimbózik, nyílik, s bájában pirul,
a mit remekbe alkot a természet,
havas lepellel száll rá az enyészet.
Merengve nézem szelid arczodat,
s napfény nekem egy másik gondolat:
hogy a fehér haj illik majd neked,
s kéken mosolyog rám akkor is szemed.
"Kis Vilmám," - mondom akkor is neked:
kezemben elfér akkor is kezed:
a multról olykor elbeszélgetünk,
s egymáshoz hajlik fáradt, ősz fejünk.
Gárdonyi Géza: Álom
Az utolsó kocsi is eldübörgött
lenn az aszfaltos köruton.
A gázláng vörös pilleként lebeg.
Szemem fáradtan lehunyom.
S a karos-székben hátradőlve
érzem, az álom száz karral fon át...
Tollam lehull. Rétekről álmodom...
és hallom a pásztorfurulyát.
Mi szép volt: tizennyolcz éves szívvel
a szomszéd kertben lopni a napot.
Magunk voltunk csak Örzsikével
És dicsértük a széna-illatot.
Majd elmerengve álltunk: kéz a kézben.
Így hajlik össze minden kis virág...
A nyáj kolompja kong az erdőszélen.
És hallgatjuk a pásztorfurulyát.
És este, mikor felszáll a homály,
s az égen égnek apró csillagok,
megbújva várjuk a kis kapunál,
a míg az öreg bakter elkopog.
S aztán, ha olykor össze is súgunk,
- Te édes, kedves...- ennél nincs tovább.
Egymást ölelve ébren álmodunk,
és hallgatjuk a pásztorfurulyát.
Ez elnótázza mélán, meghatón
a rejtett távol valamely zugán,
a mit csak érez Karádon s Fonyón
minden szerelmes ifjú és leány.
A falu csendes. Kutya sem ugat.
- Te édes, kedves... - súgod Örzsikém,
s arczomra simul lágy selyemhajad.
S - te édes, kedves... - súgom vissza én.
Gárdonyi Géza: A hóvirág
A misén ott volt Ida is,
a szép halvány jegyzőleány,
s álmodozó éjszemével
édesdeden nézett reám.
Körültünk az ének zengett,
s beáradt a tavaszi fény.
Az orvos hozzám hajolt és szólt:
"Egy évig sem él ez a szegény."
Az erdőn át hazakisértem.
Oly halvány volt, olyan fehér,
mint a gyönge kis hóvirág,
mely nyarat, őszt soha nem ér.
És vidám volt, és oly boldog,
mint maga a szép kikelet,
mely friss lombok koszorúit
Bontogatta fejünk felett.
Az erdei fülemile
a bokrok közt dalolgatott.
- Álljunk meg, szólt. És a szemén
egy harmatcsepp, könny csillogott.
- Kis Ida, mért sír? mondja csak!
- Egy mese jut az eszembe,
egy mese, - szólt mosolyogva -
hogy a madár leány lelke.
Az útfélen vadrózsa nyílt.
Szólt: - Hajamba tűzök egyet.
És két bimbót leszakított,
s kalapomhoz tűzött egyet.
És mikor elváltam tőle,
megszorította a kezem.
Utána néztem hosszasan,
s nem láttam többé sohasem.
Gárdonyi Géza: Mikor itt vagy
Mikor itt vagy a szobában
mintha telis-tele volna
rózsával és liliommal,
s körülöttünk zene szólna.
S mikor kimégy a szobából
olyan üres ez egyszerre,
olyan üres, olyan néma,
mintha én se volnék benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése