Heinrich Heine : Énekek éneke

Heinrich Heine : Énekek éneke

Az asszony teste költemény,
mit különös ihletésben
írt be a természet csodás
emlékkönyvébe az isten.

Igen! az ihlet szállta meg
s ringatta teremtő lázba,
s a merev, lázadó anyagot
művészileg leigázta.

Valóban énekek-éneke
az édes asszonyi forma,
és mintha minden karcsú tag új
csodás-szavú versszaka volna.

Ó, milyen isteni eszme ez,
a fehér nyak - hattyú-ringás!
hol a fürtös főgondolat,
a büszke fejecske, hintáz.

Két bimbó epigrammai élt
varázsol a mell csucsára,
s mily édes köztük a szigorú
sormetszet harmóniája!

De leginkább plasztikus hatást
a csípők stílusa ér el,
s a közbevetett helyecske se rossz
a fügefalevéllel.

S nemcsak elvont poéma ez:
húsa-vére van a dalnak,
keze-lába van; csókol, nevet,
s csengőn rímelnek az ajkak.

Valódi költészet lehet itt!
Báj minden fordulatban!
S a dalnak s nőnek homlokán
a tökélynek bélyege rajt van.

Dicsérlek téged, ó uram,
s előtted a porba hajlok:
mi mind csak kontárok vagyunk
melletted, mennyei dalnok!

Dalodnak szépségeibe
hadd merülök áhítattal:
tanulmányozni nem szűnök azt
sem éjszaka, se nappal.

Igen! éjjel-nappal azt tanulom,
az időt is szánva mástól,
s lábszáram egyre vékonyodik
a sok-sok tanulástól.