Mihai Eminescu : A tegnapokkal fogy az élet...

 

Mihai Eminescu :

A tegnapokkal fogy az élet...

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis mindörökké
A mának arca tűn elő.


Ha ember távozik a földről,
Helyére nyomban más hatol,
S az esti nap, mikor lenyugszik,
Egyúttal fölkél valahol.


Úgy látod: mindig egy a gázló,
Csak rajta más hullám suhan,
Úgy látod: mindig minden ősz más,
Egy lomb hull mégis lassudan.


Vak éj nyomán a drága reggel,
A szép királyasszony lebeg;
Még a halál is csalfa látszat,
Úgy életünket őrzi meg.


Egy ős igazságról beszélnek
Parányi percek, nagy korok:
Halhatatlan az Universum,
S a végtelen körül forog.


Ezért ha illan ez az év is,
S a múltba szállva szétomolt,
Lelkedben ott a kincs örökre,
Amely valaha benne volt.


A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis folyva-folyvást
A mának arca tűn elő.


A csillogó és változó táj,
Az elszáguldó földkerek:
A Gondolat fényzáporában
Örök-egyformán szendereg.

1926- 1974

Dsida Jenő fordítása

Mihai Eminescu :
A holnappal nő az élted

A holnappal nő az élted,
a tegnappal meg apad,
mégis örökké a mának
fénye fedi arcodat.


Ha egyik jő: a másik megy,
töltik egymás nyomdokát,
mint a nyugovó nap, amely
ha itt huny - kél odaát.


Véled: mindig más a hullám,
mely a gázlón át zihál,
s véled, mindig más az ősz is,
s egyre egy lomb hulldogál.


Vak éjek végén várva vár
a fénykirály, a reggel -
a halál is látszat csupán:
őrzőn száll életünkkel.


Minden hulló perc, pillanat
Egy igazsággal vész el,
megtámasztja az Örököt,
s kering a végtelennel.


Ezért, ha illan is az év,
s a múltban nyoma tűnik -
a kincs, mely lelked éke volt,
itt marad örökkétig.


A holnappal nő az élted,
a tegnappal meg apad,
s így örökké a mai nap
fénye fedi arcodat.


Képek omló, futó sora:
villanás csak, pillanat -
változatlanul nyugosznak
örök eszme-fény alatt.

1934

Kibédi Sándor fordítása

Mihai Eminescu :

A holnapoddal nő az élet...



A holnapoddal nő az élet,

A tegnappal megint apad,

De mégis mindig csak a mád az,

Amely neked jutalmat ad.



Mihelyt egy ember innen elmegy,

Nyomába más jön hirtelen,

Úgy mint a nap, ha itt lenyugszik,

Legott fel is kel más helyen.



Úgy véled: mindig más a hullám,

Bár egyazon gázlón megy át,

Úgy véled, hogy tán más az ősz is,

Míg egyazon lomb hull reád.



Az éjszakánk előtt a reggel

Szép hercegnője száll tova;

A halál maga is csak látszat,

Az életek kincstárnoka.



Amit mulandó perceimből

Megértek: egy törvényt jelent,

Mely támasza az öröklétnek

És mozgatja a végtelent.



Ezért hadd szálljon ez az év el,

Amíg a múltban elmerül,

Lelkedben is csak az a kincs lesz,

Mely benne élt időtlenül.



A holnapoddal nő az élet,

A tegnappal megint apad,

De mégis mindig csak a mád az,

Amely neked jutalmat ad.



A tarka tájak arca gyorsan

Pereg le, fénylik s elfakul,

S az örök eszme tűzkörében

Megnyugszik változatlanul.