A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Madách Imre. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Madách Imre. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. február 27., hétfő

Madách Imre - Részletek


Madách Imre
Az ember tragédiája

Ha volna lelked oly rokon velem,
Minőnek első csókodnál hivém,
Te büszke lennél bennem, s nem keresnéd
Kivűl a boldogságot körömön,
Nem hordanál mindent, mi benned édes,
Világ elé s mindent, mi keserű,
Nem tartanál fel házi tűzhelyednek. -
Óh, nő, mi végtelen szerettelek.

Madách Imre
Az ember tragédiája

Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.

Madách Imre

Oh, a nő jobb, mint a férfiak,
Kis világa a szív birodalma,
Melynek, mint istenség, édenét
S kárhozatját is csak ő alkotja.

2011. május 18., szerda

Madách Imre: Sárga lomb



Gazdag bőségén a nyárnak
A virágot fel se vesszük,
Minden óra új gyönyört ad -
A hervadtat porba vetjük,

Míg az ősz jő hűs szelével,
A virágok mind kihalnak,
S mult idők emlékeűl csak
Sárga lombjaik maradnak.

Összeszedjük akkor őket
Édes bú emlékeképen -
Egy-egy napnak érzeménye
Írva van minden levélen.

Egy-egy lomb minden dalocskám,
Mely a multba éle-nyíla -
Ez kertben, míg az vadonban,
Ez lánytszűt, az sírt virasztva.

S a tavasznak halvány képe
Száll előttem egyszer még el,
Amidőn a dalt mosolygva
Zengem el - könyűs szemekkel.

2011. május 16., hétfő

Madách Imre: Beteg kedvesemhez



Nyitott ablaknál álltam kedvesemmel,
Az őszi nap utószor még megállt,
S betölte mindent oly szelíd özönnel,
Mint szülő, ha haldokolva áld
És mint körüle mind elcsendesednek,
Oly néma lesz a szálló éj, felé
Csak a szél suttog - mintha a betegnek
Hogylétét résztvevőleg kérdené.
Halván köd ül a földre, szürke árnya,
Minden jól ismert tárgyat átbüvöl,
Ábrándos rémek himbálnak bolintva,
Tündér liget épül és összedől,
Zördül a fák harasztja, borzad a szív,
Együttérzés borúlata fog el - -
S a néma gondolatra, mely gyötör, vív,
Közénk repülő sárga lomb felel. - -
Elsápadsz - tán a lombbal egyetemben
E szél arcádról rózsaszirmot ráz -
Meg elpirulsz - mitől? hiszen kivűlem
Pirosra arcod nem csókolja más - -
Vagy e pir arcodon csak őszi lomb-e,
Mely percnyi fényeért halált cserél - -
Az elbukó nap bíboros lemente,
Virág, mely díszlik, hogyha halni kél? -
Nem, nem, neked, leányka, élni kell még,
Csak a haldokló ősz kábíta el.
Az veszhet - fénye, dalja elhagyá rég -,
De mennyit rejt még néked e kebel!
S miért választanád a más világot?
Az, mig nem ösmer, könnyen nélkülöz.
Én elfeledtem minden boldogságot
Kivüled - éltemhez más nem kötöz.
S ha meghalnék véled - óh, hisz akkor
Halál lesz élni s élet a halál -,
De ismét elmerengek a sohajtól,
Mely virágot oly gyilkolva jár.
Hadd, hadd tegyem be ezt az ablakot, lány,
S ne nézz az égre, írigy az s megöl,
Ha látja, hogy szemedben szebb sugár van, -
Nem engeded - - -Kebled keblemre dől,
Kéjjel szivod a léget és sováran,
Mint messzi hon felé - a holdba nézsz
Mosolygva szendén, mintha intne onnan
Jól ismert s mégis túlvilági kéz.
Ajkad némán mozog - szemed lezárod,
Az égbe int kezed, a reszketeg -
Távol harang szól - halvány hold világol -
Fagyos szellő sír - óh lány, értelek.

Madách Imre: Vadrózsák


( Erzsinek)

I

Vad öröm volt, amit eddig éltem,
Kábulás és mámor, semmi más,
Mint ha bántanunkat hogy feledjük,
Részegítve jár az áldomás,

S hogy szívünknek jajját átkiáltsuk,
Felzengünk egy pajkos éneket,
Elcsitítni véle azt a sírót,
Mint a dajka a kis gyermeket.

Pásztortűz volt minden üdvöm, élvem,
Mely a téli éjben pislogat, -
Elmelegszünk nála, hajh de éltet,
A pásztortűz semminek nem ad -,

Míg te jöttél, mint a felkelő nap,
Elhalványult minden fényeden,
Betöltéd a földet, s ámulattal
Új ragyogványt láttam mindenen.

Érezém a rózsa s méh szerelmét,
Érzém árván , hogy nincs semmi sem.
Szerelem szent lánca a mindenség,
S benne mink is egy kicsinyke szem. -

És mint hogyha megcsókoltad volna
E kebel vadon zengő dalát,
Képzetemben minden e világon
Oly dicsően szellemüle át.

II

Mért gyujtottál lángot e kebelben,
Hogyha most hideg maradsz, leány?
Mért tanítál meg forrón szeretni,
Hogy kacagjad kínomat csupán?

Oh, mosolygj, mosolygj reám, leányka,
Hidd el, néked jobban illik az,
Megdöbbent talán a nagyszerű tél,
De mi bájol, az csak a tavasz.

Meglep a szobormű is, - csodáljuk,
Hogyha általlengi ideál,
Nem mozdul mégis szívünk, hiába,
Mert rokon világra nem talál.

Ládd, leányka, a nap, mely virágot
Szül, hevével el nem égeti,
Egy-egy harmatcseppet küld reája
És a lankadót felélteti.

Nap szemed, s ha részvét harmarárja
Nem hull rája, e kebel elég,
S e neked nyíló érzésvilágot
Tán kár lenne elrombolni még.

III

Óh leányka, nem szégyenled-é, ha
Durva bérc kegyesb, mint kis szíved,
Akit Isten is már ízről-ízre
Szerelemmel átmelengetett.

Nem remegsz-é, hogy megbánja, ennyi
Bájt hiába mért pazarla rád? -
Ládd, ha nemmel válaszolsz szavamra,
Vigaszt nékem az a szikla ád.

Elpanaszlom, hogy bizony leánykám
Azt mondá, hogy engem nem szeret.
"Szeret" a bérc így felel enyelgve
S felüdíti lankadt lelkemet.

Jó barát, te! ah tudom, csalódol,
Sorom oly bús, sorsom oly kopár,
Hű szerelmem a hideg leánytól
Viszonzásra többé nem talál.

"Talál" mondja újra a kegyes bérc.
Gúnyol-é vagy jobban ismeri
Édes titkát a leánykebelnek,
S szebb jövőmet jósszó hirdeti?

IV

Lány, ha oly hidegséget mutatnék,
Mint minőt te játszol szüntelen,
Tán jobban szeretnél, ah, de ilyen
Lángoló szív arra képtelen.

Kis sebet könnyű elrejtenünk, de
A nagyot, ha elterjed, megöl:
Ily sebem van, s hogyha rejtenem kell,
Meghalok, hidd, szenvedésitől.

Oh, ha volna rajtad oly hatalmam,
Aminő van neked hiveden,
Megtanítanálak, hogy mi kín, ha
Választottunk oly érzéstelen.

És mégsem lehetnék ily kegyetlen,
És szenvednék ismét általa,
És szenvedném mind a kínt, amellyel
A hidegség téged sujtana.

Rab vagyok, rab, kétség dúl szívemben,
Sorsom élet-é vagy halál?
Mondd ki, mondd ki, bármi az itélet,
Benne lelkem megnyugvást talál.

Csak világot! bár mutasson az majd
Mennyet, poklot, mindegy már nekem,
Szűnjék a sors szörnyű vajudása, -
Ami jő, megadva viselem.

Mondd ki, lányka, mert mint lassu méreg
Bú s remény közt a kétség megöl,
Eddig tart erőm, itten hivék célt,
Vidd tovább még, és keblem ledől.

V

Merre, merre, lányka, régi kedved?
Hol van a pajzánkodó szeszély?
Hisz te egykor egy kicsiny virágban,
Lepkeszárnyban örömet lelél. -

Most komoly vagy, tévelygő szemednek
Pillantása messze-messze jár,
Mint hajósé, aki tornyosúló
Felleget s partot kétkedve vár.

Mért remegsz most, hogyha felkereslek,
Mint virág az őszi szél előtt?
Bizalommal hajlottál szívemre
És mosolygó arccal azelőtt.

Honnan, honnan e pír arcodon most,
Míg szíved sebesebben dobog?
Tán szívednek titkos vágyu álma
Az, mely bájjal tükröződik ott?

Ismerém lelked fehér zománcát,
S hajnal arcod pírja rajta, lány,
Boldogság hajnalja, s mégis a szív
Nyugalmának alkonya talán.

Bolygó fényt látok, leány, szemedben,
Az szívedben kincset árul el.
Süsd le, süsd le, óh már mind hiába,
Szívem új, több-több tanúra lel.

Minden ízeden újabb kecs éled,
S újat nem teremt többé az ég,
Csak ha a természetben tavasz van,
Vagy nőszívben a szerelem ég.

Óh igen, látom, szemed borúja
Nem fellegzi már be e kebelt,
Mert belőle szivárvány gyanánt a
Szerelem nyujt édes békejelt.

VI

Látnom téged és szeretnem egy volt,
Óh leányka, honnan, honnan ez?
Hisz különben ember e világon
Üdvöt csak hosszú harccal keres.

Nem kérdeztem én, ki vagy, mi sorsod?
Mit mocskított volna oly salak,
Láttam lány vagy, ez nekem elég volt,
Mert szerethetsz és imádhatlak.

Vajh, mi az, mi így hozzád varázsol?
Más tetszik, ha ez s az rajta szép,
Rajtad arc, haj és szemek világa -
Nékem bájos, merthogy a tiéd. -

Nem tudom, hogy barnák-é a fürtök,
Kék-e a szem vagy éjsötét,
Azt tudom csak, a kedves egészre
Fényt az üdv legszebb sugára vét.

Téged Isten e szívnek teremte,
És e szív azonnal megtalált,
Amidőn nálad, mint régi kedves
Ismerősnél, meglepetve állt.

És valóban, lelkünk ismerős volt,
Istennél csak egyet alkotott,
És hogy újra feltalálja egymást
E világon, ketté vált legott.

S fájt félléte, kínzó sebében
Vágyó hévvel nyugtot nem lele,
Míg lelkedben azt most feltalálta,
S önmagának jobb felét vele.

Mit csodáljam most már, hogyha régen,
Még előbb, mintsem megláttalak,
Édesarcú álomképeimben,
Tiszta lánggal már imádtalak.

És ne mondd te se, könnyen hajolván
Kebeledre, hogy hűtlen leszek,
Nincs korán azt teljesítni, amit
Rég végeztek a nagy istenek - -

VII

Óh talán bűn is, ahogy imádlak,
Keblem oltár, melyen képed áll,
És kívüle az egész kebelben
Semmi, semmi más helyt nem talál.

S hogyha kéked elhagyná e szívet,
Borzadok, mi űr maradna ott,
Isten s emberektől elhagyottan,
Mint egyházból elpusztult romok.

Óh, de hogy lehetne bűn szeretni,
Istenünknek rendelése az,
Azt tanítja ég, föld, csillag és szél,
Azt tanítja rózsa és tavasz.

Hogy lehetne bűn az, így szeretni,
Tőle jő minden, szűmben mi jó,
Érdemes lehetni birtokodra
Küzd e szív, e fáradt harcoló.

Általad dülének el, leányka,
Szűm hiú, hamis bálványai,
Éretted tanultam még az istent
Is hálásabban imádani. -

S megtudám, hogy amit dőre keble
Embereknek száz alakra tép,
Mert nem birja a dicső egészet,
Áldásos erős egy istenség.

S bár te azt gyermekkebled hitével,
Rózsakoszorúban tiszteled,
Én kereszten vérző képletében -
Óva áll ő mindkettőnk felett.

Te tanítál, hogy lelkünk fog élni,
Mert a láng, melyet közénk lehoz,
Nem fér e földnek gyarló körébe
S visszaküzd az üdv sugárihoz.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...