Pósa Lajos: A verebek esti dala

Csirip, csirip! A nap leszállt,

Arany golyó, jó éjszakát!

Csirip, csirip! Dicsérje szánk,

Aki vigyáz mindig reánk.

Csirip, csirip! Vetve az ágy,

Reggelig majd ringet az ág.

Csirip, csirip! Hálókabát!

Búzakazal, jó éjszakát!

Pósa Lajos: A cinke

Sebaj azért, hogy picinke,

Kedves madár az a cinke.

Kúszva szökdel, röpked, ugrál,

Mindenüvé bekukucskál.

Kíváncsian, vakmerően

Barangol a zöld erdőben.

Nem kell csak egy szempillantás:

Túl a túlon a kis pajtás.

Játszogatnak nagy vidáman

Egymással szép társaságban.

Tréfálóznak, évelődnek,

Jobbra-balra kergetőznek,

Meglapulva, el-elbúva,

Faodúból-faodúba.

Civakodás, az a vége -

De megint csak szent a béke.

Ugyan hol volt nevelőben?

Hol lett volna? Az erdőben.

Ott járt ő az iskolába,

Látszik is, hogy nem hiába.

Megtanulta jól a leckét:

Fürge szemmel nézeget szét.

Pusztítja a rovarokat,

Jó neki mind, nem válogat.

Bánja is ő, akárminő:

Hernyó, kukac, szitakötő.

Úgy eszi, mint a rántottát,

Vagy akár a legjobb tortát.

Le-lehajlik a falomb rá,

Köszönetet suttog hozzá.

Visszafelel egy víg nótát,

Pedig sohse tanult kótát.

Jöttével a hűvös ősznek

Bucsút mond a nagy erdőnek.

De nem megy el a fecskével,

Sem a búgó gerlicével.

Kertünknek lesz hű lakója:

Gyümölcsfánkat védi-óvja.

Tisztogatja kikeletre

Ágrul-ágra zengedezve.

Sokat szenved téli fagyban,

De jó kedve mindig meg van.

Énekelget kinn a kertben...

Az ablakra fázva rebben.

Te, rossz gyerek, tégy vele jót.

Sutba azt a cinkefogót!

Nyisd ki inkább ablakodat,

Melengető két karodat!

Rónay György: Verebek

Tizennyolc-húsz fokos hideg

volt idefönt a hegyvidéken.

Már azt hittem, ezen a télen

kipusztulnak a verebek.

Napok óta egyet se láttam.

S mi történt tegnapelőtt? Ebéd

után egy kevés maradék

volt még a tálban,

csak pár falat, de mégis étek:

eltenni kevés, kidobni vétek.

A cica kényes, nem eszi meg.

„No, majd megeszik a verebek!”

Azzal egy kis tálkára véve

kitettük a balkon közepére

a hóba.

Nem történt semmi perceken át.

Aztán megrebbent egy bokorág,

s gyanakodva

kidugta fejét,

és szétnézett egy kis veréb.

Szemügyre vette a terepet –

(de akkor már új s új verebek,

tíz-tizenöt is lehetett,

tolakodtak a háta megett) –

tollát borzolta, mintha fázna,

majd hirtelen

rászállt egyenesen

a balkon alatt a barackfára.

Onnét, kis kémlelés után,

mint csöppnyi gombolyag,

oly puhán huppant le a hóba a balkonon.

A többi veréb az ágakon

leste, mi lesz.

Nem történt semmi. A kis begyes

ugrott egyet-kettőt, utána

lecsapott a tálra,

kikapott belőle egy rizsszemet,

s eszeveszett

iramban visszamenekedett

a fára;

onnét lesett

a balkonunkra. A többi veréb

elébb s elébb

óvakodott, majd egyik a másik

után röppent a barackfáig,

barackfáról balkon peremére,

s onnét orvul, gyanakodva,

félve a tálig,

s egy rizzsel vissza az ágra.

Ellepték már egészen a fát.

És most kezdődött a haditanács!

Micsoda lárma!

Húsz? ötven? száz? – a Rózsadomb

valahány verebe ott zsibong

azon az egy fán, ott csivitol,

s amikor

elérkezik a pillanat,

zúgva megindul a csapat:

surrog-burrog a sok kicsi fürge

szárny, s a szürke

hadsereg elfoglalja a tálat.

Nekilátnak,

nyelik szaporán a rizsszemeket.

S a tálon csak úgy kopog és pereg

a sok kicsi csőr: tíz, száz, ezer

békés kis géppuska kelepel,

s mire a nagy csata véget ér,

a tálka alja olyan fehér,

hogy annál szebb a leghevesebb

mosogatás után se lehet.

A balkonon a hó

tele van millió

pirinyó

szarkalábbal:

a verebek lábnyomával.

Azóta minden ebéd után

nagy veréblakoma van Budán

a balkonunkon: itt zsibong

a Rózsadomb

minden verebe, s zengi veréb-

nyelven, hogy jólesett az ebéd,

s jöhet bátran a többi veréb

vendégségbe, mert van elég,

s lehet

mínusz tíz, húsz, harminc: a telet

majd csak kibírjuk, verebek,

verebek, rigók, emberek,

ha van bennünk egy kis szeretet.

Móra Ferenc: A veréb

Havas eső veri,

Fagyos szél cibálja,

Fel-felborzolódik

Tépett tollruhája.

Éhesen didereg

Jeges tetők felett -

Szánjátok, gyerekek,

Szegény kis verebet!

Ha szórtok a hóra

Morzsát, magot neki,

Parányi kis szívét

Az öröm megteli.

Tündöklő kis szeme

Oly hálásan nevet -

Szeressétek szegény

Bohó kis verebet!

Déli verőfénybe

Ő is elmehetne,

Terített asztalnál

Ő is elmehetne,

Terített asztalnál

Ő is telelhetne.

De inkább nyomorog

Itt, ahol született -

Példának vegyétek

Szegény kis verebet!

Zelk Zoltán: Két cinke

Tavaly télen két cinke,

széncinke és kék cinke

- mind a kettő szép cinke -

szállt az ablakomba.

Egyik fején szénsapka,

másik fején kék sapka,

így ültek az ablakba -

de örültem nékik!

Kaptak diót, tökmagot,

mind a kettő jóllakott.

Azt se mondták, jónapot,

s máris elrepültek.

Január és február

éhes télen a madár,

mindennap eljöttek már

ebédelni hozzám.

Megvan még az ablakom,

van dióm és van magom,

jövőre is kirakom -

visszavárom őket!

Őri István : Macskajaj

A szomszédban macskajaj

kutyáéknál nagy a baj:

beütött a kutyabaj.

Ebek csontja mind felforrt

kutya macskát elpáholt

menekül a macska-sereg

tiltakozik, ahol lehet

jött a macska-szakszervezet

kivizsgálni az ügyeket.

Megnézték a panasz-listát

macska-vezér bosszút kiált:

"Menjetek, mind, kutyák ellen

bánjatok, mint egerekkel!

Támogatjuk harcotokat

a hős macska kutyát foghat!"

Ezzel vették kalapjukat

indították autóikat

- közeledvén mérges ebek -

a helyszínről elsepertek.

Hogy mi történt ezek után,

elmondom majd holnapután.

Tarkovszkij,Arszenyij: Tücsök

A vér szava súgja nekem - házitücsök vagyok én.

A kemence alatt dalolom meghitt dalomat.

S van, ki vizet forral, s dühösen zúdítja felém,

Más megtűri az énekemet s a szivébe fogad.

Utazónak a távoli tájra idézem a hont,

Hol a kabóca dalától harsog a déli vidék,

Nem tudom én, hitvány hegedűm faragója ki volt,

Ám a kabóca se zengi be nálam szebben az éjt.

Mennyi orosz mássalhangzó zizeg énekeimben!

Háncskosaramba ezer szólást rejtettem el én,

S háncskosaramban felleli mindezt újra a gyermek,

Ódon bár hegedűm, s egyhúru, szegény a zeném.

Meg sem hallod a hangom - mintha csak óra ketyegne,

Hallgass hát bele, én szólítalak: erre, csak erre!

Éjjeliőr vagyok én, fel-felverem újra a házat,

S kürtökként a folyón túl felharsannak a társak.

(Ford.: Baka István)

Mikszáth Kálmán: Nyultörténet

A káposztáskert közelében, 

Virágos, dús here között 

Hat kis nyulacska elbeszélget, 

A nyulak élete fölött. 

Szólnak virágokról, mezőkről: 

„Beh jó a szabad ég alatt!” 

De im emlitik a vadászt is, 

S a hatodik nyul megszalad. 

Vadász persze nem volt közelben, 

Öt nyul tehát bátran marad ; 

A hatodik, a gyáva kis nyúl 

Ijedten rohan ezalatt.

Keats, John

Keats, John (1795-1821): 

A szöcske meg a tücsök

A föld költészete sohase holt:

ha nap heve gyötri a madarat,

s az hűs lombban búvik, egy hang szalad

tova a réten, mely frissen tarolt.

A szöcske ez - eleven, üde folt

hév nyárban; dala meg sosem szakad,

s ha éri jó kedvében fáradat,

levél alatt lel enyhe, hűs akolt.

Mert vége nincs a föld költészetének:

magányos téli esten, hogyha fagy

fojt hangot, kályhának mögötte kél

melegben növekvőn a tücsökének;

s ha álomban félig merülve vagy,

hinnéd, hogy szöcske zöld mezőn zenél.

(Ford.: Kemény Ferenc)

Umberto Saba (1883-1957): A kecske

Egy kecskéhez beszéltem.

Láncra kötve egyedül volt a réten.

Jóllakott fűvel - közben bőrig ázott

az esőben. És mekegve állt ott.

Ez az egyhangú mekegés fülemnek

testvéri hang volt. S feleltem rá, előbb

tréfából, aztán mert a fájdalom örök,

s ily monoton, fakó hangon üzenget.

Egy magános kecskéből akkor

ez a bánat nyögött.

Egy sémita képű kecske bús, rekedt

hangja elpanaszolt minden más bánatot,

minden más életet.

(Ford.: Képes Géza)

Gilbert Keith Chesterton (1874-1936):

A szamár

Mikor az erdő járt, a hal

repült, a vad sövény

fügét hajtott s vérzett a hold,

akkor születtem én.

Rikoltva, torz fejjel, fülem

csúf szárnyként röpködött:

ördög torzképe lettem a

négylábúak között.

Kit kivetett rongyként a föld

s egy ősi akarat,

gyötörj, gyalázz: néma vagyok,

megőrzöm titkomat.

Ostobák! Jutott nékem is

egy nap, vad s drága nap:

hangok lengtek fülem körül

s pálmák lábam alatt.

(Ford.: Sárközi György)

Tudor Arghezi: Jó barátom

Így, Urszom, így.

Az orrod ide, térdemre tedd,

S jóságosan nézz a szemembe.

Testvéré, szép kutyám, mert testvér vagy velem te.

Látom, bízol bennem, ha nézlek,

És jó neked, ha hanggal s kézzel elbecézlek.

Szilaj csobán-kutyám, bennem érzed hazádat,

A sziklás Gorzst, az esztrengát s az esztenádat,

Orrodban bocskor s pásztorbunda szagja.

Kócos szőrödnek selymes-lágy a gyapja.

A lábad izmos, jó ebem,

Mint kalusárok botja, kik elküldtek nekem.

Szelíd marást érez kezem a szádban,

Vas szemfogad úgy fogja játszva, lágyan,

Azt, hogy szeretsz, így mutatod.

Ruhám, hogy elhúzz, vadként rángatod.

Elhalmozol dédelgetéssel.

Úton arcomig lendülsz egy szökéssel

S hideg orroddal bajuszomig érsz fel.

Enyém vagy s én tiéd, tudod s tudom.

"Harapós kutya", ez van kapumon.

(Ford.:Áprily Lajos)

Vargha Gyula

Vargha Gyula (1853-1929):

Szent Margit galambjai (1921.)

A szűz királylány hűs szigetjén

Galambok isznak a Dunából.

Megszomjazott s leszállt a földre

A fönn kerengő légi tábor.

Házak s tornyok felett csapongva

Negédesen szelték a léget,

Sokszínű fényes tarka tolluk

A napsugárban szinte égett.

Szelíden állnak most a parton,

Félénken néznek a nagy árra,

Piciny csőrük hegyét a roppant

Folyam vizébe be-bemártva...

Hajdanta hány szép várkisasszony

Élt boldogan, kevély örömben;

Táncolt, dalolt, fénylett, sugárzott

Zenétől harsogó teremben.

De hány volt, aki kéj s öröm közt

Egyszerre csak nagy szomjat érzett,

S ment, hol szűz Margit gyönge teste

Szeges övtől sebezve vérzett.

S az ige végtelen vizéből,

Világból elvonulva, távol,

Úgy ittak égő szomjas ajkkal,

Mint a galambok a Dunából.

Vargha Gyula (1853-1929):

Szitakötők (1919.)

Pihenni erdő hűs ölén

Beh jó a tikkadt nyár hevében;

Sátrat feszít a lomb fölém,

S árnyszőnyeget terít elébem.

Köröskörül nagy néma csend,

Madár se zengi most danáit;

Egy mélyre vájt mederbe' lent

Élővíz csillogása csábít.

Tükrét homály borítja bár,

Itt-ott a víz szikrázva csillan,

Még színesebb a napsugár,

Lombrésen át amint bevillan.

Mulatni kezd a múlt idők

Árny- s fényszövésű álma vélem...

Aranyszárnyú szitakötők

Hintáznak a smaragd levélen.

Vargha Gyula (1853-1929):

Egy vándor rigóra (1910.)

Kit fenyvesidből dél felé

Hajt a közelgő tél,

Szegény bohó vándorrigó

Szőlőmbe mért vetődtél?

Megsápasztotta már az ősz

A venyigén a lobot,

S a sárguló levél közül

Rád ért gerezd mosolygott.

Csábított az arany bogyó

Sohsem látott csodája.

- Fenn éjszakon nincs alkalom

Ily tündérlakomára.

Amint megvágtad a bogyót,

kibuggyant drága nedve,

S te szürcsölgetted ittasan,

Bajt és veszélyt feledve.

De a vincellér résen áll,

Nem érti ő a tréfát,

Lopózva csúsz, mint a hiúz,

S már fogja fegyverét rád.

Egy villanás, egy dörrenet,

S lehullsz, szíven találva,

S befutja rebbenő szemed

A halál szürke fátyla.

Szegény madár, vándormadár,

Korán elért a végzet,

Fenn a sötét fenyők között

Sohsem lát már a fészked.

Tarkovszkij, Arszenyij

Tarkovszkij, Arszenyij: Galambok

Elszállt a hét nap hét galambja,

Kiszórt magokból jól belakva.

De a helyükbe újra hét

Galambot küld megint az ég.

Amíg csak élünk, hét a nap,

S bár öt marad csupán a végén,

A földi, meghitt zugokat

A mennyországra nem cserélném.

Itt búgnak vadgalambjaink,

Itt sírdogál mind, itt kering,

Torunkon aszfaltot szemelnek,

Esőt kortyolva emlegetnek.

(Ford.: Baka István)

Mallarmé, Stéphane

Mallarmé, Stéphane (1842-1896): A hattyú

A szűzi, eleven és szép ma szárnyai

feltépik-e nekünk, sújtván vadröptű ívben,

e múlt, kérges tavat, hol visszatérve híven

dértől szegett, jeges szárnypár vergődve ví?

Ez ő - emlékezik hajdan hattyúja, ki

nagy bár, nem hord reményt a kétségtörte szívben,

mert nem éneklé a helyet mesteri mívben,

hová jégfényű tél jöttén kell szállani.

Szép vergődő nyakát e fehér görcs szorítja

a térben, mit hiún tagad; ez elborítja,

a rettentő talaj lefogván tollait.

Fantóm ehelyt csupán, mert ragyogása tiszta,

s közöny fagyleplibe magát burkolva itt,

meddő számkivetés álmába dermed vissza.

(Ford.: Kemény Ferenc)

Alphonse de Lamartine

Alphonse de Lamartine (1794-1869): A lepke

Tavasszal kelni ki s halni, ha hull a rózsa,

langy szellő szárnyakon úszni a szűz eget,

alig-kinyílt virág kebelén ringatózva

fények és illatok közt ittasodni meg,

a zsenge szárny selyemporát lerázva, lenge

sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:

a lepke mámoros fátuma ennyi csak!

Olyan ő, mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,

mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,

s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.

(Ford.: Kardos László)

Ezópus meséje

Ezópus meséje: A róka meg a bakkecske

Egyszer a bakkecske s róka forró nyárba'

Megszomjazván egy kút fenekére szálla.

Ott a jó friss vízzel szomjukat eloltva

Kijutni a kútból már szerettek volna.

Próbálták, hiába! Mond ekkor a róka:

„Ne félj, kecske pajtás, gondoskodom róla!

Állj fel, vesd a falnak a két első lábad,

Hajtsd le a két szarvad, görbítsd meg a hátad.

Akkor én terajtad, könnyedén kimászom,

S lenyújtva utánad felülről a lábom

Felhúzlak a kútból". - Megtette a kecske:

Sietett a róka, hogy magát kimentse,

De hogy jámbor társát szintén kisegítse,

Róka koma avval nem törődött mit se.

Kesergett a kecske, szidta, mint a bokrot,

De a róka a sok szitkon csak mosolygott,

S így szólt neki: „Annyi eszed, ha lett volna,

Ahány szőrszálból van szakállad csimbókja,

Meggondoltad volna, ha leszállsz a kútba,

Lesz-e módod onnan visszajutni újra?"

Semmibe se fogj, míg jól meg nem fontoltad,

Mi lesz vajon vége megkezdett dolgodnak.