Petőfi Sándor : Fa leszek

Petőfi Sándor : Fa leszek

Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy, én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy
Csak hogy lényink egyesüljenek.

Ha leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillaggá változom.
Ha leányka, te vagy a pokol, hogy
Egyesüljünk én elkárhozom.

Petőfi Sándor : Itt van az ősz, itt van ujra

Petőfi Sándor : Itt van az ősz, itt van ujra

Itt van az ôsz, itt van ujra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szemébôl is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpenditem,

Altatódalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém,

Ülj itt addig szótlanúl,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

Erdőd, 1848. (november 17-30)

Petőfi Sándor : Szeptember végén

Petőfi Sándor : Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak elôtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetôt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam ôszbe vegyûl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Ûlj, hitvesem, ûlj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Oh mondd: ha elôbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világbol

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyûimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Koltó, 1847. (szeptember)

Feleségek felesége



Szeptember és Petőfiné. A magyar szerelmi líra legismertebb versét, a Szeptember végén-t mindenki ismeri. 1846 szeptemberében találkozott először Petőfi Júliával, napra pontosan egy évvel később házasodtak össze és napra pontosan 22 évvel később temették — 39 éves korában — el azt a nőt, akit akár költőként vagy az Andersen-mesék magyarra való fordítójaként is ismerhetnénk. De nem ismerjük, az ő életét két év határozta meg. A Petőfi mellett eltöltött két esztendő.




Behunyt szemmel ült a karosszékében Szendrey Júlia, hallgatott s érezni lehetett, hogy több szó már nem hagyja el az ajkát. Feje kissé féloldalra billent. Nem tudni, elaludt-e, de aki ránézett, csak arra gondolhatott, hogy álmodik.
Óvatos mozdulattal, nesztelenül felállt helyéről a két vendég. Lábujjhegyen hagyták el a szobát. S hangtalanul húzták be maguk mögött az ajtót.
— Szegény asszony — szólalt meg távozás közben a kis Júlia. — Úgy sajnálom őt.
— Te sajnálod? — csendült fel Zsuzsa hangja. — Én irigylem. Van-e nő, aki szebb élettel dicsekedhetik? Petőfi Sándor felesége lenni!
— De Petőfi Sándort elveszíteni!
— Nem vesztette el. Nem veszthette el. Ott él a szívében halhatatlanul.
— Mindnyájunk szívében ott él.
— Igen, minden magyar szívében. S míg magyar szó hangzik, Petőfi szellemével együtt ott él a szívekben Petőfiné Szendrey Júlia is.
* * *
„Az erdődi George Sand tehát teljesítette küldetését Petőfi mellett, szinte a görög mitológia kérlelhetetlenségével, kokárdával, vörös övszalaggal, vörös frígiai sipkával követte a férjét, míg az sorsához el nem érkezett.
A rövid hajú, férfiruhás, szivarozó, szabados, végzetes Júlia azonban csak addig érdekel minket, míg a Petőfié volt. Bűnösnek mondani könnyelműség és tudatlanság volna: ő szimbólumos büntetése volt Petőfi életének és zsenijének.” (Ady)
* * *
Ha a szabadságharc bukása után Szendrey Júlia börtönbe kerül, meghal vagy esetleg zárdába vonul, később az egész nemzet a fellegekig magasztalta volna. De a sorsa az lett, hogy egy nemzet szórta rá szitkait. Nem kevesen azok közül, akik annak idején támadták a költőt. Vannak, akik úgy vélik, bármilyen szép is Petőfi szerelmi lírája, mégsem az igazi, hiányzik belőle a fájdalom, az önsanyargatás a kínlódás. Hiányzik, Júlia mellett eltöltött két éve alatt nem ismerhette meg ezeket az érzéseket...
Aki már elment, azt nagyon könnyű szeretni. Júlia akkor szerette Petőfit, mikor kellett, mikor annak szüksége volt a szeretetére. Mellette állt, mikor Kossuth, Klapka vagy Mészáros Lázár oktatták ki, társa volt a kudarcos választás bukásban is. Soha nem zavarta, hogy nem hozzá íródtak a híres sorok: „Fa leszek, ha fának vagy virága...” És valóban megszűnt valaha is szeretni a költőt?
* * *
„Vétkeztem? Aki a házasságkötésünk után felhangzó pletykák, kárörvendő nevetések, rosszhiszemű károgások után indul, bűnösnek fog találni. „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt” — lám, egy év sem telt el, s a költő jóslata bevált!
Nehéz ezekről a dolgokról beszélni. A szabadságharc utáni Pestről, elsötétített utcáiról és nyomasztó légköréről, az örökös suttogásról, amelybe a magyar szó kényszerült, mert akit magyar beszéden kaptak, könnyen gyanússá válhatott. Szolgalelkekről, akik tegnap kullancs módjára kapaszkodtak a szabadságharc zászlóvivőinek köntösébe, ma meg a császár szolgái előtt hajlonganak. És ismerősök, akik nem hajlandók megismerni az embert, mert kényelmetlenségük támadhat, ha kitudódnék, hogy bármi közük is van Petőfi Sándor özvegyéhez. A csalódás, a reménytelenség napjai voltak ezek.
Mivel védhettem magam? De most hogyan védekezzem, ma, amikor önmagam ellen a vádat én emelem? Ha vétkeztem, megbűnhődtem érte. Egy boldogtalan házasság hosszú esztendeivel sok minden le lehet vezekelni. A csodálatos mese után, amelybe Petőfi Sándor az erdődi kislány életét emelte, zuhanás és mind mélyebbre merülés a valóságba jött. Mert a második házasságom ez volt: csalódás és szenvedés. Legszívesebben kitépném életemből ezeket az éveket.
Ha mérlegre teszem életem két szakaszát, a mérleg nyele két esztendő felé billen. Két boldog esztendő emlékét őrzöm, s ez bearanyozza egész életemet. Mint valami repülés, felhők fölött a csillagok közelében. Talán sok is volt ennyi boldogság egy ember életében, ezért kellett jönnie utána szenvedéseimnek. S ha megkérdeznék, hogyan éltem, teljes hittel azt válaszolnám: boldogan. Nincs erő, amely meg nem történtté tudná tenni azt, ami történt. De nincs hatalom, amely le tudná tagadni, hogy egyedül én voltam az, aki boldoggá tudta tenni Petőfi Sándort.“

(Forrás: Pál Anna: Két boldog esztendő és Szendrey Júlia naplója)

Petőfi Sándor

A XIX. század költői

Ne fogjon senki könnyelműen

A húrok pengetésihez!

Nagy munkát vállal az magára,

Ki most kezébe lantot vesz.

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni

Saját fájdalmad s örömed:

Nincs rád szüksége a világnak,

S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan

Népével Mózes bujdosott,

S követte, melyet isten külde

Vezérül, a lángoszlopot.

Ujabb időkben isten ilyen

Lángoszlopoknak rendelé

A költőket, hogy ők vezessék

A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,

A néppel tűzön-vízen át!

Átok reá, ki elhajítja

Kezéből a nép zászlaját.

Átok reá, ki gyávaságból

Vagy lomhaságból elmarad,

Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,

Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik

Azt hirdetik nagy gonoszan,

Hogy már megállhatunk, mert itten

Az ígéretnek földe van.

Hazugság, szemtelen hazugság,

Mit milliók cáfolnak meg,

Kik nap hevében, éhen-szomjan,

Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,

Addig folyvást küszködni kell. -

Talán az élet, munkáinkért,

Nem fog fizetni semmivel,

De a halál majd szemeinket

Szelíd, lágy csókkal zárja be,

S virágkötéllel, selyempárnán

Bocsát le a föld mélyibe.

Petőfi Sándor

(Pest, 1847. január)

Petőfi Sándor

A farkasok dala

Süvölt a zivatar

A felhős ég alatt,

A tél iker fia,

Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság

Ez, amelyben lakunk;

Nincs egy bokor se`, hol

Meghúzhatnók magunk.

Itt kívül a hideg,

Az éhség ott belül,

E kettős üldözőnk

Kinoz kegyetlenül;

S amott a harmadik:

A töltött fegyverek.

A fehér hóra le

Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk

S átlőve oldalunk,

Részünk minden nyomor...

De szabadok vagyunk!

Petőfi Sándor

(Pest, 1847. január)

A kutyák dala

Süvölt a zivatar

A felhős ég alatt;

A tél iker fia,

Eső és hó szakad.

Mi gondunk rá? mienk

A konyha szöglete.

Kegyelmes jó urunk

Helyheztetett ide.

S gondunk ételre sincs.

Ha gazdánk jóllakék,

Marad még asztalán,

S mienk a maradék.

Az ostor, az igaz,

Hogy pattog némelykor,

És pattogása fáj,

No de: ebcsont beforr.

S harag multán urunk

Ismét magához int,

S mi nyaljuk boldogan

Kegyelmes lábait!

Petőfi Sándor

(Pest, 1847. január)

Sors, nyiss nekem tért...

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek

Az emberiségért valamit!

Ne hamvadjon ki haszon nélkûl e

Nemes láng, amely ugy hevit.

Láng van szivemben, égbül-eredt láng,

Fölforraló minden csepp vért;

Minden sziv-ütésem egy imádság

A világ boldogságaért.

Oh vajha nemcsak üres beszéddel,

De tettel mondhatnám el ezt!

Legyen bár tettemért a díj egy

Uj Golgotán egy új kereszt!

Meghalni az emberiség javáért,

Mily boldog, milyen szép halál!

Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet

Minden kéjmámorainál.

Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,

Ily szentül!... s én elkészitem

Saját kezemmel azon keresztfát,

Amelyre fölfeszíttetem.

Petőfi Sándor

(Pest, 1846. április 24–30.)

Petőfi Sándor,

Ha férfi vagy, légy férfi...

Ha férfi vagy, légy férfi,

S ne hitvány gyönge báb,

Mit kény és kedv szerint lök

A sors idébb-odább.

Félénk eb a sors, csak csahol;

A bátraktól szalad,

Kik szembeszállanak vele...

Azért ne hagyd magad!

Ha férfi vagy, légy férfi,

S ne szád hirdesse ezt,

Minden Demosthenesnél

Szebben beszél a tett.

Építs vagy ronts, mint a vihar,

S hallgass, ha műved kész,

Mint a vihar, ha megtevé

Munkáját, elenyész.

Ha férfi vagy, légy férfi,

Legyen elved, hited,

És ezt kimondd, ha mindjárt

Véreddel fizeted.

Százszorta inkább éltedet

Tagadd meg, mint magad;

Hadd vesszen el az élet, ha

A becsület marad.

Ha férfi vagy, légy férfi,

Függetlenségedet

A nagyvilág kincséért

Árúba ne ereszd.

Vesd meg, kik egy jobb falatért

Eladják magokat.

"Koldusbot és függetlenség!"

Ez légyen jelszavad.

Ha férfi vagy, légy férfi,

Erős, bátor, szilárd.

Akkor, hidd, hogy sem ember

Sem sors könnyen nem árt.

Légy tölgyfa, mit a fergeteg

Ki képes dönteni,

De méltóságos derekát

Meg nem görbítheti.

Petőfi Sándor

(Pest, 1847. január)

Ha én kedvesemről gondolkodom...

Ha én kedvesemről gondolkodom,

Egy-egy virág minden gondolatom,

Gondolkodom rólad, szép kedvesem,

Ezt teszem napestig, egyebet sem.

Foly a lemenő nap arany vére

Violaszín hegyek tetejére.

Még messzebb van tőlem, kit szeretek,

Mint azok a violaszín hegyek.

Mért jár a nap keletről nyugatra?

Ha nap volnék, nem járnék én arra,

Nyugatról járnék én kelet felé,

Mert a legszebb lyány ott keleten él.

Feljött az égre az esti csillag,

Ma megint oly különösen csillog,

Felöltözött ünnepi ruhába,

Tán azért, mert kedvesemet látta.

Mikor látlak, mikor látlak, rózsám?

Mikor leszesz megint közel hozzám?

Vajjon mikor nézek már szemedbe,

Szép szemedbe, hetedik egembe?

Petőfi Sándor

(Pest, 1847. május)

Az álom...

Az álom

A természetnek legszebb adománya.

Megnyílik ekkor vágyink tartománya.

Mit nem lelünk meg ébren a világon.

Álmában a szegény

Nem fázik és nem éhezik,

Bibor ruhába öltözik,

S jár szép szobák lágy szőnyegén.

Álmában a király

Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál...

Nyugalmat élvez.

Álmában az ifju elmegy kedveséhez,

Kiért epeszti tiltott szerelem,

S ott olvad égő kebelén. -

Álmamban én

Rabnemzetek bilincsét tördelem!

Petőfi Sándor

(Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt)

Nem csoda, ha ujra élek...

Nem csoda, ha ujra élek,

Mert hisz ujra láttam őt!

Visszaszállt belém a lélek,

Eszmélek, mint azelőtt.

Kín s reménység kebelemben

Ujra fáklyát gyujtanak,

És e fénynél e teremben

Kergetőznek, játszanak. -

Tudni most csak az szeretném:

Mi volt e találkozás?

Csak azon tünődik elmém:

Véletlen vagy számitás?

Oh e lyányka oly rejtélyes,

Szíve olyan mély folyam,

Hogy szemem, bármilyen éles

Néz beléje hasztalan!

Rejtély vagy te, lyányka, nékem,

S állsz megfejthetetlenűl;

Kárhozatom? üdvességem?

Egyik a kettő közül.

Oh de melyik?... törhetetlen

Lánc körűlem e titok;

Vonna már el sorsom innen,

És nem szabadúlhatok.

Bontsd ki, lyányka, e titoknak

Fátyolából homlokod,

Mert én addig el nem hagylak,

Míg le nem hull fátyolod...

Jaj de kell, kell mennem, bárha

Bizonytalanság kisér;

Úr a sors, hajlok szavára,

Ő parancsol és nem kér.

Elmegyek, de nem örökre!

Majd ha fris virágokat

Hint a tavasz fürteidre,

Dalnokod meglátogat.

Én leszek az első fecske,

Mely tihozzátok röpűl,

S minden reggel, minden este

Cseveg ablakod körűl.

Le a kertbe, a mezőre

Együtt járunk, úgyebár?

S nézzük, lyányka, a föld vére,

A patak, mi pezsgve jár.

Nézzük majd a sok virágot,

Amint nyílnak kelyheik,

S ha ezeket nyílni látod,

Szíved is tán megnyilik.

Petőfi Sándor

(Nagykároly, 1846. október 22-23.)

Petőfi Sándor: A Tisza

Nyári napnak alkonyulatánál

Megállék a kanyargó Tiszánál

Ott, hol a kis Túr siet beléje,

Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly simán, oly szelíden

Ballagott le parttalan medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugára

Megbotoljék habjai fodrába'.

Sima tükrén a piros sugárok

(Mint megannyi tündér) táncot jártak,

Szinte hallott lépteik csengése,

Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg

Volt terítve, s tartott a mezőnek,

Melyen a levágott sarjú-rendek,

Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban

Magas erdő: benne már homály van,

De az alkony üszköt vet fejére,

S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza túlsó partján,

Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,

Köztök egy csak a nyílás, azon át

Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emléke képpen

Rózsafelhők úsztak át az égen.

Legmesszebbről rám merengve néztek

Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe

Egy madár csak néha füttyentett be,

Nagy távolban a malom zúgása

Csak olyan volt, mint szúnyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,

Pór menyecske jött. Korsó kezében.

Korsaját míg telemerítette,

Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,

Mintha gyökeret vert volna lábam.

Lelkem édes, mély mámorba szédült

A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz. -

Késő éjjel értem a tanyára

Friss gyümölcsből készült vacsorára.

Társaimmal hosszan beszélgettünk.

Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:

"Szegény Tisza, miért is bántjátok?

Annyi rosszat kiabáltok róla,

S ő a föld legjámborabb folyója."

Pár nap múlva fél szendergésemből

Félrevert harang zúgása vert föl.

Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,

S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,

Vágtatott a Tisza a rónán át,

Zúgva, bőgve törte át a gátot,

El akarta nyelni a világot!

Szüreti borvers

Petőfi Sándor: Furfangos borivó

Megiszom én a bort, mert szeretem,

De néha megy belém nagy nehezen;

Azonban rajtam nem fog ki soha,

Minden dolognak van oka-foka.

"A kancsó zsarnokszív" - azt gondolom -

"Ki kell belőle a vért ontanom!"

S e gondolatra kancsóm kiürűl,

Készítették bár feneketlenűl.