Szergej Jeszenyin:Szép jó reggelt

Elaludt már a sok arany csillag,

megrebbent a tág víz tündér tükre,

a folyóra hajnal fénye villant

s pírt dobott a fényháló-egünkre.

A nyírfák is mosollyal ébredtek,

szétzilálták selyem hajfonatjuk,

zöldszín fülbevalóik zizegtek,

s harmatból volt ezüst ruha rajtuk.

Lombos csalán kerítésre kúszva

ékes gyöngyöket nyakára felvett,

s pajkosan-bohón fülembe súgta:

"Szép jó reggelt!"

Szergej Jeszenyin: Erdőn átal ment anyám

Erdőn átal ment anyám Iván-éjszakáján.

Csatakos, hideg fűben botladozott árván.

Lépett sások élire, bogáncs tövisébe,

tépte horgaskarmú ág - sírdogált szegényke.

Éles fájás járta át, ledölt gyolcsfehéren,

feljajdult és szült fiút mohos fák tövében.

Szült világra, gyönyörűre: gyephant volt

a párnám,

ékességes pendelyem hajnali szivárvány.

Így születtem, Iván-éj kedves unokája,

szerencsét bűvölt fölém öreg fák homálya.

Csakhogy nem kell énnekem ajándék-

szerencse:

magam útját vakmerő lábam hadd keresse.

Vagy tán jobb lesz piheként kék egekbe

tűnni,

pihe-nyájjal csöndesen a semmibe merülni.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Szergej Jeszenyin: Elindulok

Szergej Jeszenyin: Elindulok

Elindulok, szelíd zarándok,

mezítlábas szegénylegény,

amerre úsznak zsenge ágak

nyírfaderék fehér tején.

A földet véges-végig mérem,

követve képzelt csillagot.

Közelgő jósorsom remélem,

míg rozstáblák közt ballagok.

Piros almát emel az égre

a hajnal hűvös tenyerén.

Kaszások indulnak a rétre,

énekük lassan ring felém.

Falu-sövény mellett haladva

csöndes igéket mormolok:

százszor boldog, ki elfogadta

a tarisznyát, vándorbotot,

boldog, kit gyér öröm vígasztal,

barát, ellenség elfeled,

kit dűlő, mezsgyekő marasztal,

s ki csak kévéknek hajt fejet.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Szergej Jeszenyin: A ménes

A dombsoron lovak dobognak át,

fújják a völgybe szét napok aranyporát.

Lerontanak, s hol reng a kék öböl,

sörényük olvadt szurka szétömöl.

Nézik a víz csillámló fodrait.

Nyakukba most a hold ezüstpányvát hajít.

Árnyától megriad a ménes, elrobog,

a kelő nap felé sörénye fellobog.

*

A lófejek körül a tavasz napja zeng.

A bögölyhad még álmosan kereng,

de este már csípése mérges -

fülét lesunyja, fölnyihog a ménes.

Pata robajlik, egyre élesebben

felcseng a hang és elhal a füzesben.

A víz a csillagos nagy égig tornyosul,

tükrére bögölyög hamu-esője hull.

*

Réten az alkony fáradt kékje leng,

sípja szaván a pásztor elmereng.

Figyel a ló, lehajtja nagy fejét,

hallgatja csöndesen a pásztor énekét.

Visszhang harangja zeng, finoman rezzenő,

üzen a széllel egy sosem-legelt mező...

Szeretem nappalod, borongós éjjeled:

rólad zengek, hazám, tűnődő éneket.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Szergej Jeszenyin: Holdfénycsipke leng fehéren

Holdfénycsipke leng fehéren,

völgyben árnyék suhan, néma.

Mécs fényében, a szentképen

mosolyog fenn Magdaléna.

Egy szilaj lény arca fényét,

mosolyát megirigyelte.

Hályogszemű, sötét ég,

a hold mintha dideregne.

Száll süvítve orkán-trojka,

csípős verejtékben ázik,

fél az erdei manócska,

ríva szél hátára mászik.

Halál fen pengét az éjben,

most már sír fenn Magdaléna.

Ki a völgyben jár, a szélben,

gondoljon imámra néha.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Szergej Jeszenyin: Itthon vagyok

Itthon vagyok, együtt megint

e tűnődő, szelíd vidékkel.

A hegy mögül még visszaint

a fürtös alkony, lágy kezével.

Szállnak bozontos fellegek,

az eget lassan átalússzák.

Nyomukban csöndesen lebeg

s rámhull az esti szomorúság.

A fénylő templom-kupolát

beszövik-fonják kékes árnyak:

Sok régi pajtás, jóbarát,

ó, merre tűntél, hol talállak?

Évek ködfala eltakart.

Mentetek sorra, mindahányan.

Csak a víz tud még régi dalt,

zubog a vén malomlapáton.

Míg lassan ellep a sötét,

s a szelek gyönge nádat törnek,

örökre elszállt évekért

könyörgök a párolgó földnek.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Szergej Jeszenyin: Szántó, liget letarolva

Szántó, liget letarolva,

vizek fölött nedves ködök,

mint a kerék, legurult a

bágyadt nap kék hegyek mögött.

Elaludt a kerékmarta

országút, és álmot látott,

azt álmodta: hó takarja

nemsokára a világot.

Magam láttam - zúgtak a fák,

körül a világ ködös volt -

szánunk elé fogta magát

paripának a vörös hold.

/Ford.: Urbán Eszter/

Szergej Jeszenyin: Lelkem, az égből száműzött

Lelkem, az égből száműzött,

repülne földöntúli tájra...

De szép, ha pőre fák között

kicsap a zöld levélke lángja,

s a röpködő kis tűz alatt

ágak gyertyái olvadoznak,

közöttük suttogás szalad -

szava támadt a csillagoknak...

Elolvastam kuszált jegyed

világ, és így jelöltél kínra,

mint üstökös , ha szánt eget

s tűzmását víztükörre írja.

A ló is mindhiába csapja

hátáról hold ezüstporát...

Ó, szemem, ha gyökér itatna

téged is, mélyről, mint a fát!

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Szergej Jeszenyin: Aranyos levelek kavarognak

Aranyos levelek kavarognak

rózsásvizű őszi tavon.

Mint űrbeli lepkerajoknak

libegése a csillagokon.

Rokonom s szeretőm ez az este,

meg a völgy, melyen ősz rohan át.

A kamasz szél titkokat esdve

emelinti a nyír-rokolyát.

Oly hűvös a völgy meg a lelkem!

Puhafürtű juhnyáj a homály.

Túl, túl a halószavú kerten

csengő nevető dala száll.

Ilyen őszi borús üzenettel

nem volt tele még a szívem.

Jó volna a fűzfalevelekkel

elringani néma vizen,

holdként csavarogni a réten,

hol széna a jószagú ágy...

Örömöm keresem ködös égen.

Szerelem, hol a vágy, hol a vágy?

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Szergej Jeszenyin: Ülj le mellém

Ülj le mellém, kedves, ülj le,

hogy szelíd szemedbe zárva

hadd figyeljek elmerülve

szívem förgeteg-szavára.

Ez az őszi arany-áldás,

fürtöd hamvas-dér-fehére

úgy hullott, mint a megváltás

a mihaszna lókötőre.

Rég mögöttem szülőföldem,

rétek, erdők sűrűsége,

életem hogy beleöljem

városi vad dicsőségbe,

odahagyott kertre, nyárra

hogy ritkábban emlékezzem,

hol a békák muzsikája

költővé nevelt föl engem.

Éppen ilyen ősz van arra.

Ág-mancsával be-betéved

ablakunkon a juharfa,

keresi az eltünőket.

Rég nincsenek a világon.

Cinteremben az ezüst hold

jóslata a keresztfákon:

mi is vendégek leszünk ott.

Mi is talján bajnak-gondnak,

ott leljük meg végre békénk.

Ezek a hullámzó dombok

vígasztalják, aki él még.

Ülj le mellém, kedves, ülj le,

hogy szelíd szemedbe zárva

hadd figyeljek elmerülve

szívem förgeteg-szavára.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Szergej Jeszenyin: Nem siratlak

Nem siratlak, nem idézlek, múltam,

szirmok füstjét ontó alma-ág.

Hervadás aranyködébe fúltan

tünedezik már az ifjúság.

Lassúbb lett szívemnek lódulása,

csípi dér, belémar hideg.

Mezítlábas csatangolásra

nem hívnak már nyírfaligeteg.

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve

olvasztgatja szóra ajkamat.

Hová lettél, kedvem frissessége,

szemem-fénye, érzés-áradat?

Vágyaimat fukarabbul mérem:

álmodtalak volna, életem?

Mintha lovon szálltam volna fényben,

piros lovon tavasz-reggelen.

Csupa árnyak vagyunk a világon,

hull a juhar rézszín levele.

Mégis mindörökre áldva áldom,

hogy virultunk s meghalunk bele.

/Ford.: Rab Zsuzsa/