Szergej Jeszenyin: A ménes
A dombsoron lovak dobognak át,
fújják a völgybe szét napok aranyporát.
Lerontanak, s hol reng a kék öböl,
sörényük olvadt szurka szétömöl.
Nézik a víz csillámló fodrait.
Nyakukba most a hold ezüstpányvát hajít.
Árnyától megriad a ménes, elrobog,
a kelő nap felé sörénye fellobog.
*
A lófejek körül a tavasz napja zeng.
A bögölyhad még álmosan kereng,
de este már csípése mérges -
fülét lesunyja, fölnyihog a ménes.
Pata robajlik, egyre élesebben
felcseng a hang és elhal a füzesben.
A víz a csillagos nagy égig tornyosul,
tükrére bögölyög hamu-esője hull.
*
Réten az alkony fáradt kékje leng,
sípja szaván a pásztor elmereng.
Figyel a ló, lehajtja nagy fejét,
hallgatja csöndesen a pásztor énekét.
Visszhang harangja zeng, finoman rezzenő,
üzen a széllel egy sosem-legelt mező...
Szeretem nappalod, borongós éjjeled:
rólad zengek, hazám, tűnődő éneket.
/Ford.: Rab Zsuzsa/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése