József Attila : Eggyéölelődés vágya

József Attila : Eggyéölelődés vágya

Hiába gyúl ki nagy szemedbe máglya,

Csókos kin ajkamat hiába rágja

S ölelni vágyás: többet akarok.

Husodba forróság lohol lihegve,

Ruhád letépve szállna mély egekbe

S aztán? mi van még? - Többet akarok!

Mint csecsemő, kit gonosz, céda anyja

Kemencére vetett, mely összemarja,

Vágyban vonagló szép szivem olyan.

Ó úgy szeretnék eggyé lenni véled!

Hogy folyna eggyé vérem és a véred,

Mint szélvész ültén két fáradt folyam.

Egy lelkünk lenne, mely nyugodtan lengne

És semmisülne át a végtelenbe

S betelt egy-test, mely többé nem akar.

Két bús álomvirág, mely egynek nyilhat.

Mint eggyé lesz a szellő és az illat,

Ha már sunyít a romboló Vihar.

1923. jan. vége

József Attila : Majd megöregszel

Majd megöregszel és bánni fogod,

hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.

A lelkiismeret majd bekopog

s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed s az melléd települ.

Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,

mert éjjel félni fogsz majd egyedül.

Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,

de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;

hanem valaki hiányozni fog

a múltból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz: s ha eleget totyogott

rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben

áll ifjú képed. Hozzá motyogod:

"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."

"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,

de fogatlan szád már nem válaszolhat;

s ki a nap előtt lehunyod szemed,

alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,

mint a csikó, hogy a hámot levesse.

S a félelem tűnődik, nem a vágy,

a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,

hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.

Mert elfárad bennem a fájdalom,

elalszik, mint a gyermek, s én is véle.

József Attila: Jelen, mult, jövő

József Attila: Jelen, mult, jövő

Az elmultba szemem tétován tekint

Egy percre csak! Üldözi a jelen,

Nem pihenhet régi emlékeken,

Unos untalan visszatér megint.

A jelen, oh! a jelen mindig bántott,

Amerre én, mindig arra haladt,

Tövisekkel hinté bé az utamat

S elvett tőlem reményt, boldogságot.

Nem veheté el, bár kínzott nagyon

- Történik minden, ahogy írva vagyon -

Nem veheté el, nem, a jövőt tőlem.

Tövises úton segít a jövendő;

Jövőben dicsőül meg a szenvedő;

Jövő mutatja az utat előttem!

1921. ápr. 15. 

József Attila:Csókolj, csókolj

Csókolj, csókolj utóljára,

Fehér karoddal ölelj át,

'sz elmegyek már nemsokára

S szerelmed életem ára,

Csókolj, csókolj és ölelj hát.

Már nem csókol! Nincs, nincs sehol

Én eljöttem, - ő - maradott.

Hűtlen-e már? Jaj! mást csókol!

Érzem, más ki néki bókol,

Más visz néki szép virágot.

Úgy kinlódom! Nappal, éjjel

Csak mindig reá gondolok:

Vaj' kit csókol most ő kéjjel,

Szembe szállva reményemmel,

Hisz tőle oly távol vagyok!

Itt van a boldog pillanat:

Hozzá, haza repülhetek!

Oly lassan halad a vonat,

Oly gyorsan tűnik le a nap!

Viszontlátom-e őt? Egek?!

Hála Isten! Honn vagyok már!

Szívem pattanásig feszül

S azt dobogja: Tán nem is vár!

Csönd fogad, az óra is áll

S szemembe egy porszem repül.

Csókolok egy hideg kezet,

Zokogástól reszket vállam:

Azt hittem: hűtlen, rászedett,

Pedig csak engem szeretett

S szive repedt meg utánam.

1921. ápr. 11.

József Attila: Hozzá

Arany hajad, mint a nap sugára

Vet fénykévét ruhácskád fodrára.

Reng ruhádban a karcsú termeted:

Rózsaszálon a gyémánt permeteg.

Szemed a mély tenger csillogása,

Égen földön nincs, nem akad mása.

Ha engem látsz, lecsukod csendesen,

Sugaráért od'adnám életem!

Lelked nyájas holdsugár az éjben,

Ringatózik mély tenger ölében.

Óh! előlem felhők takarják el!

S ha várok rá... eltünik - a nap kel.

Szíved? Óh! a szíved nem találom,

Ez az én bús, szomorú halálom.

Széttörnélek! - de kezemen bilincs:

Meghalok érted, mert szíved az nincs.

1921. ápr. 10.

József Attila: Amióta

Amióta megláttalak,

Szebben süt a nap le rám

És azóta százszor szebben

Dalol a kis csalogány.

Csak a piros ajkad néma

S mosoly rajta nem fakad,

Saját magam árnya vagyok,

Hisz csókolnom nem szabad.

Amióta megláttalak,

Illatosabb a mező

És azóta tövis nélkül

Áll a büszke rózsatő.

Csak a lelked lett fagyosabb,

Csak a szíved lett büszke,

S szerelmemtől lobbant lángra

A kétségb'esés üszke.

Amióta megláttalak,

Örök tavasz ég virul

És azóta kis madarat

Kis leány nem tart rabul.

Csak te tartasz foglyul engem

S csak a szívem csupa seb;

A neveddel ajkaimon

Halok meg! - úgy édesebb.

1921. ápr. 11.

József Attila: A szív s a szem

A szív érez, a szem kutat,

Szép lány szerelméhez utat.

A szív dobog, a szív sóhajt

Ha a lány távol nincsen,

A szem ellesi az óhajt:

- Mit kívánsz édes kincsem?

Ha eltűnik a szerelem,

A szív kérdi: - Mi lesz velem?

Önző szív! magára gondol

S csakhamar életre kel.

S nem gyötrődik semmi gondtól,

Hisz gond nélkül válik el.

A szem, ha nincs vis-a-vis-ja,

Rejtett kincsét előhíjja,

S mosogatja gyötört lényét,

De ez már mit sem segít,

Vissza nem kapja a fényét,

Ha elsírta könnyeit.

1921. márc. 29.

József Attila: Összetört szívem

Összetört szívem bús kesergője

Csókot kért tőled, néma halott,

Szunnyadsz te régen, nem hallsz felőle,

Boldogan virulsz, ahol vagy, ott.

Oh! ha leszállnál a magas égből

S lelkem akarnád vídítani,

Könnyem, mely most hull sűrűn szememből,

Nem volna tovább mért ontani.

Vagy ragadjál ki, hő szerelmeddel

Földi posványság csápjaibul,

Várlak epedve, kedvesem! jöjj el!

Szánd meg a könnyem, mely egyre hull.

Összetört szívem bús kesergője

Csókot kér tőled, néma halott.

Nem szeretsz már te, nem hallsz felőle,

Nem kellesz nékem, oh! átkozott!

1921. márc. 28.

József Attila:Keresek valakit 

Tele vágyakkal zokog a lelkem

Szerető szívre sohase leltem,

Zokog a lelkem.

Keresek Valakit s nem tudom, ki az?

A percek robognak, tűnik a Tavasz

S nem tudom, ki az.

Csüggedő szívvel loholok egyre,

Keresek valakit a Végtelenbe,

Loholok egyre.

Könnyim csorognak - majd kiapadnak:

Vágyak magukkal messzebb ragadnak -

Majd kiapadnak!

Búsan magamnak akkor megállok,

Szemem csukódik, semmitse látok -

Akkor megállok.

Lelkem elröppen a Végtelenbe,

Tovább nem vágyom arra az egyre,

A Végtelenbe.

1921. okt. 31.

József Attila: Akkor

És akkor zuhogott, csattogott, villámlott

S akkor kerültem messze szobámat

És akkor őrjöngtem, szidtam a világot

S akkor tiport legjobban a Bánat.

S akkor imádkoztam, követeltem, kértem

És akkor sírtam szívből igazán

S akkor bánó szívvel meggyóntam, megtértem,

Mert akkor halt meg egy lány, egy leány

József Attila: Egyedül

Egyedül fogok én állni a világon.

Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.

Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon,

Aki szenvedésben csókot csókra adjon.

Csókot csókra adjon s aki hű, nem álnok,

Aki büszke arra, hogy mellette állok.

Aki míg én alszom őrködik könnyezve,

És, ha ébren vagyok, kacagó a kedve.

Aki szeret engem, aki meghal értem

S még akkor is szeret örök-visszatérten.

S nem fog borulni le rám senkise sírva,

Ha majd távozom az örök-néma sírba.

1921. szept. 24.

József Attila: Bolyongok

Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?

És ahol szeretnek, és csak reám várnak,

És csak reám várnak.

Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?

Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,

Fénylő csillagokra.

Merre nincs csillagfény - arra fogok menni,

Ott fognak igazán engemet szeretni,

Igazán szeretni.

1921. szept. 24.

József Attila:

Szeretném ha vadalmafa lennék !

Szeretném, ha vadalmafa lennék!

Terebélyes vadalmafa;

S hogy testemből jóllakhatna

Minden éhező kis gyermek

Árnyaimmal betakarva.

Szeretném, ha vadalmafa lennék

S minden egyes árva gyermek,

Ha keserű könnye pereg,

Felkeresné s könnyeivel

Öntözné meg a tövemet.

Szeretném, ha vadalmafa lennék,

Mi ha majd egykor kiszárad

És a tél apó kivágat,

Lángjaival felszárítná

Könnyeit a bús árváknak.

S ha csakugyan vadalmafa lennék,

Volna öröm a földön és

Sehol semmi bú, szenvedés

S a mosolygó fejeket nem

Bántaná az elköltözés.

1921. ápr. 12.

József Attila

József Attila: Este volt s a bőrünk összeért

Este volt s a nyári égről

Rohanó, tüzes vágyak estek belém,

Mikor a bőrünk össze-összeért,

Egész életemmel ott éltem én,

Azon a kicsi, darabka helyen,

Ahol a bőrünk,

A bőrünk összeért.

Most már tudom, őt, őt kerestem,

Mikor jelenést kért az eszem.

S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek,

Értitek-e az ő szavát, ölét?

Mert már nem birom el s az egész asszonyt

Méhike-zümmel és hatalmas

Üstökös-dobó kiáltásokkal

Kihirdetem.

Micsoda melletted a napsütött szöllőhegy,

A hajnalszőrű friss, égi állat,

Vagy a bokrok reggeli ringatódzása

A hajadon földek zsenge tomporán?

Minden asszony csókja összebugyog benned

S már sokszor félek, nagyon félek tőled,

Mert mi nagyon összebogozódtunk.

S még minden szabad szálat elkeversz.

Ó, mi akkor is kívánjuk egymást,

Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak

És te könnyű felhőkön heversz!