Heinrich Heine : Lorei - A szellemidézés

Heinrich Heine : Lorei

Nem tudom, mit jelentsen,
oly szomorú vagyok;
egy régi mese mindig
fejemben kavarog.

Hûvös van és homály száll,
a Rajna hömpölyög,
a hegyet körbe fényli
alkony-sugaru köd.



A magas bíbor csúcson
ül a gyönyörü lány,
ékszere sziporkázik,
és arca halovány.

Fésüli arany fürtjét,
és úgy dalol, dalol -
különös, édes dallam
fáj, sajog valahol.



A hajós szívét fogja,
mit fájdalom facsart,
csak néz, néz a magasba -
...Csattan a sziklapart.

Csónakát hideg hullám
nyeli a mélybe le. -
Szép Lorelei a gyilkos,
és bûvös éneke.

DSIDA JENÕ fordítása

Heinrich Heine : A szellemidézés 

Az ifju ferencesbarát
cellája magányán görnyed,
olvasván régi varázsigét,
a Pokoltörvény cimü könyvet.

S hogy az óra éjfélt kongatott,
az ifju barát nem állta,
az ajka fehérült, szózatot
intézve az alvilágba.



„A legszebb nőt, ti szellemek!
Hozzátok fel ma a mélyből,
és életet leheljetek
bele, kedvem rajta hadd épül!”

S elhangzik a szörnyü varázsige,
és teljesül a kivánság,
a szegény elhunyt szépség közelít,
vonszolva halotti uszályát.



Tekintete bús. És sóhaja száll
fájó hideg kebelnek.
A halott nő a baráthoz ül
némán egymásra merednek.

Tandori Dezső fordítása

Heinrich Heine : Énekek éneke

Heinrich Heine : Énekek éneke

Az asszony teste költemény,
mit különös ihletésben
írt be a természet csodás
emlékkönyvébe az isten.

Igen! az ihlet szállta meg
s ringatta teremtő lázba,
s a merev, lázadó anyagot
művészileg leigázta.

Valóban énekek-éneke
az édes asszonyi forma,
és mintha minden karcsú tag új
csodás-szavú versszaka volna.

Ó, milyen isteni eszme ez,
a fehér nyak - hattyú-ringás!
hol a fürtös főgondolat,
a büszke fejecske, hintáz.

Két bimbó epigrammai élt
varázsol a mell csucsára,
s mily édes köztük a szigorú
sormetszet harmóniája!

De leginkább plasztikus hatást
a csípők stílusa ér el,
s a közbevetett helyecske se rossz
a fügefalevéllel.

S nemcsak elvont poéma ez:
húsa-vére van a dalnak,
keze-lába van; csókol, nevet,
s csengőn rímelnek az ajkak.

Valódi költészet lehet itt!
Báj minden fordulatban!
S a dalnak s nőnek homlokán
a tökélynek bélyege rajt van.

Dicsérlek téged, ó uram,
s előtted a porba hajlok:
mi mind csak kontárok vagyunk
melletted, mennyei dalnok!

Dalodnak szépségeibe
hadd merülök áhítattal:
tanulmányozni nem szűnök azt
sem éjszaka, se nappal.

Igen! éjjel-nappal azt tanulom,
az időt is szánva mástól,
s lábszáram egyre vékonyodik
a sok-sok tanulástól.

Heinrich Heine : A haldokló - Végrendelet

Heinrich Heine : A haldokló

Vonzott napfény, hír, arany,
pőrén térsz meg, csúfosan.
Német hűség, német ingek -
elnyűjük külhonban mindet.

Holtsápadt vagy, de nyugodt,
befogadott otthonod.
Mintha tűzhely melengetne
a jó német földben fekve.

Persze volt, ki béna lett,
s haza sosem érkezett.
Felnyúl sóvárogva karja,
az Úr könyörüljön rajta.

EÖRSI ISTVÁN

Heinrich Heine :Végrendelet

Most, hogy közeleg a vég,
hagyakoznom illenék;
- mit is hagyjak keresztényül
ellenimnek örökrészül?

Erénydús üldözőimre
nyavalyáim, száz kórságom,
számtalan nyomorúságom
hagyom örökségbe rendre.

Mi fogóként tépte gyomrom,
kólikám rátok ragadjon,
rátok hólyag-baj s az álnok
porosz végbél-szaggatások.

A gerincem sorvadását
s görcseim rátok testálom,
rángásom és nyáladzásom -
a sok szép istenáldását.

Záradékul még csak egyet:
süllyessze el az Úristen,
gyorsan pusztítsa el innen
nyomát is emléketeknek!

JÉKELY ZOLTÁN

Heinrich Heine : Marie Antoinette

Heinrich Heine :Marie Antoinette  

Mily derüsek tükörablakai
a Tuilériáknak,
pedig bent fényes nappal is
bolyongnak a hajdani árnyak.

A Pavillon de Flore-ban a holt
Marie Antoinette
megtartja reggel a lever-t,
s ügyel a szigorú etikettre.

Körben áll, vagy kis zsámolyon ül
sok cicomás udvari dáma;
csupa csipke, selyem, brokát valahány,
s nincs ékkőben se hiánya.

Darázsderék, dagadó krinolin,
mily okosan les ki alóla
a magas sarkú, csöppnyi cipő...
Hát még ha fejük volna!

De, sajnos, mind fej nélküli,
még a felséges asszony
maga is, eszerint haja sincs,
amit bodoríttasson.

Ő, akin büszkén illegett
toronymagas paróka,
Mária Terézia lánya,
német császárok utóda,

most fej nélkül, paróka hiján
ül az udvari kísértetnép
körében, kik fejüket s hajukat
ugyanúgy elveszitették.

A végzetes tan s a forradalom
okai e kellemetlen
helyzetnek; Voltaire és Rousseau
meg a nyaktiló ludas ebben.

Be különös! Úgy sejteti
a látszat, mintha szegények
nem éreznék, hogy nincs fejük,
s hogy mily régóta nem élnek.

E hizelgés, ez az ostoba gőg
a régi visszatetsző:
a fej nélküli hódolat
bohókás, egyben ijesztő.

Bókol az első dame d'atour,
mikor odahozza az inget,
mit a másik a felségre fölad,
s bókolva elköszönnek.

A harmadik és a negyedik
bókol, majd térden állva
harisnyát húznak e hölgyek
a királynői lábra.

Alsószoknyát hoz egy leány,
bókolva illedelemmel,
egy másik bókolva jön a
fésülködőköpennyel.

A főudvarmesternő legyezi
a fehér királynői keblet.
Feje nincs, mosolyogni csupán
hátsójával igyekezhet.

A függönyrésen át a nap
kiváncsian előtör,
látja az ósdi kisérteteket,
s riadtan visszahőköl.

KÁLNOKY LÁSZLÓ

Heinrich Heine : A kínai császár

Heinrich Heine : A kínai császár

Száraz tökfilkó volt apám,
afféle sunyi józan,
de én bepálinkázom ám,
s császár vagyok valóban.

Megleltem varázsitalom,
kedélyem igazi írját:
mihelyt pálinkám nyakalom,
virág borítja Kínát.

A Mennyei Birodalom ragyog,
dús rónaként virulva;
magam is szinte férfi vagyok,
és nőm teherben újra.

Mindenki bőségben úszik,
száműzve a betegség:
főbölcsem, Konfuziusz itt
termeli a tiszta eszmét.

Prófunt helyett a katonák
- ujjé - kalácsra szoknak!
Államomban bársony s brokát
ruhája a rongyosoknak.

Jó mandarin-lovagjaim
megrokkant koponyája
mintha visszaifjodna, im,
copfját mind újra rázza.

Nagy Pagodám, hol a hit él
s megtestesül, ime, áll ma;
ki még zsidó volt, ott kitér,
s a Sárkányrend az álma.

A forradalmi láz lehűlt.
A főmandzsuk kimondták:
Nem kell az alkotmány nekünk,
a bot s kancsuka inkább!

Eszkuláp követői ugyan
ellenzik e szenvedélyem,
de tehetem, hogy ne igyam
országaim érdekében?

Még egy kupicát, még egy kupicát!
Ízlik, akár a manna.
S mert kótyagos, hát felkiált
ujjongva a nép: Hozsanna!

KÁLNOKY LÁSZLÓ

Heinrich Heine : Childe Harold - Lazarus a világ rendje

Heinrich Heine : Childe Harold

Nagy dereglye száll lebegve,
gyászfeketén a vizen.
Arca-rejtő, szót sem ejtő
tetemőrség odabenn.

Holt poéta, ajka néma,
nyugszik szemfödőtlenül;
kék szemével arra néz fel
még, hol napvilág derül.

Zeng a mélység, vőlegényét
hívja egy beteg najád,
és a gyors hab szerteporlad
az uszályon, mint a vád.

KÁLNOKY LÁSZLÓ

Heinrich Heine :

Lazarus a világ rendje  

Kinek sok jószága van,
az rabolhat sokkal többet.
Akinek kevés jutott,
annak kevesére törnek.

S hogyha semmid sincs, bitang,
kotródj félre és dögölj meg!
Itt csak annak van joga
élni, kit a pénze fölvet.

KÉPES GÉZA

Heinrich Heine : A tamburmajor

Heinrich Heine : A tamburmajor 

Ó, jaj, mostanában a vén
tamburmajor be leromlott!
Jól élt a császár idején,
vidám volt szíve, s boldog.

Egyensúlyozta a nagy botot,
mosolygás ült a száján;
ezüst paszomány csillogott
a napfényben kabátján.

Hogyha dobpergés közepett
vonult be a városokba,
asszonyszivek és lányszivek
visszhangoztak dobogva.

Jött, látott, a hon szépei
ellen megnyerte harcát;
a német nőknek könnyei
mosták fekete bajszát.

S tűrtük! Megadták magukat,
hová hódítani jöttek,
Napoleonnak az urak,
tamburmajorunknak a hölgyek.

Mint német tölgyek, a bánatot
kibírtuk jámborul mi,
míg végül mégis jelt adott
felsőbbségünk, szabadulni.

Mint küzdőtéren az ősbikák,
szarvunkat előretoltuk,
leráztuk végre a frank igát,
s Körner dalait daloltuk.

Szörnyű sorok! mind elhatol
fülébe a zsarnokoknak!
A császár s a tamburmajor
rémülten messze futottak.

Jutalmat kaptak bűneik,
cudar egy véget érvén.
A franciák császára brit
fogságba esett a végén.

Majd Szent Ilona szigetén
szenvedett mint megalázott;
gyomorrákban halt meg, kemény
szenvedések után ott.

Tisztének elvesztése várt
a nagy tamburmajorra.
Hogy ne szenvedjen éhhalált,
fogadónkban ő a szolga.

Befűt, fazekat pucovál,
fát és vizet hoz ő fel;
a lépcsőkön zihálva jár,
reszketeg, szürke fővel.

Fritz, hogyha együtt van velem,
nem restelli a tréfát,
bosszantja, gyötri szüntelen
a tétova langalétát.

Ó, Fritz, jobb, hogyha abbahagyod!
Illőbb germán fiaknak,
ha élcet a bukott nagyok
terhére sosem faragnak.

Tiszteld az ily embereket,
s kiméld meg őket az élctől;
ez az öreg itt, úgy lehet,
apád anyai részről.

KÁLNOKY LÁSZLÓ

Heinrich Heine : Szent szövetségre lépett - Seraphine esti erdőben bolyongok - A kisasszony állt a parton

Heinrich Heine :

Szent szövetségre lépett

Szent szövetségre lépett
szíveddel az én szivem;
erősen összesimultak,
mindenben egy hiten.

Jaj, csak a gyenge rózsát,
kebled virágdiszét,
csak ezt a szegény barátnőt
lapítottuk mi szét.

(ford : Kálnoky László)

 

SERAPHINE
ESTI ERDŐBEN BOLYONGOK

Esti erdőben bolyongok,
álomittas fák alatt,
s mintha csak velem bolyongnál
egyre, gyöngéd árnyalak.

Ugye itt van bájos arcod?
Itt lebeg fehér ruhád?
Vagy csak a holdfény hatolna
a fenyőhomályon át?

Földre pergő könnyeimnek
halk neszét hallom talán?
Vagy valóban sírva kísérsz
utamon, te drága lány?

KÁLNOKY LÁSZLÓ

A KISASSZONY ÁLLT A PARTON

A kisasszony állt a parton
búbánattal tele,
szivét a rózsa alkony
látványa nyügözte le.

Kisasszony, ez ócska viccre
kár igazán a könny:
lemegy a nap emitt, de
ott hátul visszajön.

LATOR LÁSZLÓ

Heinrich Heine: Holdezüst hársvirág

Heinrich Heine: Holdezüst hársvirág

Holdezüstös hársvirágok

részeg illatot lehelnek,

fenn a légben és a lomb közt

fülemilék énekelnek.

Ugye, kedves, milyen jó a

hársak alján ülni, hogyha

lombjukat a telehold-fény

sugarasan átragyogja.

Nézd csak jól meg: szív alakja

van ennek a hárslevélnek,

hársfa alá a szeretők

oly szívesen azért ülnek.

De mondd, kedves, mért mosolyogsz

messze álmok rabja képpen,

mint akinek rejtett vágyak

ébredeznek már szívében.

Ó, bevallom neked, édes,

mire vágyom: azt kívánom,

hogy bundába burkolózva

üljünk, tarka, könnyű szánon,

szélkavarta hóviharban,

hangos csengők hangja szálljon,

úgy suhanjunk, úgy repüljünk

át a réten, át a tájon.

/Ford: Lator László/

Heinrich Heine: A lótuszvirág menekülne

Heinrich Heine: A lótuszvirág menekülne

A lótuszvirág menekülne

a nap pompája elől,

feje várakozva lecsuklik,

álmodva az éj fele dől.

A hold az udvarlója,

fényével keltegeti:

s ő ájtatos virágarcát

bízón kitakarja neki.

Virul, izzik és virágít,

s némán a magasba mered:

szerelemtől, gyötrő vágytól

sír, illatozik, remeg.

/Ford: Tandori Dezső/

Heinrich Heine: Egy elmaradt könyűtől...

Heinrich Heine: Egy elmaradt könyűtől...

Egy elmaradt könnyűtől

Nem bírok nézni sem.

Rég tovatűnt napokból

Tapad még szememen.

Sok ragyogó testvére

Szétfolyt, megsemmisült.

A bánattal s örömmel

Viharba, éjbe tűnt.

S szétfolytak, mint a pára,

Ama kék csillagok,

Melyek rám mosolyogtak

Örömet, bánatot.

Mint pára és lehelet

Szétfolyt szerelmem is.

Te régi, elmaradt könny,

Szétfolyhatsz már te is!

/Ford.: Reviczky Gyula/

Heinrich Heine: Bánat

Heinrich Heine: Bánat

"Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé,

Eljönni onnan, hol boldog voltál,

S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit, ki nem szeret téged

Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek,

Kergetni egy álmot, soha el nem érni

Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet

Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet,

Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak

Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni

Mással látni meg őt és utána fordulni

Kacagni hamis lemondással,

Hazamenni, sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat

S imádkozni,

Hogy Ő sose tudja meg

Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önmagát,

De mást lát a két szemem,

Messze túl a könnyeken

Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,

Mondjam meg mit jelentesz nekem?

Tán büszkeségből azt felelném,

Semmit, csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,

S a két szemed rám nevet

Kacagva köszöntelek én is,

De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig

Aztán, hogy elfordulok

Fáradt szememhez nyúlok

S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,

De rosszul ítélsz,

Nem bántam meg

Bárhogy is volt, nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek

Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett

És csak az maradsz,

Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,

S én hagytam, hogy menj csak el

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,

De mögé ,már senki sem néz,

Játszani a közönyös embert,

Most látom csak mily nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki

Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!

Egy pillanatra zavarba jönnék,

S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagy sokára mondanám halkan

Semmiség, csupán az életem,

S nem venné észre rajtam senki sem,

Hogy könnyes lett a szemem!"

Heinrich Heine : Loreley

Heinrich Heine :

Loreley

Nem értem, a dal mit idéz föl,

s hogy oly bús mért vagyok:

egy régi, régi regétől

nem szabadulhatok.

Már hűvös az este; a Rajna

nyugodtan folydogál;

a hegycsúcs sugarasra

gyúlt alkonypírban áll.

Ott fenn ül - ékszere csillog -

a leggyönyörűbb leány;

aranyhaja messzire villog

aranyfésűje nyomán.

Aranyban aranylik a fésű,

s közben a lány dalol;

hatalmas zengedezésű

varázs kél ajkairól.

A hajósnak a kis ladikban

szive fáj, majd meghasad;

nem le, hol a zátony, a szirt van -

fel néz, fel a csúcsra csak!

Végűl ladikot s ladikost a

mélységbe sodorja az ár...

S hogy ez így lett, ő okozta

dalával, a Loreley.

ford: Szabó Lőrinc