Heinrich Heine : Lorei - A szellemidézés

Heinrich Heine : Lorei

Nem tudom, mit jelentsen,
oly szomorú vagyok;
egy régi mese mindig
fejemben kavarog.

Hûvös van és homály száll,
a Rajna hömpölyög,
a hegyet körbe fényli
alkony-sugaru köd.



A magas bíbor csúcson
ül a gyönyörü lány,
ékszere sziporkázik,
és arca halovány.

Fésüli arany fürtjét,
és úgy dalol, dalol -
különös, édes dallam
fáj, sajog valahol.



A hajós szívét fogja,
mit fájdalom facsart,
csak néz, néz a magasba -
...Csattan a sziklapart.

Csónakát hideg hullám
nyeli a mélybe le. -
Szép Lorelei a gyilkos,
és bûvös éneke.

DSIDA JENÕ fordítása

Heinrich Heine : A szellemidézés 

Az ifju ferencesbarát
cellája magányán görnyed,
olvasván régi varázsigét,
a Pokoltörvény cimü könyvet.

S hogy az óra éjfélt kongatott,
az ifju barát nem állta,
az ajka fehérült, szózatot
intézve az alvilágba.



„A legszebb nőt, ti szellemek!
Hozzátok fel ma a mélyből,
és életet leheljetek
bele, kedvem rajta hadd épül!”

S elhangzik a szörnyü varázsige,
és teljesül a kivánság,
a szegény elhunyt szépség közelít,
vonszolva halotti uszályát.



Tekintete bús. És sóhaja száll
fájó hideg kebelnek.
A halott nő a baráthoz ül
némán egymásra merednek.

Tandori Dezső fordítása