Arany János :Az ünneprontók
Zendűl, kondul szent harangszó,
Csengve, búgva messze hangzó:
"Imára! imára!"
Jámbor népe a kis helynek
Halkan lépve gyűlnek, mennek
Imára, imára.
Szép piros a pünkösd reggel,
Mintha tűzzel, Szentlélekkel
Menny-föld tele volna;
E napot fent s lent megűlik.
E nap oly ragyogva nyílik;
Mint hajnali rózsa.
De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
Rekegő szitok és otromba kacaj,
Hogy reszket az egyház tornya?...
Szembe' Isten hajlokával,
Nem törődve a szent mával,
Foly tegnapi dőre tivornya.
"Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom."
"A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét
Eszem ezt a pirosítós képét:
A kufercest majd vele járom."
Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
Tömlője degeszre fújva;
Füle táján két kis szarva gidának,
- Mintha neki volna szarva magának -
Sípján már billeg az újja.
"Ide, a Jebuzéus pofádat!
Mert megkeserűli a hátad."
"Uraim, de papolnak ott-benn..."
"Hát baj neked az; pogány hitünek?
Az enyém - ha töröm, ha nem - ez ünnep
Enyém, ha szidom; ez az Isten!"
Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
S rákezdi dudáját halkal a vén,
Minden sark billeg a táncra;
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
A tánc is utána pörébb, hevesebb,
Amint kopog és szaporázza.
De vége szakadni mikor fog, ugyan?...
"Hagyd el - riad egy rá - aki szele van!
Kihasítom kecske-dudádat."
Hanem a muzsikás mindég fujja,
Mindég szilajabban pörög ujja -
Az egész tivornya kifáradt.
Lankadva leűlne az is, meg ez is,
Hívnák haza őket ebédjekhez is:
Nem, nem lehet; ugrani kell csak.
Szidják a dudást, - verik, öklözik őt -
Verik bizony a nagy üres levegőt; -
Gyors híre szaladt e csudának.
Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
"Jössz...? vagy dobom - itt ez a villa - beléd..."
Vasvilla kezébe ragadt ám;
Fut lyány, fiu, és anya és feleség:
"Apám, fiam, apjokom! untig elég..."
S kezeit töri, szíve szakadtán.
Már józanon a fiu, az apa, férj
Mennének is - íme, közelget az éj -
Nyújtják kezöket nagy-epedve;
A táncosok arcán vérkönyü hull:
De a láb még egyre bokázza vadul,
Viszi a tánc ördögi kedve.
Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
Kénkő fojtó szaga terjedez el;
S mint szél ha forogva ragad port:
Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
(Mondják, a pokol tüzes fenekére)
Az egész örjöngő csoport.
Illyés Gyula: Pünkösdi ének
Osvát Ernőnek
Hajlongva, szaporán szivattyúzza a hű
földből a kankalin, ládd! a szomjazott reményt -
Ó, pünkösdi ünnep, földből mennybeszálló! - mint friss vizű kútra
hajlok e virágra, kortyolnám vigaszát...
Nem részegít el, nem! Nem, nem vagyok boldog,
bár száz okom volna.
Homlokomon nem enged föl leány-kedvesem
karjának barna koszorújában sem. -
...Túl, túl e hegyeken, lent a hegyek alján
egy bús napszámos vár kis előlegért az ünnepi fényben
ragyogó kastély söpört udvarában... várja, hogy szólítsák... erre kell gondolnom.
Égő arcom a morzsás földre hajtva gondolok apámra.
Hiába, hiába ragadnák magukkal a mennyei táncba
rohanó szép felhők sóvár képzeletem'
hiába kocint gyöngyöző fényt reám ezer csengő levél!
- menjetek el felhők, vonuljatok el gyorsan én fölülem -
nem feledhetem én népemet ott alant!
A porzó utakat, a fortyogó várost, melyen áthaladtam!
Nyirkos falak alól nézett egy vén munkás a sustorgó napba
és itta pislogva, mint jó rumos teát,
ezt láttam jöttömben... Sokfelé jártam én s ime bizonyságot tehetek arról
akár az Istennek! hogy lent a völgyben gőzölgve nyíló földön a földmíves
ragadó tenyérrel tólva a végtelen grófi barázdán az ekét
undorral rúgja szét a villogó hantot -
és tudom, ha kiér és alkonyattájban két ökre előtt hazafelé ballag
s a jó tavaszi szél inge alá lehel
ő csak nyomorának pállott szagát érzi
és a szennyes csöppet, mi bordái közt siet -
az út két oldalán ibolyák langalnak,
félrehajlik lángjuk ahogy ő elvonul dús trágyaszagában
lehajtott fővel cipelve súlyos, érett gondolatjait
át a zajongó évszakokon, lassan, erjedt keservében, némán, ki-kiköpve.
Nem ismer ő téged, mennybéli Uristen! Vidám ünnepeden
ő sötét tolvajként tekerg az aranyhullámokkal csengő földeknek partjain
vagy ül az istálló megett... lent, lent nagy mélységben... föl-fölveti fejét, századok ködén át
nem látja a házat, melyből a tizenkét férfiú kilépett lángnyelveddel fején.
Ezzel számot adhatsz... Mert, nézd, még fia is, ki egykor megérté
a szót, amely onnan rebbent minden népnek és minden nyelveken,
kedvese ölében, dicsősége csúcsán, egyetlen emléktől
úgy hánytorog fénylő, gyönyörű meződben, mint aki mérget nyelt.
