Devecsery László: Dani különös ötlete

Devecsery László: Dani különös ötlete

Reggel jót nevettünk magunkon — és egymáson. Olyanok voltunk, akár az óvodás bohócok, pedig mi nem is tettünk piros orrot magunkra. Mégis pirult az orrunk. Pirosra csípte a hideg. Legközelebb nem hagyom magamat, visszacsípem, aztán majd meggondolja, hogy csipkedjen-e tovább...
Amikor kinéztünk a csoportszoba ablakán, csodálkozva láttuk, hogy az udvar fáiról, pitty és potty, hullanak lefelé a levelek. Szépek voltak, de sajnáltam őket.
— Menjünk ki, óvó néni! — szólalt meg Kata.
— Szedjünk szép leveleket! — kérte Nárcisz.
Daninak furcsa ötlete támadt:
— Ha minden levél lehullik, üresek lesznek a fák! Menjünk, és ragasszuk vissza őket! Én a fára is szívesen felmászom.
— Kedves vagy, de semmi szükség rá. A levelek minden ősszel lehullanak. Tavasszal újak nőnek helyettük. Nem bánom, kimehetünk, de előtte fel kell öltöznünk. Mielőtt kimegyünk, beszélgessünk az öltözködésről! Mit kell felvennünk?
— Inget, nadrágot!
— Pulóvert, kabátot!
— Köszönöm, nagyon okosak vagytok, de a kislányok és a kisfiúk ruhája nem teljesen egyforma. Kata blúzt vesz fel, Dani inget, Hajni szoknyát, Döme nadrágot.
— Én is vehetek fel nadrágot! — húzta ki magát Hajni.
— De én sohasem veszek fel szoknyát! — vágott vissza Döme.
— Nem is kell! Van egy nép, skótoknak hívják őket, ott különleges alkalmakkor, ünnepeken, a férfiak is szoknyát vesznek magukra.
— A lányok ruhája színesebb is! — mondta okosan Soma.
Nemhiába, az én uncsitesóm!
— Azt mondtam az előbb, hogy a lányok és a fiúk nem egyformán öltözködnek. Segítek két rövidke verssel. Meg is tanulhatjuk. Először a fiúkét mondom el:

• Alsónadrág, hosszúnadrág,
• ilyen az a fiús világ.
• Ing, pulóver legfelül,
• s hogyha a szél hegedül:
• felveszem a kabátom,
• a rossz időt nem bánom.
• 
  
• Szandál, cipő, télen csizma:
• az én lábam mind elbírja.

— Márta néni! Márta néni! A kislányok nem alsónadrágot hordanak! — segített Virág.
— Nem ám, figyeld csak a nektek szóló verset!
Reggel jókor, fürgén kelek,
oviba megy minden gyerek.

Bugyit veszek, zoknit, szoknyát,

blúzból is szép, színes formát.

Nyáron szandál, ősszel cipő:

nem tréfál meg a rossz idő.

Télen sapkát, hozzá sálat:

megnézem a ruhatárat.

Hóviharban, hideg szélben:

csizmában a lábam nékem.

— Sapkát kislányok és kisfiúk is viselnek. Megvédi a fejünket a hidegtől:

Siet az ősz hideg széllel,

sustorog a sok kéménnyel.

Sapkát teszek fejemre,

mert vágyom a melegre.

— Ti is tegyetek sapkát a fejetekre, s kabátot és kinti cipőt is veszünk magunkra. Gyorsan felöltözünk, azután gyűjtünk gyönyörű leveleket. Segítek az öltözködésnél.
Így is történt. Hipp és hopp, a mi óvó nénink nem-csak okos, ügyes is, az ő segítségével fürgén felöltöztünk. Közben azt is észrevettem, hogy Dani (biztos, ami biztos) ragasztót csúsztatott a zsebébe.
Odaálltunk a legnagyobb fa alá. Hullottak ránk a levelek. Megpróbáltuk a levegőben elkapni őket. Néha sikerült.
Dani egy másik fa alatt álldogált. Háttal nekünk. Lehajolt, felkapott egy levelet. Körülnézett. A zsebébe nyúlt. Biztosan a ragasztót vette ki... Körülnézett. Csinált valamit, majd a levelet a fa ágához szorította. Körülnézett. A levél várt egy picit, aztán leesett a földre. Gyorsan lehajolt érte, nézegette. Körülnézett. Ismét a zsebébe nyúlt. Biztosan ragasztót kent rá. Ismét próbálkozott. A színes őszi levél lehullott a földre. Körülnézett. Már mindenki őt figyelte. Odamentünk hozzá.
— Danikám, felesleges munkát végzel! Ez a természet rendje. Ezeket a fákat éppen azért nevezik lombhullatónak, mert ősszel lehullanak róluk a levelek. Emlékszel? Odabent már mondtam: tavasszal, amikor megint napsütés lesz, és kellemes meleg fogad bennünket idekint, rügyeznek a fák...
— ...és új levelek nőnek belőlük a fák ágaira — segített az óvó néninek Nárcisz.
Erre aztán Dani is megnyugodott.
Szép sárga, barna, piros — ahogy az óvó néni mondta: — színes leveleket gyűjtöttünk. Odabent vázába tettük őket. Néhányat papírra ragasztottunk. Dani különösen élvezte...
Márta néni megdicsért bennünket, amiért ilyen ügyesek voltunk. Mi is büszkén néztük a falon lévő levélképeket. Az óvó néni a jelünket is odarajzolta.
Délután majd megmutatom az anyukámnak.

(Devecsery László Kisbuksi az óvódában című könyvéből)

Kányádi Sándor: Világgá ment a nyár

Kányádi Sándor: Világgá ment a nyár

Nyugtalanul aludt az éjszaka a nagy bükkfa. Nem is aludt jóformán, csak sóhajtozott. Alig várta, hogy megvirradjon, hogy szétnézhessen a tájon.
Hunyorogva nézett szembe a kelő nappal.

– Bikmakk, bikmakk! – ébredtek a mókusok is vígan ugrándozva.
Maga alá tekintett az öreg erdő. S hát mit kell látnia: csupa makk, frissen hullott bükkmakk az avar. Annak örültek úgy a mókusok.
– Bikmakk, cseremakk, mogyoró! – ujjongták a mókusok.
S az öreg erdő látta, hogy magányos társa, a tölgy is, amott a tisztáson, tanácstalanul tekint körül.
– Mi történt, szomszéd? – szólt át a bükkerdő a tölgyfának.
– Világgá ment a nyár – felelte a tölgy helyett a mogyoróbokor.
– Világgá, világgá ment – sóhajtott most már a tölgy is.
S már látták is mindannyian a nyár lába nyomát végig a patak mentén húzódó hosszúkás réten.
Kikerics virított mindenütt a nyár nyomán.
Füttyszót is hallottak. S látni vélték, mintha egy úrfi forma ugrált volna kikericsről kikericsre, de olyan könnyedén, hogy a finom szirmok meg se rezzentek alatta. Makkot, mogyorót csörgetve táncolt a falu felé.
Az ősz volt.
Bizonyára a diószüretre sietett.

Gárdonyi Géza: Isten veled, gólyamadár!

Gárdonyi Géza: Isten veled, gólyamadár!

Valami különös szomorúság borzong át a lelkemen. Nemcsak a lelkemen: minden fán, minden fűszálon, az egész tájon, még a felhőkön is. Ez a szomorúság az ősznek megérkezése. Kertemben már az őszirózsák fehér és lila virágai melengetik az arcukat a nap sugaraiban. A gesztenyefám napról napra halványabb. A gyümölcsfáim is olyanok, mint az öregemberek: egyik, mint a sárga öregember; a másik, mint a piros öregember.

A két gólyánk is elment. Szent István király napján láttam őket utoljára a mezőn. Nem halásztak, csak álltak-álldogáltak elgondolkozva a fűben; ott álltak mind a ketten. A fecskék vidáman csapongtak fölöttük a levegőben. Azok még nem gondoltak akkor az elutazásra.
Furcsa két madárfaj a gólya meg a fecske, hogy tavasszal mindig idejön a másik világrészből; ősszel meg mindig visszatér a másik világrészbe. De ott nem házasodnak, nem raknak fészket, és nem költenek, csak itt minálunk. Melyik hát az igazi hazájuk?...
Még furcsább, hogy az a két gólya meg az a pár száz fecske az egész országból csak a mi falunkat szereti. A messze Afrikából ide térnek mindig vissza, ide ám, a mi szegény nádas házaink közé, a mi szegény mezőnkre. Mi van a falunkon olyan szeretni való, hogy érdemes érte átrepülni egész nagy tengert meg egy egész nagy országot?
Ahogy ott láttam a mozdulatlanul merengő két gólyát a vörösre aszott mezőn, a húszéves Balla gyerek jutott az eszembe. Azt is így láttam ma állani a kertbe. Az ásónyélre támaszkodva állt, és szomorúan nézett maga elé. Mert ő is elköltözik innen.
Szentmihálykor elviszik. Maga se tudja, hova. Kell a Balla gyerek a császárnak.
No, a mi két gólyánk nem kell a császárnak. De lám, hogy így egybevetem őket, arra gondolok, hogy a válás érzése nem azonos fájdalom-e bennük?
Ahogy a két gólya ott áll egymás mellett, bizonyára így beszélgetnek:
– Öregem – mondja az asszony –, a vízililiomnak fogytán a virága.
Az ura bólint erre a fejével csöndesen.
Ismét az asszony szól:
– Mikor indulunk?
– Mikor az utolsó liliom is eltűnik.
– A gyerekek eléggé erősek?
– Megbírják.
Mind a kettő újra bús elmerengésbe mélyed. Milyen szomorú tud lenni a madár! Egész testével szomorú.
A minap aztán sok gólyát láttam a magasban. Odafenn kanyarogtak a falu fölött, aztán egyszer csak: egyenes az út Délnek!
A fecskék csak tegnap mentek el. Úgy beszélték meg, hogy a templom tetejéről indulnak, mert ott gyűltek össze.
Töméntelen, nagy fekete madárraj volt az ott együtt. A falu csendjében nem hallatszott egyéb, csak az ő csivikelésük-csiripolásuk. Tanácskoztak, disputáltak. Vajon min forgott a beszéd? Vezért választottak-e, vagy az út irányát hányták-vetették meg? Rossz hírt kaptak-e Afrikából? Vagy valamelyik más falubeli fecskenépről szavaztak, hogy megvárják-e őket, vagy nélkülük menjenek? – Ki tudná megmondani, ha nem madár?
Fölkerekedtek, egypárszor körülkanyarodtak fenn, mint a búcsúsok. Bizonnyal a falura néztek alá a magasból, meg a vidékre, aztán elszálltak a messzeségbe.
De hát miért megy el a gólya, miért megy el a fecske, ha a mi falunkat érzi otthonának?
Ó, bizony könnyű azt kitalálni...Elközelgett az ősz. Az október hideg leheletétől dermedten hullanak el a bogarak milliói. A december szele kemény kérget fagyaszt a vizekre, s a téli ég felhői hóval borítják be a mezőket.
Miből éljen akkor a szegény gólya meg a szegény fecske? Éhen halna meg itt az istenadta valamennyi.
Ma már nincs se fecske, se gólya. Talán éppen most repülnek fenn a szédítő magasságban a tenger fölött és a tenger felhői fölött. Talán éppen most kiáltja az egyik gólyafiú:
– Anyácskám, elfáradtam!
– Terjeszd ki a szárnyadat – feleli bizonnyal az anyja.
S megszűnik a szárnyak levegőverése. Az egész gólyacsoport kiterjesztett szárnnyal leng a levegőben.