Nemes Nagy Ágnes : A női táj

Nemes Nagy Ágnes : A női táj

Oly engedékeny, lágy e tájék,

simítható és bontható.

Térde között kíváncsi sikló

villódzik át: a nagy folyó.

Sokezer év dicsérte lággyá

a sűrű völgyet, dús hegyet –

zavartan állok, nézelődöm:

e női tájban mit tegyek?

A Balti-tenger mossa lábát,

haját a tyrrheni-habok,

de mégis síma köldökénél

egy másik tájra gondolok:

hol teknősbékákat nevelnek,

hol minden magasabbra nő,

hol óriási kaktusz-ágról

vörös virágot szív a hő,

a kölykök szúnyogon repülnek,

hol vág a sás és vág a fény,

hol minden éles, mint az elme,

s minden meleg, mint egy növény,

s estefelé a fák moháján

a méznél sűrűbb méz csorog,

s a tóban térdemig csobognak

a langyos, zöldes csillagok,

s az iszapnál forróbb iszapban

álmában szortyan, túr a rák –

s kinyílik vállamon a szellem,

mint jóllakott virág.

Erotikus vers

Nemes Nagy Ágnes:

Szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat.

Kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

-Ha húsevő növény lehetne testem,

belémszívódnál, illatomba esten.

Enyém lehetne langyos, barna bőröd,

kényes kezed, amivel magad őrzöd,

s mely minden omló végső pillanatban

elmondja: mégis önmagam maradtam.

Enyém karod, karom fölé hajolva,

enyém hajad villó, fekete tolla,

mely mint a szárny suhan, suhan velem,

hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

Magamba innám olvadó husod,

mely sűrű, s édes, mint a trópusok,

és illatod borzongató varázsát,

mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

És mind magamba lenge lelkedet

(fejed fölött, mint lampion lebeg),

magamba mind, mohón, elégítetlen,

ha húsevő virág lehetne testem.

-De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.

Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.