Áprily Lajos:

Ritkul a hosszú mályvasor

Ritkul a hosszú mályvasor,

az ághegyekre fecske gyűl,

fázósan megborzong a kert,

megyünk, itt marad egyedül.

A napraforgón cinke csüng,

a bokrokon vörös bogyók,

rozsdállanak lapos kövön

a kővel zúzott mogyorók.

Az erdőn sír a fásszekér,

a Hajtásvölgyben köd terem,

a lelkemnek villáma nincs,

a felhő mennydörgéstelen.

A dombon ázott eb vonít,

a tölgyfalombot szél veri,

alatta fűvek lengenek,

az este germán, wertheri.

A felleg már a fákra dűl,

zápor alatt sóhajt a ház,

vihar-lovon kizúg az ősz

s a völgyön végig-harsonáz.

Áprily Lajos: Őszi muzsika

Galonya felett most a szél

az erdő lelkét rázza-rázza.

Suhogásában megremeg

a vadászház borona-váza.

Aranypénzét a megrohant,

riadó bükk jajgatva szórja.

A csapkodott, habos patak

piros levelek úsztatója.

Hisztériás harkály sikolt -

Jaj, ha a nyárba visszaszállna...

Az üszkös csonkfenyők között

a szélcsapástól hull a málna.

A dorongúton a vihar

eszelős pásztorlányt daloltat.

A szomszéd málnavész körül

bozontos medve szimatolgat.

Egyszer a sors odasodor.

Valami vár, talán a végem.

A békesség, borona-ház,

patakparti remeteségem.

A könyveket elhullatom,

egy lesz velem, Antigoné tán.

Írt szépségből csak ő marad

a havasi külön planétán.

A napjaim vasárnapok,

magam a lázas, régi gyermek.

A bükkökön nyestet lesek

s örülök mohának s epernek.

Ha vendég jön, vendégeim

pásztorgyerek s esztena-lánya.

Rétemnek sok virága lesz,

nekem csak egy: a genciána.

Ritkul a csokra s elmarad,

síró madár a házra röppen.

Kék-szajkótollas kalapom

megvizesül az őszi ködben.

Hűlő ködökből hó ered,

kék hóteteje lesz a háznak.

Csereklye-tűz. A farkasok

az Istenszéken orgonáznak.

Áprily Lajos: Fehér kíséret

Hűs tengeri hajnal. Fedélzeten állok.

Madarak kísérnek, lebegő sirályok.

Úgy lengenek néha, mintha szálon húznám,

szárnyukon a hajnal, alattuk a hullám.

Hajladoznak, hullnak, incselkedve néznek,

fehérruhás lányok szebben nem cicéznek.

Pajkosan lecsapnak, gyöngyös habba dűlnek,

záporos tajtéktól meg-megrészegülnek.

Ilyen madaraim nekem sosem voltak,

fehér bókolással így nem udvaroltak.

Fekete madarak engem nem szeretnek.

Fekete madaruk nincs a tengereknek.

Fekete madarak csak az erdőn laknak,

partig elkísérnek, aztán elmaradnak.

Nagy fekete rajban csak eddig gyötörtek:

ragadozó lábbal örömömre törtek,

sokszor temetőből lopakodva jöttek,

kevés virágomra árnyékot vetettek,

daloló kedvembe rikácsolva csaptak,

színes tollak közé feketét hullattak,

s éjszaka is, hogy az álmom kínnal ölje,

ablakomat verte csőrük jégesője.

Fekete madárnak vízen nincs hatalma,

fekete madár a vízbe belehalna.

Fehér madarakkal észak felé szállok -

Bókoljatok körül, lebegő sirályok,

gyönyörű sirályok!

Áprily Lajos: Nyírfa voltam

Azt álmodtam, hogy nyír vagyok

s ezüst kéreg borítja testem,

tövemnél forrás-ér gagyog,

levelem a fényben feresztem.

Csúcs-ágamon rigó fütyül,

erőm feszül a mély gyökérben,

s finomlombos gallyamba gyűl -

s kérgem alatt zsong-zsong a vérem.

Egy karcsu kéz hajlik felém

s a kérget késsel megcsapolja

s forrást buggyant a kés helyén,

minthogyha bor kútfője volna.

Sebemből friss öröm fogan:

szép, szomjas száj csókolja nedvem.

S éjjel suhogok boldogan

egy vad tavaszi fergetegben.

Áprily Lajos: A finále

Öreg leszek, vénebb a téli napnál,

kedvem sötét lesz és hajam fehér.

S mint a csitult patak a torkolatnál,

lankadt szívemben meglassul a vér.

Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,

nem melegít az elzúgott tusa,

s ha támadok, az ugrást elhibázom,

mint Akela, a dzsungel farkasa.

Csak csöndre várok és komor követre

s barlang-homályba visszaroskadok.

Míg zeng az erdő s forró ütközetre

rohannak boldog, ifjú farkasok.

Áprily Lajos: Őszi monológ

Hallod? - Megint az ősi jaj:

a páncélfényű őszi varjak:

a nyár tüzéből perje-raj,

amit az őszi szél kavargat.

Látod: ha most elomlanál

borzongató magányu réten,

s kísérgetőd, a gyors halál,

befogná kék szemed sötéten,

itt pásztor nem találna rád,

míg hó után a sás kisarjad,

csak a fekete szerenád,

a páncélfényű őszi varjak.

"Milyen fehér!" - "Milyen fehér!"

rikácsolnák nagyélü csőrrel.

"Enyém a szív!" - "Enyém a vér!"

s lecsapnának nagyívü körrel.

Kutatgatnák berzenkedőn,

hol áll a véred régi vedre,

s szállnának érte vad mezőn

páncélos, szárnyas ütközetre.

S ha lent eldőlt az ütközet,

felcsapnának széltől kavarva,

s száguldva vinnék holt szived

a villámtalan zivatarba!

Áprily Lajos: Új tavasz

Állsz s visszanézel szűkülő körödből:

Maholnap hatvan. Több is lesz talán?

Nagy érc-ököllel új idő dörömböl

egyéniséged sziklavár-falán.

Emlékeid? Riadt nyáj, szerteszéled.

Aki barátod volt, meghalt. Család?

Miatta volt és érte volt az élet -

ma terhe vagy, ha töprenkedni lát.

Borzalmakat, vért, csendedből kivetve,

többet láttál, mint őseid sora.

Irtóztál még a vértől s vén szivedre

lesújtott a sors ólmos ostora.

Nézd, a mezőkön friss vizek fakadnak,

puhul a föld az irtó tél után.

Jó sűrű fák közt áss odút magadnak

és tűnj el innen, zordon puritán.

Áprily Lajos: Carpe diem

Most értelek meg, réges-régi szó.

Más így nem érthet, csak a búcsuzó,

ki kedves arcokat lát s nyugtalan,

mert tudja, hogy már nem sok napja van.

Carpe diem... Jöjj, drága napsugár.

Legyen minden napom aranypohár,

aranypohárban aszubor legyen,

mely fenn termett a hervadó hegyen,

olyan bor, melynek alján nincs salak,

olyan bor, melytől pezsdül az öröm,

hogy mondhassam, ha csendes óra jön

s napomnak esti számadása vár:

öregség kincse, szép aranypohár,

ma végső cseppedig kiittalak.

Áprily Lajos: Mit rejt a köd?

Itt hömpölyög a bokros dombon át,

sűrűn teríti nyirkos fátyolát.

Már öleléssel házunkig kinyúlt,

az erdő útja is homályba fúlt

s eltűnt facsúcs és hó-takart halom.

Milyen csodálatos birodalom!

Mit rejt a köd? Kísértetképü fát,

odvakból leskelődő rém-pofát,

agancsában nagyobbodó vadat,

melyet növeszt a szürke áradat.

Mi mozdul ott? A szélkavart haraszt?

Fácán, mely felriadva megriaszt.

Gubbaszkodó vadmacska les reád?

Fagyöngy polipja szívja fenn a fát.

Hol a homály-határ? A völgy-perem?

Az élen túl új köd-tenger terem.

S miről azt hitted: völgy-záró köröd,

világokat sötétbe fojt a köd.

Mit rejt? Kórusban búg feléd a szó.

(Nem egy ember vallatja: millió!)

A diadallal áttörő napot,

melyet homállyal elzsibbaszthatott?

Egy tavaszodó, szebb világ hitét?

Az “emberüdvöt", Vörösmartyét?

Vagy kataklizmát, véres karnevált?

Az ember poklát? Háborút? Halált?

Áprily Lajos: Kérés az öregséghez

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,

taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek.

Ne ingerelj panaszra vagy haragra,

hangoskodóból halkíts hallgatagra.

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,

ritkán hallassam hangom, mint a holló.

A közlékenység kútját tömd be bennem,

karthauzi legyek a cella-csendben.

Csak bukdácsoló patakok csevegnek,

folyók a torkolatnál csendesednek.

Ments meg zuhatag-szájú emberektől,

könyvekbe plántált szó-rengetegektől.

Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez

egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

a túlsó partot látó révülésben

a “Készen vagy?"-ra ezt felelni: - Készen.

Áprily Lajos: Naplemente

Ne menj tovább. Hull már a harmat,

fejünk felett a végtelen kék;

lent zúg a víz és sír a fecske:

várjuk meg itt a naplementét.

Egy szót se szólj. Csak nézz a napba,

míg én a fejemet lehajtom.

Két mozdulatlan kőszoborra,

így hulljon ránk a nyári alkony.

A vándor lent a sziklavölgyben

megérzi tán, mily bús, milyen szép:

két ifjú fent a sziklaélen,

ki várja már a naplementét.

Áprily Lajos: Az út

Jöttem az erdőszél felől,

magamban, dallal, messziről.

Friss volt a rét, alig-napos,

lábam bokáig harmatos.

A sűrűség s a rejtelem

remete-csendje jött velem.

Ámultam malmon, várakon,

harangszó-hangú falvakon.

Álltam tetőkön és romon,

jártam virágon s vér-nyomon.

S kérdeztem: Kosbor, liliom,

messze van-e még a sirom?

S kérdeztem: Krisztus, szent Hitel,

mért van, hogy mégis ölni kell?

És a tetőről szállt szavam:

Az ember csúcsa merre van?

Jöttem az erdőszél felől.

Hoztam a lelkem messziről.

Utam és dalom elakadt:

sorompót értem, gyárakat.

Jaj, erdő nélkül nincs titok -

A város zúg. Én hallgatok.

Nem dalolok, nem kérdezek,

csak néma, nagy gyerek leszek.

Az arcomon szelíd derű.

És a halálom egyszerű.

Áprily Lajos: Fellegek játéka

Esendő voltam és beteg,

és szálltak fenn a fellegek.

Vándoroltak a kék uton,

gondolkoztam játékukon,

s szóltam: Ha én itt elveszek,

felhők között felleg leszek.

Gyöngyház- és rózsaszín hajó,

magas szelekben suhanó.

Megszólítasz: Ne szállj - maradj -

súlyos voltál, most könnyü vagy...

De én nem szállok már alább,

csak lebegek némán tovább.

Oszladozom, foszladozom,

haloványabbra változom.

Árnyékolom a kék eget

és te csak nézel engemet,

s én meg foglak tanítani,

hogyan kell szertefoszlani.

Áprily Lajos: A somfa-csonk

A somfát fenn a bükkcserjés alatt

télen kivágták, csak a csonk maradt.

Aki fejszét fogott rá, bárki volt,

tavaszi aranyamtól megrabolt.

A nap szeme keletről odalát,

keresi a sárgavirágu fát.

Nagy messzeségből egy madár suhan

s nézi: tavaszi fája merre van?

Néhány kört ír a puszta csonk körül

s a hangja sír, mikor továbbrepül...

Az a kegyetlen téli fejsze ölt:

Egy aranyfolttal szegényebb a föld.

Áprily Lajos: Lomb-halmok

A bokrosnak lehullt a lombja

s mi összeraktuk nagy halomba.

Egymásnak gáncsokat vetettünk,

a lomb-rakásban henteregtünk.

Olykor a szilaj vigalomban

el is tűntünk a tarka lombban.

Zizegett a halom felettem,

fanyar szagát ma sem feledtem...

Vetkőznek bükkök, szőke hársak.

Meghaltak mind a fiu-társak.

A lombot szélfiúk sodorják,

itt-ott halomba összehordják.

Jó volna most eltűnni mélyen

a legsűrűbb rakás levélben.

Áprily Lajos: Nagy tél után

Mikor a hegynek kékül már az orma

s a fát a fagy már nem roppantja meg,

nagy tél után, foszolva, szerteszórva,

sok elhullt szarvast rejt a rengeteg.

S találkozik sok élő társ a társsal,

testükben érzik még a vad telet,

s egymásra néznek szent csodálkozással

az elzuhant agancsu társ felett.

Pedig még vész lapul a sűrüségben,

üvöltő hang szól messze: ordasok,

és éhes orvvadász figyel sötéten -

Egymásra nézünk, mint a szarvasok.

/Najgyanov Vlagyimir -Patak/

Áprily Lajos: Tavaszi vizek

Zsong a szigetcsúcs barna berke,

a harkály részegen nevet.

Az ifjú nap: Dávid, leverte

a lomha Góliát-telet.

Állok a vadvizes tavaszban,

bódít a szagja, mint a bor,

kedvemben egy füttyös kamasz van,

aki voltam valamikor.

Vizek futnak, jegek ropognak,

dudorászom, kurjongatok -

Lelkemben patakok zuhognak,

patakok, patakok, patakok.

Áprily Lajos: Zúg a patak

Ős fenyvesek közt zúg a völgy patakja,

ezüst tajték csillámlik habjain;

amint a szirteken tovább iramlik,

futása gyors. - Így múlnak napjaim.

Nem fáj, hogy elszáll sápadt ifjuságom

örökre visszahozhatatlanul:

fenyő, örökzöld lenni nem kivántam,

elmúlt a nyár, virágom szirma hull.

Csupán csak egy fáj, fojtó vasmarokkal

egy gondolat szorítja szívemet:

hogy könnyen elfecsérelt ifjuságom

meglátogat majd egyszer engemet.

Ősszel talán, haldokló alkonyatban

emlékké váltan hozzám visszatér

és számonkéri vértelen szivemtől

mindazt, mit egykor eljátszott a vér.

Majd föltámad zsibongó méherajként

a múltamból sok fájó pillanat,

az álom, melyért dőre könnyüséggel

feláldozám a boldogságomat.

És jönni fog az emlékek sorában

sötét hajad és ábrándos szemed,

s vagy megnyugszik szivem, hogy érted éltem,

vagy gyötrő megbánástól megreped.

Áprily Lajos: Imádkozom: legyek vidám

Áprily Lajos : Imádkozom: legyek vidám

Én Istenem, legyek vidám,

hogy házamat vidítni tudjam.

Mosolyogjak, ha bántanak

és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senki sem

bánkódni gondon és hiányon.

Legyen szelíd vasárnapom,

ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,

ma minden gondot tűzre vessek.

Nyújtsam ki kincstelen kezem

s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,

a hollós téli bút daloltam.

A bátrakkal hadd mondom el:

panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,

ujjongjon újra puszta lelkem,

mint rég, mikor falum felett

az első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,

víg fecskeszó bolond viharban,

tudatlan gyermekhang legyek

a jajgató világzavarban.